Arany László: A George Adamski sztori

Goeorge Adamski, az Új Kor első UFO-prófétája és kontaktja, pontosan ugyanúgy, ahogy a régi próféták, kiment a sivatagba, hogy kinyilatkoztatásokat kapjon, igaz, nem az Istentől és angyalaitól, hanem a földönkívüliektől. 1952. november 20-án, éppen a kaliforniai Desert Centerben tartózkodott, amikor megkapta első kinyilatkoztatását, Orthontól, a vénuszi űrtestvértől. A telepatikus úton kapott tanításokat 1953-ban adta ki, a „Repülő csészealjak leszálltak” címmel. E mű egy csapásra világhírűvé tette. Később, amikor a távoli világűr felé tett utazást, további tanításokat kapott a Marsról származó Firkontól és a szaturnuszi Ramutól. Számos további könyvet publikált. Mind munkái, mind személyisége – olykor a végsőkig elmérgesedő – viták forrása.

A repülő csészealjak iránti mánia az 1950-es évek elején burjánzott el, hírek összevisszasága lepte el a nyilvánosságot; vajon kik vezethetik az égen megfigyelhető különleges szerkezeteket, honnan érkeztek a pilóták, és hogyan néznek ki. Adamski ismerte a válaszokat. Orthon, a vénuszi, síma bőrű volt, nem viselt szakállt, hosszú, szőke haja a válláig ért, termete meghaladta a 170 cm-es magasságot, valamiféle ejtőernyős kinézetű ruhát viselt. Békében jött, figyelmeztetni a földlakókat a nukleáris kísérletek következtében fellépő sugárzás veszélyére. Léteznek univerzális törtvények és princípiumok – a Teremtő által megalkotva és megfogalmazva mindenki számára, a földi emberek pedig a legjobban teszik, ha azonnal elkezdenek megfelelni ezeknek a törvényeknek. Valamennyi üzenetet Adamski telepatikus úton kapta, hogy közvetítse földlakó társainak.

A Vénusz geológiája

A Vénuszt gyakran emlegetik a „Föld Nővére” néven, ám  adottságai korántsem olyan kellemesek, mint bolygónkéi. Átmérője mindössze 1%-kal kisebb Földünkénél, légköre azonban rendkívül sűrű, a nyomás 100-szorosa a Föld felszínén mérhetőnek, a felszíni hőmérséklet pedig 480 fok. A felszínen az ólom és a cink folyékony állapotban van, emellett kénsav eső esik. Tengelyforgása pedig majdnem 258 nap. Az élet szempontjából tehát tökéletesen alkalmatlan. A hivatalos források szerint legalábbis.

A hivatalos források – sajnos – sok esetben félrevezetők és nem igazak. Jó példa erre a Mars esete, e bolygó kapcsán a rendkívüli száraz és hideg felszínt, illetőleg a ritka légkört említik, mint az életet kizáró okot, de aztán 2006. február végén kiderült, mégiscsak található a Mars felszínén jelenleg is folyékony halmazállapotú víz – miként azt független kutatók már évtizedek óta állítják… -, arról azonban „megfeledkeztek”, hogy közöljék, az általuk korábban megadott marsi paraméterek mellett éppenséggel lehetetlen mindez…

A Vénusz felszíni domborzata radarkép alapján

A Vénusz esetében is joggal fog el minket a gyanakvás, ha nem fogadjuk el a hivatalos légköri- és hőmérsékleti adatokat. Már csak azért sem, mert amatőr rádiócsillagászok azokhoz képest jelentősen eltérő fizikai körülményeket észleltek, rádiótávcsöves megfigyeléseik révén a Vénusz felszíni hőmérséklete „csupán” 50-70 fokosnak adódott, a légköri nyomás pedig a földinek nagyjából ötszöröse. Ezeket a körülményeket pedig a földi élővilág tekintélyes része el tudja viselni!

A Mars esetében a független kutatók – igen gyakran ufókutatók is(!) – folyamatos nyomása késztette az amerikai kormányszerveket, illetőleg a hozzájuk rendelt NASA-t néhány igaz részlet közlésére, Így a Vénusz esetében is bekövetkezhetne mindez, csak míg a Mars a figyelem középpontjában áll, jelenleg is számos űrszonda vizsgálja egyszerre, addig a Vénuszt kissé „elhanyagoljuk”, csupán a Venus Express – európai űrszonda -, vizsgálja, ám műszerezettsége meglehetősen szerény, és nem is igazán a felszíni fizikai körülményekre koncentrál, hanem a magaslégkörre, illetőleg a felhőzetre. Sokkal okosabbak tehát nem leszünk általa.

George Adamski életrajza

1891. április 17-én született a Lengyelországban. Mindössze két éves volt, amikor szülei az Egyesült Államokba emigráltak és a New York állam beli Dunkirkben telepedtek le. A szülei nagyban hasonlítottak a többi emigránshoz, egy dolgot kivéve, rendkívüli mértékben vallásosak voltak. Adamski néhány évnyi állami iskola után magániskolában folytatta tanulmányait. Felnőtt korában is megmaradt mélységes csodálata a teremtés és a természet csodái iránt. Már egészen fiatalon érezte, valami nem stimmel a fizikai és társadalmi törvényekkel, hiszen ha minden rendben lenne, akkor valamennyi ember boldogan és jólétben élhetne.

1913-ban besorozták a hadsereghez, a 13.  lovasezredhez, a mexikói határ mellé. Kitüntetéssel szerelt le ötévnyi szolgálat után és időközben, 1917. karácsonyán, feleségül vette Mary Shimberskyt.

Később tanári állást vállalt Laguna Beechben és a Világegyetem törvényszerűségeit tanította. Diákjai száma hamarosan több százra nőtt, egyikük pedig megajándékozta egy 15 cm-es tükrös távcsővel. Rengeteg időt töltött diákjaival az égbolt fotózásával, és ekkor kapta lencsevégre az első repülő csészealjakat is. Akkoriban még nem tudta, miket is fényképezett le valójában. Számos csillagásznak mutatta meg fotóit, ők azonban semmi határozott álláspontot nem tudtak kialakítani, mivel az objektumok nagy távolságra - a távoli űrben -, haladtak, nem voltak sem felismerhetők, sem jól kivehetők.

A II. Világháború kitörése időszakában a Palomar-hegyi Obszervatórium felé vezető út mellé költözött. 1944-ben eladta az út menti farmot, és az csillagvizsgálótól mindössze 10 km-re telepedett le. Itt építette fel házát, ahol egyik diákja kávézót nyitott, majd obszervatóriumát is, de ezúttal már egy 40 cm-es tükrös távcsövet használva.

Továbbra is rendre oktatta diákjait, ám amikor a megkezdődtek a számára a kinyilatkoztatások, és mindezeket könyvben is kiadta, hihetetlen ismeretségre tett szert. Állítása szerint fogadta Julianna Holland királynő, de a halálos ágyán fekvő XXIII. János pápa is, akinek az idegenek üzenetét tolmácsolta, mint az emberiség nagykövete.

Nagy csapás jelentett számára, amikor a szovjet Luna-3 űrszonda lefényképezte a Hold sziklás felszínét, és nyomát sem látta azon életnek; Adamski állítása szerint a fotókat szándékosan meghamisították. Viszont, Adamski egyik űrutazása során, nyolc évvel megelőzve John Glennt, az első amerikai űrhajóst, a Hold túlsó oldala felé repülve pontosan olyan „szentjánosbogarak” milliárdjairól számolt be, amilyenekről később Glenn. Mindezt le is írta beszámolóiban.

1965. február 26-én éppen Silver Springsben, Colorado államban tartózkodott, amikor meglátogatta „űrtestvére” a felderítő űrhajóján; a csészealj érkezését pedig sikerült filmen is megörökíteni. William T. Sherwood, az Eastman-Kodak korábbi optikai fejlesztési igazgatója a felvételt minden szempontból hitelesnek találta. Még az egyes különálló képkockákon megfigyelhető, az objektum „remegésére” utaló viselkedést is sikerült megmagyarázni Leonard Crampnak, a veterán repülőmérnöknek, méghozzá a jármű által keltett gravitációs örvényekkel. Azonban a film valamennyi kópiáját elrabolták…

Adamski 73 éves korában, 1965. április 23-án halt meg. Hagyatéka rendkívül sok kérdést vet fel, sokan támadják és sokan tartják hiteles forrásnak. A mai napig elemzik dokumentumait, film- és fényképfelvételeit.

George Adamski halála nem jelentette a körülötte és tevékenysége kapcsán kibontakozó vita végét, azóta is megállás nélkül folynak a csatározások a kontaktok beszámolóinak hitelességéről. Adamski végigjárta a maga életpályáját mint kontakt, meggyőződéses hívévé vált annak a gondolatnak, hogy egyfajta szent küldetést teljesít, amikor az univerzális törvények kapcsán megosztja a tanításokat. Halála után követői fontosnak tartották mindezt elterjeszteni róla, és hirdetni az intergalaktikus békét, és egyfajta feltámadás-tant. Eileen Buckle, „A Scoriton Mystery” című könyvében, Ernest Bryant kontakt állítására hivatkozik, miszerint az illető három űrhajóssal találkozott 1965. április 24-én, közülük az egyik egész fiatal volt, a Yamski nevezetű, akibe éppen akkor szállt bele George Adamski lelke.

Desmond Lesley beszámolója szerint George Adamskit audiencián fogadta maga XXIII. János pápa (1881-1963) is, mindössze néhány nappal halála előtt. Leslie elmondta, találkozott Adamskival a repülőtéren Londonban, közvetlen azután, hogy Rómából visszaindult. Egyenesen a folyami jachtjára hajtott vele, Stainesbe, ahol már számos, az UFO-témában érdeklődő ember összegyűlt, hogy közösen töltsék el a hétvégét.

Valamikor, az elkövetkező néhány nap során, Adamski megmutatott Leslie-nek egy emléktárgyat, melyről kijelentette, soha senkinek sem fogja odaadni, eközben pedig előhúzott egy rendkívüli szépségű aranymedált, János Pápa képmásával. Később Lesley ellenőrizte a dolgot, és valóban senki más sem látta rajta kívül a medált.

Amikor Adamsiktól megkérdezte, miként jutott a medálhoz, elmondta, maga János Pápa adta neki az előző napon. Adamski folytatta a történetét, eszerint a világűri emberek utasításának megfelelően megérkezett a Vatikánba, ahol ráadtak egy reverendát és azonnal a Pápa ágyához vezették. Ekkor történt, hogy Adamski az űrbarátok lepecsételt csomagját átadta a Pápának. Azt mondják, a Pápa arca felragyogott, amikor megkapta a csomagot és azt mondta. „Ez az, amire már vártam!”. A Pápa ezután megajándékozta Adamskit egy különleges medállal és a pápai audiencia véget ért.

Leslie később elmondta, a történetet leellenőrizte, megkereste Lou Zinsstagot, aki állítólag bevitte Adamskit a Vatikánba. Zinsstag megerősítette, amikor közeledtek a Vatikán felé, és elérték a magánbejáratot, megjelent egy férfi „vörös nyakkal” (nyilvánvalóan bíborosra vagy püspökre vonatkozó célzás).

Adamski elkiáltotta magát: „Ez az én emberem!”, majd üdvözölte a pápai hivatalnokot aki elvezette a pápai audienciára. Zinsstag elmondása szerint, amikor 20 perccel később ismét megjelent, Adamski ugyanolyan izgatott volt, mint korábban – a szemtanúk leírása szerint -, amikor első alkalommal lépett kapcsolatba az űrtestvéreivel a sivatagba, 1952-ben.

XXIII. János Pápa

Amikor később Lesley megkérdezte őt, mit tud a medálról, az egyházi ember elcsodálkozott, és közölte, ilyesféle medált csakis a legkülönlegesebb körülmények között adományoznak, tudomása szerint senki abból a különleges fajtából nem kapott soha.

Leslie bevallotta, eleinte nem hitte el, hogy Adamski részt vett volna bármiféle pápai audiencián, az apát megerősítése azonban, különösen a medállal kapcsolatosan, eloszlatták korábbi hitetlenkedését. Amikor Leslie megkérdezte Adamskit mit tartalmazott az űrtestvérek csomagja, a kontakt azt válaszolta, nem tudja. Beszámolt róla, az űrtestvérei akkor adták át neki, mielőtt elindult volna Európába, a szükséges instrukciók kíséretében, miként adja át a Pápának. Tudatták vele, a Vatikánon belül mindenféle szükséges lépést megtettek az audiencia lebonyolítására. Mindez azt sejtette Leslie számára, hogy az űrtestvérek rendelkeznek egyfajta „ötödik oszloppal” Szent Péter Székében, vagy valahol a közelben

Később, Adamski közölte Leslie-vel, szerinte a csomag valamiféle utasításokat és tanácsokat tartalmazhatott a Második Európai Tanáccsal kapcsolatban. Lehetséges, hogy a csomag üzenetet közvetített Szent Péter örököseinek, korholta laza erkölcsösségük miatt és sürgette őket, kezdjenek komolyan dolgozni a Föld érdekében.

Adamski „Űrhajók belsejében” című, 1955-ben megjelent kötetéhez Desmond Leslie írt előszót.

Előszó

 Amikor társszerzője lettem George Adamski „A Repülő csészealjak leszálltak” című könyvének, korábban sohasem találkoztam vele. A kiadómmal egyetértettünk abban, hogy jelentős mértékben alátámasztást nyert állítása, miszerint kapcsolatba lépett a Földre leszállt repülő csészealjak utasaival, beszámolója rendkívül életszerű. A későbbi események további alátámasztást adtak álláspontunknak. 1958. novemberében, alig egy hónappal később, ahogy könyvünk megjelent, egy objektum, majdnem hajszál pontosan olyan, mint amilyent Adamski is lefényképezett, repült át Norwich – Norfolk megye – felett; hét tagja is látta a Brit Csillagászati Társaságnak és a Norfolki Csillagászati Társaságnak, egyikük Mr. Potter, rajzot is készített a csészealj formájú objektumról, ábrázolva a jellegzetes kupolaformát és a kémlelőnyílásokat, szinte pontosan ugyanabban az elrendezésben, miként azok megjelennek Adamski fotóján.

1954. február 15-én két fiú, egyikük 13, másikuk 8 éves, lefényképezett egy objektumot, amint az lefelé ereszkedett a felhők magasságából Conistonban, Lanceshire megyében. A fényképezőgépnek nem sikerült pontosan beállítani a fókusztávolságát, ám tökéletesen felismerhető a csészealj forma, a kupola, négy kémlelőnyílás, és egyfajta kerek leszállótalp, hasonlatosan Adamski fényképeihez. Az egyetlen különbség, amit alapos vizsgálattal fel lehetett ismerni, az eltérő szög. Ez a fénykép a repülő csészealj függőleges tengelyhez képest nagyjából 250 fokos szögben készült, miközben Adamski felvételei kb. 500 fokos szög alatt. Alapos vizsgálat bizonyította, a fiúk nem hamisították meg a negatívot, és nem az Adamski fotói alapján elkészített modellt fényképezték le. A további igazolásokat Leonard Cramp M.S.I.A (szerzője a következő tudományos műnek: Világűr, Gravitáció és a repülő Csészealjak), aki különféle vetítési eljárásnak vetette alá a fotót, bizonyította, A Conistonban lefényképezett csészealj tökéletes arányosságot mutat Adamski repülő csészealjával, és ahhoz, hogy a fiúk modellt készíthessenek az Adamski-féle csészealjról, ahhoz végre kellett volna hajtaniuk Adamski fényképein a szükséges vetítési eljárásokat, csak így tudták volna elérni a megtapasztalt arányosságot. Ha még ezt meg is oldották volna, eztán számos tökéletes paraboloid jellegű görbét kellett volna kiesztergálniuk. A fiúknak semmiféle esztergához nem volt hozzáférésük, és semmit sem tudtak a vetítési eljárásokról, azt is kétségbe vonhatjuk, hogy a parabola-szerkesztésről bármit is tudtak volna.

Igen sokan azzal vádolják Adamskit, hogy közönséges lámpaformát fényképezett le. A „lámpaforma” megjelenése Norwich felett, hirtelen aláereszkedése a felhők közül a Lanceshire-i égen, arra utal, hogy a „lámpaformának” ugyancsak jó meghajtó-rendszerrel kellett működni, hogy áthidalhasson 9000 kilométeres távolságot, beleértve az óceán feletti átrepülést. Emellett megjegyzendő, ha Adamski bármiféle lámpaformát vagy más, kézzel gyártott objektumot fényképezett volna le, tegyük fel – előbb vagy utóbb – fel kellett volna bukkannia mások birtokában ugyanannak a tárgynak és be kellett volna tudni azonosítani. Adamski negatívjait megvizsgálta Cecil B. Mile, a fotótrükkök csúcsszakértője és Fey Marley, akik határozottan leszögezték, ha ezek hamisítványok lennének, akkor a legjobbak lennének, amit valaha csak láttak. Ugyanezt támasztotta alá Joseph Mansour, a Jetex Model Repülőgépek vezetője, aki szerint semmiképpen nem ábrázolhatnak a felvételek modelleket, sokkal inkább kiterjedt objektumokat, nagyjából tíz méteres, vagy nagyobb átmérővel.

Elmentem Amerikába és megvizsgáltam Adamski filmjeit és berendezéseit 1964. nyarán. Igen jó minőségű 15 cm-es Newton-reflektora volt. A kémlelőnyílásához igen gyenge minőségű kamerát illesztett, az egész szinte csak egy dobozból állt, gomb segítségével lehetett kezelni a zárszerkezetet, a hátulján kis nyílás volt a fotólemezeknek. A kamera közvetlenül a távcső okulárjához csatlakozott, annak lencserendszerét használta.

Ezt a berendezést alkalmazva lefényképeztem egy repülő csészealj makettet bizonyos távolságból. Az eredmény hajszál pontosan megfelelt az elvárásoknak, amikor valaki egy repülő csészealj makettet lefényképez bizonyos távolságból.

Adamski 1952. november 20-i idegenekkel való találkozásának a sivatagban többen is szemtanúi voltak. Jól látták a nagy, szivar- alakú hajót, amint Desert Center fölé száll azon a reggelen. Látták, amint Adamski szóba elegyedik egy további személlyel, aki hétköznapi, barna színű öltözéket viselt. Amikor ismét csatlakoztak Adamskihoz a látogató távozását követően, valamennyien megvizsgálták a két különböző típusú lábnyomot a sivatagban – Adamskiét és a másikat, mely az amerikai méret szerint női „négyes méretnek” tűnt. Cementlenyomatot vettek róla, ezek egyike most is itt van az íróasztalomon, miközben ezeket a sorokat írom. Adamski lábnyomai visszavezettek a csoporthoz, a másik lábnyomsor viszont megszűnt annál a pontnál, ahol a csészealj lebegett.

Meglátogattam a pontos helyszínt ez év augusztusában, habár a hőmérséklet 37 fok felett volt, a lábam jól körülhatárolható nyomokat hagyott. Mindezt a homok finomságának tulajdonítottam, ugyanis régi vízfolyás alján álltam és a mélyben esetleg még előfordult némi nedvesség.

Adamski találkozásának mind a hat szemtanúja megerősítette a történteket – Dr. és Mrs George Williamson, Mr. És Mrs Al Bailey, Mrs. Lucy McGinnis és Mrs Alice Wells –, az alacsonyan szálló Légierő gépeket is, melyek az események után köröztek felettük; mindezt a Légierő sohasem erősítette meg vagy cáfolta.

Adamski nem az első volt, aki azt állította, kapcsolatba lépett földre szállt idegen űrhajó utasával. Hat hónappal korábban (1952. júniusában) egy szerelő, név szerint Truman Bethurum, aki éppen egy szerkezeten dolgozott a Mormon Mesában, a Mojave sivatagban, határozottan állította, számos találkozásban volt része egy méretes repülő csészealj utasaival, akik meg is hívták őt a fedélzetre. Bethurum megfogott beszámolójával, mivel messze kisebb fantáziával rendelkezett, mintsem ilyen történetet kitaláljon. Az is kiderült, hogy a főnöke, E. E. White, a Wells Cargo Construction Company részéről, szintén látta a távolról, nagyjából két kilométerről érkező és később leszálló repülő csészealjat, az egyre halványodó fényben pedig úgy ítélte meg, hogy valamiféle szerencsétlenül járt utasszállító lehet. Egy későbbi alkalom során pedig White és többen mások is, láttak két alakot is a csészealj legénységéből. Nem gondolnám, hogy Bethurum teljes mértékben tisztában lett volna az általa látott dolgok lényegét illetően, miként azzal sem, amit az idegenek mondtak neki, amit képes megérteni, az mindösszesen annyi, hogy valamiféle kapcsolatba került egy földönkívüli űreszközzel és annak személyzetével. Amint az gyakran előfordul, a történet egyre színesedett az egyes elmondásokat követően. Azonban megőrzésre került az eredeti hangfelvétel, ezen ijedt és rémült, nehézkesen beszél a vele történtekről, akkor, amikor még élénken éltek tudatában az események.

A saját benyomásom Bethurum kapcsán az, hogy jó természetű, képzelő erő híján lévő egyszerű emberről van szó, ugyanazokkal a problémákkal küzdve, mintha egy őslakost kiemelnénk a brazíliai dzsungelekből és megkérnénk, írja le a faluja lakosai számára azt a helikoptert, amelyik nemrég leszállt a közelében és fehér emberek alkották legénységét.

Daniel Fry más történet. Fry a kormányzat alkalmazásában álló mérnök volt a White Stands Kísérleti Lőtéren, Új Mexikóban, 1950-ben. Egy este – elbeszélése szerint – kisméretű repülő csészealj szállt le, majd egy hang hívta a fedélzetre (valamiféle rádiókészülékből, a kis csészealjat ugyanis távirányítással működtették anyahajójáról) és elmagyarázta neki nagy vonalakban a szerkezet felépítését és meghajtó-rendszerét.

Fry beszámolója éppen az ellenkezője Bethuruménak – technikailag és pontosság tekintetében – jellemzően mérnöki leírás, a megfelelő szakkifejezésekkel és formulákkal. Fry állítása szerint a vele való kapcsolatfelvételre négy évvel korábban került sor, de akkoriban csak igen kevés embernek beszélt róla, hiszen igen csak félt munkája elvesztése miatt, vagy amiatt, hogy bolondnak nézik.

Nem sokkal azután, hogy találkoztam vele, felajánlotta (egyesek szerint kényszerítették), hogy aláveti magát hazugságvizsgáló készüléknek, televíziós adásban. Fry, révén mérnökember, elővigyázatossági lépéseket tett annak kiderítésére, hogy képes-e detektálni hazugságot a hazugságmérő készülék. Ezért szántszándékkal téves életkort, születési helyet, stb. adott meg, ezeket a készülék azonban teljes mértékben igaznak találta.  A saját tapasztalata szerint tehát a készülék hamis adatokat közölt. Ezek után, egyik kutatótársunk, Mme Manon Darlaine Hollywoodból, leírta a történteket barátjának, J. Edgar Hoovernek, az FBI vezetőjének. Hoover válasza szerint a hazugságmérő készülék teljességgel megbízhatatlan, mindössze érzelmi változásokat képes jelezni, ezért pedig – személy szerint ő – megtiltaná használatát bűnügyi nyomozások során. Fry személyes tesztjének végrehajtásakor - a teszt végrehajtóit nem ismerjük – hangsúlyozott alátámasztást nyert ebben a különleges esetben a készülék használhatatlansága.

Mindhárom férfi, Adamski, Bthurum és Fry, határozottan állította, tapasztalataik konkrétak és fizikaiak, semmi közük az egésznek a pszichika területéhez. Elbeszéléseikben valósághűek, ismételten rámutatnak arra, miként azt ők látják, mindaz pusztán a véletlennek köszönhető, hogy éppen azon a helyen tartózkodtak, amikor egy idegen civilizáció tagjai megtiszteltek minket látogatásukkal – semmi több. Megbízható emberek benyomását keltették, olyanokét akik mindenáron el akarják mondani az igazságot, és megvallották, igen nagy nehézséget okoz számukra ilyen rendkívüli élményt felidézni közönséges szavakkal. Mindannyian megszenvedték megtapasztalásuk következményeit. Nem kétséges, hogy a dzsungelbéli őslakos is szintén megszenvedné a dolgot, ha a hitetlenkedő és babonás falubelieknek kellene elmesélnie egy helikopter közeli leszállását.

Ha már szó esett a babonáról, érdemes megjegyezni, már-már az elmebaj határát súrolja, amikor képzetlen fizikusok belépnek repülő csészealjakba, nagy veszélynek kitéve magukat, hogy akár az egész történet hitelességét rombolják össze.

Persze szomorú lenne azt mondani, hogy a teljes igazság elveszne az értelmetlen önzés füstös képernyője mögött. Ha a csészealjak valóságosak, akkor a bolygónk az idők kezdetétől tekintve a legnagyobb tudományos, szociológiai és filozófiai felfedezések előtt áll.

Egy Dél-Amerikai munkatársam, Ed Martins, eljött Mount Palomarba mialatt Adamskinál tartózkodtam, júliusban, számos leszállásról szóló beszámolót hozva magával, Dél-Amerikai esetek leírását, melyek láthatóan ugyanazt a mintát követték – nagy, kerek űrhajó, jóvágású emberi lényekkel a fedélzeten, erős elektromágneses tér az űrhajó körül. Kanadából személyes beszámolót kaptunk egy órakészítőtől, név szerint Mr Galbraithtól, aki Swastika közelében él, Ontario államban. Állítása szerint 1948-ban két ízben is, egy-egy nagy hajót látott leszállni. Mindkét alkalommal egy férfi szállt ki és talajmintát gyűjtött a felszínről. A férfi barátságosnak tűnt. Azonban az űrhajót körülvevő erőtér olyan erős volt – Galbraith szavait idézve -, hogy „kilapította a füvet és odaszögezte a sarkaimat a földhöz”. A második alkalommal egy rendőrségi szakasz keresett az erdőben egy szökött bűnözőt. Látták az erdőben a fényt, de képtelenek voltak megközelíteni, elmondásuk szerint, egy láthatatlan falba ütköztek. Galbraith szintén beszél erről a láthatatlan energia „falról”, mely magakadályozta, hogy közelebb menjen, habár halványan látta a hajót (az erdő másik oldalán tartózkodott), miközben a hajó utasa megnyugtatóan mosolyogott rá. A láthatatlan „fal” esete néhány, friss beszámolókban is felbukkan csészealjak leszállása kapcsán, pl. Franciaországban és Olaszországban. A gond az európai beszámolókkal az, hogy általában halálra rémült földművesektől származnak. Amikor valaki megrémül, nem tudja pontosan megfigyelni a környező eseményeket. Egy másik munkatársam, Jef Athierens, riporter Belgiumban, elmondta nekem, hogy ő személyesen készített interjúkat ezen földművesek közül néhánnyal. Meggyőződése, hogy valóban láttak „valami szokatlant leszállni”, de meghatározni, hogy mi volt az, kivonva a beszámolóból a félelmi tényezőt, mely befolyásolja a pontos megfigyelő-képességet – rendkívül nehéz.

Számos leszállásról kaptunk hírt az utóbbi két évben, ezek közül néhányról kiderült, közönséges csalás – ez utóbbi kapcsán biztosak lehetünk abban, hogy még lesz is jó néhány. Nem hinném azonban, hogy valamennyi megfigyelő őrült lenne és minden esetben csalás történne. A beszámolóikkal kapcsolatosan csak az az egyetlen gond, hogy a modern kor csillagászainak állítása szerint meglehetős bizonyossággal sikerült igazolni, Naprendszerünk többi bolygóján az élet lehetetlen. Vagy az egyik, vagy a másik állítás nyilvánvalóan téves. Nyilván nagyon könnyű dolog néhány egyszerű és kedves ember megfigyelését félresöpörni, amikor „tudományos” háttér áll mögöttünk, és egyben ez a legkönnyebb dolog is. Azok az állítások, miszerint a Föld gömb alakú, hogy viaszra hangot lehet rögzíteni, hogy az éter képes rádióhullámok továbbítására, hogy a sugarak behatolhatnak a testbe és „láttatják” velünk a szervezet belsejét, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak képesek repülni, a maguk korában szintén képtelenségnek hangzottak, éppenséggel a tudományos élet hivatalos képviselői számára. A Marsról szóló nemrég megjelent könyv szintén a hivatalos tudomány szólamait erősíti, szerzője Dr. Hubertus Strughold, címe: A Zöld és Vörös Bolygó. A szerző kijelenti, amennyiben műszereink és az általuk szolgáltatott információk megfelelnek a valóságnak, akkor a Mars felszínén, az a fajta intelligens és szerves élet, amit ismerünk, 10 másodperc alatt elpusztulna. Strughold azonban azt is megjegyzi, talán elsiklottunk néhány „kritikus tényező” felett, és az egyetlen módja a teljes igazság megismerésének, ha odautazunk és első kézből szerzünk tapasztalatokat.

Van egy alternatív lehetőség is – ezek az emberek, a maguk különleges világaiból, az első alkalommal látogatnak hozzánk. Megmutatnak nekünk egy keveset a művészetükből, életmódjukból, tudományukból, vallásukból és filozófiájukból, mely ismeretek révén tapasztalatokat nyerhetünk.

Ez pedig pontosan az, amire egyes emberek esküt tesznek, hogy velük megtörtént. George Adamski, egyikük a sorban, sok-sok órán keresztül mesél azokról a lenyűgöző élményekről, melyeket más világok, igen fejlett lakói társaságában töltött, emellett megpróbálja visszaadni a tudásuk spirituális és filozófiai szépségét.

Mindent egybevéve, alapjában kétféleképpen tekinthetünk ezekre a rendkívüli dokumentumokra: vagy igazak, vagy nem. Semmiféleképpen nem tudom igazolni az olvasók számára, hogy igazak, mint ahogy azt sem, hogy nem. Az olvasó feladata, hogy mindezt eldöntse.

Mindenkit óvnék az elhamarkodott döntéstől. A legfontosabb dolog, olvasni és tanulmányozni a leírtakat, az adott tanításokat, sokak számára nagy segítséget jelentenek majd. Amikor valaki mindezt megérti a maga teljességében és (remélhetőleg) elfogadja, mások számára, akik szintén ilyen tapasztalatokkal rendelkeznek, vagy tesznek szert, már útmutatással tud szolgálni.

Az új igazság feltárásában (vagy inkább az Egyetlen Igazság megismétlésében) nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ részéről a fogadtatás továbbra is gúny és megvetés, és a megbélyegzés: „hazugság”. Az úttörők a korukat általában évtizedekkel megelőzik, gyakran kortársaik megvetésének céltáblái, hogy aztán unokáik végre felemeljék a fejüket és felfogják, miről is volt lényegében szó, hiszen számukra érik be teljes egészében az a gyümölcs, melynek fáját a magányos úttörő ültette el, ekkorra válnak az általa állított tények hétköznapi dolgokká.

Mindaddig amíg ez bekövetkezik Adamski is hasonlóan kínos körülmények között találja magát, mint a brazil őslakos, aki esélyt kap repülni egy helikopteren. Adamski is megtette a maga repülését. A helikopter elment. Ő viszont megpróbálja elmesélni a törzsének mi történt, miközben nem találja a megfelelő szavakat a saját nyelvén, hogy kellő pontossággal leírja.

Eközben a földlakó Adamski a maga egyszerű nyelvezetét használja, a képességeihez mérten a lehető legtökéletesebben igyekszik átadni tapasztalatait, melyek nem itt a Földön történtek. Ilyesfajta tapasztalatokról teljes pontossággal beszámolni lehetetlen. Természetes, hogy az egyén kiszínezi az eseményeket, hozzáteszi saját személyiségét, az elbeszélési stílusát, mint ahogy ez minden esetben megtörténik.

Mindezen nehézségek ellenére Adamski megkísérel számunkra egy futó pillantást adni egy olyasféle civilizációra, melyet bizonnyal irigyelhetünk, olyan civilizációra, melyben talán már unokáink részesedhetnek. Kinek a döntésén múlik mindez? Ki fogja eldönteni, hogy a jövő generációi rátérjenek a csillagok által jelzett ösvényre és hallgassák a szférák zenéjét, netán eldeformálódott mutánsokká váljanak, barlangban lakjanak, és puszta körmükkel és egyszerű botokkal kaparják a szennyezett talajt élelem után kutatva, rettegett győzedelmes uralkodók elnyomása alatt?

Mi döntünk! A döntés a mienk. Az emberiség végső ultimátumot kapott – élni az életet, vagy mindörökre elpusztulni. Ebbe az atomhatalmak által birtokolt kígyófészekbe és a megrémült emberek tömegeinek mocsarába jött el egy fényfelvillanás. Felülről sugárzik ránk csodálatos kristályűrhajóról, melyet tudomásunk szerint olyan emberek irányítanak, akik mesterei a tudásnak és a mi mestereinkké is válhatnak – ha hagyjuk őket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem törődünk velük. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nyugodtan üljünk és a hajunkat igazgassuk, miközben a bolygónk szívét alapjaiban fenyegeti a halálos kór.

Olvassa tehát az elkövetkezendő beszámolót nyitott lélekkel és tapasztalja meg vajon a fényből származó tanítás igaz-e.

Adamski első találkozása  vénusziakkal

Minden 1952. november 20-án kezdődött. E napon Adamski és követői kis csoportja kiment egy kaliforniai sivatagba, hogy felvegye a kapcsolatot a repülő csészealjak utasaival. Adamski rávette a csoport valamennyi tagját, maradjanak visszább mintegy 500 méterrel, a biztonság kedvéért. A kapcsolat kicsivel dél után, 12.30-kor jött létre.

A hátramaradt társaság először egy szivar alakú UFO-t pilantott meg, majd egy villanást látott az égen. Adamski szerint ekkor vált le róla az a repülő csészealj, mely tőle nem sokkal arrébb leszállt, és kilépett belőle a vénuszlakó, Orthon. Adasmski 7 tekercs filmet használt el 1/25-öd másodperces expozícióval az esemény megörökítésére, Alice K. Wells, egy étterem-tulajdonos pedig mindezt le is rajzolta, ő vadásztávcsövön kísérte biztonságos távolságról az eseményeket.

A repülő csészealj csillogott, prizmaszerűen szórta a fényt, leszálláskor három talpára ereszkedett. Adamski is mindent szorgalmasan lerajzolt; a bent ülők szépséges arcát is megörökítette.

A manapság bennünk élő beidegződések ellenére Orthonnak kerek arca volt, rendkívül magas homlokkal, szürkés-zöld ferdevágású szemekkel, a keleti népeknél megfigyeltnél is kiemelkedőbb járomcsonttal, kis orral és ragyogó hófehér fogakkal. Az idegen ujjai hosszúak és vékonyak voltak, akár egy nőnek. Adamski úgy gondolta, az idegen bizonnyal csodálatosan szép nő lenne, ha másképpen öltözne. A látogató elkérte az egyik tekercs filmet, mire Adamski át is adta neki.

Amint az idegenek távoztak, Adamskihoz csatlakoztak társai a leszállási pont környékén, ahol George Hunt Williamson „levette” a később igencsak híressé vált lábnyomát Orthonnak. Felpillantva, a csoport jól láthatta, az ég igencsak megtelt katonai gépekkel, beleértve a Légierő Edwárds-i Bázisról felszállt B36-os bombázóit. A gépek köröztek, egészen alacsonyra ereszkedtek Adamskiék feje fölé, majd visszatértek bázisukra.

Két héttel később Adamski éppen egy repülő csészealjat fotózott, amikor az mindössze száz méternyire megközelítette, egy nyílás tárult fel rajta, egy kéz nyúlt ki rajta, és kidobta a korábban elkért filmnegatívot - minden egyes kocka megvolt -, majd a kéz búcsút intett és a szerkezet elröppent.

A vénusziak visszatérése

Los Angeles a fények és a zaj városa, a rohanásnak, a nyughatatlanságnak; éles ellentéte a csillagos ég végtelen nyugodt és békés látványának. Sok éves szokását követve Adamski 1953. február 18-án elvonult a város nyüzsgése elől, igaz, nem túl messze, csupán egy városszéli hotelbe. Ide érkezett, mert hasonlóan sürgős késztetést érzett, mint az „A repülő csészealjak leszálltak” című könyvének megírása előtt.

Követve a szokásos eljárást, amikor Los Angelesbe tett látogatást, beregisztrált a hotelbe. Amikor pedig a küldöncfiú felvitte a csomagjait a szobába és távozott, Adamski bizonytalanul állt meg a szoba közepén. Nagyjából délutáni négy óra volt, és igazából pontosan fogalma sem volt, mi vitte őt oda, hirtelen elbizonytalanodott. Odament az ablakhoz, és a forgalmas utcát nézte. Semmi érdekeset sem talált.

Hirtelen ötlettől vezérelve, lement, keresztül az előcsarnokon és betévedt az italbárba. Az éppen ott lévő egykori diákja  felismerte, aki habár eleinte alapjában szkeptikus volt, ez megváltozott, miután beszélt Adamskival és látta az általa készített fotókat a repülő csészealjakról. Forrón üdvözölte. Miután beszélgettek egy keveset, elmondta, igen sok ember vált érdeklődővé a repülő csészealjak iránt. Kifejtette, szívesen Adamskival tartana, ha lehetővé tenné számára

Válaszra várt, de Adamski nem tudta igazából mit is mondjon neki. Nem voltak konkrét tervei. Nem érzett magában különösebb indítást, hogy egyfajta rögtönzött előadást tartson, idegenek előtt, másrészről pedig, jó ötletnek tűnt elütni az időt, a várakozás idejét… Nos, akármi is lesz, várni fog!

Adamski beleegyezett, s hamarosan jó néhány férfi és nő gyűlt össze körülöttük. Érdeklődésük őszintének tűnt, ő pedig legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni kérdéseikre.

Hét órára járt az idő, amikor kimentette magát és rövid sétára indult az utcán lefelé, hogy megvacsorázzon. Egyedül kívánt lenni azzal a folyamatos, társául szegődött érzéssel, hogy „valami történni fog”.

Egykedvűen megvacsorázott és visszament a hotelbe. Senki nem volt az italbárban aki ismerte volna, így a bár a továbbiakban nem keltette fel érdeklődését.

Hirtelen eszébe jutott Miss M-, egy fiatal diáklány a tanítványai közül, aki ebben a városban élt. Sajnos nem tudott velük tartani a hegyekbe annak idején, Adamski állomáshelyére, ezért megkérte, ha lejön a városba legközelebb, hívja fel őt. Hirtelen nekiindulásból belépett egy telefonfülkébe és tárcsázta a számát. Nagyon őrült, hogy meghallotta Adamskit. Autója nem révén, elmondta, beletelik egy órába, vagy még annál is többe, míg taxival odaér a hotelhez.

Adamski vett egy esti lapot, és igyekezett úgy tartani a kezében, hogy senki se ismerje fel, aztán felment a szobájába. Miután elolvasta a számára érdekesnek tűnő írásokat, kényszerítette magát, hogy elolvassa az átugrott bekezdéseket is, így törekedvén a rajta mind hatalmasabban eluralkodó fáradtság uralására, tudata éberen tartására.

Mielőtt az óra eltelt volna, ismét lement az előcsarnokba, hogy megvárja Miss M-t, aki meg is érkezett úgy 15 perccel később. Jót elbeszélgettek, számos ügyben adott neki tanácsot, igen sok problémával kellett az egykori diáklánynak szembesülnie. Annak idején szívébe zárta, minden egyes megnyilvánulását. A diplomamunkája élményszámba ment, és a diáklány szintén szívébe zárta a tanárát és remélte, ha a városba jön ismét, segítséget kaphat tőle.

Adamski fejében az is megfordult, miközben a lányt a taxiállomáshoz kísérte, hogy az a sürgető telepatikus üzenet, amit a hegyek között kapott, talán nem éppen őtőle érkezett. Amikor azonban visszatért a szálloda halljába, tudatosult benne, a magyarázat nem állja meg a helyét. Az érzés továbbra is benne volt – erősebben mint valaha!

Ránézett az órájára, fél tizenegy volt. meglehetősen későre járt már, és semmi jele nem mutatkozott, hogy bármi is történni fog, ezért kisebb csalódottság hulláma futott végig rajta. És a kiábrándultságnak ebben a pillanatában hirtelen felbukkant két férfi, közülük az egyik a nevén szólította.

Mindketten teljesen ismeretlenek voltak, ám nem maradt idő töprengésre velük kapcsolatban, hiszen gyorsan közeledtek, a külsejük alapján pedig semmi sem utalt arra, hogy mások lennének, mint fiatal üzletemberek. Mivel számos előadást tartott már Adamski Los Angelesben, megjelent a rádióban és a tévében is, emellett a városból is sok ember látogatta már meg, a Palomar hegyi otthonában, idegenek felé való közeledése nem számított szokatlan helyzetnek.

Mindketten igen jól szituáltak voltak. Egyikük 180 cm-nél is magasabb volt, nagyjából a harmincas évei elején járhatott, elegáns, sötét szemű alak, akin látszott, hogy élvezi az életet. Rendkívül átható tekintete volt. fekete haja lobogott, és megfelelt a kor divatjának. Sötétbarna öltönyt viselt, kalap nélkül.

Az alacsonyabb, nagyjából 170-es férfi, fiatalabbnak tűnt, kerek, fiús arca volt, pontosan a kor divatjának megfelelő. Szőke alkatú volt, szürkéskék szemmel. A haja szintén neki is hullámos volt, homokszínű, és a kor stílusának megfelelően hordta. Szürke öltönyt viselt, szintén kalap nélkül. Mosolygott, miközben Adamski nevét mondta.

Fogadta köszöntését, amikor pedig kinyújtott keze elérte az övét, hallatlan boldogság töltötte el Adamskit. Pontosan ugyanazt érezte, mint azon az emlékezetes 1952. november 20-i napon. Az idegen ugyanazt a jelet használta. (A Repülő Csészealjak Leszálltak – című könyvben részletesen leírva.)

Azonnal felismerte, a két idegen nem földi. Azonban teljesen nyugodt volt. Miközben kezet ráztak a fiatalabb férfi megszólalt: „Azért jöttünk, hogy találkozzunk Önnel. Van ideje csatlakozni hozzánk?”

Anélkül, hogy a legkisebb kétely is felmerült volna Adamskiban, így felelt: „Teljes mértékben Önökre bízom magam”.

Együtt hagyták el a hotel előcsarnokát, Adamski közöttük lépdelt. A hotel épületétől egy tömbnyivel északra egy parkoló felé indultak, ahol a kocsijuk várt rájuk. Egy szót sem szóltak e rövid idő alatt, de magában Adamski így is tudta, igaz barátokról van szó. Nem érzett semmiféle késztetést, hogy megkérdezze, hová mennek, mint ahogy az sem tűnt szokatlannak, hogy nem akarják megosztani vele ezt az információt.

Egy alkalmazott előállt az autóval, ezután a fiatalabb férfi elfoglalta a vezetőülést, jelezve, foglaljak helyet mellette. A másik útitársunk is előre ült. Az autó egy négyajtós Pontiac sedan volt

A férfi, aki a kormány mellé ült, láthatólag pontosan tudta hová szándékozik hajtani, vezetési stílusa gyakorlatról árulkodott. Adamski nem ismerte egyformán jól valamennyi, Los Angelesből kivezető országutat, így igazából fogalma sem volt arról, melyik irányba tartanak. Csendben haladtak, Adamski pedig teljes részletességgel visszaemlékezett az egész találkozásra, a várakozás időszakára, s próbált a maga számára valamiféle magyarázatot kidolgozni a találkozás célját illetően.

Tudatosult benne, ez a fajta bizalmas hozzáállás teljességgel őrültségnek tűnhet a mai világban, ahol a törvénytelenség uralkodik. Viszont ez a fajta hozzáállás az, ami más civilizációk lakosaira jellemző. Ez a szokás uralkodott az amerikai indiánok között is, akik tisztelettel, emberséggel, türelemmel és hűséggel fordultak az idegenek felé. Mindezt mélységében sikerült Adamskinak megértenie és erre a fajta lelkületre hangolni, miközben az idegenek jelenlétében azt a fajta erőt érezte, amit egy gyermek, amikor igazán bölcs felnőttek társaságába kerül.

A fények és az épületek elmaradoztak, ahogy elhagyták a város. A magasabb férfi első ízben szólalt meg: „Nagyon türelmes vagy. Tudjuk mennyire érdekel kik vagyunk és hova viszünk.”

Természetesen minderre nagyon kíváncsi volt Adamski, ám várakozó álláspontra helyezkedett, tudta, előbb-utóbb úgyis tudatják vele.

A férfi a vezető felé biccentett: „Ő az általatok Marsnak nevezett bolygóról származik. Én pedig arról, amelyiket Szaturnusznak neveztek.”

Hangja nyugodt volt és lágy, az angol kiejtése pedig tökéletes. A fiatalabb férfi is lágy hangon beszélt, habár a hangja kissé magasabb volt. Adamski azon kezdett tűnődni, hol és hogyan tanulták meg ilyen jól ezt a nyelvet.

Miként a gondolat megfogalmazódott a fejében, a válasz is azonnal megérkezett. A marsi az első alkalommal szólalt most meg azóta, hogy elhagyták a hotelt. Elmesélte, hogy ők egyfajta „kapcsolattartók”, közöttünk élnek és dolgoznak, mivel a Földön is gondoskodni kell megélhetésükről, hogy ruhát és élelmiszert vásárolhassanak, meg mindenfélét, amire az embereknek szüksége van. Eleinte még volt egy kis akcentusuk, de idővel megszűnt és most már teljességgel felismerhetetlenek az itteniek számára.

Miközben az emberek között élnek, szigorúan titokban tartják tényleges származásukat, azt, hogy más világok lakói. Veszélyes lenne, ha kiderülne. Mostanra már jobban ismerik az embereket, mint azok saját magukat, és jobban látják a minket körülvevő kellemetlen jelenségek gyökereit, mint mi magunk.

Segítenek nekünk szembesülni az általunk okozott problémákkal, melyek már puszta létünket fenyegetik. Ha pedig kiderülne róluk, hogy pusztán azért jönnek bolygónkra, hogy dolgozzanak és hogy tanuljanak, tudóstársaik egyszerűen elmebajosnak vélnék őket. Nem is beszélve arról, hogy olyan bolygókról érkeztek, ahol tudósaink szerint élet teljességgel lehetetlen.

Engedélyt kaptak szülőbolygónk alapos megvizsgálására. Mint ahogy az emberek is vágynak régi barátokkal való találkozás esélyére, így vannak ezzel az idegenek is. Természetesen jól meg kell szervezni az ilyen eseményeket, miként az emberek is teszik, munkaszüneti napokra, vagy a hétvégére szervezik, azért, hogy minél kevesebb zavaró tényező jöhessen közbe.

Adamski nem kérdezte társaitól vajon házasok-e és él-e a bolygónkon hozzátartozójuk; volt valamiféle benyomása arra nézve, hogy nem ez a helyzet. Néhány perces töretlen hallgatás közben újra átgondolta a kapott információkat. Azon morfondírozott, vajon miért éppen őt tüntették ki barátságukkal és éppen neki adták át az ismereteket a más világokból érkezettek. Akármi is volt az ok, igencsak zavarban, ám hálásnak érezte magát.

Amint ezek a gondolatok kergették egymást a fejében, a szaturnuszi megszólalt: „Te nem az első, de nem is az egyetlen földi ember vagy, akivel kapcsolatba léptünk. Sokan mások is vannak, a Föld különböző pontjain élnek, akiket már meglátogattunk. Néhányan, akik elég bátrak voltak, hogy beszéljenek tapasztalataikról, üldöztetésben részesültek – párat közülük egészen az  - általatok így fogalmazott – ’halálba’. Ebből adódóan, a legtöbben csendben maradtak. Amikor azonban a könyv, amin éppen dolgozol, eljut a nyilvánossághoz, az első találkozásunkról a sivatagban, testvéreinkkel, arról a bolygóról, amit ti Vénusznak hívtok, felbátorít majd másokat is, sok-sok országból a Földön, hogy megírják neked beszámolóikat.” (Miután a könyv, a ’Repülő Csészealjak Leszálltak’ megjelent, a jóslat igazságtartalma bizonyítottá vált.)

Adamski nemcsak erős bizalmat táplált új barátai iránt, hanem egyfajta mindent elsöprő érzést, miszerint igazából nem számítanak idegennek egymás számára. Egyben meggyőződése volt, ezek az emberek biztosan ismerik valamennyi kérdésre a választ, és egyben tisztában vannak a Föld összes problémájának megoldásával; azonban tenni semmit sem tudnak értünk, hiszen amilyen megítélés alá esnek, az visszatartja őket az ilyen jellegű küldetések végrehajtásától.

Már régóta haladtak egyenletesen az országúton, megvolt már másfél órája is. Adamski számára továbbra sem volt tiszta, milyen irányba mennek, attól eltekintve, hogy sivatagos vidékre értek. Túlságosan sötét volt a környező táj szemrevételezésre. Agya folyamatosan azon zakatolt amit mondtak neki, és - egyébként pedig – kevés szó esett közöttük.

Hirtelen kizökkent töprengéséből, amikor váratlanul lehajtottak a sima országútról egy rázós, keskeny hullámzó útra. A marsi közölte: „Meglepetés vár rád!”

Egyetlen kocsival sem találkoztak ezen az úton, pedig legalább 15 percig hajtottak. Azután, Adamskin hirtelen erős izgatottság hatalmasodott el, amikor megpillantott a távolban egy  fehéres, ragyogó fényű objektumot a földön pihenve. Nagyjából 15 méterre megálltak tőle. Úgy ítélte meg, talán 5-7 méter lehet a magassága, és erősen emlékeztette a három hónappal korábban, az első találkozása során látott csészealjra, vagy ahogy nevezte e típust„ „Felderítőre”.

Amint céljukhoz közelítettek, Adamski észrevett egy férfit, amint ragyogó űrhajója mellett álldogált. Amint kiszálltak a kocsiból, üdvözölték. A férfi láthatóan a repülő csészealján ügyködött valamit. Amint közelítettek felé, Adamski rögtön megismerte. Ő volt az a férfi, a vénuszi barát, akivel először kapcsolatba lépett.

Pontosan ugyanazt a síruha-szerű öltözetet viselte, mint az első alkalommal, ez azonban világos barna volt, narancssárga csíkokkal a derékszíj fölött és alatt. Sugárzó mosolya jelezte, ő is örül a találkozásnak. Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, azt mondta: „Miközben ereszkedtünk alá, egy kisebb darab letört az űrhajónkból, amíg vártalak Benneteket, csináltam egy másikat helyette.”

Adamski fokozott figyelemmel kísérte, amint kiüríti a kis olvasztótégely tartalmát a homokra. „Az időzítés tökéletes” – mondta – „Éppen végeztem a szereléssel, amikor megérkeztetek.”

Adamski meglepetéssel konstatálta, angol kiejtése szinte tökéletesen akcentus-mentes, miközben az első találkozásuk alkalmával úgy tűnt, szinte teljes mértékben képtelen megszólalni angolul. Remélte, később majd erre is magyarázatot kap, da ha mégsem, akkor elhatározta, rá fog kérdezni.

Ehelyett azonban óvatosan megérintette az olvadt fémnek tűnő, homokra szórt, parányi fémdarabot. Habár továbbra is igen forró volt, annyira nem, hogy ne lehetett volna megfogni. Óvatosan egy zsebkendőbe csomagolta, majd kabátjának belső zsebébe tette biztonságos helyre. Haláláig őrizte.

Habár társai kinevették különleges antik gyűjtőszenvedélye miatt, semmiféle gúnyos hangsúly nem volt viselkedésükben. A vénuszi megkérdezte, habár eleve tudta a választ: „Miért van szükséged arra?”

Adamski elmagyarázta számukra, hogy talán mindez őrültségnek tűnik, azonban egyértelmű bizonyíték a látogatásukra vonatkozóan, s mivel az emberek általában „kőkemény bizonyítékokat” követelnek, arra nézve, hogy nemcsak „kitalálta” a történetet az idegenek első látogatásával kapcsolatban. Ez pedig most az.

Továbbra is mosolyogva, hozzátette: „Igaz, és te pedig egy szuvenír-gyűjtő faj tagja vagy, nem igaz? Akárhogy is, pontosan ugyanezt ötvözetet megtalálhatod a Földön is, és nagyjából az összes bolygón.”

Itt kell megjegyezni, az idegen világok látogatói nem viseltek a mi szóhasználatunknak megfelelő neveket. Ennek okát elmagyarázták neki, de itt nincs lehetőség a részletezésére.  Nincs a dologban semmi rejtélyes végülis, azonban teljesen más koncepciót állítottak fel a nevekkel kapcsolatban, mint mi.

Ez a „név-nélküliség” félreérthető helyzeteket teremthetett volna a beszámoló összeállítása során, ideértve az új barátokat is, ennek érdekében valamit tenni kellett, már csak azért is, hogy a későbbiekben se keletkezhessenek félreértések. Mivel a mi világunkban függünk a különböző elnevezésektől, azért Adamski nevet adott nekik.

Mindeközben persze tisztában volt azzal, hogy ezek a nevek nem az ő igazi neveik, hogy mégis ezeket választotta, annak megvolt a saját maga jó oka; az adott nevek nem jelentés nélküliek, valamiképpen köthető azokhoz, akikre illesztve lettek. 

A marsi a Firkon, a szaturnuszi a Ramu, a vénuszi pedig az Orthon elnevezést kapta.

A vénuszi kutatóűrhajó fedélzetén

A háromfős csapat megérkezése után Orthon azonnal jelezte, csatlakozzanak hozzá. Firkon és Ramu azonnal követte. Adamski elbeszélése szerint az űrhajó szilárdan állt a talajon; mindössze kicsiny lépcsőre kellett fellépni a beszálláshoz.

Amint belépett, gyorsan körülnézett, és nem bírta ki, hogy fel ne vesse magában a kérdést, vajon csak azért invitálták a fedélzetre, hogy csak körülnézzen, vagy netán egy űrutazásra is elviszik?... Nem tartotta valószínűnek, hogy pusztán azért invitálták ide, hogy körbemutassák a fedélzeti berendezéseket.

Egyenesen a központi kabin felé vették az irányt; megfelelően magas ajtón keresztül léptek be, még Ramunak, a szaturnuszinak sem kellett lehajtani a fejét. Amint ő is belépett, a sorban utolsóként, az ajtó hangtalanul bezárult és pici remegés futott át a helyiségen. Adamskit szinte elvakította a padlóból és a kör alakú helyiség mennyezetének csúcsából egyaránt áramló rendkívül erős fény. Hideg, vörös fény volt. Visszaemlékezett, ilyesfajta fényeket látott első találkozása alkalmával is a kutatóűrhajón – vörös, kék és zöld fény -, mely Nap felé tartott prizmaként villogott.

Adamski nagyon óvatosan lépegetett, lenyűgözte a technika, hiszen sehol sem látott illesztéseket, lélegzete elállt, vajon miként tudják egymáshoz kapcsolni ily módon az egyes elemeket.  Az ajtó is, melyen át bejöttek, észrevehetetlenül olvadt bele a szilárd falba.

Minden szinte egyszerre történt: az ajtó becsukódása, a pici remegés, a fény felragyogása. Adamski igyekezett mindent a legnagyobb aprólékossággal megjegyezni, hogy később a valósághoz hű beszámolót tudjon adni.

A helyiség átmérője körülbelül hat méter lehetett. A legmagasabb pontját bő fél méter vastag oszlop kötötte össze a padlóval. Később elmondták neki, ez az oszlop az űrhajó mágneses tengelye, ennek segítségével állítják elő a meghajtáshoz szükséges energiát, azt azonban nem mondták el, miként.

„A felső pont – magyarázta Firkon -, általában pozitív töltésű. Az alsó pedig, a padló alatt végződik, negatív. Szükség esetén a pólusok megcserélhetők egyetlen gombnyomással.”

Nagyjából két méter magasan egy átlátszó, lencseszerű szerkezet volt, a központi oszlop ezen is áthatolt. Alatta két kényelmes heverő volt, alakjuk követte a fal görbületét. Adamskit megkérték, üljön le az egyikre, Firkon mögötte helyezkedett el, s magyarázta, mi történik. Ramu a szemben lévő heverőre telepedett, Orthon pedig az irányító-panelhez lépett. A panel a két heverő között félúton helyezkedett el, éppen szemben a láthatatlanná vált ajtóval.

Amikor leültek egy vékony, hajlékony kar „pottyant” az ölükbe. Gumiszerű puha anyag burkolta. Teljesen nyilvánvaló volt a célja, segített megtartani az egyensúlyt. Firkon magyarázata aszerint: „Amikor egy hajó hirtelen ér földet, apróbb lökéshullám alakulhat ki. Habár ez nem fordul elő túl gyakran, azért fel kell készülni rá. – Majd mosolyogva hozzátette: - Pontosan ilyen megfontolásokból használnak biztonsági övet az emberek a repülőgépeiken.”

Adamski számára továbbra is nehézséget okozott mindannak megértése, hogy ezek a dolgok tényleg ővele történnek meg. Mióta először találkozott a vénuszival, és váltak el egymástól, habár érezte az elválás visszafordíthatatlanságát, mégis élt benne a vágy, talán egy napon ismét találkozhatnak és vele tarthat. Most mindez megvalósulni látszott, ahogy készültek az űrutazásra, igyekezett a pillanat minden ízét átélni. Újra és újra emlékeztette magát, mindent alaposan meg kell jegyeznie amit csak lát és tapasztal, hiszen meg kell osztania tapasztalatait a többiekkel, tökéletes hűséggel.

„Ez a hajó – folytatta Firkon – eredetileg kétszemélyesre épült, de veszély esetén lehetőség van sokkal több utast is biztonságosan a fedélzetére venni. Persze ilyesmi nem sűrűn fordul elő.”

Nem adott további magyarázatot, Adamski pedig eltöprengett, mit is jelenthet a „veszély esetén”. Esetleg valamiféle mentőexpedíciót, ha egy másik Kutató csészealj bajba jutna? Ahogy ezen filozofálgatott, lenyűgözte az első kézből kapott tudományos ismeretek nagyszerűsége, melyekről azt gondolta, ilyesmi nem is létezhet, pláne mindezt a saját szemével látta. Ismét emlékeztetnie kellett magát, akárhogy is, túlságosan is emberszerűek valamennyien, akármennyivel is járnak előttünk, ez a körülmény nem elhanyagolható. Bizonnyal nekik is megvoltak persze a maguk hibáik és hányattatásaik.

A falakat nagyjából egy méteres magasságban kezdődő és egész a mennyezetig terjedően beborító grafikonok és ábrák tanulmányozásába kezdett. Földi szemnek teljesen felismerhetetlenek voltak, s azon töprengett, vajon milyen célt szolgálhatnak. Semmiféle rögzítő-eszközt nem látott, szögeket vagy kampókat, annál inkább villogó és különböző színeket. Némelyik színes vonalakat alkotott és lassan mozgott a táblázatokon. Mások fel és le, megint mások keresztben, míg továbbiak különböző geometriai formákat alkottak.

Sem a jelentésüket sem a funkcióikat nem magyarázták el számára, ám kétségei támadtak, ha meg is teszik, egyáltalán megértette-e volna, azt azonban nyugtázta, valamennyi útitársa élénken reagál a legkisebb változásukra is. Adamskinak az volt a benyomása, hogy mindenféle dolog mellett, információkat közölhetnek az utazás irányáról, mindenféle közeledő objektumról, de a légköri és a világűri állapotokról is.

A hátuk mögötti, bő három méterre elhelyezkedő fal szilárdnak és üresnek tűnt, miközben a velük szemben lévő rész, a bejárattal éppen ellentétes irányban, szintén különböző ábráktól nyüzsgött, de valamiképpen különböztek a korábban leírtaktól. A pilóta előtti irányítópanel teljességgel összehasonlíthatatlan volt bármiféle földi eszközzel. A leginkább talán egyfajta orgonára emlékeztetett. Billentyűk és regiszterek helyett azonban gombsorokat tartalmazott. Halvány fény irányult közvetlenül rájuk, úgy beállítva, hogy egy-egy fényforrás öt gombot világított meg. Amennyiben Adamskinak pontosan sikerült később felidézni az elrendezést, a gombok hat sorban helyezkedtek el, mintegy másfél méter hosszan.

A panellel szemben a pilóta ülése, hasonló a másik két heverőhöz. Közvetlenül a pilóta ülése mögött egy számára könnyen elérhető, egészen különleges szerkezet kapott helyet, mely közvetlen kapcsolódott a központi mágneses tengelyhez.

Firkon megválaszolta az Adamski gondolatában felmerült kérdését: „Igen, periszkóp, olyasmi amit az emberek a tengeralattjárókon használnak.”

Miközben a különböző fények villódzását figyelte, ahogy más és más ábrák és grafikonok hol erősebben hol fényüket vesztve villódznak intenzíven, Adamskiban felmerült, bizonyára ez az oka annak, amiért ezeket az áttetsző hajókat a legkülönbözőbb színekben villogónak írják le oly gyakran, miközben átrepülnek az égen. Voltak azonban további tényezők is. A színváltozások nagy része és a Kutató csészealjakat övező ragyogó fény forrása magának a csészealjnak a különböző intenzitású sugárzása és a légkör egymásra hatásának eredménye, emiatt veszi körül fénylő burok a hajókat; egyfajta ionizációs hatással állunk szemben.

A hajó belsejében egyetlen sötét sarok sem volt. Adamski nem tudta meghatározni honnan ered a fény. Úgy tűnt, minden kis sarok és üreg halványan, kellemesen fénylik. Nincs rá lehetőség a fény természetének pontosabb leírására. Nem volt fehér, ahogy kék sem, nem volt egyetlen meghatározható színű sem, amit meg lehetne nevezni. Ehelyett, mintha egyfajta lágy keverékét tartalmazta volna az összes színnek, habár olykor mintha egyik vagy másik uralkodó jellegű lett volna.

Igencsak lekötötte ennek a rejtélynek a megoldása, ezzel egy időben pedig mindent megfigyelni és minden részletet megőrizni ami csak ezen a kicsiny hajón megfigyelhető, amiről még mindig nem tudta elhinni, hogy valóban utasa lehet, habár hirtelen egy parányi érzése jelentkezett, mozgásban vannak. Ám semmi jele sem volt jelentős gyorsulásnak, sem nyomásváltozásnak a magasság megváltozásának következtében, miként repülőgépeinknél tapasztalható már fele sebességen. Semmiféle lökést nem tapasztaltak, mint amikor talajt érünk. Adamski számára minden igen szilárdnak és tökéletesen simának tűnt, talán egy egészen parányival nagyobb mozgásérzékeléssel, mint amit a Föld Nap körüli útjából érzékelhetünk, a 30 km/másodperces keringési sebességből. Mások, akiknek szintén megadatott a repülő csészealjakon való repülés, pontosan ilyen tapasztalatokról számoltak be – vagy inkább, a teljes mozdulatlanság-érzésről. A tény az, hogy sokan másokhoz hasonlóan, Adamski is csak jóval később, miután már visszatért a Földre, vette számba annak az éjszakának a repülési tapasztalatait a saját szavaival, csak akkor tudta pontosan meghatározni mindezt.

Adamski csak ekkor vette észre, a padlót tulajdonképpen egy hatalmas lencse alkotja, ezen pedig látni egy kisváros háztetőit. Micsoda látvány! Könnyedén be tudta azonosítani az ismerős tereptárgyakat. Becslése szerint ekkor még csak százméteres magasságban haladtak. Miként azt elmagyarázták neki, valójában már az 5 km-es magasságot is elhagyták. És továbbra is emelkedtek, ám ennek a varázslatos optikai eszköznek megvolt az a tulajdonsága, hogy egyes embereket is meg lehetett általa figyelni és tanulmányozni, ha valaki úgy akarta, még akkor is, ha a repülőeszköz sok-sok kilométer magasságban volt és már a látómezőből is kiesett.

„A középső oszlop kettős célt szolgál – magyarázta Firkon. - Egyrészt energiát szolgáltat a repüléshez, másrészt hatékony teleszkópként működik; egyik vége az égre irányul, s mutatja a fejünk fölé boruló boltozatot, míg a másik vége az alattunk lévő tájat közvetíti. A képeket a padlón és a mennyezeten lévő hatalmas lencsék segítségével vetítjük be, mint ahogy láthatod.”

Nem magyarázta el, mindez elektronikus úton, vagy mi módon történik. A varázslatos képességei változtathatóak voltak, ezért Adamski úgy gondolta, lényegében sokkal összetettebb rendszerről van szó, mint közönséges lencsékről, ahogy azt a Földön ismerjük legalábbis.

Feltekintett az átlátszó kupola irányába. A csillagok oly közelségben látszottak, mint otthon a hegyekben, akár kézzel is meg lehetett volna érinteni őket, a mennyezeti lencsén áttekintve pedig közvetlen a fejük fölött lévőknek tűntek. Amikor ismét lepillantott a villódzó fényekkel pompázó Földre, hirtelen négy kábelt látott megjelenni, s a padlólencsén keresztül (vagy közvetlenül alatta) kereszt alakban a központi oszlophoz csatlakozni.

A marsi lény mindjárt magyarázni is kezdte a dolog lényegét: „A kábelek közül három energiát szállít a hajó alatti gömbökhöz, melyekre gyakran ’leszállótalpakként’ hivatkoznak. A gömbök üregesek, s habár kiengedhetők vészleszállás esetén, legfontosabb szerepük a statikus elektromosság összegyűjtése és a mágneses tengelyként szolgáló oszlop felé továbbítása. Ez a fajta energia az egész Világegyetemben jelen van. Forrása nagyrészt természetes állapotban koncentráltan pl. a villámlásokban fordul elő.”

„A negyedik kábel a mágneses tengely és a periszkópokhoz hasonló berendezéseket kapcsolja össze, egyik a pilóta háta mögött, a másik közvetlenül az ülése mögött, ám elég közel a lencse széléhez, mint láthatod. Ezek a szerkezetek igazából a fő optikai rendszer kiterjesztései, egyben lehetővé teszik a pilóta számára, hogy mindent érzékeljen a környezetében anélkül, hogy el kellene hagynia a helyét. Be- és kikapcsolhatók, kívánság szerint csatlakoztathatók, így a szokásos személyzet valamennyi tagja teljes kapacitásában használhatja, anélkül, hogy egymást zavarnák.”

A padló alatt kaptak helyet a különböző berendezések, mindez jól látható a Kutató csészealjakról Adamski által készült fotókon is. A helyszínen igazából nem sokat érzékelt ebből, azonban mutattak neki egy bejáratot egy igen kis helyiségbe, ez egyfajta raktárként szolgált a különböző berendezések számára, illetve műhelyként a szükséges javítások végrehajtására. Itt volt egy kisebb kohó és néhány tárlóul szolgáló szekrény, melyekben feltehetőleg szerszámokat és szükséges anyagokat tartottak.

Egy darabig eltartott, míg körülnézett a nyitott bejárati ajtón át, aztán a pilóta szólalt meg: „Készüljetek a leszálláshoz, már közel járunk az anyahajóhoz.”

Adamski még mindig képtelen volt elhinni. Mindössze néhány percnek tűnt az eltelt idő mióta a Kutató csészealj fedélzetére lépett.

Egy pillanattal korábban a heverő, melyen ültek, mögötti fal még szilárdnak látszott. Most egy kerek nyílás kezdett megjelenni rajta, miközben figyelte, egyre növekedett és kinyílt, hasonlatosan egy kamera íriszéhez. Nemsokára egy fél méter átmérőjű ablakká tágult. Ekkor értette meg mi a szerepe ezeknek, a repülő csészealjakon megfigyelhető ablakoknak.

Mint az ajtó, melyen beléptek, az illesztései felismerhetetlen pontossággal csatlakoztak. A fotók alapján Adamski visszaemlékezett, minden egyes oldalon négy-négy ablakot látott, azaz összesen nyolcat.

„Ez így pontos” – bólintott Orthon megerősítésképpen. „Mindössze egyetlen gomb lenyomásával nyithatók, egyenként, vagy valamennyi egyszerre – és természetesen ugyanilyen módon zárhatók is.

Amint a pilóta figyelmeztetette Adamskit a közeledő leszállásra, a marsi így szólt: „Mindez érdekelni fog, figyelj hát!”

Az anyahajón való leszállás közelsége leírhatatlan mértékben felfokozta Adamski érzelmi állapotát. Harcolnia kellett lelki nyugalmának megőrzéséért; kérdés fogalmazódott meg benne, vajon hol várakozhatott az anyahajó és miként fognak leszállni rá.

Abban a pillanatban Orthon adott választ a ki sem mondott kérdésre. „Ez pontosan ugyanaz a fajta anyahajó, amelyik riasztott téged és a társaságod a sivatagban a múlt évben, az első találkozásunk alkalmával. Itt várt ránk fent, jelenleg a magassága 13 kilométer a felszín felett. Figyelj és meglátod, miként szállnak le ezek a kis hajók és hatolnak be a szállítókba.”

Lenyűgözve bámult ki Adamski az ablakokon. Kicsit alant ki tudott venni egy hatalmas, fekete, mozdulatlan árnyékot. Ahogy közeledtek, robosztus teste félrehúzódott, majd egyre kicsúszott a látómezőből, az oldalai azonban továbbra is láthatóak voltak fent és lent. Lassan, nagyon lassan közelebb húzódtak, egészen addig, amíg szinte a tetejére nem kerültek a nagy szállítónak. Adamski már meg sem lepődött a méretei hallatán, miszerint az átmérője 50 méter, a hossza pedig közel 750 méter volt.

A gigantikus szivar alakú szállítóhajó emlékképe, amint az mozdulatlanul lebegett a sztratoszférában, sohasem halványodott el emlékeiben.

A vénuszi anyahajó

A kis hajó az anyahajó orr-része irányába siklott lefelé, igen hasonlatosan egy repülőgéphez, mely egy anyahajó leszállópályájához közelít. Adamski lenyűgözve figyelte, amint egy fedélzeti nyílás vagy bejárat láthatóvá válik - száját tátó hatalmas bálnára emlékeztetve.

 A szivar alakú anyaűrhajóról készült képek alapján látható, az orr-része kis szögben lefelé hajlik. Adamskiék űrhajója az orr-rész felső részén feltáruló leszálló-folyósón lépett be az anyaűrhajóba. Amint az űrhajó a fedélzetre ért, páros sínen kezdett tovasiklani a hatalmas  anyaűrhajó mélye felé. Adamski kis rándulást érzett a gyomrában, minden bizonnyal azért, mert a repülő csészealj kikapcsolta saját antigravitációs berendezését és az anyaűrhajó hasonló eszközeinek hatását kezdte megérezni.

Nem túl meredek szögben siklottak lefelé, a Kutató csészealj peremeivel rögzült a páros sínen, haladásuk lassú és sima volt, mozgását kontrollálták, ahogy a  súrlódást is, a perem által keltett mágneses terek segítségével. Orthon teljes mértékben uralta a helyzetet, Adamski legalábbis így érzékelte, hiszen amikor egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, azonnal megállította Orthon a csészealjat, amíg ő vissza nem nyerte. A lassú és folyamatos siklás mindaddig folytatódott, amíg el nem érték – Adamski becslése szerint – az anyahajó felét, az orrot és a fart tekintve. Akkor a Kutató csészealj megállt, és az ajtó azonnal feltárult.

Kint egy férfi tűnt fel, egy 5 méter hosszú és 2 méter széles platformon. Valamit tartott a kezében, fémcsatlakozónak látszott, egy kábelhez rögzítve. Nem volt kifejezetten nagynövésű – Adamski becslése szerint talán 160 cm-es – rögtön ezután azt is észrevette, hogy bőrének színe sötétebb, mint bármelyik, eddig látott űremberéé. Barna repülős ruhát viselt, hasonló színűt, mint Orthon az első találkozás alkalmával. Fekete haj bukkant elő a svájcisapkája alól.

Adamski követte a Kutató csészealjból kilépő Firkont, Ramu Adamski után lépdelt. Orthon volt az utolsó, aki elhagyta a repülő szerkezetet. A svájcisapkás férfi mosolygott és bólintott feléjük, amint ráléptek a platformra, ám senki sem szólt egy szót sem.

Arról a platformról lépcső vezetett lefelé, nagyjából tucatnyi fokkal, a hatalmas hajó egyik fedélzetére. Miközben mutatták az irányt lefelé, Adamskinak volt elég ideje, hogy visszatekintsen arra a részre, ahol a Kutató csészealj megállt, egészen kis távnyival azelőtt, hogy a vezető sínpár elágazott volna, tovább lefelé. Egy másik sínpár pedig keresztezte az előbbit, elkanyarodott, és tovább folytatódott, ám már kiesve a látómezőből. Irányukban sötétség terjengett, ami megakadályozta az alant levő dolgok láthatóságát. A keresztező sínpár másik vége a metszőpont másik irányába tekintve hátrafelé futott egy hatalmas hangárba, ahol számos, pontosan ugyanolyan Kutató csészealj pihent, mint amilyennel érkeztek, felsorakozva a sínpárokon.

„Ez a tároló hangár, ahol a kis járművek sorakoznak a bolygóközi repülések ideje alatt.” – magyarázta Firkon, pillanatra Adamski mellé lépve. – „Ha felkeresünk egy újabb bolygót, a Kutató csészealjak csak megfelelő közelségben hozzá indíthatók. Amikor visszatérnek, a sínrendszer segítségével bejutnak a hangárba, ahol a saját helyükre kerülnek, s rögzítik őket, majd feltöltik őket. Mivel azonban hamarosan visszatérünk a Földre, a Kutató csészealjat ennél a platformnál töltik fel.

Adamski visszatekintett és látta a férfit a platformon, kezében a fémcsatlakozóval és a hozzá rögzített kábellel, éppen a csészealj pereme felé tartott, hogy csatlakoztassa azt.

Adamskinak fogalma sem volt, miként megy végbe a feltöltési folyamat, számára a csatlakozó erősen hasonlatosnak tűnt a földi műszerészek által használt szerkezethez. Viszont nem látszott, hova csatlakozik a kábel másik vége. Talán a csatlakozó és a pálya maga kapcsolódhatott össze zárva az áramkört, a kapcsolat azonban nem látszott, lehetett valahol a Kutató csészealj alatt. Nem akarta azonban az időt húzni további kérdezgetéssel.

Habár a gondolatban felmerült kérdés válasz nélkül maradt, Firkon mégis magyarázni kezdett: „Ezek a kisebb eszközök nem képesek a saját meghajtásukhoz szükséges energiát előállítani, ezért csak viszonylag rövidebb utakra használhatók az anyahajóból elindulva, aztán újratöltésre szorulnak. Egyfajta űrkomp szolgálatot teljesítenek az anyaűrhajó és a kiszemelt vizsgálandó hely között, teljes mértékben rá vannak utalva az anyahajókon történő feltöltésre.”

A lépcső egy 10-15 méter átmérőjű, ugyanennyi magas, négyszögletű, lekerekített sarkú irányítóterembe vezetett. Két ajtótól eltekintve a falakat mindenfelé színes ábrák és grafikonok uralták, pont olyanok, mint a korábban látottak, ám sokkal nagyobb méretekben és jóval több is volt belőlük.

A falak körül végig, három szintes panelrendszer futott körbe, ezeken kaptak helyet a legkülönfélébb vizsgáló- és kutatóberendezések. A legfelső részén kifinomult távcső állt, a legalsó részen egy másik. Mindkettő elektronikus kapcsolatban állt a hajó különböző műszereivel. A legkülönbözőbb helyekről is vezérelhették őket. Elektronikus kapcsolat-rendszer kötötte őket össze a megfigyelési pontokkal.

Volt még ebben a helyiségben egy robot (ennek pontos leírását nem engedték meg Adamskinak), csak sokkal nagyobb, mint a repülő csészealjon lévő, miniatürizált változat, továbbá  számtalan gépezet – ám egyikük sem tartalmazott látható mozgó alkatrészt.

Adamski szeretett volna megállni egy kicsit ebben a teremben, megvizsgálni a grafikonokat, ábrákat, színeket, gépeket és felszereléseket, és – ha szabad – kérdéseket feltenni, kapcsolódva az itt folyó tevékenységhez, azonban nem kapott lehetőséget erre a kiváltságra. Egyenesen továbbhaladtak ezen az irányítótermen, tovább egy másik ajtón, egy társalgó szobába vagy fogadóterembe, a legszebbe, amit Adamski valaha csak látott. Egyszerűsége és nagyszerűsége következtében lélegzete is elállt, földbe gyökerezett a lába az ajtóban, nemcsak a berendezésének gazdagságától, hanem azok harmonikus kisugárzásától is.

Nem lehet pontosan meghatározni azt az időt, amíg feleszmélt a váratlan látvány csodálatából, ettől a pillanattól kezdve önmagára is másként tekintett.

A mennyezet, becslés szerint, öt méter magasnak tűnt, a helyiség pedig nem lehetett nagyobb egy nagyjából 13 méteres négyzetnél. Sejtelmes, kékes-fehér fény töltötte be, továbbra sem lehetett látni fényforrásokat, ahogy bármiféle egyenetlenséget sem a fény sugárzásában.

Aztán, ahogy belépett a luxus-fogadóterem ajtaján, figyelmét azonnal felkeltette két elképzelhetetlenül szép fiatal nő, akik éppen akkor emelkedtek fel az egyik heverőről, ahogy belépett.

Minden várakozást felülmúlt a meglepetés, több okból is, Adamski soha sem gondolt arra, létezhetnek női űrhajósok is. Különös megjelenésük, leírhatatlan szépségük, ami még csak fokozódott, ahogy üdvözölték az érkezőket, együtt a fényűző környezettel, ebben a szabad világűrben száguldó űrhajóban, lenyűgöző volt.

A két nő közül az alacsonyabb megérintette Adamski kezét az ismert üdvözlési jellel, aztán azonnal elfordult és a helyiség másik részébe indult. Azután a magasabb, és láthatón fiatalabb lépett közelebb, majd érintette lágyan ajkait Adamski arcához. Közben visszatért a másik bájos teremtés is, kis poharat tartott a kezében, színtelen folyadékkal, és Adamskinak nyújtotta.

 Mélyen meghatódva a jelenlévők barátságos kisugárzásától, megköszönte és elvette a poharat. A víz (egyértelműen az volt) tiszta forrásvíznek tűnt, annál azonban kicsivel sűrűbb, olyasmi konzisztenciájú, mint a nagyon finom olaj. Ahogy megitta, igyekezett visszanyerni higgadtságát e két rendkívüli, számára teljességgel elképzelhetetlen szépségű fiatal teremtés látványa kapcsán.

Az, amelyik az italt hozta, nagyjából 160 cm magas lehetett, igen világos bőrű; aranyszínű, váll alá lógó hullámos hajjal és aranyszínű szemekkel, olyan tekintettel, mely egyaránt volt lágy és örömet sugárzó. Vállai tökéletesen szimmetrikusak. Adamski tisztában volt vele, a nő szinte könyvként olvas gondolataiban. Szinte áttetsző bőrén semmiféle hiba nem volt látható, tökéletesnek és finomnak látszott, miközben melegséget sugárzott. Alakja finoman kidolgozott volt, fülei kicsinyek, sötétpiros ajka, ragyogó fehér fogakkal. Nagyon fiatalnak látszott, Adamski becslése szerint semmi esetre sem lehetett több húsz évesnél. Keze karcsú volt, hosszú, érzéki ujjakkal. Sem ő, sem a társaság egyetlen tagja sem használt semmiféle sminket az arcán, a körmeik sem voltak festve. Mindkettőjük ajkainak színe természetes mélyvörös volt. Nem viseltek ékszereket sem, semmit, ami annak lenne mondható. Igazából bármiféle ékszer csak elterelte volna a figyelmet természetes szépségükről.

Lágyan aláeső, fátyolszerű, bokáig érő öltözetet hordtak, derekukat élénk színeket tartalmazó öv fogta körül, melyekbe ékköveket szőttek.

Az alacsony szőke ruhája világoskék volt, törékeny szandálja arany színben pompázott. Később Adamski megtudta, városlakó, és a Vénuszról származik. A Kalma nevet adta neki.

Az idősebbet Ilmuthnak keresztelte el. Magasabb volt társánál és ruhájának színe is gazdagabb. Ragyogó fekete haja volt, barnásvöröses csíkokkal, vállára leengedve horda. Szemei nagyok, fényesek és feketék, barna beütésekkel. Akárcsak Firkon, ő is a Marsról származott. Mindketten sugároztak a boldogságtól, mint ahogy a társaság többi tagja is, és Adamski abban is biztos volt, ez utóbbi hölgy is tökéletesen tudja olvasni a legmélyebb gondolatait is. Sőt, mindez kézzelfogható ténnyé vált számára, azonnal megérezte, bárkivel is találkozott idegen világokból. A bájos teremtés öltözékének színe halványzöld volt, a szandálja pedig rézszínű.

Adamski rádöbbent, miközben megpróbálta leírni az idegen világok hölgyeit, igazából a lehetetlenre vállalkozott. Talán az Olvasó  miközben e tökéletlen beszámolót elolvassa, elképzelheti maga előtt a tökéletes szépséget – eközben pedig megértheti, szavakkal visszaadni mindezt képtelenség a valóság talaján.

Miután kiitta a kis pohárnyi italt, megkérték Adamskit üljön le, a meghívást örömmel teljesítette.

Az ajtóval, melyen beléptek, pontosan szemben, portré függött, Adamski azonnal valamiféle istenségként azonosította. Szépsége pillanatra elhomályosította még a két jelenlévő hölgy nagyszerűségét is, ahogy az arckép földöntúli ragyogása reásugárzott. A képen látható volt a fej, és a vállak, egy Teremtményé, aki tizennyolc és huszonöt év között lehetett, tekintete bölcsességet sugárzott, arcában megtestesült a tökéletes férfi és női egyensúly, szemei bölcsességet tükröztek - leírhatatlan módon.

Adamski nem tudta mennyi ideig ragadta magával a szépsége. Semmiféle zavaró nem történt, hagyták, saját magától térjen újra vissza közéjük az élmény hatása alól.

Nem kellett megkérdeznie ki volt a teremtmény. Kalma törte meg a csendet mondván: „Ő a Kortalan Élet szimbóluma. Megtalálhatod minden egyes hajónkon, és mindannyiunk otthonában. Mindez azért van, mert ezt a szimbólumot mindig magunk előtt tartjuk, amint látható, nem létezik koruk embertársainknak.”

A szoba egyik oldalán asztal nyúlt el, sok-sok székkel körülvéve. Adamski benyomása alapján talán a hajó legénysége étkezésre használta, de éppen tanácskozási célokra is megfelelt. Becslése szerint a hajó legénysége három műszakban váltotta egymást, habár csak néhányukkal találkozott.

Később sem kapott igazolást valamennyi benyomása alátámasztására, bár Firkon az asztallal kapcsolatban ezt megtette. Az is kiderült, hogy a  helyiség nagyobbik részét kitöltő üres tér egyfajta találkozó-beszélgető tere a legénységnek és vendégeiknek. A maradék teret különböző méretű és tervezésű ülő-alkalmatosságokkal szórták tele. Alacsonyabbak és kényelmesebbek voltak, mint a földiek, emellett sokkal igényesebb kidolgozásúak és megjelenésűek. Vastag és puha, brokát-szerű szövet borította be őket. A legkülönbözőbb színeket lehetett felfedezni közöttük, kellemes volt egyáltalán rájuk tekinteni, gazdagságot, melegséget és szelídséget tükröztek.

Az ülőalkalmatosságok között alacsony üveg- és kristálytetejű asztalok álltak, érdekes, mesterpéldányokkal. Adamski sehol sem látott hamutartót. Feltételezése szerint ezek az emberek mentesek a nikotinfogyasztás szokásától, ő pedig a zsebében felejtette cigarettáját. Egyszer, a megszokás erejének fokozódó kényszerítésére sikerült rátérni a témára. Észlelvén ezt, a vénuszi alacsony hölgy mosolygott és megszólalt: „Rágyújthatsz, ha úgy tetszik. Rögtön kerítek valamilyen gyűjtőedényt a hamunak. Tudnod kell, csak a földi emberek hódolnak ilyen lehetetlen szokásoknak!”

Megköszönte neki, ám erővel elvonta kezét a zsebétől, anélkül, hogy elővett volna egy cigarettát.

A leírást folytatva - az egész padlót egyszerű, ám luxusminőségű világosbarna, puha, mély és tökéletes simaságú szőnyeg fedte, faltól-falig.  Szinte öröm volt rajta a járás.

Amikor megkérték a társaságot foglaljon helyet, Adamski az egyik hosszabb heverőn találta magát, Firkon és Ramu között. Éppen szemben, kényelmes és beszélgető távolságban egy másik heverő, pontosan ugyanolyan méretben és alakban. Ide ült le a két hölgy, Orthonnal középen. Még mindig Adamski kezében volt az üres pohár, most hogy leült tette le csak az előtte álló alacsony asztalra.

A pohár anyaga hirtelen felkeltette érdeklődését. Tökéletesen sima volt, minden gravírozás nélkül. Nem tűnt sem üvegnek, sem műanyagnak. Semmiféle elképzelése sem volt anyagát illetően, határozott benyomása volt viszont arról, hogy a pohár törhetetlen.

Miután szemrevételezte az egyedülálló bútorzatot, tekintete a falakat kezdte pásztázni. Jobbra tőle észrevett egy hatalmas, gyönyörű és félig nyitott ajtót. Zár, vagy nyitógomb nem volt látható rajta. Kalma elmondta neki, a raktár felé vezet, majd hozzátette: „Hajónk gyakran van távol hosszú időn át otthonunktól, a világűr tanulmányozása során. Nincs lehetőség megállnunk minden egyes bolygón és feltölteni készleteinket ilyen utakon.  Következésképpen nagy raktárakra van szükségünk az ellátmány és a műszerek tárolására. Az ajtó, amit láthatsz amott, a szemközti falon, pontosan olyan, mint amelyik a raktárakba vezet, az a konyhába.”

Adamski arra gondolt, a jelzett ajtó vezethet azokba a helyiségekbe is, hol az étkezésekre kerülhet sor, ám ezt nem mutatták meg számára.

Adamski mellett a falon hatalmas kép függött, ezt kezdte el tanulmányozni. Egy várost ábrázolt, de utcarendszere nem a Földön megszokott szabályos négyszögletes hálózatot mutatta, sokkal inkább körköröset. Az architektúrája tökéletesen eltért a Földön ismertektől, igen nagy nehézségekbe ütközött leírása, mivel szerkezeti megoldásai és stílusa nem volt összehasonlítható földi megoldásokkal semmiféle szempontból. A könnyed elegancia tökéletes megtestesítője volt, ugyanennek a hatásnak elérésére igyekeztek a földi mérnökök is egyes modern épületek esetében, ám soha sem sikerült elérniük. Olyasféle város volt, amilyenről az emberek álmodnak, ám soha sem láthatnak a Földön. Úgy vélte, mielőtt még mondták volna neki, a város a Vénuszon lehet, az anyaűrhajó származási helyén.

A másik oldalon egy újabb, pasztellszíneket felvonultató, festői hegyes-völgyes vidéket, ábrázoló, tájkép volt látható, vízesésekkel és egy kis épülettel. Könnyű lett volna összekeverni a helyszínt egy földi tanyával, ha nem viseli magán a körkörös megoldásokat. Elmondták Adamskinak, ez a fajta kivitelezés igencsak praktikus, ezek a farmok önellátó, kis társadalmi csoportokat látnak el, minden szükséges dolgot önmaguk számára előállítanak, ami a vidéki élethez nélkülözhetetlen. A Vénuszon minden szempontból teljes egyenlőség uralkodik, beleértve a szállást és a közösségi helyzetet. A nagyobb városokba ezért az utazás pusztán egyfajta szórakozás, illetve személyes ügy.

A szemközi falon, a hosszú asztal mögött, hatalmas anyahajó képe függött. Adamskiban felmerült a gondolat, talán az a típus, amilyenen ő is éppen utazik. Amint a gondolat átfutott az agyában, a Vénuszról származó alacsony hölgy már ki is javította: „Nem, a mi hajónk igen kicsi összehasonlítva ezzel. A képen látható inkább egy repülő város, mint űrhajó, hiszen a hossza fél tucat kilométernél is több, miközben a mi hajónk csak 650 méter.”

Az olvasó számára ezek a méretek valószínűleg hihetetleneknek tűnnek, Adamski szeretne biztosítani mindenkit arról, hogy minden ismeretet a lehető legpontosabban kíván visszaadni. Mindenekelőtt azonban meg kell tanulnunk használni a természet erejét, a természetnek magának a tönkretétele nélkül, nem a mechanikus erőket; ebben az esetben ugyanis semmiféle nehézségi különbség nem jelentkezne aközött, hogy városokat építünk városfalon belül, vagy gigantikus űrhajókat. London és Los Angeles a hatvan kilométeres átmérőt is meghaladó méretű városok, mechanikus és emberi erő felhasználásával épültek – hihetetlen erőfeszítések árán.  Ha valaki képes uralni a gravitációt, akár a levegőben is felépíthet városokat, és mindez valóság.

„Sok-sok ilyen hajó épült – magyarázta Kalma –, nemcsak a Vénuszon, hanem a Marson és a Szaturnuszon is, meg más bolygókon. Azonban nem készülnek tulajdonképpen egyetlen egy égitest kizárólagos felhasználására sem, sokkal inkább oktatási és szórakoztatási célokra, valamennyi városlakó számára, az Egyetemes testvériség tagjainak. Az emberek alapvetően nagy felfedezők. Ezért utaznak különböző világokba, ami így nem néhányak privilégiuma, hanem mindenkié. Minden három hónapban a bolygónk lakosságának negyedrésze felszáll ezekre a gigantikus hajókra, és útnak indul a világűr felé, megáll más bolygók mellett, ahogy a ti óceánjáróitok is megállnak más országok kikötőiben. Ezen az úton embertársaink tudást szereznek a hatalmas Világegyetemről, és lehetőséget kapnak arra, hogy első kézből tapasztalhassák és láthassák meg a dolgokat, kicsit többet a ’sok palotából’, az Atya házából, amire a Biblia is utal.”

„A Vénuszon, a Bölcsesség Templomaiban számos berendezés található a legkülönbözőbb világokból és rendszerekből, ezeket a lakosaink szintén tanulmányozhatják, és magát a világűrt is. Ám ahogy nálatok, úgy nálunk is, semmi sem válthatja ki a közvetlen megtapasztalást. Ezért a képen láthatóhoz hasonló gigantikus űrhajókból álló flottákat építünk, melyeket irodalmi stílusban akár kicsiny mesterséges bolygóknak is nevezhetnénk. Mindent tartalmaznak ugyanis ami a kényelemhez és a kiegyensúlyozott élethez szükséges az emberek ezrei számára a három hónapos periódusokra. A mérettől eltekintve a legnagyobb különbség az igazi bolygókkal szemben azok gömb alakja, isteni eredete és elliptikus pályája központi csillaguk körül, míg az ember-alkotta mesterséges bolygók szivar alakúak és tetszésük szerint közlekedhetnek a világűrben.

Adamski előtt körvonalazódott az örök kutatási vágy a csillagokkal telehintett ég iránt, ahogy felfogta az információkat. Eközben azon tűnődött, vajon Kalma milyen „más égitestekre” utalt.

Felelvén a mentális kérdésre, Orthon készségesen elmondta: „Űrhajóink nemcsak a Naprendszerünk valamennyi bolygóját keresik fel, hanem a hozzánk közeli rendszerekben lévőket is. Azonban a Világegyetemben végtelen azon rendszerek száma, a maguk megszámlálhatatlan bolygójával, ahová még nem jutottunk el.”

Ismét egy kíváncsiskodó kérdés villant Adamski agyába, vajon mit találhattak azokon a „más égitesteken” ahová eddig eljutottak.

A vénuszi szeme felcsillant és kis mosoly húzódott a száján, amint elfogta a gondolatot. Megszakítás nélkül folytatta: „A földlakók kivételével, a más világok lakóit igen barátságosnak találtuk. Nekik is vannak hatalmas űrcirkálóik a világűr távoli részeinek meglátogatására, kellemes időtöltés és tanulás céljára. Mindenhol örömmel fogadnak bennünket és mi is barátokként várjuk az ő látogatásaikat. A Föld az egyetlen, ahová ezek az utasszállító cirkálók soha nem látogatnak el. A dolog nem is engedélyezett mindaddig, míg a földi emberek szélesebb kozmikus tudata ki nem alakul, amíg fel nem fogják a Világegyetem végtelenségét és a Föld nagyon is véges mivoltát.”

„Az ilyen utak során, a fedélzeten levőknek több pihenési ideje van, miközben bizonyos órákat tanulással kell tölteniük. Amikor leszállnak más bolygókon, kölcsönös érdeklődésre számot tartó társadalmi rendezvényeket tartanak. Röviden – és ezt nagyon egyértelművé tette -, az emberek más-más világokon nem idegenek egymás számára, mindannyian barátok és szívesen látják őket, bármerre is menjenek.”

„A Világegyetemben szerte a bolygókat úgy ismerjük, mint nyüzsgő élet színtereit. A távoli bolygókat,  milliárdjaikat, melyeket még nem látogattunk meg eddig, majd akkor keresünk fel, ha fejlettebb űrhajóink lesznek. Vannak bolygók, amelyek távolra kiesnek minden eddig ismert rendszertől, ezek eléréséhez akár két három év is szükséges. Miközben a mi rendszerünkben a bolygók közötti távolság néhány óra alatt, legfeljebb pár nap alatt leküzdhető.”

Ismervén a távolságokról alkotott fogalmakat, Adamski felkiáltott: „Ez megdöbbentő számomra! Milyen gyorsan utaztok, hogy ezeket a hatalmas távolságokat ilyen rövid idő alatt teljesítitek?”

 „A ’sebesség’ számunkra – volt a válasz -, nem ugyanazt jelenti, mint az emberek számára. Ha már egyszer egy űrhajó eléri a külső világűrt, az űrhajó sebessége a környező űr aktivitásával egyenlő. Ahelyett, hogy mesterségesen meghajtanánk, mint ahogy az emberek a repülőgépeiket, egész egyszerűen az világűr áramlatain utazunk.”

Adamski reményteljesen tekintett a földi emberiség előtt álló fejlődés lehetőségére, hiszen kihangsúlyozták számára, a kezdeti időkben, amikor megkísérelték meghódítania világűrt a Vénuszon élők, de más világok lakói is, pontosan ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenézniük, melyek jelenleg a földi emberiség fejlődését is hátráltatják. Nyomatékosították, a gravitáció az elsődleges tényező, amit le kell győzni ahhoz, hogy megnyíljon az út az űrutazás felé.

Adamski első útja a külső világűrbe

A társalgás ezen részén egy Adamskihoz hasonló korú férfi lépett a szobába a bal sarokban megnyíló ajtóból, barátságosan mosolyogva. A kinyíló bejáraton át feltűnt egy létra, mely érzés szerint a magasabb fedélzetre vezetett. Mielőtt felbukkant, semmiféle ajtó nem látszott a fal azon részén.

Amint belépett, a két nő kimentette magát és az irányítóterembe vezető ajtón át távozott. Röviddel később Ilmuth, a marsi, visszatért. Ezúttal a férfiakéhoz igen hasonlatos stílusú pilótaöltözékre cserélte csodálatos ruháját. Színe világos olajbarna volt, a derékrésze fölött és alatt sötétebb barna sávokkal.  Megkérte Adamskit, aki igencsak felvillanyozódott ezek hallatán, hogy lenne-e kedve csatlakozni hozzá és felkeresni a pilóták részlegét.

Firkon is társult hozzájuk, s amint hárman megmászták a következő fedélzetre vezető létrát, Adamski észrevette, Orthon az irányítóterem felé távozik, ahol először keresztüljöttek, az anyahajóra való leszállásukat követően. Az idősebb férfi és Ramu, a szaturnuszi a fogadóteremben maradtak.

Amint végigsétáltak a magasabb fedélzet folyosóján, Firkon megszólalt: „Minden egyes anyahajó számos pilótát szállít, akik négy váltásban dolgoznak, két férfi és két nő. Kalma és Ilmuth ezen a vénuszi hajón pilóták.”

A folyosó, mint a hajó bármely része amit Adamski csak láthatott, kellemes, észrevehetetlen fényforrásokból táplálkozó fényben fürdött; a nagy hajó elejére, felfelé emelkedően egy kis terembe vezetett.

Amint beléptek, egy fiatal férfi, aki valamiféle grafikonok fölé hajolt, felnézett, bólintott és mosolygott; ám semmiféle utasítás sem hangzott el. Adamski úgy gondolta, talán Ilmuth pilótatársa lehet.

„Ez megfelelő pillanatnak tűnik – kezdte Firkon -, hogy még többet elmondjunk erről a szállító hajóról. Tizenkét Kutató hajót hordoz, abból a fajtából, amivel mi is megérkeztünk. A belső tere nem olyan tekintélyes, mint amekkora külső méretéből sejthető lenne, mindez a fedélzetekre szerelt nagymennyiségű mechanikus berendezés helyigénye miatt van így.”

„Ez a bizonyos hajó – tette hozzá Ilmuth – négy fedélzettel vagy szekcióval rendelkezik. Valamelyik hajó többel, van amelyik kevesebbel, méretüktől függően, illetve attól, milyen célból építették.”

Ahogy Adamski szemrevételezte a számos különleges berendezést a teremben, elfogta a kíváncsiság, miféle „mechanikus berendezések” lehetnek a fedélzeteken. Firkon megszólalt: „El fogom magyarázni, amilyen részletesen csak lehet, a rendelkezésre álló néhány percben. A hajó azon része, ahol először beléptünk, teljes egészében Kutató űrhajók raktározására szolgál, kivéve egy nagy gépműhelyt, ahol bármiféle szükséges javítás kivitelezhető. A nagy szakértelemmel és figyelemmel lefolytatott gyártási eljárás ellenére eltörhetnek egyes részek és elfáradhatnak bizonyos elemek. Igen nagyok az elvárások a világűrben utazó szerkezetekkel szemben.”

„A nyomás-szabályozó rendszer, mely kellemes körülményeket biztosít szerte a hajón, a fedélzetekre van beépítve; erről még nagyon sokat mesélhetnék, ha több időnk lenne, mint amennyi van most. A bejáratok a különböző fedélzetekre vezetnek, azért, hogy a hajó bármelyik része könnyen elérhető legyen. Minden hajó számos műszerészt szállít, akik váltott műszakban dolgoznak, folyamatosan készenlétben vannak, hogy megvizsgálják és ellenőrizzék valamennyi alkatrészt.”

„Ezért igencsak ritkaságnak számít, ha valamilyen hiba felfedezetlen marad, ami miatt komoly baj lépne fel.”

Ebből a szobából ki lehetett látni, felfelé és lefelé egyaránt, amerre az ember csak a fejét fordította. Ahogy Firkon befejezte a magyarázatot, a fiatal férfi kinyúlt kezével és megérintett egy gombot. Abban a pillanatban további ablakok - hasonlatosak a kémlelőnyílásokhoz -, tűntek fel, ott, ahol korábban szilárd fal látszott. Ezután mindkét pilóta elfoglalta alacsonynak mondható ülőhelyét a terem ellentétes oldalin. Enyhe remegés érződött, mire a hajó láthatóan feljebb emelte az orrát.

Adamski szíve majd kiugrott, azon kezdett el tűnődni, vajon azt tervezik-e hogy elviszik szülőbolygójukra. A remény rövid életű volt. a remegés csak egy pillanatig tartott, aztán a hajó megállt és ismét lebegni kezdett. Ilmuth rámosolyodott Adamskira és megszólalt: „Jelenleg nagyjából 80.000 kilométerre vagyunk a Földtől.”

Firkon Adamski felé tett egy lépést, így jelezve, hogy menjen oda az egyik kémlelőnyíláshoz, majd így szólt: „Talán vetnél egy pillantást rá, milyen a világűr valójában.”

Adamski hamarosan elfeledte csalódottságát, ahogy kinézett. Lenyűgözte a tökéletesen fekete világűr nyújtotta háttér. Mégis, valamiféle jelenségnek volt tanúja, mintha milliárd és milliárd szentjánosbogár felhőjében repültek volna, bármerre is nézett, mindenhol látta őket körülöttük, amint szerte röpködtek, mint ahogy a szentjánosbogarak teszik. Ezek azonban mindenféle színben pompáztak, csodálatos égi tűzijátékot produkálva, szépsége már-már félelmetes volt.

Adamski felkiáltott a látvány nagyszerűsége láttán, mire Firkon javasolta neki, vessen egy pillantást a távoli Földre, nézze meg, hogyan fest a bolygó ekkora távolságból.

Megtette. Legnagyobb meglepetéséra bolygónk ragyogó fehér fényt árasztott, nagyon hasonlatosan a Hold fényéhez, annyi különbséggel, hogy fénye nem volt annyira tiszta, mint a holdfény egy tiszta földi éjszakán. A Földet körülvevő fénykoszorú ködös volt, mérete elérte a Napét, amikor a kora reggeli órákban a horizont felett megpillantjuk felkeltének idején. Nem látott semmiféle felismerhető jellegzetességet a bolygónkon, úgy tűnt, mint egy közönséges fénygömb, ahogy függött alattuk. Innen fentről senki még csak nem is gondolhatta, hogy milliárdnyi életformát hordoz.

A 80.000 kilométeres magasságban a pilóták bekapcsolták a robotvezérlést. Ilmuth is csatlakozott hozzájuk, és magyarázni kezdte: „Minden pilótának van egy robotja. Ezek, egyedül dolgozva vagy közösen, teljes egészében képesek kormányozni a hajót, egyben mindenfajta lehetséges közeledő veszélyre is figyelmeztetni.”

A férfi pilóta posztján maradt, Ilmuth pedig megjegyezte, magyarázattal szolgálva: „Egy pilótának minden egyes irányítóteremben mindig szolgálatban kell lenni.”

Azután megkérdezte Adamskit, szeretne-e egy közelebbi pillantást vetni a pilóta berendezéseire.

Mindkét pilótaülés oldalán a földön volt egy kis berendezés, ami valamiféle csőkészletnek tűnt, és elég magasan helyezkedett el ahhoz, hogy a pilóta beleláthasson. „Ez – magyarázta Ilmuth – kapcsolódik a teleszkóphoz, amit bizonyára észrevettél a nagy irányító- vagy grafikon-teremben, ahol először mentél keresztül az űrhajón.”

Ebben a pillanatban azonban a teleszkóp nem működött, ezt Adamski úgy értelmezte, hogy csak akkor használják ténylegesen, ha a hajó bolygóközi repülést hajt végre, vagy esetleg lebeg valahol és megfigyelési és tanulmányozási célokból.

Az egész padló a teremnek ezen a részén csodálatos, üvegszerű anyagból épült fel, pontosan olyanból, mint a Kutató csészealj padlója. A hajó állásszöge ebben a pillanatban olyan volt, hogy le kellett térdelnie Adamskinak, ha ki akart látni rajta.

Adamskit teljesen átjárta a világűr és jelenségeinek hatása, amint kimeresztette a szemeit és megpróbált mindent meglátni, ami csak odakint zajlik. Eltekintve a szentjánosbogár effektustól, számos nagy és fényes objektumot látott elhúzni az űrben. A nagyobb testek, miként azt legjobb tudása szerint igyekszik visszaadni, nem lángoltak, csupán ragyogtak. Egyikük, szemmel láthatóan három színben – vörösben, bíborban és kékben. Meg is kérdezte, hogy talán egy másik űrhajót lát-e.

„Nem” – mondta Ilmuth mosolyogva, de semmiféle bővebb magyarázatot nem adott.

Azután azt is észrevette, hogy különböző méretű sötét objektumok is elhaladnak, sötétebbek, mint maga a világűr. Ezek közül az elhaladó objektumok közül egy sem tűnt úgy, hogy érintenék az űrhajót. Olykor a sötét objektumok egy része is kivilágosodott. Ezek, mint ahogy elmondták, közönséges meteorok voltak, a Földről pedig csak akkor láthatóak, ha darabokra törve felizzanak a légkörben.

Adamski megkérdezte, mi védi őket meg attól, hogy eltalálják a hajót, hiszen némelyikük egyértelműen feléjük tart.

„A hajó saját maga – magyarázta Firkon -, a természet erejét felhasználva – ’az elektromágnesességet’. Úgy gondolom, ti ismeritek – és folyamatosan használjátok, széleskörűen alkalmazzátok is. Az elektromágneses erőterek egy része áthatol az űrhajó borításán, ki a világűrbe, egy bizonyos távolságig, olykor ez a távolság kicsi, habár időnként tucatnyi kilométerre is kiterjeszthető. Pajzsként viselkedik a részecskékkel, illetve az ’űrtörmelékkel’ szemben, ahogy a Földön nevezik, utalva azokra a dolgokra, melyek a folyamatos sugárzást okozták az űrhajó környékén.”

Továbbfolytatta a magyarázatot, elmondta, valamennyi test az űrben igazából negatív a világűrhöz képest, és lényegében elektromágneses erők tengerében mozog. Ezért egy negatív jellegű sugárzás minden negatív testet képes eltéríteni, és egyben megvédi a hajót a becsapódások által keltett felmelegedéstől.

Adamski órákig figyelte volna a csodálatos látványt, azonban csak rövid ideig tehette, a pilóta ugyanis hamarosan visszatért a helyére és az űrhajót úja lefelé irányította, a már ismert 13 kilométeres magasságba. Amint elérték, az űrhajó ismét lebegni kezdett.

Semmiféle ugrás vagy rázkódás nem volt érezhető az űrhajó mozgásában. Az űreszköz annyira lágyan siklott, szinte alig lehetett észrevenni. Csak egészen halk hangot lehetett hallani, mintha egy elektromos ventilátor működne.

Semmiféle speciális sisakot nem viseltek ilyenkor, a légzés és az egyensúlyérzékelés biztosítására, azonban Adamski minden egyes manővert pontosan megtapasztalt.

Megragadta az a tény, hogy valamennyi szerkezetet és berendezést, amit addig látott a hajón, látszólag gombok megnyomásával irányították. Bármerre is nézett, a leghalványabb jele sem volt annak, hogy bármiféle pusztító eszköz lenne a hajón. Ám ahogy elnézte a természet erejének felhasználását a hajó körül, ellenőrzés alatt tartva azt az űrhajóról, erős érzés tudatosult benne, miszerint ez az erő igen hatékonyan képes az önvédelemre is, ha erre bármikor szükség lenne.

Firkon megfelelt erre a gondolatra, mondván: „Igen, így igaz. Habár ennek szüksége még soha sem merült fel. ha mégis így alakulna és akár a mi életünk, akár a testvéreink élete forogna veszélyben – akár csak a Föld ellenséges hatalmai részéről, hagynánk elpusztulni a saját hajónkat, mintsem lemészárolnánk egy társ-teremtményt.”

Az egyszerűen hangzó kijelentés mélyen megfogta Adamskit. Nem tehetett róla, de rendkívül sajnálta földi társai ettől gyökeresen eltérő álláspontját, a megosztott emberiséget, a nemzeteket, melyek legfontosabb törekvése minél pusztítóbb fegyverek előállítása, mely halált, nyomorúságot és betegséget hoz mindenkire, egyre növekvő számban, millió és millió embertársra szerte a világon. Eszébe jutott a gyűlöletkeltés hitvallása „az ellenség beszivárog a fiatalemberek agyába és ezért szükséges őket felkészíteni a gyilkolásra”. Ezért tehát az ember, aki egy kicsit is megérti a teremtés lényegét, nem hordozza magában a gyilkolás természetét. Átfutott benne a gondolat a leírhatatlan gyalázatról, amikor imádkozók fordulnak az Örök Atyához, kérve Őt, áldja meg őket, hogy elárulják legbensőbb emberi örökségüket.

Ilmuth és Firkon egyaránt hallgatott amíg ezek a gondolatot végigfutottak Adamski agyában. Habár számos alkalommal felhívta már ezekre a dolgokra a figyelmet korábban, soha nem fogta fel a dolgot ekkora mélységben, és pontosan tudta, az érzés mindent elsöprő ereje most már élete végéig vele marad.

Ebben a pillanatban Firkon felhívta Adamski figyelmét egy berendezésre, ami alig volt nagyobb egy táskarádiónál. Kicsiny képernyőnek is helyet adott. „Ezzel – magyarázta -, képet kaphatunk és rögzíthetünk bármit, ami a Földön történik, illetve azon az égitesten, ami mellett éppen elhaladunk. Nemcsak a kimondott szavakat hallhatjuk meg, de képet is kaphatunk erre a képernyőre. Belső mechanizmus bontja le a hangrezgéseket, és folyamatosan fordítja a saját nyelvünkre. Eközben minden rögzítésre is kerül, hasonlatosan a ti magnetofonjaitokhoz.”

Hogy a dolog még egyértelműbb legyen, elmagyarázta, minden szó különböző, egy adott tartományon átfutó rezgésekből épül fel, hasonlatosan a zenei oktávokhoz, melyeken valamennyi zenemű lejátszható, ha ismerjük a kottát. Ezt a törvényt felismerve, az ember könnyen megtanulhat egy számára azidáig teljesen ismeretlen nyelvet, igen rövid idő alatt. Amikor idegen rezgések jelennek meg, akkor ezeket átalakítják képes formátummá, megmutatva, mit is jelentenek pontosan az idegen szavak, illetve rezgések. Szükségtelen mondani, a magnószalag, amit mutattak neki, különbözött mindentől, amit Adamski valaha is láthatott a Földön.

Mindez úgy hallatszott a számára, mint egy mozaikjáték, nyilvánvaló meglepetése lerítt az arcáról. Ilmuth őszintén nevetett és megkérdezte: „Meglepő lenne számodra, ha megtudnád a Földön évszázadokkal ezelőtt élt népek teljes mértékben ismerték és használták a hangok és rezgések egyetemes törvényeit?”

Adamski határozottan megerősítette, már régóta gyanakodott minderre.

„Habár ezek az ismeretek tökéletesen elvesztek a mai civilizációtok számára, folytatta Ilmuth -, néhány ember, itt is és ott is, halvány sejtéseket megfogalmazott már e koncepcióval kapcsolatban. Más bolygókon ezeket a törvényeket alaptudásként tanítják az oktatási rendszerek keretében. Ilyen alapok felhasználásával a diákok igen gyorsan képesek valamennyi területen ismereteket és tapasztalatokat szerezni.”

Ekkor Firkon megszólalt: „Most vissza kell térnünk a fogadóterembe”, s miközben Adamski hátralépett, hogy Ilmuthot maga elé engedhesse, megkérdezte, vajon miért nem érzett szinte semmiféle mozgást a hatalmas űrhajó belsejében, amikor az felemelkedett a 13 kilométeres magasságról 80.000 km-re.

„Nagyon egyszerű. A hajót úgy építették meg, hogy gondoskodjon erről. – válaszolta Firkon és hozzátette – a tengeralattjáróitoknál is hasonlóképpen működik.”

Adamski ismét elcsodálkozott, ezek az emberek milyen sokat tudnak az emberiségről, valamint annak fejlődéséről a Földön.

„A tengeralattjáróitok – folyatta -, a víz felszíne alatt mozognak, nagy mélységekben, mindeközben a legénység viszonylag keveset érez meg a készülékeik által regisztrált mozgásból. Az emberek igen kényelmesen érzik magukat tehát a fedélzeten, ahogy a hajóitokat is nagy előrelátással tervezitek. Valójában nincs túl sok különbség egy hajó között, mely lemegy a víz alá és a távoli világűrben utazó hajó között, melyet természetes erőforrások hajtanak meg, miközben a tieitek mesterséges energiaforrásokra szorulnak.

Adamski számára az említett különbség igen jelentősnek tűnt, de nem mondta ezt ki, Firkon tehát folytatta: „Amikor megtanuljátok az Univerzumban mindenütt jelen lévő természetes erőforrások használatát, akkor majd képesek lesztek olyan tengeralattjárókat is építeni, melyek, amint a mieink is, képesek kiemelkedni az óceán felszíne fölé, és folytatni az útjukat felfelé a magas légkörbe, majd ki az űrbe.”

Az elhangzottak Adamskit két, 1951-ben történt incidensre emlékeztették. Az első során két „rakéta” bukkant fel a kristálytiszta égből és csapódott a vízbe az Inchon öbölben, nem messze Korea nyugati partjaitól. A rakéták igen közel estek vízbe egy lehorgonyzott repülőgép-hordozótól, a Gardiner’s Baytől, nyomukban bő 30 méteres magasságba felcsapó vízoszlopokat keltve. Később, a jelentések szerint, a „rakéták” újra megjelentek, kiszökkentek a víz alól, és felröppentek igen nagy magasságra, amíg el nem tűntek szem elől. A második incidens Skócia partjainál történt, és majdnem pontosan azonos volt az elsővel.

Firkon természetesen érzékelte Adamski gondolatait és az mondta: „Egészen pontos a megfogalmazásod, amikor az általad készített fényképeket megnevezve, erre a hajóra, mint ’tengeralattjáró típusra’ hivatkozol.”

Ekkorra már vissza is értek a nagy fogadóterembe, ahol Ramut hátrahagyták az idősebb férfival. Még mindig ott voltak és beszélgettek, saját anyanyelvükön. Ahogy Adamskiék beléptek, ők felemelkedtek, egy kis asztal felé indultak, körülötte számos szék állt, és jelezték, csatlakozzanak hozzájuk.

Ezek a székek inkább hasonlítottak a nappaliban vagy a különböző hivatalokban elhelyezett székekhez, ám azoknál messze kényelmesebbek voltak. Ahogy helyet foglaltak, Kalma és Orthon is csatlakozott a társasághoz.

Az asztalon kristálypoharak voltak, megtöltve átlátszó itallal, amit Adamski igencsak frissítőnek talált. Az íze kellemesen édes volt, valami meghatározhatatlan csípősség mellett. Sűrűsége elég nagy volt, olyasféle, ami könnyen lecsúszik. Megmondták ugyan a gyümölcs nevét, amelyből készült, ám a Földön semmiféle hasonló nem révén nincs az ízéhez fogható.

Az eltelt egész idő, a Földről való indulástól idáig, valószínűleg nem volt több egy óránál. Azonban ebben a parányi időszeletben Adamski egész élete és felfogása a világról jelentősen kitágult, egész másként viszonyult innentől kezdve a Világegyetemhez, több tapasztalatot szerzett vele kapcsolatban, mint elmúlt 61 életéve során.

Ahogy leültek az asztal köré, minden szem az idősebb űrutas felé fordult, ahogy elkezdett beszélni. Habár csak később magyarázták el neki, hogy alakja megtalálható minden bolygón, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Adamski ezúttal egy magasan fejlett lény társaságában van, a jelenlevők magatartásából pedig egyértelműen következett, miként Adamskiéból is, mélységes alázatot tanúsítanak iránta. Adamski megtudta, életkora, jelenlegi testében legalábbis, igen közel van az ezer esztendőhöz.

A következő, bő egy óra, amíg beszélt hozzájuk, nem tűnt egy percnek sem. Teljes figyelemmel hallgatták, egyszer sem szakították félbe a nagy bölcsesség emberét.

Találkozás egy mesterrel

„Gyermekem – kezdte a nagy tanító – idehoztak téged és megmutatták neked, miként néz ki a kis űrhajó és a nagy szállító belseje. Mindkettőn kis távolságot utaztál be, azonban bőven elegendőt ahhoz, hogy hatalmas mennyiségű információt szerezz, amit aztán tovább adsz majd embertársaidnak a Földön. Megnézhetted milyen a távoli világűr, hogy folyamatosan aktív, megtöltik mozgó részecskék, mindenféle fajta, melyek aztán megjelennek. Nincs sem kezdet, sem vég.”

„A végtelen világűrben megszámlálhatatlan mennyiségű test van, ezeket a Földön bolygóknak hívjátok. Méretük sokféle, mindenféle, azonban nagyon hasonlítanak a te saját világodra és a mi saját világunkra, a legtöbbjüket olyan emberek lakják és kormányozzák, mint te vagy mi. Míg néhányan éppen most érték el azt a pontot, ahol képesek támogatni olyan formákat mint mi, mások még nem jutottak el fejlődésük eme szakaszára.”

„Bizonyára megérted, a világok nem mások, mint formák, és végig kell járniuk a hosszú fejlődési periódust, melyet minden forma megtapasztal, a legkisebbtől a legnagyobbig.”

„Minden egyes bolygó számos más bolygóval együtt mozog központi napja körül, tökéletes időzítésben, egységet formálnak, amit ti ’rendszernek’ neveztek. Minden esetben, legalábbis az eddigi utazásaink alapján ezt tanultuk meg, tizenkét bolygó van egy rendszerben. Efelett tizenkét rendszer alkot egységet egy központi mag körül, hasonlatosan a Napunkhoz. Ezt az alakzatot egyes tudósaitok ’univerzum-szigetnek’ nevezik. Van okunk azt hinni, hogy tizenkét ilyen sziget egyesül az Atya házának hatalmas, sok-sok palotájában… és így tovább, vég nélkül.”

„A mi bolygónkon és más bolygókon a mi rendszerünkben, az életforma, amit ’embernek’ hívsz intellektuálisan és szociálisan igen fejlett lénnyé vált különböző fejlődési szinteken áthaladva eljutván egy pontig, mely a te földi embertársaid számára elképzelhetetlen. Ez a fejlődés mindössze azáltal teljesedett ki, hogy a Természet törvényeihez ragaszkodtak. A mi világunkon ez úgy ismert, mint az időben és térben mindent irányító,  Mindenek felett álló intelligencia törvényei követésében való növekedés.”

„Mint láthatod, olyan könnyen utazunk a térben, mint ahogy te átmész a szobán. Az űrben utazni nem bonyolult azok számára akik mesterei a törvényeknek, melyek révén minden test él és mozog – legyenek akár bolygók, vagy emberek. Ha valaki ezeket megérti, akkor megérti azt is, hogy nincs távolság két test között az űrben, vagy két világ között, semmiféle távolság nem létezik amit távolságnak érzékelsz a te világodban.”

„Emlékezz, valaha, a távolság két test között, amit ’kontinensnek’ neveztek a Földön, igen jelentősnek tűnt, és igen csak hosszú időbe telt egyikről eljutni a másikra. Mostanra a repülőgépeitek ennek a távolságnak a megtételét töredékére csökkentették időben, habár maga a térbeli távolság ugyanakkora maradt. Pontosan ugyanígy fog történni, ahogy ismereteitek és tudásotok gyarapszik a végtelen világűrben működő törvények terén.”

„Másik álláspont, amivel kapcsolatban bizonyára van elképzelésed, eszerint az emberi test pontosan ugyanolyan kényelmesen érzi magát az egyik bolygón, mint a másikon. Habár vannak bizonyos légkörbeli eltérések, a bolygó méretétől és életkorától függően, ezek kissé hangsúlyosabbak, mint azok, melyeket a Földön megtapasztaltál a tengerszint és a több kilométeres hegyek között. Egyes emberekre jobban hatnak az ilyen különbségek mint másokra, idővel azonban mindenki képes megszokni őket.”

Felidézve a népszerű elképzelést az esetlen űrsisakról, a csövekről és különböző szerkezetekről, melyeket a képregényekből lehet ismerni, a komoly szakértők által támogatott elképzelésekig, azon tűnődött Adamski, vajon nem a mi világunk-e a fejlődés legalacsonyabb fokán lévő a széles Világegyetemben.

"Olvasván gondolataiban és folytatván megszakítás nélkül, a nagy tanító így szólt: „Nem, kedves fiam, a te világod nem a legalacsonyabb fejlettségű szintű a Világegyetemben. A tietek a legkevésbé fejlett a mi rendszerünkben, de messze fejlettebb, mint néhány azon kívül eső világ, melynek lakosai még nem érték el a ti fejlettségi szinteteket, sem társadalmilag, sem tudományosan. Ezenkívül vannak olyan világok is, ahol a tudományos fejlődés rendkívüli távlatokat ért el, miközben az egyéni és a közösségi megértés szintje magmaradt alacsonyan, annak ellenére, hogy a világűrt is meghódították.”

„A te rendszeredben, a különböző bolygók lakosai, a földiek kivételével, szabadon utaznak az űrben, néhányuk csak rövid távolságokra, míg mások nagy távolságokra is képesek eljutni, messze a miénken túli rendszereken.”

„A ti megértési képességetek az élettel és a Világegyetemmel kapcsolatban erősen korlátozott. Ennek köszönhetően számos hamis koncepciótok van más világokkal és a Világegyetem felépítésével kapcsolatban; és milyen keveset tudtok magatokról! De az is igaz, hogy egyre növekvő vágy él igen sokakban a Földön, akik tiszta szívből szeretnének a megértés magasabb fokára jutni. Mi, akik már végigjártuk a ti utatokat, hajlandók vagyunk nektek segíteni és átadni nektek ismereteinket, mindenkinek, aki hajlandó elfogadni azt.”

„Az első tény, amivel tisztában kell lennie embertársaidnak, hogy más világok lakói nem különböznek alapvetően a földi emberektől. Az élet célja más világokon alapjában ugyanaz, mint a tiéteken. Az emberiségben él a sóvárgás, talán mélyen eltemetve, a magasabbra jutásra. Az iskolarendszeretek érzékeny a Világegyetem életfolyamatainak megértése iránt. Az iskoláitokban újabb és újabb képesítéseket lehet szerezni, iskoláról-iskolára egyre magasabb szinten a még képzettebb szintek felé. Ugyanígy, az ember bolygóról bolygóra jár, és rendszerről rendszerre, még magasabb megértési szintre, a Világegyetem fejlődése és szolgálata érdekében.”

Ahogy ekképpen illusztrálta, Adamski megértette őt mire gondol, azt, hogy földi emberek, ha készen állnak, eljuthatnak magasabban fejlett bolygókra. Eltűnődött, egy napon, miközben még mindig a Földön élünk, megérthetjük a világűrt uraló törvényeket, akkor képesek leszünk meglátogatni ezeket a világokat ugyanúgy, ahogy most ők képesek.

A mester nem adott konkrét választ a mentális kérdésre, és folytatta: „Ti itt a Földön meg vagytok kötve, amit úgy hívtok ’idő’. Azonban az idővel kapcsolatos becsléseitek ellenére, amikor majd eljuttok az űrutazásig, döbbenettel fogjátok megtapasztalni, milyen könnyedén lehet eljutni más bolygókra.”

„E kaland megismerése érdekében új világokra kell bukkannotok. Meg kell alkotnotok járműveiteket – a miénket csészealjaknak hívjátok -, a repüléshez, meg kell találnotok a terminológiákat, ami a saját bolygótokat is működteti. Mi azonban nem ’repülünk’ ahogy ti gondoljátok. Mechanikai eljárások segítségével hatálytalanítjuk a légkört. Ti ’gravitációs kiterjesztésnek’ nevezitek ezt. Ennek köszönhetően nem gátol bennünket a légkör interferenciája vagy súrlódása. Ennek tudható be, hogy űrhajóink képesek igen nagy szögben irányt váltani utazás közben és olyan sebességgel közlekedni, ami teljes egészében misztikusnak tűnik repülési szakembereiteknek és tudósaitoknak.”

„Sokat mesélhetnénk a gravitáció irányításáról, ismereteket bármelyik bolygó biztonságos megközelítéséről és hátra hagyásáról. Boldogan átadnánk neked ezeket az ismereteket, melyek minket olyan jól szolgálnak, de addig nem tehetjük, amíg meg nem tanultok békében és testvériességben élni egymással, amíg nem adtok minden egyes embertársatoknak egyenlő jólétet, miként az megtörténik a mi világainkon. Ha átadnánk ezt az ismeretet akár neked, vagy akármelyik földlakónak, akkor ez nyilvánosságra kerülne, néhányan közületek sietősen űrhajókat építenének űrutazásokhoz, teleraknák a fedélzetet fegyverekkel, és elindulnának egyfajta vadászatra, megpróbálni leigázni más világokat, átvenni felettük az uralmat.”

 „Tudod, vannak bizonyos csoportok a te világodon, akik kinyilvánították szándékukat, jogot formálnak és birtokolni szeretnék a Holdat, katonai bázisok létesítése végett. Számos földi tudós reméli, hogy a nem túl távoli jövőben képesek lesznek bolygóközi utazásokra alkalmas űrhajókat építeni. Teljes mértékben biztos, ez megfog történni. A földi emberek számára azonban nem megengedett, hogy nagy számban megtegyék ezt, maradniuk kell a bolygójukon, amíg meg nem tanulják tisztelni a mindent átfogó életet, és más emberek életét más világokon, sokkal jobban, mint saját önző életüket, miként az a Földön látható manapság. Aztán ott van még az is, hogy nagyon sokat kell még tanulnotok a távoli világűrről, magáról a mozgásban lévő térről, amiben utazni fogtok.”

Adamski felidézte magában a hasonlatosságot a világűr és a hatalmas óceánok között, azok is folyamatos mozgásban vannak. úgy gondolta, miként az óceánjárók az óceánok hullámain utaznak, ugyanúgy tesznek majd a bolygóközi űrhajók, az űr áramlatainak hullámain.

„Igen – mondta a mester -, nagyon hasonlatos ahhoz, ahogy pedig a tudósaitok dolgoznak az alapelveken, még több azonosságot fognak majd megérteni. A Természet fel fogja fedni a titkait azok előtt, akik nyitott szívvel kutatják azokat.

„Ahogy elmondták neked, azért utazunk a világűrben, hogy tanuljunk. Hajóink belsejében nagyon sok berendezés van, ezek közül láthattál is már néhányat, és persze nagyon sok van, melyet még nem. Habár a Földön a szerkezetünket csészealjként kategorizáltátok be, nagyon sokfajta van még ezen kívül, méretben és attól függően, milyen célra készült. A legnagyobbak soha sem ereszkednek le a légkörötök szintjére. Valójában soha nem jönnek közelebb a Földhöz jó pár millió kilométernél. Nem kockáztatjuk az ezeken a gigantikus hajókon utazók ezreinek életét, ha netán bármi is történne, ami miatt kényszerleszállást kellene végrehajtani a Földön, amíg embertársaid nem jutnak el az értelem egy magasabb szintjére, a mi társaink lennének veszélyben.”

„Fiam, a legfőbb célunk, hogy eljöjjünk hozzátok és figyelmeztessünk benneteket a Földre leselkedő, egyre növekvő veszélyre.”

„Többet ismervén ezekről a dolgokról, mint bárki más a Földön, megértheted, kötelességünknek érezzük, hogy felvilágosítsunk benneteket, amiként csak tudunk. Embertársaid talán elfogadják az általad közvetített ismereteket, reméljük így lesz, vagy süketként viselkedhetnek és pusztulásba vihetik önmagukat. A választás a Föld lakosaié. Mi nem diktálhatunk.”

„Az első találkozásod alkalmával az itt lévő űrtestvérrel ő jelezte, a bombák robbantgatása a Földön felkeltette érdeklődésünket. Hát ezért. Habár a kísérleti robbantások ereje és sugárzása nem terjedt a Föld hatásszféráján túlra, ezek a sugárzások veszélyeztetik az emberiség életét a Földön. A bomlástermékek felszaporodása a légkörben, egy idő után, halálos részecskékkel töltik meg azt, ekkor fogják majd megérteni tudósaitok és katonai vezetőitek, mint jelent a ’bomba’ fogalma.”

„A bombákból kiszabaduló sugárzás mára már igen magas szintet ért el, mivel fényesebbek, mint a saját légkörötök, és nehezebb, mint maga a világűr. Ha esetleg az emberiség szabadon bocsátja ezt ez energiát, egyik ország a másik ellen, a maga teljes kapacitásában, a Föld lakosságának nagy része megsemmisülhet, a talaj sterilizálódhat, a vizeitek megmérgeződhetnek, és alkalmatlanná válhatnak az életre sok-sok éven át. Lehetséges, hogy a bolygótok teste önmaga bizonyos mértékig csonkul, ami viszont már az egész Galaxisunk egyensúlyát is megváltoztathatja.”

„Ezek lennének a közvetlen hatások a te világodra. A mi számunkra viszont bonyolulttá és veszélyessé válna hosszú időn át idelátogatni, hiszen a robbantások sorozata következtében felszabadult energia mélyen behatolna a légkörötökbe, egészen a külső világűr térségéig.”

Adamski azon tűnődött, milyen mértékű lenne az a szint, amikor a háborúskodás miatt úgy éreznék, hogy jogukban áll minket megállítani.

A mester megválaszolta a mentális kérdést a következőképpen: „Mint tudod, az energiák irányítása és felhasználása terén ismereteink messze előtte járnak mint bármelyik földlakóé, s mivel megtanultuk használatukat, ha akarnánk, megtehetnénk, hogy lenullázzuk erőiteket a mi jóval nagyobb erőink révén. Azonban ne felejtsd el, amit mondtak neked. Nem öljük meg embertársainkat, még önvédelem céljából sem. Folyamatosan próbálkozunk és eztán is ezt fogjuk tenni, hogy megakadályozzuk a földi emberek között egy ilyen háború kitörését, elvisszük számukra az ismereteket arról, mit kellene tenniük. Senkinek sem lehet a háború célja, csak a tudatlanoknak.”

Felfénylett az arca, és úgy tűnt, a szemeivel mintha egy szépséges belső látomást figyelne, amint lágyan folytatta: „Egyetlen ember sincs aki soha sem álmodott volna az úgynevezett Utópiáról, a majdnem tökéletes világról. Nincs olyan dolog, amit az ember valaha is megálmodott, hogy valahol ne lenne valóságos. És ezért, semmi sem elérhetetlen. A számotokra, itt a Földön, ugyancsak elérhető. A mi számunkra a Galaxis többi bolygóján, mára már valóság. Vannak a Földön, akik felkiáltottak: ’Milyen unalmas lehet a tökéletesség!’. Ez nem igaz fiam, merthogy a tökéletességnek szintjei vannak, mint ahogy minden dolognak különböző szintjei vannak. a mi világainkban boldogok vagyunk, de nem stagnálunk. Amikor valaki eléri egy hegy tetejét, és körülnéz, más hegyeket lát meg, a továbblépés tehát adott. A völgyön kell először átjutni, hogy a következő hegyet meg lehessen mászni.”

„Megértve az egyetemes törvényeket, a felemelkedését és a lesüllyedését egyaránt. Miként nálunk van most, hasonlóképpen lehetne a Földön is. Felemelve tudásszinteteket, a megértés ugyanolyan szintjére juthatnátok el, mint mi, így az erőszakos cselekedetek testvéreitek ellen teljességgel lehetetlenné válnának. Tudnotok kell, ugyanaz a meggyőződés öröklődik át minden egyes lénybe, ami miatt úgy érzi, isteni rendeltetése, hogy irányítsa saját életét és formálja saját sorsát, még akkor is, ha mindez megpróbáltatásokon és hibákon át vezet; ezt a felfogást alkalmazva bármilyen csoportra, nemzetre, vagy akár az egész emberi fajra.”

„Amilyen sok lefelé vezető út van, mely eltérít a haladástól, ugyanolyan sok van amely felfelé vezet. Az egyik ember választhatja ezt, a másik egy másikat, ez nem kell, hogy megossza őket, mint testvéreket. Valójában az egyes ember sokat tanulhat a másiktól, ha akar. A mérhetetlen és végtelen teremtés eredményeként nincs olyan út, ami az egyetlen út lenne.”

„A Földön számos alkalommal hallottuk a kifejezést: ’út a boldogsághoz’. Jó mondás, a haladás - boldogság, és a felfelé vezető út mentén fekszik a kezdetektől fogva. A boldogság az embertestvéreket elfogadásra tanítja egymással szemben, a másik ember erőfeszítésivel szemben, még akkor is, ha természetük különböző.”

„Nincs semmi baj a Földdel, sem a lakosaival, kivéve a tudatlanságot, mivel nem akarják megérteni, hogy az univerzális élet Legfőbb Létezőjének fiatal gyermekei. Elmondták neked, a mi világainkon a Teremtő törvényei szerint élünk, miközben ti a földön minderről csak beszéltek. Ha úgy élnétek, ahogy érzitek és tudjátok, hogy élnetek kellene, akkor a földi emberek nem indulnának hadba és nem mészárolnák le egymást. Saját magukban dolgoznának, saját csoportjaikban, saját nemzeteikben, hogy elérjék a jót és a boldogságot, a világnak abban a részében, ahol vannak, ahol születtek, amit ezért csak úgy hívnak ’otthon’.”

„Úgy gondolom, a földi embereknek ámulattal kellene figyelniük, milyen gyorsan bekövetkezhetnek változások a bolygón. Most hogy rendelkeztek a világ minden részébe eljutó hírforrásokkal, a szeretet és a kölcsönös elfogadás üzenetét kellene sugározni, a gyanakváskeltés és a cenzúra helyett, hiszen érző szívekre találna. A Föld lakosságának nagy része viszályban él és keserű megpróbáltatásokban. Tudjuk azt, korábban soha nem látott mértékben, az emberek éheznek a tudásra, miként élhetnének könnyebben. Tudjuk, félelem és zavar uralja tudatukat, mert érzik és elszenvedik két hatalmas háború következményeit, melyek csak megerősítették egymásra utaltságukat.”

„Így hát befogadó tudattal és szívvel mindehhez még nincs túl késő. Az idő azonban sürget fiam! Menj hát a Végtelen Atya áldásával küldetésedre, és add a hangod azoknak akik szintén a remény üzenetét hordozzák.”

Kérdések és válaszok az űrhajóban

Rövid csendet követően, miközben senki sem mozdult, a mester felemelkedett, mire a többiek is hasonlóan tettek. Megállt egy pillanatig, kezeit a szék támlájára téve, és mélyen Adamski szemébe nézett. Adamski soha sem fogja elfelejteni tekintetében a szánalmat és a rendkívüli jóságot. Olyasmi volt, mint egy áldás, és ebben a pillanatban új Erőt érzett kiteljesedni önmagában.

A búcsú gesztusával, mintegy átölelve minden jelenlévőt, megfordult és kiment a szobából. A csendet senki sem törte meg percekig távozása után.

Adamski nem talált szavakat. Kalma volt az, aki végül megtörte a hallgatást, lágyan szólalt meg: „Számunkra is mindig nagy megtiszteltetés, ha hallgathatjuk ezeket a nagyszerű teremtményeket beszélni.”

Ramu, Adamski érzése szerint előre elhatározottan, igyekezett oldani a feszültséget: „Nos, mielőtt visszatérünk a Földre, lesz egy kis idő, amikor megengedjük neked, hogy kérdéseket tegyél fel, amire csak kíváncsi vagy. Nem kell szükségképpen kapcsolódniuk a mester által kifejtett témákhoz – tette hozzá mosolyogva. – hiszen bármi, ami érdekes lehet számodra, számunkra triviális.”

Adamski hálásan nézett rá, miközben visszaültek a székre. Úgy gondolta, most rögtön szóban felteheti a kérdéseit, ami nem lenne más, mint egy átlagos beszélgetés, nem pedig a mentális telepátia útján való kommunikáció. Fel is tette az őt leginkább foglalkoztató kérdést:

„Lehetséges lenne, hogy a légköri körülményeinkben sok helyen bekövetkezett drasztikus változások a kísérleti robbantásokhoz lennének köthetők, ezek energia-felszabadításához?”

„Valójában igen – felelte Ramu. – És ez nemcsak találgatás. A berendezéseink ilyen értelmű adatokat regisztráltak. Mi tudjuk!”

„Azon tűnődöm – kezdte Adamski lassan -, ha volnál olyan kedves kommentálni kicsit bővebben, az okot, vajon a háborúk a Földön miként veszélyeztetik milliók utazását a világűrben, akik más bolygókon élnek; akkor nem rossz az a felfogás, hogy nem bántjátok azt a néhányat akik miatt a nagy többségnek előnye lenne?”

„Megpróbáljuk elmagyarázni – válaszolta Orthon. – Születésünktől fogva belenevelnek minket a globális látásmódba, ennek a látásmódnak lehetetlen nem megfelelni, hiszen úgy ismerjük, mint univerzális törvényt. Ezeket a törvényeket nem emberek alkották. Léteztek a kezdetektől fogva és léteznek a végtelenségig. Ezen törvények alatt állnak az egyének, az emberiség minden csoportja, az intelligens élet valamennyi formája, sajátjuknak kell tehát meghatározni őket, egymástól függetlenül. Tanácsadás - igen, útmutatás – igen. A pusztításig eljutó beavatkozás azonban nem.”

A kérdésfelvetése úgy tűnt, mintha kezdené jobban megérteni az alapokat.

Firkon, a marsi, először szólalt meg: „Mostanra már érted a gondolati formák erejét. Eltekintve a tényleges fizikai küldetéseinktől a Földre, mindannyiunknak erősen kell hinni, hogy a földi emberek képesek felébredni és önmaguk kijönni abból a bajból, amit maguknak okoztak.”

„Értem” – mondta Adamski lassan, ahogy az elhangzottak fokozatosan kitisztultak a fejében.

„Tudjuk, hogy a gondolat erejét felhasználva sok-sok Föld-fivér folyamatosan energiát küld felétek, hogy sokak szívét megváltoztassák” – állította Ramu.

„Mi is ráébredtünk – mutatott rá Ilmuth -, ahogy sok embertársad a Földön, hogy a légierőtök és kormányaitok tudják, hogy hajóink megjelennek a felétek boruló égen, azt is tudják, hogy a külső világűrből érkeznek, és azzal is tisztában vannak, csakis más bolygóról származó intelligens lények készíthették és irányíthatják őket. Kormányok magas beosztású tagjaival is felvettük a kapcsolatot. Néhányan közülük jó emberek és nem akarnak háborút. De még a jó emberek a Földön sem teljesen szabadok azoktól a félelmektől, melyeket mások kényszerítenek rájuk, vagy olykor önmaguk, már évszázadok óta.”

„Ugyanez igaz a repülőgépeitekre is, szerte a Földön – tette hozzá Kalma csendesen. – Igen sokan közülük újra és újra látják hajóinkat. Őket azonban elhallgattatják és megfélemlítik; csak néhányan közülük merészelnek beszélni.”

„Ugyanez igaz a tudósokra is” – toldotta meg Firkon.

Adamski ismét elcsodálkozott a mi világunkra és lakosaira vonatkozó ismereteiken. „Ebben az esetben úgy tűnik – szólalt meg – a válasz ott hever az utca átlag embere előtt, megsokszorozódva hasonló társaival a világ minden részén.”

„Ők jelenthetik számodra az erőt – értett rögtön egyet Firkon -, és ők fognak majd tiltakozni a háború ellen igen nagy számban, mindenhol; néhány vezető a világotok különböző részein boldogan fog figyelni szavukra.”

Adamski úgy érezte, ez a párbeszéd tekintélyes mértékben járul hozzá a világ jobb megértéséhez, és mindez reménnyel töltötte el. Anélkül, hogy tisztában lett volna vele, témát váltott, mondván: „Azon gondolkodom, vajon elmagyaráznátok-e kicsit részletesebben azokat a mechanizmusokat, melyeket a pilóták termében láttam – azt, amelyik a hangokat rögzíti, s utána átfordítja a monitorokon megjelenő képekké.”

„Természetesen – mondta Orthon. -  Az egyik legfontosabb használata az, hogy képessé tesz bennünket igen gyorsan megtanulni bármilyen nyelvet. Természetesen, közülünk azok, akik már egy ideje a te Földeden élnek és dolgoznak már jobb akcentussal beszélnek. Habár, közöttünk, ahogy közöttetek is, vannak olyanok, akik különösebben vonzódnak a nyelvek iránt másoknál, és folyékonyan megtanulnak beszélni úgy, hogy bármiféle közvetlen kapcsolatuk is lenne az emberekkel. – Ekkor elmosolyodott és emlékeztette Adamskit a pantomim beszélgetésre, az első találkozásuk alkalmával, majd hozzátette: - A legfontosabb dolog annak ellenőrzése volt, vajon képes vagy-e küldeni és fogadni telepatikus jelzéseket. Ennek eredményeként most itt vagy!”

„Jól ismerjük a földi emberek szkepticizmusát, bármilyen irányban is akarná őket letéríteni külső információ személyes, keskeny utat jelentő tapasztalatrendszerükről. Pontosan ezért lett a számodra átadott üzenet felruházva egyetemes vonásokkal. Pontosan tudjuk, hogy habár ilyen jellegű iratok megértése eltemetődött az ősi civilizációkkal együtt, továbbra is vannak jelen világotokban olyanok, akik képesek lennének ezeket a szövegeket lefordítani,  ilyen fordítások révén csak a legátalkodottabbak és legkétkedőbbek utasítanák el továbbra is, hogy elhiggyék ezeket a dolgokat.”

„Még szerencse – mondta Kalma a maga gyönyörű mosolyával –, hogy legalább a mentális telepátia létezését elfogadott tényként kezelik a világod tudósai!”

„Tudod – kezdte Orthon -, már évekkel azelőtt megfigyelés alatt tartottunk, hogy végül kapcsolatba léptem veled, és biztosak voltunk abban, a telepátiára vonatkozó ismereteid helyesek. Mindez bizonyítást is nyert az első találkozó során.”

„Más módon is teszteltetek engem?” – kérdezte Adamski.

„Valójában igen! Mivel évek óta folyamatosan fényképezted már járműveinket, a gondolataid igazából a nekünk megfelelő útra terelődtek. Tiszteletet éreztünk érdeklődésed iránt. Annyi maradt csak hátra, hogy megtapasztaljuk, miként fordítódik le érdeklődésed tettekre, miként állod meg helyed a gúnyolódás és szkepticizmus közepette, miként birkózol meg mindezzel, és vajon a velünk való kapcsolatot önmagad szerepének nagyítására és kereskedelmi célokra használod-e.”

„Minden teszten átmentél, repülő színeket kaptál – mondta Ilmuth kedvesen. –  Amikor a felvételeid hitelességét megkérdőjelezték – láttuk, milyen hűséges vagy önmagadban, tudtad, hogy igaziak.”

A buzdítás boldogsággal töltötte el Adamskit és tudta, ilyen barátok mellett, mindenféle bizonytalanság lehetetlenné válik.

„Volt még egy dolog, amit tudni akartunk – mondta Ramu -, összefüggésben a belátó- és ítélőképességeddel.  Például, volt néhány dolog, amit a mester felfedett előtted ma este, és egyértelművé tette, még nem mondhatod el az embereknek. Más szavakkal, nagy kísértést jelent a legtöbb ember számára, hogy fontossá tegye magát, figyelemfelkeltő állításokkal kényeztesse magát. Továbbá, nem lehet pontosan meghatározni teljes egészében, hogy mit mondhatsz el, mindez a bölcsességedre van bízva. Itt lép be a helyes ítélethozatali képességed. Mindent egybevéve, hűséges maradtál éned jobbik feléhez, hogy tanítsd az univerzális törvényeket, legjobb tudásod szerint. Miközben ezt teszed, megtanulod, hogy ezek nemcsak hasznosak, de veszélyesek is, több tudást adnak, mint amennyit képesek befogadni és megérteni. Mi tudjuk, hogy képes vagy alkalmazkodni ehhez az alaptételhez, és oly mértékben adod  tovább az információkat, ahogy kaptad tőlünk.”

„A telepátiához kapcsolódva  kezdte Adamski, megfogalmazva egy kérdést, mely már régóta motoszkált a fejében -, habár képes vagyok használni, mégsem mondhatnám, hogy teljes mértékben tisztában vagyok működésével. Elmagyaráznátok kissé bővebben?”

Egyikük a másikura nézett, aztán elnevették magukat. Adamski megértette, valamennyien tisztában vannak a válasszal, csupán attól lett jókedvük, ahogy egyik a másikra próbálta udvariasan áttestálni a magyarázat lehetőségét. Ahogy Adamski később visszatekintett erre a beszélgetésre, számára a legfeltűnőbb annak a különbségnek a felfogása volt, ami a mi világunkban történik amikor két három ember összejön. Mi általában beesünk egy-egy beszélgetésre, folyamatosan félbeszakítjuk a megszólalót (akinek olykor teljesen meg is kell állnia mondandójával), az itt jelenlévők soha sem szakították egymást félbe. És semmiféle szószátyárkodásra sem ragadtatták magukat.

Közös megegyezésük alapján végül Orthon fogott a válaszba: „A ti világotokon van egy készülék, amit rádiónak hívtok és számos amatőr rádiós. Bizonyos csatornákat használnak, ezek megengedettek számukra tevékenykedni. Ezek a csatornák, melyekre mint ’az éter hullámaira’ hivatkoztok, lehetővé teszik egy adott egyén számra, aki az egyik helyen tartózkodik, hogy üzenetet küldjön egy másik berendezésre, akár egészen nagy távolságra is. Mindketten olyan tisztán hallják a másikat, mintha ugyanabban a szobában lennének. Egy időben az ilyenféle kommunikációt a fantasztikum birodalmába sorolták azok a típusú emberek, akik most a mi bolygóközi űrhajóink eredetét teszik gúny tárgyává. Ez a fajta mentalitás, még a bizonyításnak arra a szintjére sem jutott el, hogy mindez egyáltalán elképzelhető lehet.”

„A gondolatok pontosan ugyanolyan módon vihetők át, miként a rádió is teszi, bizonyos hullámhosszakon, de mindenféle eszköz használata nélkül. Közvetlen agyból agyba dolgozunk, és a távolság ismét csak nem jelent akadályt.”

„Természetesen nyitott és fogékony elme szükségeltetik a sikerhez. A hosszú éveken át, amikor gondolatokat küldtél felénk, válaszoltunk rá. Ez egyfajta szilárd, kábel-jellegű kapcsolatot épített ki közöttünk, a gondolati hullámokat egyetlen csatornára szűkítve. Amikor csak a tudatod nyitott, mi el tudjuk küldeni számodra a kért információt, pontosan ugyanúgy, mintha telefonon kapnál üzenetet.”

„Kiválasztást nyertél, hogy saját jelenléted erősítse meg tanúskodásodat tapasztalataidról. Az szeretnénk, ha ennek a találkozásnak az igazsága olyan messzire jutna, amilyen messze csak lehetséges. Emellett nagyra értékeljük nemzeted újságjainak szerkesztőit, hogy a mentális kapcsolatunk mellett, ők kellően bizonyítottnak látták az első találkozásunk megtörténtét, és volt elég bátorságuk ennek leközlésére is.”

„Egy dolog, amit szeretnénk feltétlen tisztába tenni, az a mentális kapcsolat, amiről éppen beszélgetünk, határozottan nem azonos azzal, amit az emberek ’pszichének”, vagy ’spiritualizmusnak’ neveznek, azonban mégis közvetít üzeneteket egyik tudatból a másikba. Annak magyarázata, amit ’pszichének” hívtok, egy másik alkalommal kerül sorra.”

„Ezt a mentális telepátiát két pont között a tudat egyesített állapotának nevezzük, a küldő és a fogadó között, és ez a legelterjedtebb formája a kommunikációnak a bolygóinkon, különösen a Vénuszon.”

„Üzenetek küldhetők két egyén között a bolygónkon, a bolygónkról az űrhajóink felé, akárhová csak szeretnénk, és bolygóról bolygóra. Amint korábban mondtam - .s hadd hívjam fel a figyelmet, milyen fontos ennek megjegyzése – világűr, vagy ’távolság’ ahogy nevezitek, nem jelent semmiféle akadályt.”

Miközben Orthon beszélt, Ilmuth feltűnés nélkül kiment a teremből. Amikor visszatért, tálcát tartott a kezén, kis talpas-poharakkal, ugyanazzal a frissítővel, amit már korábban is fogyasztott és részletesen le is írt Adamski. Miután Ilmuth összeszedte a poharakat Adamski megkérdezte: „Azokkal az emberekkel kapcsolatosan, akik más bolygókról származnak és köztünk élnek… régóta teszik ezt?”

Ezúttal Kalma válaszolt: „Időtlen idők óta!”

„Vagy legalábbis – javította ki saját magát -, a legutóbbi kétezer évben. Jézus keresztre feszítése után, akit azért küldtek a ti világotokban való megtestesülésre, hogy segítse az embereket és azokat, akik előtte voltak, úgy határoztunk, küldetésünk kevéssé veszélyes formáját választjuk, azokra való tekintettel, akik akkoriban a bolygótokon megszülettek. Mindez a világűrben utazó hajóink jelentette jelentős előny felhasználásával adódott. Képesek voltunk önkénteseket a maguk fizikai valójukban idehozni. Ezeket az embereket nagy körültekintéssel készítettük fel küldetésükre, és utasításokat kaptak személyes biztonságuk érdekében. Kilétüket soha sem fedték fel, legfeljebb ritkán és kivételesen, egyik a másik számára, bizonyos céllal. Mint ahogy esetedben is történt.”

„Elvegyültek földi testvéreik között, megtanulni nyelvüket és életmódjukat. Aztán visszatértek szülőbolygójukra, ahol átadták nekünk az általuk összegyűjtött ismereteket a ti világotokról. A Föld pontos történelmi eseményeit ismerjük egészen 78 millió évig visszamenően. Hasonló történelmi eseményekre - melyek manapság zajlanak a Földön -, vonatkozó ismeretek elvesztek azokkal a civilizációkkal együtt, melyek elpusztították saját magukat – pontosan olyan fenyegetések eredményeként, melyek manapság leselkednek rátok.”

„Amit ti ’háborúnak’ hívtok, sehol máshol nem létezik a mi rendszerünkben már millió évek óta. Természetesen, minden bolygónak és lakosainak el kell jutniuk a fejlettség érettebb szintjére, az alacsonyabbról a magasabbra. A tiétek azonban nem folyamatos és természetes fejlődés, inkább vég nélküli ismétlődése a növekedésnek és a rombolásnak, növekedésnek és rombolásnak.”

„Vannak földi emberek, akik elhagyták bolygótokat a mi segítségünkkel azért, hogy tanuljanak tőlünk, és majd, megfelelő időben, visszatérnek földi otthonaikba és átadják a tudásukat a többieknek. A bolygótokon tapasztalható jelenlegi helyzetben azonban a továbbiakban lehetetlen ezt végrehajtani, ezért senki sem térhet vissza. Nem magyarázhatják el hol jártak, nem úsznák meg anélkül, hogy bolondoknak ne tartanák őket és ne szállítanák be alkalmas elme-intézménybe. A ti világotokban, ahol mindenféle igazolvány létezik, nem kivitelezhető valakinek a hirtelen felbukkanása, aki valamikor régen rejtélyes körülmények között eltűnt, és a hatóságok teljesen lemondtak róla.”

„Nem tehetjük ki társainkat üldöztetésnek, hiszen nem erre vállalkoztak. Most már még tisztább képed lehet arról, hogyan és milyen módokon blokkolnak bennünket azok, akiket oly hosszú időn át segítettünk.”

Kalma természetes derűjének hatását elnyomta és ellensúlyozta az a szomorúság, ami szavaiból áradt. Most, amikor felemelte kis talpas poharát az alacsony asztalról és kiitta, mosolygott. Miközben visszatette a poharat, ezt mondta: „Nagy kár, hogy ilyen szomorú dolgokról kell beszélnünk – még szomorúbb, hogy ilyesmi bárhol is előfordul a Világegyetemben. Mi magunk, és más bolygók lakosai sem, nem vagyunk szomorú emberek. Nagyon is vidámak vagyunk. Sokat nevetünk.”

Adamskit mélyen megrendítette ez a rövid bocsánatkérés. Boldog emberek élnek a saját bolygóikon. Miközben megosztoznak a Föld iránti bánatukban, folyamatosan igyekeznek elhozni számunkra a fényt, már évszázadok óta.

„Még maradt egy reményünk – szólt Ilmuth, amint megpróbálta Adamskit felvidítani. – Továbbra is köztetek élünk és most és újra és újra hasonló kapcsolatokat teremtünk, mint most veled. Jelenleg repülős pilótáitok igencsak megnehezítik számunkra a leszállást, reménykedünk benne, hogy több és több ember látja űrhajóinkat, s eközben hozzászoknak és elfogadják az igazságot a más bolygókon élő lények kapcsán; a személyes találkozások gyakorisága növekedhet a földi emberekkel.”

„Nem is tudom, miként lehetne ez másként” – értett egyet Adamski.

Mindannyian ittak a poharukból. Amint Adamski a barátaira nézett, jól látta a valamennyiük arcára kiülő szomorúságot, amit a Föld bolygóval kapcsolatban éreznek. Tudta hogy igazuk van és bölcsen cselekszenek, megpróbálta hát követni útmutatásukat: „Táncoltok és énekeltek más bolygókon és tartotok partikat is, ahogy mi szoktunk?”

„Sokat táncolunk – valamennyien – mondta Kalma. Fontosnak tartjuk a test edzését ritmusos, koordinált mozgást használva, fontos részét képezi oktatási rendszerünknek. Továbbá, ezek a fajta tapasztalatok olyasféle élménnyel szolgálnak, amit vallási szokásainknak nevezhetnél. Ahogy a verses forma igen mély érzelmeket tud kifejezni a prózai formával szemben, így a tökéletesen kihangsúlyozott mozgásformák csakis vallásos táncok formájában tudnak megnyilvánulni.”

„Mi is táncolunk csak magáért a szórakozás kedvéért, mint ahogyan ti is, habár nem pontosan úgy, ahogyan mostanában ezt teszitek – tette hozzá nevetve. Nem származik örömünk a rúgásokból, a tekergőzésekből és az ugrálásból – miként azt a Földön látjuk, miközben a férfiak és nők vadul markolásszák egymást az egyik pillanatban, aztán dobják a másikat a következőben. A társadalmi táncunk csoportmintázatot követ, habár gyakran egy vagy több egyén inspirációt kap a zene által, és a többieknek táncolnak. Gyönyörű előadásokat láthatsz táncosoktól a Földön, ezért tudhatod, milyen kellemes érzés figyelni a gyönyörűen mozgó testet, mely inspirációt ad a bennünk lakó léleknek.”

„Partijaink is vannak – mondta Ilmuth -, azonban nem túl gyakran tartunk, legalábbis ilyen értelemben. A mi számunkra igen természetes dolog meghívni barátainkat otthonainkba, ahol beszélgethetünk vagy lazíthatunk együtt. Ezek közül igen sok házon kívül zajlik – a vízpartokon vagy a kertjeinkben. Ahogy nálatok is, nálunk is sok otthont úgy terveztek, hogy uszoda és nagy terasz tartozik hozzájuk.”

Adamski azt kívánta, bárcsak soha ne kellene megválnia ezektől a kedves emberektől. Azonban ekkor Ramu feláll és így szólt: „Rossz hír, de attól tartok, most már vissza kell vinnünk téged a Földre.”

Adamski felállt és megpróbálta eltemetni a ’majd legközelebb’ miatt érzett bánatát.

Jókedvű légkörben búcsúzkodtak és emlékeztették egymást a viszontlátásra.

Senki sem figyelmeztette Adamskit valamennyi elhangzott dolog emlékeiben tartására, sem arra, miként tud a legmegfelelőbben tevékenykedni a Földön. Legutolsó benyomásával marad meg lelkében, a kedvesség, a szívélyesség és a barátságosság, valamint a tudás, amennyiben az érdektelenség elmúlik irányukban a Földön, az itteni lakosok is mindezeket a természetes dolgokat megörökölhetik az egész emberiség javára.

Amikor elérték az irányítóterem felé vezető ajtót, Adamski megállt egy pillanatra körülnézni, hogy megjegyezzen minden egyes részletet erről a csodálatos teremről, a barátairól és mindenek felett a Kortalan Élet csodálatos portréjáról.

*     *     *     *

A kis Felderítőt feltöltötték a látogatás ideje alatt, és most készen állt hogy visszatérjen a Földre. Az ajtó kinyílt és együtt beléptek, Ramu, Firkon és Adamski. Ramu lépett az irányítópulthoz. A csatlakozót és a kábelt eltávolították amint lépdeltek felfelé a lépcsőn, aztán az ajtó csendesen bezárult amikor az utolsó ember is beszállt.

Lassan megkezdődött lefelé siklásuk a pályán, áthaladtak két légzsilipen, aztán ki a világűrbe a hajó alsó részén át. Amint ereszkedtek lefelé a pályán, Adamski pillanatnyi remegést érzett a gyomrában, az érzés azonban nem volt annyira feltűnő mint első alkalommal, rövidebb ideig tartott és kevéssé volt intenzív.

Hihetetlen rövid időnek tűnt, amikor az ajtó ismét feltárult és Firkon megszólalt: „Itt vagyunk újra – ismét a Földön!”

Ezúttal az űrhajó nem érintette a talajt, mintegy tizenöt centiméterrel megállt afölött lebegve.

Ramu előjött és kitárta karjait búcsúzóul, mondván: „Most már nem kísérhetlek tovább, mert itt kell maradnom a Kutatón. Boldog vagyok ezért az estéért, és remélem, lesz még hasonlóban részünk.”

Adamski gyakran idézte fel ezeket a pillanatokat.

Az út vissza a hotelhez csendben telt el, Adamski részéről mély érzésekkel és gondolatokkal. Firkon mindezzel tökéletesen tisztában volt.

Adamski szállodája előtt állította meg az autót, de nem szállt ki. Kezet fogtak és így szólt: „Hamarosan ismét találkozunk.”

Adamski azon tűnődött mikor és hol, mire ő azonnal válaszolt a ki sem mondott kérdésre: „Ne aggódj, időben figyelmeztetve leszel, és a megfelelő helyen fogod magad találni.”

Adamski kilépett az autóból. Búcsút intett kezével Firkon, majd elhajtott, otthagyva a járda mellett állva Adamskit magányosan.

Belépvén a hotel ajtaján a szobájába ment. Ez volt az első alkalom, hogy az órájára nézett, miután megvált barátaitól. Hajnali 5.10 volt.

Nem volt sem álmos, nem érzett bármily kimerültséget sem. Leült az ágy szélére, legalább egy órányit töltve így, áttekintve az éjjel szerzett tapasztalatokat. Ahogy újra és újra eszébe jutottak, nem tehetett róla, de magával ragadták a csodálatos érzések, a nagyszerű barátokhoz kapcsolódóan.

Akárhogy is, erről beszélnie kell…

Igazából alig hitte el a valóságot, hogy mindez megtörténhetett az elmúlt néhány órában. Habár tudta, mindezt a szemével látta és fülével hallotta, kétségtelenül és teljes mértékben fizikai megtapasztalás volt.

Végül kicsúszott ruhájából, elnyújtózkodott és bizonyára könnyű álomba esett. Már majdnem nyolc óra volt, amikor felébredt. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, hiszen már csak kis idő volt hátra, hogy megkaphassa a reggelit és elérje a buszt, amivel hazafelé szándékozott indulni.

A buszutazáson végig,  fizikai szemével látta az elsuhanó földi tájakat, és néhány, közvetlen közelében üldögélő utast. Lelki szemeivel azonban továbbra is szívta magába az előző éjszaka tapasztalatait, az űrutazást a többiek társaságában a hatalmas szállítóhajón.

A két helyen szimultán levés érzése számos héten át tartott. Nagyon nehéznek találta a földi rabszolgaságba való visszailleszkedést. Habár az az időtartam, amíg lehetősége volt pillantást vetni a hatalmas világűrre és megfigyelni annak működését, nagyon rövid volt, magával vitte a csodát. Minden, amit csak tanult más világokon élő barátaitól nemcsak egyedül neki szólt, hanem minden egyes földlakónak, aki csak hajlandó befogadására.

Kutató csészealj a Szaturnuszról

Az idő repült, anélkül, hogy találkozott volna más világokról származó barátaival. Habár gyakran érezte úgy, a közelében vannak.

Két hónappal később, április 21-én, ismét sürgető érzés kerítette hatalmába, el kell hagynia a várost. Ennek megfelelve másnapra elintézte a lejutást  Oceanside-ba, ahonnan kora délutáni busz indult Los Angelesbe, és két órával később már egészen közel járt a városhoz.

Ugyanabba a hotelbe jelentkezett be, ahová két hónappal korábban, majd felment a szobájába felfrissülni a fárasztó utazást követően. Aztán újra lement, majd be a koktélbárba, rövid beszélgetésre a barátjával, a bárpultossal. Nem sokkal később visszatért az előtérbe, vett egy Weekly News magazint, majd leült és várakozott.

Ez alkalommal a bizonytalanság érzése és a belső nyugtalanság, mely első alkalommal rányomta bélyegét viselkedésére, teljes egészében hiányzott. Most pontosan tudta a sürgetés okát, ami lehozta őt a hegyekből!

Így hát érdeklődéssel olvasta a beszámolókat a hazai és külföldi eseményekről ahogy azok nyomtatásban megjelentek, illetve egy kicsit „olvasott a sorok között is”, a saját szórakoztatására. Eltekintve attól, hogy két ember jött be a bejáraton, akiket halványan ismert, és jöttek oda hozzá pár szót váltani, semmi sem szakította félbe.

Hirtelen felnézett és egyszer csak a marsi barátja, Firkon állt előtte!

Talpra ugrott, széles vigyorral az arcán. Firkon is szélesen mosolygott, majd a szokásos formulával üdvözölték egymást. Aztán kimondott egy bizonyos szót, oly módon hangsúlyozva, ami különleges jelentőséget kölcsönzött számára.

Amint kiléptek a hotel ajtaján, azt mondta: „A kézjelzés leírását már széles körökben ismerik, ezért úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha további megerősítést kapcsolunk hozzá, ez pedig az a szó, amit az imént hallottál, mindannyian ezt fogják használni azok, akikkel kapcsolatba léptél eddig más világokról. Ez különösen akkor lesz majd hasznos számodra, ha olyanok közelítenek feléd, akik idegeneknek tűnnek, és esetleg ez lesz majd a helyzet.

„Kitűnő előrelátás!” – értett egyet vele Adamski. Aztán rápillantott karórájára és nyugtázta: 7.15 van.

Azt mondta: „Ha a terveitek megengedik, és szeretnétek valamit enni, tudok itt a közelben egy kis kávézót, ahol leülhetünk egy boxba és zavartalanul beszélgethetünk.

„Tökéletesen beleillik – mondta Majd mosolyogva hozzátette – A testnek is szüksége van a táplálásra!”

Amint mendegéltek, Adamski Ramuról kérdezte. Firkon azt mondta, ma este nem lesz velük.

A kávézó tele volt, azonban pontosan időben érkeztek, éppen be tudtak ülni egy boxba, mivel az előző vendégek éppen akkor távoztak. Kölcsönösen üdvözölték egymást a pincérnővel, aki odajött letakarítani az asztalt. Firkon alaposan megnézte a pincérnőtől kapott menüt, aztán maga mellé tette és rendelt egy kakaóvajas szendvicset, teljes kiőrlésű gabonából, fekete kávét és egy szelet almás pitét.

„Ugyanazt kérem” – szólt Adamski.

Amikor egyedül maradtak, csendesen elkezdett beszélni: „Úgy látom, olvasván a magazinokat, megrekedtetek a gyanakvás, az ellenségeskedés és a gyűlölet miatt, melyet különböző embercsoportok folyamatosan szítanak más csoportok ellen a Földön.”

Habár Adamski ezzel a témával tudatosan nem foglalkozott Firkon érkezőse óta, azonban mégis igencsak meglepődött, hogy ennyire tisztában van gondolataival.

„Mindez igen egyszerű – magyarázta. – Nagyon erős gondolati képek élnek benned, amit úgy nevezhetsz, a ’tudatod legmélyén’. Kevés ember – folytatta – ismeri fel önmagában a romboló érzelmeket, még akkor is, ha egyébként büszkék kellemes természetükre. Köztudott, milyen parányi incidens is elegendő ahhoz, hogy az ember elveszítse a hidegvérét. Amennyiben elkeseredettsége növekszik, eléri a harcra kész állapotot és agresszívvé válik, amit egyszerűen ’önvédelemnek’ nevez.

„Igazából semmi másról nincs szó, mint felborult érzelmi állapotról, a düh kényszere által kiváltva, aminek semmi értelme sincs. Ha egyszer felismerik az ilyen viselkedésbeli mintázatokat, azok kezelhetőkké válnak, sőt, teljesen legyőzhetőkké.”

Ebben a pillanatban vitték ki vacsorájukat. Amint ismét egyedül maradtak, folytatta: „A nézeteltérések miatti felelősségérzet létezik a Földön manapság, ennek hiánya miatt csak néhányakat lehet megvádolni az egyes nemzetek vezetői közül. A földi ügyeim intézése közben és társadalmi kapcsolataim során a földlakókkal többször találkoztam ezekkel a romboló érzelmekkel és az egoizmus dühével. Természetesen a félelem és a zavarodottság elterjedt. Néhányan sikeresen elérték a fejlődés magasabb állapotát, az embertársaikkal való kapcsolatuk tekintetében kutatják az univerzális törvények megismerésének útját.”

„Néhányan az általatok ’metafizikainak’, vagy ’okkultistának’ nevezett csatornákat használják, vagy valami hasonló nevezetűt. Ezek között azonban gyakran találkozhatunk elbizakodottsággal, törtevéssel és személyes kapzsisággal, sokkal inkább, mint az univerzális szolgálatának motivációjával és közösség érdekében tett jócselekedetekről.”

„Az általános önkeresés eredményeként csak kicsi a különbség kit választanak az emberek vezetőiknek, még akkor is, ha saját társadalmi helyzetükből valót választanak. A vezetők csak a szokások tárgyainak megtestesítői, azok szokásaié akik többségben vannak, merthogy a többségben az erő.”

„Mi, más világok lakói, akik anélkül élnek közöttetek, hogy felismernétek őket, tisztán látjuk, hogy az Isteni eredetre vonatkozó ismeretetek elveszett. A földi emberek különálló egyénekké váltak, akik többé már nem tekinthetők emberinek kifejeződésükben, összehasonlítva azzal, hogyan kezdték. Mostanra már szokásaik rabszolgái. Mindazonáltal, bebörtönözve ezen szokások rabságába az eredeti lélek törekszik isteni öröksége kinyilvánítására, összhangban természetével. Ez a folyamatos sürgetés alaposan megrázza az emberi láncokat, a szokások általi bevésődéseket. És ez az amiért pontosabb és hangsúlyosabb kifejeződésre vágyik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt az ember megérezné, valami felkavarodik a léte mélységében, hátra kívánja hagyni a kellemetlen és nyughatatlan szokás-kötöttségeket. A szokás olyan erővel képes feltörni, hogy az ember, miközben hallgatni szeretne erre a bölcs belső hangra, fél azt meghallgatni, nem ismervén, hová vezethetné. Azonban amíg az ember nem lesz képes legyőzni a személyes büszkeségét és engedni ennek a hangnak, hogy irányítsa őt, addig a saját létezését szabályozó törvények harcos ellenfele lesz.”

„Mint tudod, már elég régóta annak, hogy az ember semmi vágyat sem érez életmódja megváltoztatására, így senki sem segíthet rajta. Annak a néhány embernek a Földön, akiben él a vágy, hogy megismerjék a Végtelen Egy törvényeit, meg kell próbálnia vezetni a többieket. És mi, a más világok lakói, segíteni fogjuk őket.”

Szinte nem is nyúltak az ételhez, miközben Firkon beszélt. Most felállt az asztaltól. Odakint két háztömbnyit gyalogoltak, míg elérték a múltkor is használt, a járda szélén parkoló Pontiacot.

Morajló este volt, ám Adamski alig hallotta a vihart. Az út első részén gondolatai Firkon által elmondottak fölött kavarogtak. A vége felé viszont azon kezdett el gondolkozni, milyen új kalandok várnak majd rá. A városból kivezető út ezúttal rövidebbnek tűnt, míg ugyanaddig a pontig eljutottak, mint korábban. Hirtelen lehajtottak a főútról. Ezúttal rövidebb távolságot tettek meg mielőtt az autó megállt.

Eleinte semmi mást sem tudott kivenni, mint néhány alacsony hegyet jobb kéz felöl, már ameddig a szeme ellátott a sötétségben, más irányokban síkvidéket pillantott meg. Habár teljesen bizonyos volt benne, ismét találkozni fog a Kutató csészealjjal, annak semmi jelét sem látta, semmiféle fényt, ami leleplezné jelenlétét. Társa azonban láthatóan biztos volt úti céljában, amint elég hosszú utat megtéve eljutottak az alacsony hegyekig. Ott, a távolban halvány fényt vett ki Adamski. Előérzete nem csalt, amint elindultak a fény felé, aztán nagyjából 500 méter után a Kutató már ismerős körvonala felismerhetővé vált.

Ám némi különbség mutatkozott. Ez sokkal nagyobb volt, mint az a kis űrhajó, mely emlékeiben élt. Ez legalább 35 méter átmérőjű volt, nagyobb kémlelőnyílásokkal és jóval laposabb kupolával.

Egy alak körvonalai bontakoztak ki a repülő csészealj fényében. Adamski először azt hitte, vénuszi barátja tért vissza, a már ismert síruha-szerű pilótaöltözéket viselve. Ám az elegáns, 180 cm magas férfi határozottan idegennek tűnt. Néhány lépést tett feléjük, barátságosan és melegen üdvözölte őket, miközben az ismert kézjelet használta. Adamski a Zulu nevet adta neki.

Azon tűnődött, ez a hatalmas csészealj vajon a Marsról érkezett-e, ám ebben a pillanatban a pilóta máris kiigazította Adamski gondolatát, mondván: „Ez a Kutató a Szaturnuszról való, ugyancsak hatalmas anyahajó szállítja, olyan, amilyent már alkalmadban állt meglátogatni.”

Megfordult, odavezette a többieket a csészealjhoz, annak ajtaja már nyitva volt, és beléptek. Adamski ment mögötte, Firkon zárta a sort.

A hajó átmérője legalább a négyszerese volt a vénuszi Kutatónak és körülbelül kétszer magasabb – talán egy kicsit még annál is. Amint beléptek, az ajtó a már ismert hangtalansággal záródott Firkon mögött. A belső fény azonnal felerősödött, kis remegést lehetett érzékelni, amint a szerkezet életre kelt. Apróbb lökést vagy rázkódást, de annyira nem jelentőst, hogy Adamskit kibillentette volna egyensúlyából, úgy gondolta, ez lehetett az a pillanat, amikor elhagyták a Földet. Amint körülnézett, megpróbálván megjegyezni új környezetének minden részletét; a szaturnuszi pilóta elmagyarázta, a szerkezet nemcsak egyszerűen nagyobb mint a kis Kutató, más szempontokból is eltér attól. Nem a talaj felett lebegett, hanem szilárdan állt három, nagy, gömb alakú leszállótalpán. Amit Adamski lökésnek érzett, szükségképpen az a pillanat volt, amikor ezek érintkezése megszűnt a talajjal. Zulu példaként párhuzamot hozott fel, egy mágnes által magához vonzott fémdarabról, ha elszakítjuk a mágnestől, hirtelen remegés fut át rajta, azon is.

Amikor Adamski körülnézett, elsőként a jól ismert kékes-fehér szórt fényt sikerült azonosítania, valamint ugyanazt a fajta üvegszerű, áttetsző fémfalakat. Mindkét irányban ívelt folyosó indult, nagyjából méter húsz széles, láthatóan körbefutott a hajón. A folyosó külső falán számos kémlelőnyílás tűnt fel, egyértelműen nagyobbak, mint a másik, a kis hajón; Adamski megítélése szerint négy ilyen kémlelőnyílás csoport helyezkedhetett el a hajó négy kvadránsában, mindegyikben egy-egy.

Előre szintén folyosó vezetet, pontosan ugyanolyan szélességű, magas falakkal övezve, egyenesen a kupola felé, hossza nagyjából a hajó átmérőjének a harmadát tehette ki. A túlsó végén a központi irányítóterem volt, ahol fel is tűnt a mágneses pólus, pontosan a hajó tengelyében.

A pilóta aztán megkérdezte Adamskit, lenne-e kedve körülnézni a Kutatón, miközben az úton van. Szükségtelen mondani, hogy természetesen igen, s máris mutatták neki az utat. Zulu először a központi terem felé vezette – micsoda látvány! Igen nehéz bármit is leírni mert annyira szokatlan és bonyolult volt minden, legalábbis első látásra. Azonban Adamski megpróbálta a tőle telhető legjobbat nyújtani.

A tervezés alapján, a hajó egy kereket formált. Négy folyosó, mint négy tengely vezetett a központi terem, vagy – stílusosan – kerékagy felé, ahol éppen álltak. A fal magassága, a padlótól a mennyezetig, meghaladta a négy métert. Szinte teljes felületét fénylő grafikonok és ábrák töltötték be, mindenfajta vonalak és mértani alakzatok mintázatai száguldoztak rajta, miközben folyamatosan változtatták a színüket; mindez a felállás a vénuszi Kutatóra emlékeztetett. Csodálatos látvány volt, teljességgel lenyűgöző, habár Adamski egy szikrányit sem értett meg többet belőlük, mint korábban.

Nagyjából félmagasságban a kör alakú falon karzat futott körbe, létrán lehetett felmenni. A fal felett volt maga az átlátszó kupola, hatalmas teleszkóplencsével. Majdnem a teljes teret a padlón kitöltötte egy vele azonos méretű hatalmas lencse, legalább kétszer akkora átmérőjű, mint amekkora a vénuszi hajón volt. Ekörül négy darab ívelt formájú kanapé, ezekre ülhettek le a megfigyelők, és fürkészhették az alant elterülő bolygót. Mindezek ellenére,  a padlótól a mennyezetig futó mágneses tengely uralta az egész termet. A hatalmas erőrúd mindkét lencsén áthatolt, magában őrizvén a titkot, melyet annyira szeretnénk megtudni, - a bolygóközi repülés titkát.

Ahogy jeleztük, a hajó négy negyedre volt osztva a négy sugárirányú közlekedő-folyosó által. Ezek a folyosók a központi terembe egy-egy ajtón át nyíltak. Most balra fordulva, végigmentek az egyik folyosón.

Nagyjából a feléig jutottak, amikor elértek két nagyméretű boltívet, egyik a másikkal szemközt, a folyosó falaiban. A pilóta Adamskit a jobb oldali bolthajtás felé terelte, a helyiség, ahová vezetett pedig a legénység szálláshelye volt. Az egész lakórészt meglehetősen érdekesen osztották fel. Közvetlenül előttük, tucatnyi kicsiny, privát szoba vagy alkóv sorakozott fel, ahol a legénység minden egyes tagja a többiektől elkülönülve alhatott. Adamski egyikbe sem lépett be, ám minden egyes ajtó nyitva állt, így láthatta, milyen tökéletesen rendezték be a szűkös alkóvokat, és milyen gazdag felszereléssel látták el – Pullman mérnökei igencsak megirigyelték volna!

Egy hajólétra vezetett fel kapaszkodókkal ellátva közvetlenül a lakórész fölé. Adamski úgy vélte, ez volt a hajó egyetlen olyan negyede, mely két teljes fedélzetet hordozott. Odafent a hálóterem pihenőszobája volt, kanapékkal, mély és kényelmes székekkel, ahol a legénység tagjai pihenhettek és beszélgethettek. A mennyezetét teljes egészében az űrhajó átlátszó, ívelt kupolája adta, és valamiféle álomszép planetárium képét nyújtotta. Természetesen meglehetősen nagyszerű hely volt a pihenésre, a hatalmas meghajlított üvegkupola alatt, feletted a csillagok és a távoli világűr.

Miközben mindez a terepszemle tartott, Adamski azon tűnődött, vajon hány tagú lehet a személyzet. „Általában tizenkét ember tesz ki egy teljes legénységet – mondta Zulu -, most azonban mindössze ketten vannak rajtam kívül a fedélzeten, hiszen nincs többekre szükség egy ilyen rövid utazásra.”

Aztán azon tűnődött, vajon ez a bizonyos teljes legénység valamennyien szaturnuszi, merthogy szaturnuszi hajóról van szó. A gondolatot korrigálta Zulu, amikor ismét megszólalt: „Habár ez a Kutató a Szaturnuszon épült, nem birtokolja egyetlen bizonyos bolygó sem. Ehelyett, megosztjuk. Következésképpen, legénységének tagjai mindenféle bolygóról származhatnak.”

„Amint láthatod, ez nagyméretű Kutató, és hosszú távú utazásokra tervezték. Képes az anyahajójától egy hétre is vagy annál tovább is távol maradni – feltöltés nélkül. Megfelelő mennyiségű berendezést szállít a fedélzetén mindehhez. Vészhelyzet esetén az anyahajóról származó bármelyik repülő csészealjról fel lehet tölteni a készleteket.”

Amint az átjáróban álltak, a pihenő-negyed előterében, Adamski számára úgy tűnt, mintha enyhe vibráció zajlana a lába alatt. Most emlékezett vissza Zulu magyarázatára: „A legtöbb gépezet közvetlenül ennek a szekciónak a padlója alá van beszerelve. Van egy gépész műhely itt, s az a háló negyedből közvetlenül elérhető.” Adamski valamiféle ajtót keresett, ám nem talált, ez viszont már meg sem lepte.

Amint ismét kijöttek a folyosóra, átnézett a boltíven, ami a másik negyed felé vezetett. Színes fények halvány kavalkádját látta, és mindenféle különös berendezést – magát az irányítótermet - két fiatal férfi ült az irányító panelek mellett -, aztán továbbmentek, egészen addig, amíg el nem érték a külső, kör alakú folyosót.

Jobbra fordultak és Zulu azt mondta: „Ebben a teremben van egy berendezés, mely révén két kisméretű, távirányítású „felderítő korongot” vezérlünk. Ezeket akkor küldjük ki, ha közeli felderítő munkát kívánunk végezni. Rendkívül érzékeny berendezések, az általuk rögzített adatokat nem csak a Kutató számára küldik el, hanem közvetlenül az anyahajó részére is, emiatt tehát az adatok duplikálhatók. Az egyik része valamelyik bolygó állandó adatgyűjteményébe kerül, bárki hozzáférhet ezekhez a bizonyos információkhoz.  Ezek a kis korongok nagyban hozzájárultak ismereteink kiterjesztéséhez, a földi feltételek kapcsán is jelentősen növelték tudásunkat, de természetesen az egész Naprendszerre vonatkozóan és azon túl is.”

A külső folyosón sétálva folytatták útjukat, s eközben elhaladtak egy csoport, összesen négy nagy kémlelőnyílás mellett, de nem álltak meg kinézni.

Amikor elérték a következő sugárirányú folyosót, ismét jobbra fordultak és újra a hajó központi terme felé indultak, a két, szilárdnak tűnő, áttetsző fallal övezett folyosón. A falak nagyon vastagok és erősek voltak, belső szilárdító elemként funkcionáltak, ahogy a kerék tengelyeit alkották. Adamski úgy érzékelte, hogy a fal a jobbján, bizonnyal az alvó negyed hátsó fala. Ezután Zulu azt kezdte magyarázni, hogy a szemben lévő falon nyílik a bejárat egy tágas raktárhelyiségbe, ahol különböző berendezések mellett élelmet és más utánpótlási anyagokat is tárolnak, a hajó hosszú távú utazásai során.

Amint a pilóta említette a „hosszú távú utazást”, Adamski azon kezdett el tűnődni, ez a hajó képes-e bolygóközi utazásra szállítóhajó segítsége nélkül. Ezt megcáfolta Zulu, állítván a Kutatók nem képesek a külső világűrbe eljutni.

Ismét beléptek a központi terembe, és feltűntek a villogó, mozgó ábrák. Megkerülték a központi lencsét és elindultak a harmadik folyosón, azon, amelyik még felfedezésre várt. Miként szemben lévő társán, ezen a folyosón is két nagy boltívet alakítottak ki, a felezőpontján. Először a bal oldali felé fordultak és haladtak át alatta, egy olyan helyiségbe, amit az elmondás alapján konyhának neveztek. Adamski azonban soha sem jött volna rá erre, hiszen szinte semmiféle olyan berendezést sem tartalmazott, ami akár csak távolról is emlékeztetett volna konyhára. Majdnem teljese csupasz helyiség volt, sima falakkal. A megjelenése azonban megtévesztő volt. zulu elmondta, hogy ezek a falak teljes magasságukban szekrényeket tartalmaznak és berendezéseket, melyek, mint valamennyi ajtó ezeken a csodálatosan megtervezett hajókon, láthatatlanok maradtak mindaddig, amíg fel nem tárultak. Ezekben a szekrényekben élelmiszer, és minden egyéb, az elkészítésükhöz szükséges berendezés helyet kapott.

Egy kicsiny, üvegszerű ajtóval ellátott készülék tűnt fel az egyik falon, amiről kiderült, sütő. Amikor Adamski belenézett, semmiféle égőt, vagy bármi hasonlót nem látott benne, erre Zulu magyarázni kezdett: „Nem azonos módon készítjük el ételeinket, mint ti. A mieink igen gyorsan készülnek el, nagyfrekvenciájú sugarakat használunk mindehhez, olyan eljárást, ami a Földön jelenleg éppen kísérleti stádiumban van. Azonban jobban szeretjük valamennyi élelmiszerünket abban az állapotában elfogyasztani, miként megterem, élő állapotukban, a különböző kitűnő gyümölcsöket és zöldségeket, szerte bolygóinkon. Nem vagyunk eltökéltek amellett, amit úgy neveztek, hogy ’vegetarianizmus’, ha nincs más elérhető élelmiszer, húst eszünk.”

Adamskiban most tudatosult, nem lát sem mosogatót, sem szemetest, sem vízvezetéket, de mivel nem volt háziasszony, akkoriban semmi jelentőséget sem tulajdonított hiányuknak. Bár kétségtelenül ilyesféle berendezéseknek létezniük kellett, talán a mieinkhez képest valami egészen rejtélyes formában, mint ahogy minden más. Nem látott egyetlen széket sem, asztalt, vagy padot. Kétségtelen, bármiféle eszközt használtak is e célra, valahol elrejtették őket a falakban.

Maguk mögött hagyták a konyhát és beléptek egy társalgóba, legalább olyan luxusberendezésekkel és pompázatosan felépítve, mint a vénuszi anyahajón, ahol mindenféle heverő és szék a legkülönbözőbb stílusokban, rendszertelenül állt. A kényelem fokozására feltűntek a szoros hasonlóságot mutató, üvegtetejű asztalok, áttetsző lapjukkal. Egyiken csodálatos díszítések látszottak. Zulu elmondta, a személyzet tagjai sok-sok órát eltöltenek itt a felderítő utazások során, akármelyik bolygó atmoszférájában repüljenek is, amit éppen tanulmányozni kívánnak. Azt is elmagyarázta, miként a földi emberek, ők is számos játékot játszanak, melyeket igencsak élveznek, és nagyon szórakoztatónak is találnak a vendégeik is.

Adamski sehol sem látott könyveket, vagy bármiféle olvasnivalót, nem látott sem polcokat, sem szekrényeket, melyeken valamit tartani lehetne. Ezúttal azonban nem tett fel kérdést észrevétele kapcsán.

A padló borítása ebben a teremben, ahogy az egész hajón is, szürkés-sárga volt. Semmiféle egyedi mintázatot nem öltött, mindössze felületét borította be nagyon finom réteg, ami miatt a járás olybá tűnt rajta, mintha az ember szivacson, vagy gumiszőnyegen sétálna.

Egyetlen percre álltak csak meg a fogadóteremben. Visszaérkezvén a központi terembe, ugyanazon a folyosón folytatták útjukat, melyen megérkeztek és a Kutató fedélzetére léptek.

Habár igen sok dolgot mutattak meg és magyaráztak el számára ezen a csodálatos hajón, nem engedtek neki hosszabb időt egy gyors pillantásnál a vezérlőterembe, és semmiféle útbaigazítást nem kapott azzal kapcsolatban, miféle energia működteti a különböző berendezéseket. Habár tisztában volt vele, utazásaik során a világűr természetes forrásait használják fel, átalakítják azokat mozgási energiává, teljesen ismeretlen maradt számára a hogyan kérdése, remélte, talán erre vonatkozóan is kaphat némi ismeretet.

Ám, egy már-már bocsánatkérő mosollyal Zulu azt mondta, nem bíznak még oly mértékben a földi emberekben, hogy elmagyarázzanak nekik bizonyos dolgokat. „Például – kezdte – ti ott a földön még nem tanultátok meg miként uraljátok érzelmeiteket, ami miatt gyakran beszéltek azelőtt, mielőtt gondolkoztatok volna. Ha így cselekszetek, esetleg kiadhattok információkat olyanok számára akik megbízhatatlanok és a kapott tudást ellenetek fordíthatják.”

Adamski nem tudta visszautasítani szavai igazságát.

Az utazás a Kutató fedélzetén rövid volt, és a magyarázatokat útközben adták. Mindezek ellenére, majdnem teljes egészében végeztek a bejárással, amikor Zulu bejelentette: „Elértük a szállítónkat és készen vagyunk a belépésre.”

Habár nem mondták meg Adamskinak, milyen messze vannak a Földtől, határozott érzése volt, ez a szállító sokkal messzebb van a felszíntől, mint a vénuszi hajó volt. Nem láthatta a csészealjuk belépését a nagy hajóba, szemügyre sem vehette azt, mivel semmi kilátás nem volt. Az érzés azonban különböző csatornákon jelentkezett, hiszen ott volt már a korábbi tapasztalat, az előző hajóhoz igencsak hasonlatos lehet, azonban némi – megmagyarázhatatlan – különbség is jelentkezett.

Amint ereszkedtek a várakozó hajó belseje felé, újfent jelentkezett az a zökkenő érzés, mint amikor a lift megáll, azonban ahhoz kevés volt, hogy bárki is elveszítse egyensúlyát.

Amikor a Kutató végül megállt a pályája végén és az ajtó feltárult, ezúttal is egy platformra vezetett, pontosan úgy, mint a másik szállítóban; itt azonban senki sem volt, aki fogadta volna őket és csatlakoztatta volna a kábelt az űreszköz feltöltéséhez és rögzítéséhez, miként a vénuszi hajó esetében tették a kisebb Kutató csészealjjal.

Kilépvén ebből a Kutatóból, a Szaturnuszról származó hordozó platformjára, Adamski azonnal érzékelte, ez a hajó mindenféle szempontból különbözött a vénuszi szállítótól. Kíváncsian tekintett a rá váró kalandok elé, azonban egyetlen egy pillanatig sem kerítette hatalmába félelem.

Valójában minden egyes találkozás más világok lakóival fokozta a velük kapcsolatos félelem érzésének teljes abszurditását. Minden egyes alkalommal Adamski mély alázatot érzett ezért a privilégiumáért, ami egyúttal lehetővé tette számára, hogy figyelni tudjon szavaikra, bölcsességükre, és meglátogathassa és utazhasson gyönyörű hajóikban. Minden, amit csak kértek tőle annyi volt, hogy az általa nyert tudást ossza meg embertársaival, akárkik és akárhol legyenek is. Erős elhatározás élt benne, ezt meg fogja tenni, meghagyva minden embernek az előjogot, hogy higgyen vagy ne higgyen szavainak, a lehetőséget, hogy magasabb tudásszintre jusson, vagy elvesse magától mindezt és a tagadás, és szkepticizmus álláspontjára helyezkedjen.

A szaturnuszi anyahajó

Amit Adamski megpróbált leírni, az meglehetősen összetett. A legtöbb mechanikai berendezést, melyet a szaturnuszi anyahajóra belépve meglátott, teljes mértékben ismeretlennek talált. Eleinte még funkcióikat sem sikerült megértenie, később azonban kapott némi segítséget, így legalább néhányukat megismerte.

A platform, mely mellett megálltak (igazából a „platform” szót használja, de lényegében egy mágneses felvonóról volt szó, valami ötven négyzetméternyi területtel), embereket és terheket szállított a gigantikus hajó legaljától a legtetejéig; alattuk legalább hatvan méteres mélység tátongott. Az út teljes hosszában mágneses tengely húzódott, áthaladva a felvonó közepén, s mint ahogy Adamski megtudta, ez látta el működéséhez szükséges energiával.

Ez volt az első dolog – ez és a felfelé meredő tengely -, ami Adamski figyelmét elterelte a Kutatóról. Előttük valamiféle híd ívelt, oldalain kapaszkodókkal, a lift platformjára vezetett, összekapcsolta az utat ahol a Kutató megállt; a platform nem töltötte ki a teljes aknajáratot széltében. Érdekes volt ez a megállapítás.

Amint Zulu és Adamski tovább lépdelt, Adamski körülnézett, teljesen lenyűgözve a hatalmas hajó konstrukciójának nagyszerűségétől és pompázatosságától. Hátratekintve, messze ellátott a Kutató kupolája mögé és fölé, egyben annak a teremnek  a tetejét is láthatta, ahová a csészealjuk megérkezett a leszállás során. Számos sínpár vezetett felfelé, keresztül a mennyezeten, bizonyára valahol a magasban folytatódtak, ahol a légzsilipeknek kellett lenniük. Pontosan az anyahajó bejáratára látott, melyen át éppen most érkeztek.

Ahogy elérték a platformot, Firkon javasolta Adamskinak, nézzen bele a felvonó aknájába. Adamski így is tett és három további fedélzetet vagy szintet pillantott meg maga felett és hármat alattuk, összesen hét szintet adva ki. Minden egyes szinten híd nyúlt ki, amit nevezhetnénk akár egyfajta erkélynek is, az akna felé, a távolság a platform és a fedélzet szélének átívelésére. Ezek az alkalmatosságok, mint később Adamski megtudta, hasonlatosan viselkednek a régi váraknál a csapóhidakhoz, ugyanúgy felemelhetők.

Hosszuk megegyezett az adott fedélzet magasságával, padlótól a mennyezetig, amikor tehát felemelték őket, megakadályozták a bejutást az adott szintre, egyúttal elrejtették a bejáratot, tökéletesen sima felületet alkotva, egyben teljes mértékben el is szigetelve a hajó többi részétől az adott fedélzetet. Amikor a felvonó platformja megérkezik a célállomására, ez a híd lehajlik egészen addig a pontig, amíg egy szintbe nem kerül a felvonóval. Amikor elfoglalja helyét, a felvonó védőkorlátjai kihajlanak, és a híd számára képeznek védőkorlátot. Amikor a felvonó elindul, ezek a védőkorlátok visszahajlanak a híd mellől és a felvonó számára szolgálnak ismét biztonságos védőkorlátként.

Adamskinak lehetősége nyílt működés közben megfigyelni ezeket a védőkorlátokat, amint kiléptek a Kutatóból. Ahogy átmentek a hídon és ráléptek a felvonó platformjára, az oldalsó korlátok bezáródtak mögöttük, annak ellenére, hogy nem indultak meg lefelé. Miközben Adamski nézelődött, hogy minél több részletet meg tudjon jegyezni, Zulu megállt egy kis irányító panel előtt, mely mindössze tíz centiméterre emelkedett ki a felvonó platformjának aljából, bizonnyal azért, hogy megakadályozza, bárki is véletlenül rálépjen. A panel nagyjából hetven cm hosszú volt és 15-20 cm széles. A panelen lépcsőzetes elrendezésben gombok sorakoztak, két sorban, úgy elosztva, hogy lábbal is könnyen lehessen őket kezelni. Minden gombon jelzés, funkciójának megfelelően.

Adamski azonban sem elolvasni, sem értelmezni nem tudta ezeket a jeleket.

Zulu rálépett az egyik gombra, s hirtelen, a platformon a szemben lévő korlát kinyílt, a védőkorlátok új helyzetet vettek fel, a szemben lévő hidat biztosították, melynek irányában most el is indultak. Ezzel szimultán egy arányosan díszített gyönyörű ajtó tárult fel a szemben lévő falban félrecsúszva, újabb nagyszerű látványt feltárva Adamski előtt.

Pompázatos szalonban találták magukat, igen hasonlatosan bebútorozva ahhoz, ami a vénuszi szállítón is található, ám annál kissé nagyobb. Megvilágítása szintén csodálatos volt, sejtelmes fény áradt meghatározhatatlan forrásokból. Adamski figyelmét szinte azonnal felkeltette hat nő és hat férfi, akik láthatóan az ő érkezésükre vártak. Zárt csoportban ültek és egymással beszélgettek. Amint beléptek, mosolyogva felemelkedtek helyükről. Egy férfi és egy nő lépett elő üdvözölni őket, melegen és barátságosan, habár Adamski sohasem látta őket korábban.

A nők gyönyörű áttetsző ruhát viseltek, anyagából készült széles övvel. Öltözetük olyan különleges kisugárzású volt, mintha maga is élne; öveiket ragyogó drágakövek díszítették, fényük lágy volt, a Földön soha sem látott még Adamski hasonlót.

Ez a bizonyos ékszerekkel kirakott öv volt az egyetlen díszítő elem, amit más világok hölgyein Adamski látott. Miközben az ékköveket csodálta, azon tűnődött, hogy a Földdel ellentétben, ahol az ékszerek ékesítik fel a nőket, itt inkább a nők szépsége az, ami az ékszerek pompáját is emeli, azok kisugárzásának köszönhetően – mindezt később Firkon is megerősítette.

A hölgyek ruháinak bő hosszú ujja volt, csuklónál behúzva. A nyakrészen kerek kivágással. Habár a színek különböztek, minden egyes hölgy választásának megfelelően, azonban valamennyien pasztell árnyalatokat viseltek, ez pedig az egész társaságnak egyfajta harmonikus bájt kölcsönzött.

A hölgyek magassága a 150 cm-tól a közel 170 cm-ig terjedt. Valamennyien karcsúak voltak és gyönyörű alakúak. Megjelenésük törékeny, arcok kedves körvonalú. Bőrük színe változatos volt az egészen világos színtől, halvány rózsaszín árnyalattal, egészen a bársonyos olíva-barnáig. Füleik kicsik, szemeik nagyok és igen kifejezők, a szép ívű szemöldökük alatt. Ajkaik átlagos méretűnek látszottak, természetes piros színnel, a bőrszínüknek megfelelő tónus-mélységben.

Mindannyiuk haja vállig ért, lazán és bájosan elrendezve. A férfiak és a nők egyaránt szandált viseltek. Egyik nő sem tűnt többnek húszas évei elejénél. Később Firkon elmondta, hogy valós koruk harminc évtől kétszáz évig terjedt! A laza, lebegő ruházat sejtetni engedte tökéletes szimmetriájú testüket, amikor pedig átöltöztek szorosan illeszkedő egyenruhájukba, a szépségük és bájuk még egyértelműbben mutatkozott.

A férfiak fehér inget viseltek, a nyakrészen szélesen nyitottan, hosszú, bő ujjakkal, a csuklóknál összehúzva, valamiképpen hasonlatos volt a földön a 18. században elterjedt férfiviselethez. Nadrágjuk szintén laza volt, erősen emlékeztetett a földi stílushoz. Anyaga azonban puha volt, mintázata pedig semmihez sem hasonlítható, amit korábban Adamski látott.

A férfiak magassága is változóan alalkult, ahogy a nőké. Az övék 150 és 180 között. Bőrszínük is változott, egyiküké azonban elég szokatlannak tűnt, leginkább rézbőrűként lehetne jellemezni. Testalkatuk karcsú és arányos volt. ízlésesen nyírt frizurát viseltek, habár hossza és formája bizonyos fokban eltért a Földön jelenleg divatban lévőtől. Egyikük sem hordott hosszú hajat, mint Orthon, Adamski vénuszi barátja, az első találkozás alkalmával. Mint később kiderült, sajátos oka volt annak, hogy ilyen stílusban hordja a haját.

A férfiak megjelenése egyöntetűen elegáns volt, nem különbözött lényegesen a földi hasonló alkatú férfiakétól, és Adamski biztos volt benne, ha bármelyikük is elvegyülne az emberek között, soha sem ismernék fel őket, nem közéjük tartozónak. Egyikük sem tűnt idősebbnek korai harmincas éveinél, ám ezt a benyomást is korrigálta később Firkon, aki elmondta, valós életkoruk a negyven évestől a több száz évesig terjedt, legalábbis földi mérték szerint számítva.

Az üdvözlést követően azonnal felkérték az újonnan érkezőket, foglaljanak helyet egy nagy ovális asztal körül, melyen talpas poharak sorakoztak, víztiszta folyadékkal megtöltve. Az asztalnak átlátszó teteje volt, anyaga különbözött mindenféle, a Földön ismert üvegtől és műanyagtól. Nem volt rajta terítő, ahogy semmiféle véset, vagy bármilyen díszítés sem. Az anyaga önmaga tartalmazott valami hihetetlen szépséget, emiatt szükségtelen volt bármiféle cicoma.

A körülötte felsorakozó székek igen hasonlatosak voltak a mi ebédlő-székeinkhez. Tizenöt darab belőlük, pontosan annyi, ahányan jelen voltak.

Amint helyet foglaltak – Adamski Zulu és Firkon közé -, megkínálták őket talpas poharakban lévő itallal. Habár kinézetre pontosan olyan volt, mint a tiszta víz, zamata hasonlított a rostos sárgabarack-italhoz, édes volt, kissé sűrű és nagyon ízletes.

Adamski remélte, ezúttal elmagyarázzák neki a módszereket, miként képesek ezek az űrutazók megtanulni bármelyik földi nyelvet, milyen, eddig ismeretlen elemeket tartalmaz még ez a képességük.

A nő, aki először jött Adamski üdvözlésére amikor beléptek, kezdte a beszélgetés fonalát, mondván: „Ez a hajó nem más, mint tudományos laboratórium. Egyedül utazunk az űrben, egyetlen célunk tanulmányozni a világűrben történő változásokat. Vizsgáljuk az életet és az életfeltételeket a különböző bolygókon, melyekkel utunk során találkozunk. Természetesen különböző nyelvek tanulása fontos dolog. Az ilyen ismeretek a világűrt járó, megfelelő biztonsági fokkal rendelkező kutatóhajóinktól származnak. Ilyesféle technikai megoldásokat már a Vénuszi űrhajón is láthattál, bár működés közben nem figyelhetted meg. A mi hajónkon megmutatjuk miként működik egy ilyen berendezés, elmagyarázzuk néhány funkcióját, azért, hogy elég információd legyen lényegének megértéséhez, miként használjuk fel ismereteink megszerzéséhez a természetes erőforrásokat.”

Tovább folytatva a magyarázatot elmondta, ez a hajó nem tartozik egyetlen bolygóhoz sem, egyetemes használat alatt áll, különböző bolygókról származó emberek irányítják, mindannyiuk közös tudásanyagának bővítése érdekében.

„Ezen a bizonyos hajón – magyarázta -, három nő származik arról a bolygóról, melyet Marsnak nevezel, és a másik három a Vénuszról. Általában van három szaturnuszi nő is, akik, bizonyos okok miatt, nem tudtak csatlakozni hozzánk ezen az utazáson. Így a Szaturnuszt jelen esetben csupán férfiak képviselik. Alkalmanként, nők és férfiak más naprendszerekből is csatlakoznak saját kedvük szerint  ennek a hajónak, vagy más, ilyen típusú hajó legénységéhez. Minden esetben a személyzet tagjait a legmagasabban kvalitású tudósaink képezik ki.”

Habár a beszélgetés nem szakadt félbe Firkon és Adamski között azon az estén korábban, a mi világunk lakosainak problémái, amivel szembesülniük kell, ugyancsak felmerült e csodálatos asztalt körülülők társaságában. Mint rendszerint, hiányzott a határozott és nyers elítélés, vagy bármi, ami erre emlékeztetett volna. Ehelyett, megértő szimpátia mutatkozott a Föld szenvedő lakosai iránt, ez itatta át a társalgást.

Az egyik marsi hölgy szólalt meg: „Ti földi emberek nem vetitek el a dolgot, hogy állati kegyetlenséget mutassatok egymás iránt. Ez, miként azt korábban mondták neked, a kellő önismeret hiánya, ami által vakok vagytok az Univerzális törvények megismerése iránt, a törvények iránt, melyeknek valamennyien részei vagyunk.”

„A családjaitokban, sokat beszéltek az egymás iránt érzett szerelemről. Habár ez a szeretet, ami kijelentéseitekben szerepel, sokkal inkább egyfajta birtoklás, a másik megkötése. Semmi sem lehet ami jobban különbözne a szerelem szabad érzésétől. Az igazi szerelemnek a másik figyelembevételére kell irányulnia, a kölcsönös bizalomra és megértésre. Miként az ismert és nyomatékosított más világokon, a szerelemnek semmi köze a birtokláshoz, miként a szerelmet a Földön teljesen kiforgatták.”

„Tudjuk, hogy a szerelem az Istenség szívéből áradó kisugárzás teremtményei révén, és különösen a férfi sugárzása minden más forma felé, mindenféle megosztás nélkül. Valójában nem lehetséges egyik formában sem előnyt találni, ahogy másban sem.”

„Habár látjuk a Földön torzulásokat, ami egyedül amiatt van, hogy a férfi nem érti sem önmagát, sem az Isteni Atyát. Emiatt a tudatlanság miatt a férfi olyasmibe indul, amit „háborúnak” hívtok, hogy kegyetlenül lemészárolja más nemzetek tagjait, más színűeket, más vallásúakat, anélkül, hogy megértené, mit is csinál. Bonyolult számunkra, más világok lakói számára, hogy felfogjuk, a földi férfiak miért nem látják, hogy saját maguk elpusztítása saját maguk által nem ad választ semmiféle problémára sem, viszont kiváltója a Földön további szenvedéseknek. Mindig is így volt, mindig is így lesz. Most, hogy tudományos ismereteitek ilyen távolra jutottak, és a társadalmi fejlődés nem követte mindezt, egyre nagyobb szakadék támadt, ami sürgős cselekvést igényelne. A földi férfiak tudják, hogy a bombáik által szállított hatalom rettenetes, mégis csak egyre halmozzák őket, nyilván mások ellen. Mindeközben egyre közelebb sodródnak a teljességgel felfoghatatlan világméretű mészárláshoz. Ez pedig számunkra, különösen logikátlan.”

„Igaz – értett egyet a férfiak egyike -, a ti viselkedésetek gyakran tűnik logikátlannak számunkra. Had mondjak kegy példát. Ugye fizikai apáitok vannak a Földön?”

„Igen” – felelte Adamski.

„Ha van két fiad, a te húsodból és véredből, amint szoktátok mondani, aztán ilyen vagy olyan ok miatt az egyik fiad eléd térdel és azt kéri tőled, add áldásodat arra, hogy legyilkolhassa testvérét, aki ugyancsak a te fiad, teljesítenéd hát a kérését, csak azért, mert igaznak gondolja magát és a testvérét gonosznak?”

Adamski válasza nyilvánvalóan a következő volt: „Természetesen nem!”

„Nos – mutatott rá -, pontosan ez az, amit ti, földlakók már évszázadok óta csináltok. Mindannyian rendelkeztek ismeretekkel a Legfelsőbb Létezőről, összhangban tudásszintetekkel, és beszéltek is az emberiség testvériségéről. Habár megkérdezitek az Örök Atyát különböző dolgokról, hogy mitévők legyetek, aztán később mégsem tesztek úgy. Amikor ti emberek figyelmeztetést kaptok másoktól, térde hullotok és szentségtelen imára. Kéritek Isteni Atyátokat, adja áldását erőfeszítéseitekre, hogy győzelmet arassatok élő testvéreitek felett, még azon az áron is, hogy elpusztítjátok őket.”

„Mi, akik mint testvéreid élünk más világokon, mint ti a tieteken, pártatlanul tekintünk a te bolygódon élő megosztott emberiségre. Mi, akik többet megtanultunk az Atyánk törvényeiből, hogyan működnek szerte a Világegyetemben, nem értjük meg azt a különbséget, mi tart benneteket folyamatos zűrzavarban, amit látunk, mi zajlik a ti bolygótokon, elszomorít bennünket. Mi, akik az emberiség barátai vagyunk, hajlandók vagyunk segíteni mindazoknak, akiket el tudunk érni, és akik vágynak a segítségre. De semmikor és semmiféle módon nem alkalmazhatunk erőszakot a ti világotokon élőkkel szemben.

„Valójában nincsenek alapjában rossz emberek a Földön, mint ahogy sehol máshol a Világegyetemben sem. Ha mégis ennek adnának többen hangot, akkor úgy tűnne, mint ha a ’Pokol a Földön’ lenne, ha mégis így látszik, annak csakis ti magatok vagytok az oka. A ti bolygótokat, ugyanúgy ahogy a többit is, az Egyetlen Isteni Teremtő hozta létre, és alapvetően egy szent hely, mint ahogy valamennyi az Ő teremtményei közül. Ha hirtelen az egész emberiséget lesöpörnénk a Föld színéről, és velük együtt a viszályt, a jajgatást és a fájdalmat, amit magukkal hoztak képtelenek révén megtanulni, hogyan kell együtt élni, a Föld csodálatos lenne. Ám sohasem lenne annyira csodálatos, mint egy olyan világ, ahol az emberek testvériségben élnek az egész Világegyetemmel.”

„Mivel az egyik ember idegen a másik ember számára, nem ad neki lehetőséget, hogy megismerje, azért inkább kötekszik vele, vagy akár meg is öli embertársát.”

„Minden évben egy kijelölt napon, megünneplitek az Emberi Testvériességet, és beszéltek a Teremtő ’Atya’ mivoltáról. Eközben tetteitekben tökéletesen megfeledkeztek minderről, arról, mi vezetett ehhez a kinyilatkoztatáshoz benneteket, bőkezűen szórjátok a pénzt és nem kíméltek sem erőfeszítést sem fáradtságot, hogy megnyomorítsátok és elpusztítsátok embertársaitokat a Földön. Nem tűnik számotokra furcsának, hogy az Isteni Atyához imádkoztok áldásért könyörtelen rombolásaitokra?”

„Mi halljuk ezeket az imádkozókat kijönni a templomokból, de ott vannak kormányaitok vezetői között, otthonaitokban és a harcmezőkön is. Nem veszitek észre mennyire rossz irányban haladtok? Olyasmire kéritek az Isteni Atyát, amit ti magatok nem tennétek meg a saját gyermekeitekkel. Nem veszitek észre, mennyire képmutatókká váltatok? És ez csak egyetlen példa abból a sokból, amit az Isteni Atyátok ellen tesztek.”

„Amíg ezen a módon éltek, megosztva egyik a másikkal szemben, szenvedéseitek csak sokszorozódnak. Aki a testvérei életét keresi, az önmagáét találja meg. Ez azoknak a szavaknak az értelme, amit egykor a Názáreti Jézus mondott. Emlékezz, azt mondta: ’Tedd a kardod a helyére: mindaz aki kardot ránt, kard által vész el.’ Ezeknek a szavaknak igazságtartalmára az emberiség történelme bizonyítékként szolgál.”

Mikor megállt a beszédben, Adamski szeme előtt felvillant egy kép a Földről, s az embereket fenyegető problémákról; eközben mély szomorúság tört rá embertársai miatt, s önmaga miatt, mint földlakó. Ahogy megjelent ez a kép, úgy társult hozzá annak felfogása is, milyen gigantikus feladatot jelent mindezeknek az állapotoknak a helyreigazítása. Sokan vannak szerte a világban, akik nem ébredtek még rá, milyen történések állnak mögöttük. Csak akkor, ha elegendő számú ember fogja fel, hogy ki ő valójában, és – teljes szívvel – vágyik a változásra, feladván saját kapzsiságát és vágyát, hogy más felett állhasson, egyik ember a másik felett, akkor múlhat el mindez.

 Egyetlen ember, egyetlen nemzet, egyetlen része a világnak sem vádolható önmagában a kialakult helyzetért, miként azt Adamski látta a lelki szemei előtt megjelent képen, az emberi civilizáció egyetlen szegmense sem tehet önmagában semmit a helyzet megváltoztatása érdekében. A felelősséget minden egyes ember külön-külön is hordozza – és ki változtathatná meg erőszakkal a másikat? Éppen a megkötöttség halmozta fel évszázadokon át egymással szemben a másik félreismerését, megosztását és a személyes törekvéseket a hatalomért, mindezt nagyon nehéz megtörni.

Ahogy mindennek megértése kitöltötte Adamski elméjét, mélységes alázatot kezdett érezni az Isteni Atya iránt, aki megengedte más világokon élő gyermekeinek, hogy megértsék azokat a problémákat, melyekkel a földiek szembesülnek, és a szeretet segítő kezét nyújtják felénk, és könyörületet éreznek irántunk. Habár semmiféle erőszakot nem alkalmaznak megváltoztatásunkra, nem lépnek közvetlen kölcsönhatásba velünk, segíthetnek növelni a befogadó készséget közöttünk, hogy együtt törekedjünk egy jobb világ megvalósítására, ahelyett, hogy háborúskodunk egymás ellen, egyik a másik ellen, további megosztást okozván.

Adamski azt is megértette, hogy igen sok idő fog eltelni addig, amíg a változások megkezdődnek, addig amíg az emberiség el nem fogad egy ilyesféle tervet, addig sok kikerülhetetlen szenvedés vár rá; nagyon kevés törekvés látszik jelenleg arra, hogy letérjen erről a deviáns útról.

Felriadván elmélkedéséből Adamski érzékelte, a hölgyek felálltak a székeikről.

„Most fel kell vennünk pilótaruhánkat – magyarázta az egyik kedves hölgy -, azután elmegyünk a műszerterembe, ahol sok-sok dolgot láthatsz azok közül, melyek gondolataidat foglalkoztatják.”

Távozásuk lehetőséget adott Adamskinak, hogy alaposabban szemügyre vegye a csodálatos szalont.

A falon, közvetlen velük szemben, a csillagos eget ábrázoló térkép volt. Naprendszerünk tizenkét bolygóját mutatta, középen a Nappal. A miénk körül más naprendszereket lehetett látni napjaikkal és bolygórendszereikkel, oly módon ábrázolva, ami újnak számított Adamski számára. A bolygók közötti helyeken számos részlet szerepelt más-más légköri viszonyaikról, a világűr paramétereiről, melyekről itt a Földön semmiféle ismeretünk sincs. Elmondták Adamskinak, ezek az információk nagyon fontosak a biztonságos űrhajózás érdekében. Számos jel is szerepelt a térképen, ezeket azonban nem tudta elolvasni, azonban úgy vette ki, céljuk hasonlatos lehet a földi autósok által használt közlekedési táblákhoz, a biztonságos utazás érdekében. Egyik férfi meg is erősítette ezt a felvetést.

A térképen túl, de ugyanazon a falon, a fogadóterem távolabbik vége felé, részletes diagramot láthatott erről a hajóról, szintén különböző jelzéseket tartalmazott, ám teljes mértékben értelmezhetetlenek voltak számára.

A többi falat különböző bolygókról készült tájképek borították, melyeket ez a hajó meglátogatott. Nem övezte őket keret, sokkal inkább tűntek falfestményeknek. Valamiféle élet lengte körül őket, aki csak ránézett valamelyikükre, érezte ennek fizikai jelenlétét is. Ezt a különleges minőséget megérezte Adamski is bármelyik festményre vagy portréra nézett. Minderre magyarázattal is szolgáltak, ez pedig úgy szólt, hogy ha az űremberek bármit is tesznek, valamilyen módon belekerülnek alkotásaikba, jelentős mértékben, az életenergia-vibrálásuk és személyiségük kisugárzása.

A fényképeken és a tájképeken látható helyszínek nagyon hasonlatosak voltak földi helyszínekhez. Hegyeket ábrázoltak, völgyeket, keskeny, sebes patakokat és óceánokat.

Adamski látta, a hat nő visszatért, pilótaruhájukba öltözve. Amint beléptek, a férfiak felálltak az asztal mellől, és egyikük azt mondta: „Most ellátogatunk a laboratóriumba.”

Együtt mentek a lifthez, melyet már ideérkezésükkor is használtak. Amint közeledtek felé, az ajtó csendesen kinyílt, habár Adamski sehol sem látott semmiféle nyitógombot. Talán hasonlóképpen működött, mint a Földön jelenleg használt fotoelektronikus cellák.

 Mind a tizenöten beléptek a liftbe és Zulu vette át az irányítást. Adamski látta őt odamenni az irányítópanelhez, az ellenkező sarokba, ahhoz képest, amiről Adamski először beszámolt. Ott rálépett az egyik gombra, mire lassan és csendesen a társaság ereszkedni kezdett.

Ahogy leereszkedtek a Kutató szintje alá, mely még mindig ott állt, ahol hagyták, feltűnt egy hatalmas, az űrhajó végéig messze túlnyúló terem mögötte. A terem közepén áthúzódva, jobbra és szemben a felvonó aknájától, sínpár volt látható. Ezen négy Kutató pihent, pontosan azonos méretű és típusú, mint emilyennel idejöttek a Földről. Nyilvánvalóan raktárként működött ez a hangár, ahol a Kutatók felsorakoztak, miközben a szállító bolygóközi repülést hajtott végre. A másik végén, kissé a sínpár mindkét szála alatt, másfél méter széles macskajárda volt, kis fallal, az út túlsó oldalán.

Két további erkélyt hagytak maguk mögött lefelé haladva, azon kívül, ahol a fogadóterem állt, és Adamski úgy vette ki, ezek mindegyike a gigantikus szállító egy-egy fedélzetére vezet. a harmadik erkélynél, ahhoz képest, ahol a fogadóterem található, a felvonó megállt. Így felnézvén a hatalmas felvonóakna teljes hosszában, Adamski mind a hét fedélzetet be tudta azonosítani, a hajó ezen az oldalán.

Amint a lift lágyan megállt, a lengőajtó kitárult. Lefelé az úton Adamski észrevett egy sínpárt, folytatódva a hajó első alsó része felé. „V”-alakú elágazást formált annak a Kutatónak a sínpárjával, mellyel ideérkeztek, egyben az is világossá vált, hogy bizonyára ezen a sínpáron fognak majd végighaladni, amikor elhagyják a szállítóűrhajót, hogy visszatérjenek a Földre. Ez egyben arra is utalt, hogy a hajó e részét teljes egészében a bejárati és kijárati alagutak hálózzák be, valamint a felvonó aknája és a Kutatók számára a hangár. Valahol ugyanebben a szekcióban, vagy csatlakozva a hangárfedélzethez, vagy annak mögötte, valószínűleg egy karbantartó és javítóműhely is lehetett, miközben, ismét csak azon túl, a hajó távoli végében, ott kellett lennie az irányítóteremnek és a pilóták szálláshelyének. Adamskinak elmondták, a kolosszális hajó mindkét végén van egy-egy. Ebben a részében a hajónak, ahová leereszkedtek, hatalmas helyiséget alakítottak ki, láthatóan ez volt a laboratórium.

A laboratórium

Adamski számára a labor soha nem látott szerkezetek és berendezések elképzelhetetlen tömegét jelentette. Irányítópultok és grafikonok sorakoztak egymás után. Úgy tűnt, minden egyes különleges berendezésnek, melyet Adamski életében először látott, megvan a saját, nagyméretű irányító panelje. Hat működött közülük jelenleg, a hat férfi pedig, akik a társaság részét képezték a fogadóteremben, azonnal elfoglalták a helyüket hat újabb berendezésnél. A többi készülékre nem figyeltek. Adamski négy férfi vállán valamiféle emblémát vett észre.

A pilótanő, aki legközelebb állt Adamskihoz, magyarázni kezdte: „Valamennyien, e berendezések kezelői, olyasvalakik, akiket magasan képzett tudósnak neveznél. A vállon viselt embléma a négy férfin, jelzi, ők szaturnusziak.

Minden egyes esetben az volt a helyzet, hogy a különböző színű fényekben, formákban és megjelenésben villogó grafikonok, mindenféle léptéket vagy mértéket nélkülöztek, ami földi szemmel felismerhető lett volna. A grafikonok nagy száma ellenére, melyeket Adamskinak módjában állt megfigyelni, továbbra is teljességgel rejtélyesnek tűntek számára.

„Ez az a hely, ahol a Föld körüli légkör sűrűségét teszteljük – a női pilóta folytatta: -, vagy bármiféle bolygóét vagy kozmikus testét, melyet megközelítünk. Figyelmesen tanulmányozzuk a planetáris testek légköri alkotóinak arányát, ahogy a külső világűr elemi összetevőinek arányát is. Habár ezek az állandó változás állapotában vannak, létezik egyfajta viselkedési mintázatuk, az Egyetemes törvényekkel összhangban. Ennek köszönhetően bizonyos kombinációk hosszabb időn át is fennmaradnak másoknál. A világűr tevékenységének megfigyelésével, képesek vagyunk, más dolgok között, detektálni újabb planetáris testeket a külső világűrben, és meghatározni sebességváltozásukat.”

Mindez bámulatosnak hatott Adamski számára, boldognak érezte magát ebben a teremben, amint figyelte és megpróbálta kitalálni a titkaikat a berendezéseknek – melyek közül néhány emlékeztette a nagyobb tévékészülékekre -, remélvén, talán valamit sikerül megértenie a rajtuk megfigyelhető változások jelentéséből.

A pilóta azonban megszólalt: „Most tovább megyünk, valami mást megnézni, amit szintén csodálatosnak fogsz tartani.”

Átirányította Adamskit a nagy labortermen, Firkon, Zulu és a nők követték őket. Lejtős rámpához értek, mely a hajó teljes szélességét elfoglalta. Egy kisebb, a hajó magasabb részeibe vezető rámpán indultak el végül; ez egy hatalmas terembe vezetett.

Úgy tűnt, a „csodálatos” nem kellően jó kifejezés jelen esetben. Minden egyes lépéssel újabb látványosság bukkant fel, Adamski pedig kezdett attól félni, hogy egész egyszerűen nem lesz képes megőrizni mindezt a memóriájában. A baráti azonban biztosították, hogy amikor elérkezik majd az írás ideje, segíteni fognak majd a visszaemlékezésben, így pontos képet tud adni az éjszaka eseményeinek minden részletéről. Adamskiban kétségek támadtak aziránt, valaha is egyetlen ember, egyetlen éjszaka alatt ennyi szépséget, meglepetést, mélyen tanulságos látványt, hangot és beszélgetést átélhetett volna.

Legnagyobb meglepetésére, tizenkét kis korongot vett észre két sorban felsorakoztatva a hajó két ellentétes oldalán. Azonnal felmerült benne, hogy ezek lényegében az anyahajóból kibocsátott távirányítású felderítő-eszközök, közelebbi elemzések céljából. Nagyjából egy méteres átmérőjűek voltak, fényes, csillogó anyagból készültek, és jellemzően két egymásra borított és pereménél összeillesztett lapos tányérhoz vagy csészealjhoz hasonlítottak, úgy középtájon pár centiméterrel vastagabbak voltak. Adamski azt is megtudta, ezek a korongok különböző méretben készülnek, a 25 centiméterestől a négy méteresig, attól függően, milyen berendezéseket szállítanak. Mint ahogy arról máshol is beszámolt, rendkívül kifinomult berendezéseket tartalmaztak, nemcsak arra alkalmasakat, hogy a csészealjat tökéletesen a kijelölt pályán vezessék repülése során, hanem a teljes információ visszasugárzását az anyahajóra, mindenféle vibráció ellenére, mely a kutatás során felléphet az adott területen.

Vibrációk igen sok dolog miatt felléphetnek, jelentős mezők keletkezhetnek hangok, rádiósugárzás, fénysugárzás – de még gondolati sugárzás miatt is, mindezekből a mezőkből nyert információkat visszaküldik az anyahajóhoz rögzítés és elemzés céljából. Technikai szempontból ezek a kis korongok talán a bolygóközi mérnöki tudomány csúcspéldányai, Adamski addigi tapasztalatait illetően. Eddigi tulajdonságaikon túl még azzal a képességgel is rendelkeztek, hogy adott esetben megsemmisítsék magukat, ha kiesnek az irányítás alól, vagy a Földre való lezuhanásuk fenyeget, ilyenkor hirtelen felrobbantják magukat, ám ha ez veszélyt jelentene az életre, vagy valamilyen mesterséges tárgyra, akkor a lassú önmegsemmisítési eljárás lép életbe. Ezek a kis légi csodák széles asztallapon sorakoztak a terem mindkét oldalán, kis vájatokban pihentek. Az űrhajó falában minden egyes korong mögött nyílást lehetett megfigyelni, mint valamiféle lőrést, vagy macskaajtót, kellően tágasat ahhoz, hogy keresztül csúszhassanak rajta. Azonban akkor, amikor Adamskiék odaértek, valamennyi zárva volt.

Kényszerítve magát, hogy elvegye a tekintetét a nagyszerű látványról, Adamski egy pillanatra körülnézett. Észrevette, hogy a Kutatók sínjei és a sínek ágyazatai lefelé haladtukban átmennek e teremnek túlsó végén lévő mennyezetén, aztán folytatódnak lefelé, keresztülhaladva a padlón. Visszatérve a korongokhoz, észrevett egy hosszú irányítópanelt az asztallapok előrészén, hozzájuk illeszkedve.

Amikor beléptek a terembe, egyetlen ülés sem volt látható, ám amikor a hat nő elfoglalta helyét az irányítópanelek előtt, kisméretű, támla nélküli székek emelkedtek ki hangtalanul a padlóból, talán egy lábpedál megnyomásának következményeként.

Ezek az irányítópultok kis mértékben különböztek attól, melyeket eddig láthatott, és nem volt Adamski egyértelműen biztos abban, hogy kis gombokat rejtettek el rajta, vagy pedig olyasfajta billentyűk működtették, mint az orgonát. Amikor helyet foglaltak, a nők igen gyorsan kezdtek el dolgozni, fürge ujjaik ide-oda szökkentek a készülék felett, miként utasításokat adtak ki a várakozó repülő korongok repülési paramétereit illetően. Adamskit egyfajta néma pantomimjátékra emlékeztette a jelenet, egy csendes koncertóra. Lenyűgöző volt látni, miként telnek meg a korongok „instrukciókkal”, nyílik ki két macskaajtó és siklanak ki hangtalanul a szájnyílásokon, áthaladván aztán a légzsilipen, mielőtt kihúztak volna a külső világűrbe küldetésüket teljesíteni.

Zulu és Firkon Adamski mellett maradt, s amikor Adamski megkérdezte, hová tűntek el a korongok, Zulu volt az, aki megszólalt: „Menjünk vissza a laboratóriumba, ahol követhetők a kiküldött korongok repülési útjai a berendezések irányítópultjain.”

A visszafelé vezető úton megemlítette, hogy az anyahajó jelenleg úton van, ám nem nevezte meg az úti célt. Adamski a mozgás semmiféle jelét nem érzékelte, semmiféle új hangot sem hallott.

A laboratóriumban valamennyi férfi továbbra is a különféle berendezések kezelésével foglalatoskodott. Adamski észrevette, hogy az egyik képernyőn különböző vonalak öltenek formát, eltűnnek majd újból megjelennek új alakot öltve. Azután a vonalakat felváltották kerek foltok, ferde vonalak, ezek villámgyorsan öltöttek más-más mértani alakzatokat. Ugyanebben az időben, más képernyők különböző színeket vonultattak fel, változó fényerővel, némelyik szín villódzott, mások hullámoztak. Különböző alakzatokat formáztak, ezek időről-időre változtak, igen gyorsan, alakban és méretben egyaránt. Mindez hatalmas rejtélyt jelentett Adamski számára.

„A férfiak rögzítik berendezéseik segítségével ami a képernyőkön megjelenik – magyarázata a szaturnuszi pilóta. – Valamennyi így szerzett ismeret később oktatási feladatokat lát el.”

A kíváncsiság arra sarkalta Adamskit, hogy megkérdezze, mi történt azzal a két koronggal, amelyik elhagyta a hajót.

A pilóta magyarázni kezdett: „Az éppen most kint lévő korongok a Föld egy bizonyos lakatlan területei felett lebegnek és rögzítik az adott területen hallható hangokat.  Ezeket az adatokat látod a képernyőkön vonalak, pontok és sávok formájában. A többi gép feldolgozza az így kapott információkat, majd információkat képekké alakítja; az érzékelt jeleket, együtt, az eredeti hangokkal.”

Bizonyára szembeötlő volt, hogy Adamski vajmi kevéssé értette az elhangzottakat, ezért Zulu további magyarázattal szolgált: „Mindennek a Világegyetemben megvan a sajátos mintázata. Például, ha valaki kimondja azt a szót, hogy ’ház’, azonnal megjelenik a fejében egy mentális kép egy ilyen, vagy olyan épületről. Számos dolog, beleértve az emberi érzelmeket is, ily módon került rögzítésre.”

„Ezen berendezések használatával még az emberek gondolatait is megismerhetjük, azt is, ellenségesek-e vagy sem irányunkban. Amennyiben durvák, fenyegető szavakat használnak, vagy akár ilyen gondolatokat, felvevő-berendezéseink mindent pontosan rögzítenek. Pontosan ezen a módon tudjuk meg azt, kicsoda közületek aki barátságos és befogadó. Minden, a Végtelen Világegyetemben ’vibráció’ által terjed, miként ahogy a Földön nevezitek manapság – vagy ahogy napjainkban mondjátok ’rezgések’. Ezek azok a vibrációk vagy rezgések, melyek segítségével megtanuljuk más világok nyelveit.”

A magyarázat közben Adamski a képernyőket figyelte és az örökké változó mintázatokat. Azt gondolta, mindez teljesen egyszerűen hangzik, és azon töprengett, a földi tudósok miért nem jöttek már rá réges-régen ugyanerre. Ahogy összeállt benne ez a gondolat, anélkül, hogy szavakba formálta volna, a társa máris megfelelt: „Már rájöttek erre, bizonyos vonatkozásokban. Nem sokban különbözik mindez a ti magnószalagjaitoktól, vagy más rögzítési technikátoktól. Az elv ugyanaz, azonban mi mindezt továbbfejlesztettük. Ahelyett, hogy megálltunk volna a mindenféle hangfrekvencia egyedüli rögzítésénél, mostanra már képesek vagyunk ezeket képi formává is átalakítani. Tulajdonképpen ezt teszitek a szórakoztatás egyik eszköze, az általatok TV-készüléknek nevezett berendezés kapcsán. Azonban ebben az esetben is megmaradtatok saját korlátozott ismereteitek megkötöttségében.”

Az idő alatt, míg a magyarázatot adta, folyamatosan figyelte a nagyszámú képernyőt. Amikor befejezte a magyarázatot, javasolta, menjenek vissza a korongok termébe, hogy megfigyeljék e kicsiny üzenethozók visszatértét.

Éppen abban a pillanatban, amikor elérték a másik termet, a két macskaajtó kinyílt, feltárultak a hajó kémlelőnyílásaihoz hasonló bejáratok, a visszatérő korongok fogadására. Olyan csendben siklottak pontosan helyükre, mintha láthatatlan kezek vezérelték volna őket.

Adamski számára semmi idő sem maradt, hogy a legújabb csodában kigyönyörködhesse magát, Zulu csendesen megszólalt: „Figyelj! Éppen újabb korongok indulnak mindkét sorból – ezúttal azonban más céllal. Továbbra is a légkörötökben vagyunk; amikor pedig ezek útra kelnek, visszamegyünk a laboratóriumba, hogy megláthasd, miként működnek.”

Adamski figyelemmel kísérte amint az első két csapóajtó kinyílik és a korongok sebesen eltűnnek mögöttük. A sor mentén kissé lejjebb két további csapóajtó nyílt fel, mindkét sínen egy-egy. Mindezek közben a nők folytatták a fürge ujjaikkal előadott néma scherzót a berendezések kezelőpaneljén.

Amint a második pár korong is távozott a hajóról, mindhárman visszatértek a nagy laboratórium-terembe. Adamski első alkalommal figyelhetett meg más jellegű képernyőket működés közben. Ezeket szektorokra osztották. Zulu magyarázni kezdett: „Ezek a légköri viszonyokról szolgáltatnak jelentős mennyiségű információt.” Egyik szektorban a levegő mozgását lehetett megfigyelni, ezzel egy időben annak sebessége és összetétele is folyamatosan rögzítésre került más berendezések révén, miközben a jelek szakadatlanul haladtak keresztül ezen a képernyőn. A légköri elektromos töltések vagy mágneses terek látszólag az ellenkező irányban mozogtak, és egy másik szektorában figyelhették meg ugyanennek a képernyőnek, ezzel párhuzamosan pedig eloszlását (fényességét vagy erősségét, ahogy Adamski értelmezte) mérték és rögzítették. Egy harmadik szektorban, a légköri összetevők összekeveredett sokaságát szétválogatták, itt, gyors és folyamatos változásokat figyelhettek meg. A légköri nyomás különböző intenzitását és számos egyéb, a földi tudósok által ismeretlen paramétert érdekes volt megfigyelni. Ahogy ezek a mérési eredmények megjelentek a képernyőn, már rögzítésre is kerültek különböző berendezések által; ezeket az ismereteket más világok lakói fogják majd a jövőben tanulmányozni.

Később, mindössze pár percnek tűnt, a korongok visszatértek a szállítóra, Adamskinak pedig elmondták, légköri mintákat is hoztak magukkal. Ezeket kiveszik majd belőlük és később tanulmányozzák.

„A korongok használatának köszönhető – mondta Adamskinak Zulu – az első riasztás a földi felsőlégkör abnormális paramétereinek kialakulásáról – olyan helyzetről, mely minden egyes atom- vagy hidrogénbomba felrobbantása révén tovább romlik. Azóta pedig ezek a berendezések szinte folyamatosan bevetés alatt állnak, így el tudják számunkra mondani, mire számíthatunk, miközben a világűrben utazunk.”

Amint álltak és beszélgettek a laboratóriumban, Adamski figyelmét a pilóta felhívta egy bizonyos képernyőre: „Itt láthatod – mondta -, a por vizuális megjelenítését, amit ’űrtörmeléknek’ neveztek. Ezeket elemzi éppen a korongok közül kettő.”

Lenyűgöző volt megfigyelni ezeknek a parányi részecskéknek a viselkedését a képernyőn. Folyamatosan cikáztak mindenfelé. Olykor a finom anyag összesűrűsödött, hasonlatosan ahhoz, mintha szilárd lenne, csak azért, hogy eltűnjön és visszatérjen a gyakorlatilag láthatatlan állapotba. Alkalmanként ezek az alakzatok látszólag olyan átlátszóak és finomak voltak, mint a tiszta gázok. Emlékeztettek arra, amikor a tiszta égen hirtelen bárányfelhők alakulnak ki, aztán egyre növekednek, majd olyan hirtelenséggel tűnnek el, ahogy felbukkantak; nyomuk sem marad.  Ez talán a legjobb párhuzam, amivel leírható az Adamski által a képernyőkön megfigyelt jelenség.

Minden egyes elemi részecskealakzathoz bizonyos energia-értékek tartoztak, ezek váltak aztán láthatóvá, szilárd formákként jelentek meg, hogy aztán hirtelen szétszóródjanak egyfajta robbanás vagy széthullás révén, világosan közvetítve a képernyők által. Más berendezések az intenzitást és az összetételt rögzítették. Olykor a létrejött alakzatok igen nagy intenzitást mutattak, s az általuk produkált „robbanás” félelmetesnek tűnt. Más alkalmakkor nagyon enyhének mutatkoztak és alig lehetett detektálni. A változások szakadatlanul követték egymást, kavargó energiák, összecsapódások, széthullások, az energia folyamatos mozgása és a finom anyag folytonos kölcsönhatása más világűri részecskékkel. Az „energia” fogalmat használjuk, mivel semmiféle más kifejezés nem illik arra, amit Adamski megfigyelt. Úgy tűnt, jelentős erővel rendelkezett, és amikor éppen kialakult egy fehér, vagy fehéres alakzat, úgy viselkedett, mintha mindent megzavarna maga körül az űrben.

Adamski úgy élte meg mindezt, hogy a világűr alap-energiáját figyelhette meg, azt, melyből bolygók, napok és galaxisok formálódnak, ugyanazt az erőt, mely támogatja és tartalmazza valamennyi kölcsönhatását az életnek szerte a Világegyetemben.

Amint ez a felismerés kialakult benne, igazából csak félig-meddig sikerült felfognia és elfogadnia a rendkívüli következtetést. Zulu, érzékelvén Adamski belső zavarodottságát, mosolygott, és megerősítvén mindezt, azt mondta: „Igen, és egyben pontosan ugyanaz az energia, mely meghajtja űrhajóinkat a világűrben.”

Kicsit hosszasabban nézte Adamski a képernyőket, azok minden csodáját, melyeket éppen most sikerült felismernie. Azután a társaságában lévők visszaterelték figyelmét a korongokra: „Ezeket a kis Kutatókat gyakran veszik észre, amint az űrben repülnek, és olykor alacsonyan a Föld felszíne felett. Éjszaka igen fényesek. Elrepülnek a talaj felett, regisztrálják a bolygó testéből eredő különböző hullámokat – hullámokat, melyek ahogy minden más, folyamatos mozgásban vannak, eközben állandóan változik hullámhosszuk és intenzitásuk. Amikor csak lehetséges, ezek a bonyolult és rendkívül érzékeny kis gépek visszatérnek az anyahajójukra, ám olykor, ilyen vagy olyan okokból kifolyóan, a kapcsolat megszakad és kicsúsznak az irányítás alól, vagy becsapódnak a felszínbe. Ezekben az esetekben vészforgatókönyv szerinti eljárás-sor lép azonnal életbe. Az anyahajó mindkét oldalán, pontosan a korongok kibocsátási helye alatt, található egy mágneses sugárvető. Ha egy korong kicsúszik az irányítás alól, egy ráküldött sugárral megsemmisítik. Ezek azok a rejtélyes robbanások, melyeket megfigyelnek a földi kutatók az égen, és semmiféleképpen nem katonai akció eredményei, vagy a légvédelemé, netán elektromos viharoké.”

Másik eset, ha egy korong egy égitest felszínéhez közel csúszik ki az irányítás alól, ahol már egy robbanást veszélyt jelenthetne, akkor lehetősége van leszállni a felszínre ahová egy gyengébb sugarat küldve megsemmisítjük. A robbanás helyett, e sugár hatására a fém széthullik, egyszerűbb állapotokba. Először is felpuhul, aztán kocsonyaszerűvé válik, majd folyadékká, azután pedig szabad állapotúvá alakul, gázzá változik, és semmiféle roncs nem marad utána. Ez utóbbi eljárás teljesen veszélytelen bárkire nézve is; az eljárás során a koronggal érintkező dolgokban sem esik a legkisebb kár sem. Egyetlen gond akkor keletkezhet, ha valaki mindennek szemtanúja lesz, látja a lezuhanást, és abban a pillanatban érinti meg a korongot, amikor a sugarat ráirányítjuk.”

Amikor a szaturnuszi a mágneses sugárról beszélt, Adamski fejében megfordult, milyen nagyszerű védekező-fegyver lehetne belőle, ha bármi vagy bárki megkísérelné megtámadni a hajójukat.

Érzékelve a gondolatokat, máris válaszolt: „Így van. Mindez teljességgel lehetséges, e berendezések ilyen jellegű használata; akár emberek ellen is bevethető, vagy bármi mással szemben, beleértve akár teljes bolygókat is. De ilyesmit soha nem teszünk, és ezután sem fogunk ilyet tenni, mert ha mégis, akkor semmivel sem lennénk különbek, mint az emberek itt a Földön.”

„Védekezésünk abban áll, mint ahogy számos esetben demonstráltuk már, amikor földi gépek üldözőbe vettek bennünket, hogy egész egyszerűen gyorsabban elmenekülünk, mint ahogy az emberi szem egyáltalán érzékelni képes lenne. Továbbá a hajót övező tér rezgésszámát megnöveljük, addig a pontig, amíg láthatatlanná nem válunk. Ha nem tennénk védekező lépéseket, a repülőgépeitek egész egyszerűen vakon belénk rohannának, anélkül, hogy észrevennék. Ha gépeiteknek megengednénk, hogy ebbe a közelségbe eljussanak, úgy ütköznének belénk, mintha szilárd falat érnének. A gép természetesen összetörne, a mi hajónkat persze nem érné kár.”

„Az eddig elmondottakból kiindulva – kezdte Adamski -, ha jól értem, időnként meghibásodhat még ez a gyönyörű hajó is.”

„Igen – felelte. Azokban az esetekben, ha a külső világűrben a hajó menthetetlenné válik, sorsára hagyjuk. Amikor ez szükségessé válik, a hajó megsemmisítésre kerül, és anyaga elvegyül a világűr elemi részecskéivel. Minden nagy hajó fel van szerelve mentőhajókkal, megtöltve a szükséges tartalékokkal és mindenféle, a világűrben más hajókkal, vagy akár valamelyik bolygóval a kapcsolatot lehetővé tévő kommunikációs berendezéssel. Azonban ha egy ilyen baleset valamelyik bolygó közelében következik be, akkor becsapódatunk, ahogy a ti repülőgépeitek is lezuhanhatnak.”

Adamski azonnal megkérdezte: „Ilyen esetekben mindenki meghal a fedélzeten?”

„Igen – volt a válasz. – Azonban a halál, a mi ismereti szintünkön, nem különösebben zavar bennünket. Mindannyian közülünk úgy tekintenek saját magukra, mint intelligenciára, és nem mint testre. Az újraszületés révén másik testet kapunk.”

„Úgyszintén, éppen megismerési szintünk miatt, soha nem pusztíthatunk el szándékosan egy másik, intelligenciát hordozó testet. Azonban ha véletlenségből halált okozunk, baleset következtében, akkor nem vagyunk ezért felelősek, hiszen nem a mi szándékunkból következett be.”

A berendezések folyamatosan működtek, miközben beszélgettek. Amint Adamski figyelte a képernyők villogását, azon tűnődött, vajon van-e még több, és az eddigiektől különböző gépezet vagy berendezés, melyet még nem látott.

Megválaszolván a ki sem mondott kérdést, Zulu így szólt: „Igen, sok további tágas terem található a pilótafülke és a korongok terme között, ezek csak akkor kerülnek használatba, amikor bolygóközi repülést hajtunk végre.”

A laboratóriumba és a korongok szobájába tett látogatás során Adamski tökéletes mértékben megfeledkezett az idő múlásáról. Azt sem érzékelte, vajon a Föld légkörében tartózkodnak-e még, vagy sebesen haladnak a világűrben, pedig, habár figyelte a képernyőket, képtelen volt kiolvasni azok tartalmát, miközben a többiek igen. Ebben a pillanatban a szaturnuszi pilóta megszólalt: „Nem vagyunk messze a Holdatoktól.”

Erre a bejelentésre rendkívüli izgatottság hullámai futottak át Adamskin, azon tűnődött, vajon leszállnak-e.

„Nem – válaszolta. – Most nem. Azonban azt szeretnénk, ha a saját szemeddel látnád amit a Holdról gondoltok. A Holdnak van légköre, miként azt az eszközeitek segítségével látjátok, most kellő közelségben vagyunk ahhoz, hogy észlelhető is lehessen. A légkör általában nem akadályozza meg más égitestek megfigyelését, ellentétben azzal, ahogy ezt a Földön olykor hallhatjuk. Eközben, a bolygótokról, nem láttok sűrű felhőket a Hold felszíne fölött mozogni, a tudósaitoknak lehetősége van az általuk „enyhe levegő mozgásának” nevezett jelenséget megfigyelni, különösen az általatok „krátereknek” nevezett képződmények mélyén. Amit látnak az igazából nem más, mint a mozgó felhők árnyéka.”

A Holdnak az az oldala, amelyiket a Földről megfigyelhettek, különösebben nem sok eséllyel bír arra, hogy valódi felhőket mutasson, melyek tényleg jelentős méretűek. Miközben a Hold pereme után közvetlenül, azon a részen kissé túl, melyet hőmérsékleti zónának lehetne nevezni, a berendezéseink révén már sokkal kiterjedtebb felhők kialakulását is megfigyelheted, mozgásukat és felbomlásukat, igen hasonlatos viselkedésüket a Földön megfigyeltekhez.”

„A Holdnak a Földről látható oldala igen nagy hasonlatosságot mutat az földi sivatagokkal összevetve. Forró, miként azt tudósaitok helyesen állítják, hőmérséklete azonban nem annyira extrém, mint amennyire gondolják. Mindeközben az általatok nem látott oldal hűvösebb, ám nem annyira hideg, mint amennyire hiszik. Érdekes látni, a földi emberek miként fogadhatnak el ilyen kijelentéseket azoktól, akik a legtöbbször fel sem néznek az égre, és kérdéseket sem tesznek fel korlátozott tudású embertársaiknak.”

„Van egy szép sáv a Hold Középső vidékén, melyen növényzet, fák és állatok tenyésznek, és ahol emberek is kényelmesen élhetnek. Még ti, földi emberek is élhetnének a Hold ezen vidékén, mivel az emberi test az egyik legalkalmazkodóképesebb szerkezet a Világegyetemben.”

„Ti földlakók igen sokszor jelentitek ki egyes dolgokról, hogy ’lehetetlenség’. Semmit, ami az emberi képzelet számára elérhető nem lehetetlen megvalósítani. Azonban visszatérve a Holdra; mint ahogy minden test a világűrben, legyen az forró vagy hideg, rendelkezik egyfajta légkörrel, miként azt nevezitek, vagy gázokkal, melyek mindezeknek a jelenségeknek színtérül szolgálnak. A tudósaitok pedig, miközben kihangsúlyozzák, a Holdnak nincs légköre, elfogadják, hogy forróság és hideg egyaránt létezik azon az égitesten! A Holdnak nincs olyan mértékű légköre, mint a Földnek, vagy a mi bolygónknak, mivel lényegesen kisebb égitestről van szó, Mindezek ellenére, rendelkezik légkörrel.”

„Talán kicsit jobban tudnám érzékeltetni az álláspontomat a következőkkel – folytatta a szaturnuszi. – Tegyük fel, hogy a Földön egy kis szigeten vagy az óceán közepén. Ameddig csak ellátsz, sehol sem tűnik fel másik szárazulat, habár élnek emberek nagyobb szárazulatokon is, amit ’kontinenseknek’ neveznek. Az égitestek a világűrben olyanok, mint a szigetek. Némelyik nagyobb, mások kisebbek, ám valamennyit körülveszi és segíti ugyanaz az energia, amely egyben életet is ad nekik.”

„Sok tudósotok vallja azt a nézetet, hogy a Hold halott égitest. Ha ez igaz lenne, és a Hold valóban halott lenne, a szó jelentésének megfelelően, már réges régen eltűnt volna a világűrben, széthullott volna. Nem! Nagyon is élő égitest és támogatja a életet, beleértve az emberi életet is. Hatalmas laboratóriumunk van közvetlenül a választóvonal mögött, ahol már nem esik a Földről látóvonalba, a mérsékelten hideg és hűvösebb régiójában az égitestnek.”

Adamski megkérdezte, vajon a hajó elegendően közel megy-e ahhoz, hogy a láthassa kísérőnk felszínét saját szemével.

Mosolygott és azt mondta: „Nem lesz rá szükség. Gyere és nézd – e készülék segítségével igen közelre tudjuk hozni a Holdat, mintha csak ott lennénk mellette, így tehát olyan tisztasággal figyelheted meg, akár csak a felszínén sétálnál.”

Adamski megkérdezte, mekkora távolságban vannak jelenleg a Holdtól, mire azt a választ kapta: „Negyvenezer mérföldre”.

Erősen szerette volna, ha körülrepülik a Holdat, hogy a saját szemével láthassa, mi van a másik oldalán, a mérsékelten hűvös zónában, amit említettek neki. Ugyanebben az időben az is megfordult a fejében, talán lehetnek olyan dolgok is, melyeket jobb lenne, ha nem látna. A felvetődött gondolatra gyors megerősítés érkezett a szaturnuszi pilótától.

„Tesztelnünk kell az eddig számodra átadott információk miatt a viselkedésedet, mielőtt újabbakkal szolgálunk. Mi megtapasztaljuk, talán nálad is jobban, az emberi gyengeséget, még azok körében is, akikben erős vágy él a helyes cselekvés iránt. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne járuljunk hozzá a Föld további rombolásához.”

Amikor beállították a berendezéseket a Hold közeli megfigyeléséhez, Adamski megdöbbenéssel tapasztalta, mily teljes mértékben hibás a legközelebbi égi kísérőnkre vonatkozó elmélet-rendszer. A legtöbb kráter valójában kiterjedt völgynek mutatkozott, szélén – valamilyen természeti jelenség miatt – felgyűrődött hegyvonulatokkal.

Egyértelmű jeleit figyelhette meg annak, hogy a Hold a Földről látható innenső oldalán, számos nyoma van hajdani nagymennyiségű víz létezésének. Zulu azt mondta: „Továbbra is bőven van a túlsó oldalon, miként mélyen a hegyek mélyén elrejtőzve is, az innenső oldalon.” Azután Adamskinak rámutatott a krátereket övező hegyekre, azokon belül pedig az ősi vízfolyások nyomaira.

Igaz, a kráterek egy részét a Hold felszínébe csapódó meteorok hozták létre, minden ilyen esetben a kráterek alsó része egyértelműen tölcséres szerkezetű. Ahogy a közvetlen előtte felbukkanó Hold felszínét tanulmányozta, Adamski mély bemaródásokat vett észre a felszínen, ezek közvetlenül beágyazódott hatalmas sziklákhoz vezettek, a természeti forma tehát semmiféle más módon nem jöhetett létre, mint hatalmas erejű víz lezúdulása következtében, mely maga előtt görgette a méretes sziklákat – valamikor a múltban. Ezeken a helyeken ma is igen szerény vegetáció fejlődött csak ki. A felszín egy része finomnak és porszerűnek tűnt, míg más része láthatóan nagyobb darabokból épült fel, hasonlatosan a durva homokhoz, vagy kisebb kavicsokhoz. Ahogy figyelte a felszínt, kis állat szaladt keresztül a látómezőn. Annyit tudott csak kivenni belőle, hogy négylábú, szőrös, a sebes mozgása azonban meggátolta a pontos felismerését. Az a kevés, amit láthatott, igen különös volt Adamski számára, mivel éveken át, nem ilyen elképzelésekkel rendelkezett és beszélt róluk.

A szaturnuszi láthatóan érzékelte a zavart, és megjegyezte, éppen ez volt az egyik ok, ami miatt lehetővé tették számára a közelebbi szemrevételezést most. Megígérte, hogy valamikor később, megmutatja Adamskinak a Hold túlsó oldalát is. „Ez is – tette hozzá -, jelentősen fog különbözni attól, ahogy azt korábban elképzelted.

Amint az ígéret elhangzott, a Holdat mutató képernyő elsötétedett, habár a többi monitor folyamatosan működött tovább.

Zulu ismét a korongok terme felé vezette Adamskit, mielőtt azonban eljutottak volna odáig, a nők elébük jöttek fogadásukra. A hat férfi, akik a lifttel leereszkedtek Adamskival együtt, most felálltak üléseikről, ahogy a szaturnuszi pilóta javasolta, térjenek vissza a fogadóterembe.

Egy újabb mester 

Ismét tehát a gyönyörű és pihentető fogadóteremben voltak, ahol Adamski rögtön észrevette, a nagy, ovális asztalokon álló poharakat újratöltötték. Egy férfi, Adamski becslése szerint talán harmincas évei végén, vagy negyvenes évei elején járhatott, várt érkezésükre. Amint beléptek a terembe, felemelkedett székéből. Bármiféle bevezetés nélkül, üdvözlése pontosan olyan szívélyes volt Adamski felé, miként a többiek irányában, akiket bizonnyal már jól ismert. Adamski részéről egyáltalán nem tűnt idegennek, sőt, azonnal a legmélyebb szeretetet és egyfajta atyafiságot érzett iránta. Kétségtelen, egyszer vagy másszor, a Kedves Olvasónak is volt hasonló tapasztalata. Jelenléte hihetetlen harmóniát és megértést sugárzott a teremben összegyűltek felé.

Kezének enyhe mozdulatával jelezte, foglaljanak helyet az asztal körül. Egy további szék volt elhelyezve az asztalnál, pontosan Adamskival szemben, melyre az idegen ült le. Firkon és Zulu ismét Adamski két oldalán foglaltak helyet. A mester kínálására, aki most a házigazda szerepét vette fel, mindannyian felemelték poharukat és csendben kiitták. Egyértelmű volt, mindannyian arra vártak, hogy ő szólaljon meg. Sötétbarna szemében mély életöröm csillogott, miközben Adamski tisztában volt vele, minden gondolatát ismeri. Tudta, bármire is bukkanna, meg fogja érteni és nem ítéli el miatta.

Jó alkatú férfi volt, izmos testtel. Sehol nem akadt szürke szál erősen hullámos, sűrű fekete, természetesen lágy esésű, homlokáról hátrafésült hajában. Arcának csontszerkezete feltűnően szép volt, azt a benyomást keltvén, mintha a benne lakozó végtelen finomságú szellemet tükrözné vissza.

Pillantása, tele mélységes szimpátiával, sebesen siklott arcról-arcra. Azután lágy és rezgő hangján egyenesen Adamski felé intézte a szót:

„Boldogok vagyunk, hogy megmutathatjuk számodra Atyánk Világegyetemének egy egészen parányi darabkáját. Ismerjük e tárgykörben érdeklődésedet, azt, hogy földi életed évei alatt milyen tudást gyűjtöttél. Most, saját szemeddel figyelhetted meg a műszereink által rögzített ismereteket, melyekről valahol a tudatalattidban már értesültél. Ezek a tapasztalatok megerősítést adnak számodra és egyben nagy segítséget az egyetemes törvények megmagyarázáshoz a világodban.”

„Soha ne feledd el fiam, hogy mindannyian fivérek és nővérek vagyunk, attól függetlenül, hogy éppenséggel hova születtünk, vagy hogy milyen életre lettünk kiválasztva. Nemzetiség, vagy bőrszín véletlenszerű, a test pedig nem más, mint ideiglenes lakóhely. Az idők végtelenje óta változik minden. Az élet végtelen fejlődése folyamán minden egyes individuum megismeri az összes állomást.”

„A mérhetetlen végtelenségben végtelen forma létezik. Ebből láttál ízelítőt a hajóink belsejében tett két látogatásod során, messze túl a légkörötök felett. Változik méretben, az emberi szem számára láthatatlan végtelen parányi porszemcséktől, a megszámlálhatatlan bolygókig és napokig. Mindannyian az Egyetlen Erő tengerében fürödnek, segítvén az Egyetlen Élet által.”

„A Te bolygódon, a látott formákra különböző nevekkel hivatkoztok – ember, állat, növény, és így tovább. A nevek az emberi érzékelést tükrözik, azonban a végtelen tengeren, a neveknek, ahogy azokat használjátok, semmi értelme. A Végtelen Intelligencia nem tudja megnevezni önmagát, mivel teljes mértékben tökéletes. És minden forma mindig is létezett és mindig is létezni fog, a tökéletességben lakozván.”

„A sok-sok forma között az egyiket ’embernek” hívod, meggyőződése, hogy ő jelenti az egyetlen intelligenciát a Földeteken. Ám ez nincs így. Sem a világotokon, sem bárhol a végtelen Világegyetemben egyetlen olyan megnyilvánulás sincs, mely ne rendelkezne az intelligencia valamilyen fokával. Mivel az Isteni Teremtő által létrehozott valamennyi forma egyben küldött is a Teremtő révén, az ő megnyilvánulása, az Ő intelligenciájának gondolat-kivetülése.”

„Mint emberek, ennél nem vagytok semmivel sem többek, sem kevesebbek. Minden létező támogatást kap és az intelligencia lehetőséghez jut általa kifejeződni, az Isteni kifejeződés.”

„A földi ember általában nem tud erről, nincs tudatában ennek, sok-sok hibát talál különböző dolgokban – saját magán kívül -, nem fogja fel, minden létező dolognak van célja és azt nyújtja, amire teremtetett.”

„Nem létezik olyan forma, mely ítéletet mondhatna más felett, hiszen valamennyi forma szolga a Legfelső Egyben. Senki sincs tisztában vele, hogy mindez kitudódik, merthogy senki sem érti ezt. Ezeket a dolgokat csak a Minden-Tudó ismeri. Ám minden forma, készségesen szolgálva, növekedvén a forrásnak megértésében, ahonnan a bölcsességüket nyerik,: ugyanazt az életerőt mely által léteznek.”

„A komplett elképzelés szerint, valamennyi forma manifesztációja olyan, mint egy gyönyörű virág egy hatalmas kertben, ahol töménytelen szín és rengeteg féle virág harmonizál együtt. Minden virág saját manifesztálódását más virágok révén érzi. Az alacsony felnéz a magasakra. A magasak lenéznek az alacsonyakra. A különböző színek mindenkinek örömöt okoznak. A növekedés lehetősége érdeklődést és törekvést indít el bennük a tökéletesség megszerzése felé. Megvizsgálva a feltáruló szépséget, mely a belsejében szunnyad, egy napig vagy egy évszázadig, egyszer csak manifesztálódik – színekben, édes illatban, mindenki örömére. Mindegyik saját magának hoz dicsőséget mások szolgálatába rendelvén, és viszont, mindenki mástól kap. Így a gyönyörű mező adományozókból és befogadókból áll, hajókból, melyeken átáramlik a Legmagasabbtól eredő harmónia.”

„Vannak, akik a trón lábánál szolgálnak, míg mások a trón felett, és mások körülötte. Mindannyian elvegyülnek a többiekkel, hangsúlyozva az egyetlen boldogság a szolgálat privilégiuma. Olyasmi ez, amikor az emberi kifejeződésnek - az általad ismert formában -, meg kellett volna tanulnia élni, már létének kezdetén a te világodon. Ebben a leckében azonban megbukott. Ha nem tette volna, a Föld maga lenne az örömök kertje – a kert ahol örökké tartó vágy élne a szolgálatra. Az ember azonban, a megértés hiányában, lerombolta ezt a harmóniát a Földön. Ellenségeskedik szomszédjával, tudata összezavarodott. A békét soha sem ismerte; az igaz szépséget soha sem látta. Nem számít mennyire büszke magára, az elért erőfeszítései miatt, továbbra is elveszett lélekkel él. És ki az az ember, aki ilyen sötétségben él? Ő a gyilkos, aki megbukott a Halhatatlan Egy szolgálatában és az, aki beszél az „Útról”, de nem keresi, hogyan járjon rajta. Ő az, aki mindentől fél, ami a lebéklyózott megértési képességének határain túl van. Ő az, aki visszautasítja saját éhező lelkét.”

„És a félelem, szó szerint, állandón végigkíséri életében, mintegy őrködik mellette az élettel szemben, minden dologgal szemben. Ha ez a félelem kimozdulna saját árnyékából, mindez abbamaradna. Ugyanis ez az ami az embert bebörtönözve tartja egész halandó élete során.”

„Valójában a földi ember vigasztalanul él manapság, a félelem és a rémület súlya alatt – amit halálnak nevez -, a halandó élete végét, egyedül, szemben múló létének személyes sötétségbe torkollásával. Nos valójában az ember hozta saját maga fejére a sivárságot, mely oly keserűen helytelenít, pusztán azért, mert a szolgálatot nem úgy hajtja végre, miként azt a természet rendelte számára, a különböző, őt körülvevő létformák által. Ehelyett, az ember folyamatosan pusztítja a más életformák manifesztációit, azt hiszi, így túlélhet. Hibázott annak felismerésével, hogy a ráruházott gazdagság révén inkább szolgálnia kellene, nem pedig másokat saját szolgálatába kényszeríteni.”

„Akárhogy is, az ember uralma a Földön nem számottevő. Vet és arat úgy, hogy értené is a lényeget, ezért keserű gyümölcs a termés. Továbbra is érdektelenségének bilincsei béklyózzák le, folyamatosan ismétli hibáit már századok óta, folyvást azt remélvén, hogy megtalálja azt, amire a szíve vágyakozik, és amiért a lelke kiált.”

„Fél attól, nehogy elforduljon az úton, amin éppen jár – a földi alapoktól, melyeket a maga számára épített – fél, hogy elveszi tőle valaki, és neki nem marad semmije. Így hát bőszen őrzi azt, ami nem örök, csak addig tart, amíg a romlás változása el nem pusztítja, szeme pedig vak ezekre a történésekre. Önmagába börtönözte be a fényt, mely vezethette volna az út felett ragyogva az Örök Egység felé; az örömtől fosztja meg magát, amit mindenki átél, aki ezen az úton jár. Ők azok a szolgálók, az Egyetlen Atya fiai és lányai, az egész világon. Az Atya, a gyönyörű mezőn található sok-sok életforma teremtője, a szín-kavalkádé, az árnyékoké, a magasságoké és mélységeké – a boldogságé, mely a legfontosabb és leghangsúlyosabb, napról-napra és éjszakára, az égi harmónia egyetlen dala, amihez mindenki csatlakozhat.”

Amint beszélt, Adamski előtt élénk képek sorjáztak, eltöltötte a remény, a földi emberek megértési szintje talán kimozdulhat jelen állapotából. Ahogy megállt a beszédben, senki sem mozdult. Adamski sem akarta megtörni a csendet.

Amint a képek megszűntek áramlani Adamski tudatába, a mester felállt a szemben levő székről, körülsétálta az asztalt és egyenesen felé indult. Ekkor mindenki felállt, ám továbbra is csendben maradt.

A nagy tanító gyengéden megérintette Adamski kezét, ennek hatására egész lénye alázatos hálával kezdett el énekelni a megkapott tudásért. Boldogan maradt volna ebben az állapotban örökké, ám, korábbi tapasztalataiból tudta, ez nem lehetséges.

„Fiam, ne csüggedj el, ha gúnnyal és hitetlenséggel találkozol a Földön. Az általunk adott megértési képesség révén fel tudod fogni majd, mindez nem lehet másként. Mondd el fivéreidnek és nővéreidnek, amit tanultál. Sokan vannak közöttük nyitott szívvel és tudattal, ezek száma pedig egyre növekszik.”

„A Kutató már vár és fivéreink visszakísérnek a Földre. Most, hogy ilyen kapcsolatba kerültünk, sokkal könnyebben találkozhatsz velünk gondolati úton, bármikor. Soha ne feledd, a világúr nem jelent gátat.”

Szavai elégedettséggel töltötték el Adamskit, nem maradt benne semmi üresség. Búcsút mondott, megfordult és elhagyta a termet. Ebben a pillanatban Firkon és Zulu Adamski felé lépett. Ő búcsút mondott új barátainak, és amikor a fogadó-terem ajtaja hangtalanul kinyílt előttük, a felvonó platformja felé vették az irányt, majd beszálltak a várakozó szerkezetbe.

Lassan ereszkedtek alá, csendesen siklottak a sínpárok között, mindegyre távolodtak a hatalmas laboratóriumot szállító hajótól. Amikor elhagyták az anyahajót, Adamski visszatekintett a tekintélyes űreszközre, amint ott lebegett várakozón e kis jármű visszatérésére. Most próbálta csak felmérni, milyen hatalmas is valójában…

A ki sem mondott gondolatokra Zulu válaszolt: „Egész pontos becslést tehetsz majd fotóid alapján, egyébként 100 méter az átmérője és körülbelül 1100 méter a hossza. Ezek nem pontos adatok, de aránylag közeliek.”

Mindössze másodperceknek tűntek, a Kutató ajtaja ismét feltárult, újra a Földön voltak. Kölcsönösen elbúcsúztak a pilótától, aki az űreszközben maradt.

A marsi és Adamski arrafelé vette az irányt, ahol a kocsit hagyták pár órával ezelőtt, majd nekivágtak a hotel felé vezető útnak. Adamski visszanézett a Kutató felé és látta amint gyorsan eltűnik szemei elől, messze fent a levegőben.

Mint előző alkalommal, most is csendben maradtak végig, a hotel felé vezet úton. Adamskinak igen sok mindent kellett átgondolnia, ezért nemigen volt hajlandósága a beszédre. Megfordult a fejében, a kora reggeli levegő meglehetősen friss lehet, észrevette, a Nap első sugarai éppen áttörni készülnek a sötétségen. Annyira hatása alatt állt a mester szavainak feldolgozásán, hogy különösebben semmi figyelmet sem szentelt a mellettük elvonuló tájnak.

Amikor a kocsi megállt a szálloda előtt, Firkon megérintette Adamski kezét, a szokásos módon, miközben azt mondta: „Találkozunk még.”

Adamski tudta, hogy így lesz, s habár teste a Földön van, tudata részben a Földön, részben pedig más világokon élő barátainál lehet, velük, miközben az űrben utaznak. Csodálatos dolog volt tudni, nem vagyunk elszigetelve, és hogy soha többé nem leszünk ismét elszigetelve! Ezen az éjszakán a benne szunnyadó felismerés szinte elemi erővel tört ki, ezen utazás csúcspontjaként, amit földi életnek nevezünk, kivirágzott a felébredés következményeként, amiként az a bölcs olyan érzékletesen lefestette röviddel azelőtt. A felismerés öröme a szívében mint egyfajta dallam csendült, folyamatosan szólt váltások vagy szünetek nélkül. Remélte és őszintén imádkozott azért, hogy az útra vonatkozó kinyilatkoztatást mindenki számára elérhetővé tegye az egész Földbolygón.

Visszatért a hotelszobájába, de nem aludt. Éjszakai tapasztalatai olyan erősek és élénkek voltak, hogy szinte új embernek érezte magát, tudata felébredt és riadót fújt, megtelve élénk és fürge gondolatokkal, mint soha korábban! Szíve örömben eltelve énekelt, testét frissnek érezte, akár hosszú pihenés után. Sok tennivaló akadt még erre a napra, és holnap, haza kell térnie, vissza a hegyek közé, most azonban, képességeihez képest a maximumot nyújtva, igyekezett tökéletes átéléssel fogadni minden pillanatot, a maga teljességében, szolgálni az Egyetlen Intelligenciát, amire az ember egyébként hajlamos, hiszen erre lett teremtve.

Beszélgetés a kávézóban

Valamikor szeptember elseje körül olyan érzés kerítette Adamskit hatalmába, miszerint hamarosan látni fogja világűri barátait. A nyár folyamán gyakran megfigyelhette hajóikat a légkörben átrepülve, ám nyilvánvaló volt, a személyes találkozás szükségessége akkor még nem érkezett el.

Minden egyes nap elmúltával egyre nagyobb sürgetést érzett a városba való visszatérésre. Szeptember 8-án, egy barátnő, aki rövidebb időt töltött a Palomar Kertekben, meghívta, elviszi magával Los Angelesbe. Adamski elfogadta, s nagyjából délután négykor meg is érkeztek a városba. Beregisztrálta magát a szokásos hotelbe, a hordárfiú társaságában felment a szobájába, felfrissítette magát, aztán visszatért az előcsarnokba.

Legnagyobb meglepetésére és örömére, éppen rá várakozva és szélesen mosolyogva ott volt Firkon és Ramu!

Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, Adamski megkérdezte, sietnek-e. Megértvén a gondolatait, Ramu válaszolt: „Igazából nem. Azért vagyunk itt, hogy megválaszoljunk bármilyen kérdést, ami csak foglalkoztat – a legjobb képességünk szerint.” – Tette hozzá mosolyogva.

Adamski javasolta, menjenek el egy kis étterembe, ahol ehetnek és beszélgethetnek anélkül, hogy bárki is megzavarná őket. Gyaloglás közben azt mondta: „Feltételezem teljes mértékben tisztában vagytok a legfontosabb, engem nyugtalanító kérdésekkel.”

Firkon elmosolyodott és válaszolt: „Talán arra gondolsz, hogy a válaszok az általad a nyáron az űrbe felküldött mentális kérdésekre tényleg megérkeztek, anélkül, hogy a vezetékek összekeveredtek volna?”

„Pontosan” – jelentette ki Adamski kissé megkönnyebbülve.

A korai órának köszönhetően az étterem majdnem teljesen üres volt. A távoli végén foglaltak helyet egy boxban, szendvicseket és kávét rendeltek. Adamski elmagyarázta a pincérnőnek, igazából üzleti tárgyalásra céljából ültek be, kényelmes és nyugodt helyet keresve, semmint enni. A hölgy készségesen elmondta nekik, érezzék magukat otthon, gyorsan kiszolgálta őket és folytatta beszélgetését a pénztárossal.

„MI a helyzet a floridai cserkésztiszttel? – kérdezte Adamski. – Mi igaz a beszámolókból, melyek szerint valamiféle lángsugarat irányítottak rá egy Kutató Csészealjból?”

„Semmi! – szögezte le Firkon nyomatékosan. – Nem csinálunk ilyen dolgokat. Ami valójában történt az annyi volt, hogy a férfi megijedt. Nem akarta elmondani mindezt, s azt sem, hogy miközben futott, össze-vissza hadonászott a machétájával, eközben néhányszor rávágott vele a Kutatóra is, alig volt tisztában azzal, mit csinál. Akárhogy is, túl közel került a csészealjat működtető energiához és megégett.”

„Hogy még tisztább legyen a dolog – folytatta -, vegyünk például egy kötelet, amiben ugye nem lakozik tűz. Ám ha valaki túl gyorsan rántja végig a kezét rajta, bizony megégeti. A dolog igen hasonlatos. A Kutatóból kiáramló energia a férfi testén igen nagy sebességgel hatolt át, ez okozta a testén az égési sérüléseket, azt a benyomást keltve, mintha védekező-fegyverről lenne szó.”

„Neked is vannak hasonló tapasztalataid – emlékeztette Adamskit Ramu. – Az első találkozásod során Orthonnal a karodat egy pillanatra elkapta a Kutató alatt vibráló energia. Valójában nem égtél meg, de elveszthetted volna az egyensúlyodat és beeshettél volna a Kutató pereme alá, ha Orthon nem akadályozza meg ezt, visszatartván téged.”

Adamski ezután a Brush Creek-i események igazságtartalmáról érdeklődött.

„Megtörtént eseményekről van szó – felelte Firkon -, habár az űrhajó és rajta az emberek, nem tartoznak a mi csoportunkhoz. Számos hasonlatos megfigyelésre és személyes találkozásra került már sor a tied mellett, az első találkozásunk előtt, és azt követően is. A világ majdnem minden országában zajlanak ilyen események. A te tapasztalataid azonban abból a szempontból tekinthetők elsőnek, hogy igazán sok emberhez jutottak el a beszámolóid.”

„Habár ilyen kapcsolatfelvételekre már évek óta sok kerül, ezekről feljegyzések is készülnek, soha sem kerülnek a nyilvánosság elé, mivel csak nagyon kevés ember meri közzétenni tapasztalatait, az embertársai kétkedésétől tartva.”

Majd egyszerűen fogalmazva hozzátette: „Nem tetszik nekünk az ilyen találkozásokat övező titkolódzás. Sokkal jobban szeretnénk, ha szívesen látnának bennünket, és eljöhetnénk, meglátogathatnánk az embereket, miként más világok lakóit is meglátogatjuk. Ám addig, amíg látogatásainkat nem kíséri megértés, és ezért egyfajta veszélyt látnak bennünk, mi is veszélyesnek látjuk a helyzetet önmagunkra és hajóinkra nézve is, ezért a jelenlegi eljárást kell a jövőben is alkalmaznunk.”

Adamski felvilágosítást kért az ügyben, mi okozta valójában Mantell kapitány halálát.

Ramu elmagyarázta, eközben pedig pontosan látszottak rajta őszinte érzelmei: „Baleset történt, amit mélységesen sajnálunk. A hajó, amit üldözött, igen nagyméretű volt. A személyzete érzékelte Mantell kapitány közeledését, és tisztában volt vele, érdeklődése őszinte, nem ellenséges. Lelassították a hajót és megpróbáltak kapcsolatba lépni berendezéseik segítségével. Teljes mértékben tisztában voltak a hajójukból sugárzó energia nagyságával és arra gondoltak, ez eltéríti majd a közeledő kapitány szándékétól anélkül, hogy megsérülne. Ám amint közelebb jött, a gépének szárnyát elkapta ez az energiamező, emiatt szivattyú-hatás lépett fel, minek hatására az egész gép beszívódott, azonnali megsemmisülését okozva, mind a gépnek, mint a pilótájának.”

„Ez a megsemmisülés – egészítette ki Ramu a magyarázatot -, mágneses sugárzás miatt következett be, ami miatt a gép molekuláris szerkezete széthullott, az erőtér hatására az építőelemek megváltoztatták helyzetüket. Ha gépe kerek, vagy szivar alakú lett volna, mindez nem következett volna be. Gépe nem az elterjedt formát követte.”

„A szárnyak kinyúltak a gép testéből, és pontosan ezek a szárnyak voltak a baleset okozói. A hajtómű nem volt képes elegendő hajtóerőt szolgáltatni, hogy kihúzzák a gépet ebből a helyzetből, s ha egyszer már a szárnyat elkapta az erőtér, a gép többi része emiatt beleragadt, mindez pedig nagyon gyorsan ment végbe, a gép darabjaira hullott, a roncsdarabok aláhulltak a földre, néhány alkatrész porfinomságúra töredezett.”

„Másrészről – folytatta – mi meg tudjuk közelíteni a saját hajóinkat anélkül, hogy bármi ilyesmi történne, azért, mert hajóink tervezése olyan, minek köszönhetően bármiféle ütközés elkerülhető.”

„Az űrhajó csak annyit tudott tenni, hogy csökkentette a sebességét és megpróbált kapcsolatba lépni vele. Nem voltunk vele tisztában, hogy gépe nem érintheti meg erőpajzsunkat, és nem kerülhet hatása alá. Sok-sok embert veszítetek ilyen repülőgépek használata révén, különösen pedig sugárhajtású gépeitek veszélyeztetettek, nemcsak a hajóinkból áramló sugárzás miatt, hanem beléphetnek természetes mágneses örvényekbe is, ami a pusztulásukat okozza. Túl sok kiálló rész van a gépeitek testéből, amikor pedig az erőtér belekap bármelyikbe, a repülőgép elpusztul.

Ezzel ki is merült azon kérdések köre, melyeket Adamski szeretett volna feltenni a nyáron a figyelmét felkeltő események kapcsán. „Látom, nyomon kísértétek a bennem felmerülő kétségeket minden esetben” – mondta beszélgető társainak.

„Ez esetben talán megkísérelhetjük folytatni a magyarázatokat a továbbiakra nézve, megelőzvén az ezután felmerülő kérdéseidet. – javasolta Firkon. -, legalábbis néhányat. „Miként azt korábban elmondták neked, a bolygók és bolygórendszerek szüntelen létrejönnek és megsemmisülnek. Egy bolygórendszernek, hasonlatosan mindenféle más formához – bizonyos idő eltelte szükséges ahhoz, hogy elérje fejlettsége maximumát, hogy azután a hanyatlás és a széthullás következzen be. Hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy a mi rendszerünk kialakult volna, már régóta léteztek bolygórendszerek, megszámlálhatatlan mennyiségben, ahol emberi lények éltek, a te megfogalmazásoddal élve, emberi társadalmakat alkottak.”

„Azután, ahogy manapság is, végrehajtottak bolygóközi utazásokat, a bolygórendszereken belül, és a bolygórendszerek között. Az akkori emberek célja ezen utazásokkal pontosan ugyanaz volt, mint a mienk most – tanulmányozni a világűr jelenségeit, mindenféle szempontból. Amikor tehát egy bolygó kialakulása megkezdődik egy adott rendszeren belül, sok-sok világ utazója keresi fel, hogy közelről tanulmányozza.”

„Amikor pedig egy bolygó eléri azt a fejlettségi fokot, hogy alkalmassá válik emberek befogadására – és egyszer minden bolygó eljut ebbe az állapotba, előbb vagy utóbb -, az utazók tudatják ezt a hírt a többi világ lakóival, és más bolygórendszerek világokéival. Önkénteseket keresnek ezután, akik késztetést éreznek magukban letelepedni az új égitesten és benépesíteni azt. Azután hatalmas hajók szállították ezeket az önkénteseket a létfenntartáshoz szükséges berendezések kíséretében az új égitestre. Ezután rendszeresen érkeztek további hajók újabb berendezésekkel és ellátmányokkal az úttörők számára, szükség szerint. A telepeseket olykor visszavitték szülőbolygójukra is, látogatás céljából. Ezen a módon új megismerési csatornák nyíltak, és – ezzel párhuzamosan – újabb égitest vált lakottá az emberiség által.”

„A Föld volt a leglassabban fejlődő bolygó a Naprendszerben, amelyik elérte azt a szintet, amikor már képes emberek életfeltételeit biztosítani. A Föld első lakosait más bolygókról hozták ide. Ez nem sokkal azelőtt történt, mielőtt a Földet körülvevő légkörben valami váratlan dolog történt, az átszállított emberekben pedig tudatosult, néhány száz év leforgása alatt az életfeltételek ezen a bolygón kedvezőtlenre fognak fordulni. Ennek eredményeként a Föld első lakosai – néhány kivétellel – összeszedték holmijaikat, felszálltak az űrhajókra és átköltöztek más világokra. Az a néhány, aki itt maradt, folyamatos degenerálódásnak indult, elvesztették szépségüket és teljesen ennek a világnak a hatása alá kerültek. Semmiben sem különböztek attól. Egészen pontosan, természetes sziklabarlangokban kezdtek el élni, a krónikák pedig szem elől vesztették őket.”

„A Földeteken nincsenek feljegyzések ezekről a legkorábbi telepesekről, mindössze az egyik, önmagát – az emlékezetükben őrzött ismeretek alapján - a legősibb fajnak ismerő népcsoport mitológiájában őrződtek meg történetek az általuk Tritonnak nevezett istenről, bizonnyal a faj eredeti származási helyére, a Triteriára utalva.”

„A világűri úttörők távozását követően nem sokkal számos természeti változás történt a Föld felszínén. Néhány földterület a tengerek mélyére süllyedt, mások kiemelkedtek. Azután, a világ ismét lakhatóvá vált emberek számára. Ekkor azonban, a légkörben továbbra is fennálló problémák miatt, nem érkeztek újabb önkéntesek. Másik feltétel, ami felé érdeklődve fordultunk, annak a helyzetnek a megfigyelése, miszerint a Föld körül csak egyetlen hold alakult ki. A természeti törvényeknek megfelelően, mindez kiegyensúlyozatlan állapotot teremt, egészen addig így lesz ez, amíg valamikor a jövőben ki nem alakul egy újabb hold, hogy kiegészítse a fejlődő világot.”

Ennél a pontnál Ramut félbeszakította a pincérnő, aki odajött, hogy megtöltse a csészéket forró kávéval. Amikor elment, Firkon szólalt meg: „Az ember különös teremtmény! És ez így van, akárhol is találkozol vele szerte a Világegyetemben. Habár az ember, mint faj, többségében békében és harmóniában szeret élni valamennyi teremtménnyel, itt és ott, néhányukban mindig felülkerekedik a személyes önzés és agresszivitás, és a kapzsiság olyan vágyakat kelt, hogy hatalmat szerezzenek mások felett. Mindez megtörténhet akár a mi világainkon is, azon tanítások ellenére is, melyek biztosítják az ember harmóniában élését az Isteni törvényekkel összhangban.”

„Igen – mondta Ramu -, és annak ellenére, hogy ismerjük az ilyen felfogáshoz vezető gonosz viselkedési formákat, az egyetemes törvényekkel való szembehelyezkedést, még sincs kellő szabadságunk, hogy megkössük ezeket a testvéreinket, semmiféle módon. Így, évszázadokkal ezelőtt, sok-sok bolygó bölcsességben eltelt tanítóinak találkozóján, elhatározás született, ezeket az önző egyéneket kihajózzuk az újonnan felfedezett, az emberek számára megfelelő életteret biztosító bolygókra. Ilyen történésekkor a leglassabban fejlődő bolygók lettek kiválasztva a legtöbb rendszer esetében az ilyen bűnös száműzöttek számára.”

„Így hát, az említett okok miatt, a Földet választottuk ki a rendszerünkön belül, hogy otthonául szolgáljon a szabályozhatatlanok számára, akiket számos különböző helyről hoztak ide, a Naprendszeren belülről és kívülről. Ezek azok a száműzöttek, akiket a Földön ’bajkeverőknek’ hívtok. Se el nem pusztíthatjuk, se be nem börtönözhetjük őket, hiszen mindez az egyetemes törvényekkel ellentétes lenne. Mivel ezek az emberek pontosan ugyanolyan arrogáns tulajdonságokkal rendelkeznek, úgy éreztük, mivel senki sem kényszerítheti a másikat semmire, végül majd egymást fogják rávenni a harmóniában való élésre. Ez tehát az igaz története a Föld eredendően ’tizenkét törzsének’”.

„Összegyűjtötték tehát őket rengeteg bolygóról és hajókkal ideszállították a Földre, mindenféle berendezés vagy szerszám nélkül, ellentétben a telepesekkel, akiket bőségesen elláttak ilyesmivel. Mindannyian jó képesítést szereztek a saját világaikra vonatkozóan a talajművelésből, az ásványok, a légkör és számos egyéb, a fizikai fennmaradáshoz szükséges területen. Itt, az új világon, használniuk kellett ismereteiket, és ellátni magukat pusztán azon dolgok révén, melyeket a természet szolgáltatott. Ezzel az volt a cél, hogy munkára kényszerüljenek, elővegyék saját képességeiket, abban a reményben, hogy majd visszahozzuk őket, valamennyijüket a saját társadalmukba, akik hajlandók lesznek a Teremtő szándéka szerint cselekedni.”

„Ők a ti Bibliátokban említett ’bukott angyalok’ – azok az emberek, akik az élet magasabb színvonaláról hulltak alá és teremtették meg eredetileg az általatok ma ismert helyzet alapjait.”

„Hosszú időn át, miután ezeket az embereket idehozták a Földre, a mi számos világunkból származó emberek gyakran látogatták meg őket, segítve és irányt mutatva nekik, már amennyiben hajlandók voltak mindezt elfogadni. Ők azonban dölyfösen és dacosan viselkedtek, és nem fogadták szívesen a számukra felajánlott segítséget. Akárhogy is, a kezdeti ellentéteket követően, hosszú időn át sikeresen kijöttek egymással. Ebben az időszakban a Föld valójában az ’Éden kertje’ volt, mivel minden bőségesen állt rendelkezésre és a természet pedig pazarlóan osztotta ajándékait, élelmiszert és az élethez szükséges dolgokat.”

„Ebben az örömökkel szolgáló új világban az újonnan érkezők békében és boldogságban éltek, egyik a másikkal; boldogságban más bolygók lakosaival is. Azután, miként a Bibliátok hivatkozik rá, az ember evett a ’jó és rossz tudása’ fájának gyümölcséből, és ellentétek születtek ott, ahol korábban nem voltak. Kapzsiság és birtoklási vágy burjánzott el közöttük és egyikük a másik ellen fordult.”

„Ahogy telt az idő és a népesség növekedett, az eredeti törzseken kívül, felemelkedett egy önmagától különösen eltelt embercsoport, akik elkezdtek különbséget tenni a számos emberi faj között. Vezető szerepre törekedtek valamennyi ember felett, állítván, hogy sokkal fejlettebb bolygóról érkeztek, mint az összes többi ember, és ezen az alapon joguk van a többieket irányításuk alá vonni. Továbbra is látogattuk ezeket a megtévelyedett testvéreinket, mindig abban a reményben, hogy visszatéríthetjük őket a baráti viszony ápolására. Ahogy telt az idő, az önmagukat irányítóknak kinevezők csoportja egyre erősebb és erősebb lett, és az erőfeszítéseink egyre és egyre kevesebb haszonnal jártak. A megosztottság folytatódott és növekedett, végül pedig olyan szintre jutott, amit manapság ’nemzetek’ megalapításának mondotok.”

„A nemzetek alapítása elválasztotta a testvért a testvértől, és az egész emberiség a továbbiakban megszűnt az Isteni törvények szerint élni. Az ilyen szintű megosztottság miatt számos ok jelentkezett a háborúskodásra. De még ezekben az időkben is folyamatosan küldtünk másokat is abban a reményben, hogy segítsenek földi testvéreinknek. Ezeket az embereket „messiásokként” ismeritek, küldetésük pedig az volt, hogy segítsenek földi testvéreiknek hogy visszatérjenek a megértés eredeti állapotához. Minden esetben néhány követő összegyűlt ezen bölcsek körül, azonban valamennyi alkalommal elpusztították őket azok, akiknek szolgálatára érkeztek. Talán csodálkozhatsz azon, miért éppen a Föld a Világegyetem ezen a részén, a Naprendszerünkben a legalacsonyabb szinten álló bolygó. Éppen most mondtam el.”

„Valamennyi világon az emberek, a férfiak és nők, akik fejlesztik szülőbolygójukat, önként felajánlva szolgálataikat ilyen célokra, egyfolytában előttetek járnak. Úgy élnek, ahogy a Végtelen Teremtő szeretné, hogy Gyermekei éljenek. Növekednek és elteltek az Atya szándéka szerint. És minden egyes alkalommal, amikor az önkéntesek elhagyják saját világukat, hogy új helyen keressenek kalandokat, miután az Isteni Kéz alkalmassá tette emberi megtelepedésre, a tapasztalás iskolájának új osztályába lépnek, ahol a teljes Világegyetemre vonatkozóan még kiterjedtebb ismereteket gyűjtenek. Így a folyamatos fejlődés útjára léptek, magasabb és magasabb szintjeire a megtapasztalásnak és a szolgálatnak.”

„Munka, miként azt a ti világotokban ismeritek, nem jut szerephez az életükben, mivel valamennyi bolygó lakossága a Teremtő kívánsága szerint buzgólkodik, a természeti elemek az ő szolgálataikban állnak.”

„A Földön minden pontosan az ellentettje. A kiterjedt önzés és a természeti törvények kiforgatása miatt, a természeti elemek az ember ellen fordultak. Ember, ember ellen háborúskodik, ez pedig a legjobb példa minderre, pusztító energiáit egymás ellen fordítja, ahelyett hogy a Teremtője szándéka szerint önmaga jólétének megteremtésén fáradozna.”

„Ez tehát a legfontosabb különbség a Föld lakosai és más bolygók lakosai között. A földi emberek időnként eljutnak bizonyos fejlettségi csúcsokba, hogy aztán a rombolás újabb fázisa következzen, a természeti elemek használatának hiánya mindent elpusztít, amit csak létrehoztak.”

„Itt és ott, az egyének felemelik önmagukat a világ nagyobbik része fölé, így minden ember magára marad saját fejlődésének felgyorsítása vagy lelassítása terén. Csakis akkor, amikor a földi ember tanul saját hibájából, jut el oda, hogy felemelje tekintetét, csak akkor, amikor igazán legyengül ismeri meg a Tökéletes-Istenség Intelligenciáját, és az ő ’bölcsességét’, azonban bármikor kész szembeszegülni a ’Mindentudóval’, ennek eredményeként pedig kész azonnal visszasüllyedni kezdeti állapotába.”

„Mindeközben folyamatosan készenlétben vagyunk, ha bármiféle segítségkérést kapnánk a földi emberektől, készen állnánk mindent biztosítani részükre, hiszen ők továbbra is a mi testvéreink.”

„Soha sem éreztetek csalódottságot – kérdezte Adamski – ezeket a kirívó dolgokat látván?”

Firkon válaszolt: „Semmi olyan dolgot nem ismerünk, hogy ’csalódottság’. Ez negatív kifejezés. Hosszú ideje már, hogy megtanultuk a hűség és a remény hatalmas erejét, és soha nem adjuk fel. A tegnap elvesztett célok holnap győzelemre vihetők. Ez nem jelenti azt, hogy úgy tekintenénk magunkra, mint a legtökéletesebb megoldást hordozókra. Távol álljon ez tőlünk. Végtelen hosszú út áll még előttünk. A mi világainkon azonban nem létezik beteges tulajdonlási vágy többé, tudod, mint ahogy bűntények sem, ahogy ti nevezitek. Úgy tekintünk az emberre, mint az Istenség legmagasabb szintű képviselőjére, mint a tökéletesség egy alacsonyabb szintjén álló fokára. Kényszert kellene alkalmaznunk bármilyen létformával szemben, melyet ismerünk és így rávenni őket arra, hogy változtassanak természetes viselkedésükön és esetleg nekünk ártsanak? Láthatod, miért hagyta a Teremtő valamennyiünknek meg lehetőséget, hogy saját magunk birkózzunk meg saját problémáinkkal. Amikor valaki nem engedelmeskedik törvényeinek, lényegében ellenünk fordul. Úgy beszéltek a sátánról, mintha valami független létező lenne. Azonban csak az Isteni princípiumokkal szembefordulva lehet létrehozni diszharmonikus helyzetet, amit ti lényegében a sátánnak tulajdonítotok, és a magatok szempontjait tekintve igazatok is van. Azonban majd úgy fogjátok találni, hogy ez a sátán a fény angyalává válik, miként az írásaitok erről beszélnek nektek. Mindenféle torzítást annak kell helyrehoznia, aki a torzításokat elkövette.”

Amint Firkon szünetet tartott, Ramu szája enyhe, igen jellemző ünnepélyes mosolyra húzódott, amint így szólt: „A Nap nem kormányozza a Földet, miként a Föld sem a Napot, sem a csillagok egymást. Mindent az Atya kormányoz. Itt, az embernek el kellene kezdenie tanulni, magától a természettől. Bizonyos okok miatt ennek megkezdése nem mérlegelhető tovább.” Adamski közbevetette: „Arra gondolsz, amit mi halálnak és újjászületésnek hívunk, arra, hogy vinnünk kellene az emlékeinket egyik életünkből a másikba?” Ramu válaszolt: „Ez lehetséges, különböző tudatossági szinteken. Az örök ember semmit sem felejt. A korábbi test által megszerzett tudás azonban ritkán manifesztálódik mélyebben, mint valamiféle ösztönös tudás, vagy vonzalom valami felé, bizonyos ismerős dolgok irányában. Tudatos elméjében a földi ember igen kevés megértési képességgel rendelkezik, ezért van mindez így. Amikor bizonyos képességek magasabb szinten manifesztálódnak, tehetségről vagy adottságról beszéltek. Amikor pedig mindez látványos szinten jelentkezik, különösen pedig gyermekkorban, ezekre az emberekre mint csodagyerekekre hivatkoztok.”

„A bolygótok, a ti kifejezésetekkel élve, alacsony rezgésszámon funkcionál. Ennek eredményeként, a növekedés, a különféle életformák fejlődése – és különösen az emberé – igen lassú, sok időt igényel a születéstől az érett kor elérése. Amikor az ember a Földre születik, megmarad egy önellátásra képtelen, gyermeki állapotban, sokkal hosszabb időn át, mint más bolygókon. Addigra, mire elérik a férfikort, vagy az asszonykort, akármilyen emlékekkel rendelkeztek is születésükkor a korábbi eseményekről, mélyen eltemetődnek a félreértelmezéseik tengerében, melyeket a felnövekvésük évtizedei során gyűjtenek magukba. A természet törvényeitől függésben élve, az ember gondolkodási képességei jelentősen bekorlátozottak. Az újonnan érkezőket maguk alá temették a megszokások és a konvenciók, az előrevivő tapasztalatok pedig kihaltak. Néhány zseniális elme olykor felvillant valamit abból, amit a tudatos elme alatti területnek, azaz tudatalattinak hívtok, azáltal, hogy néhány csatorna hirtelen megnyílik. Ilyen eset lehet például az, amikor találkozol valakivel, akiről úgy gondolod, hogy már régóta ismered, vagy meglátsz egy ismerősnek tűnő helyet, ahol még soha az életedben nem jártál, viszont nyilvánvalóan úgy tűnik, hogy már hiteles összefüggésekkel és emlékképekkel rendelkezel vele kapcsolatban. Minden ilyen tapasztalat misztikusnak tűnik a földi ember számára. Ezek az emlékképek azonban rendszerint valós emlékeken alapulnak, és a magyarázat igen egyszerű.”

„Más bolygókon nem vetünk ki ilyen blokkolásokat az újszülött gyerekekre. Éppen ellenkezőleg, mindent annak az érdekében teszünk, hogy megmaradjon szabadnak. Pontosan értjük, hogy minden egyes emberi megtapasztalás egy kissé eltér az összes többitől, és az egyéni tapasztalati háttér alapként szolgál a saját egyéni sorsához. A rezgésszint, melyen egy adott égitest létezik, semmi mástól nem függ, mint a rajta élő lakosoktól. A mi bolygóinkon tapasztalható magasabb frekvenciának köszönhetően, azok, akik közöttünk születnek, nem igényelnek olyan hosszú gyermekkort, mint nálatok. Nálunk, az átlagos kifejlődési periódus a születéstől a nagykorúvá válásig két év, összehasonlításként a nálatok tapasztalható tizennyolc, vagy még annál is több évvel.”

„Ti a Földön „Lélekvándorlás törvényéről” beszéltek, és lényegében félreértitek a dolgot. Ami valójában történik az az, hogy ha egy egyén a Földön a testvérei iránti tudatosságból az élet megértésének magasabb szintjére kerül, akkor engedélyt kap más bolygón való újraszületéshez. Élénk emlékképeket hoz magával a földi tapasztalatok emlékéről. Túlnyomórészt ezek a saját tapasztalataira vonatkoznak, az élet irányításának alapvető törvényeiről.”

„A napi szokásokra vonatkozó emlékképek, az embertársi viszonyok a családtagokkal és a barátokkal továbbra is teljesen tisztán megmaradnak, de másodlagosak. Meg fogja tapasztalni, hogy valójában nincsenek hiányzó részek az élet különböző állomásai között, hanem folyamatos és zavartalan a fejlődés, a sok-sok név és megosztottság csak zavart keltett számára a Földön.”

„Habár a felnőtté válás eléréséhez a Földön igen hosszú időszak szükséges, a kor és a hanyatlás gyorsan jön. Mindez a régi hagyományoknak és konvekcióknak köszönhetők, melyek folyamatosan nyomást gyakorolnak az egyénre. Igaz tudás, teljesen lényegtelen, milyen régen született, könnyen elérhető. Az emberiség által hurcolt sorompók és lelki fájdalmak újra és újra megismétlődnek, évszázadokon át megőrződnek, ránehezednek rendületlenül a szellemi emberre. Mint láthatod, nem öregszünk megjelenésben vagy érzelmekben. Mindez azért van, mert minden egyes nap magunkkal visszük a friss tudásunkat, amit megtanultunk a leckékből, mindazt magunk mögött hagyva, amiről kiderült, hogy használhatatlan. Mivel lehetővé tesszük, hogy az új és friss benyomások hatása alá kerüljünk, megmaradunk fiatalosnak.”

„Mint amikor a szobrásznak is van egyfajta elképzelése amikor egy agyagdarabot a kezébe vesz, ezt igyekszik megvalósítani ujjaival, meghatározza milyen formát öltsön az agyag, ugyanez érvényes az emberi testre is. Az ember önmaga szobrásza, a Teremtő által szolgáltatott anyagból. Az ember saját döntése, a Világegyetemen belül, hogy mi lágyítja meg testét és milyen érzések töltik el természetét, a szépségé vagy a csúfságé.”

„A ti világotokban az Istenséget idősnek ám mégis öröknek ábrázoljátok. Ez hatalmas ellentmondás, hiszen minden ami örök, kortalan.”

„Az óceánjaitok a mélyükön és felszínükön végbemenő vég nélküli mozgás eredményeként képesek fennmaradni korokon át. Egy kis pocsolya is azonban mutat egyfajta kort, hiszen összetétele megváltozik, a kezdetben tiszta vize bepiszkolódik. Ezután beáll a pangás – szavaitok szerint.”

„A testi betegségek és az enyészet hasonló működés eredményei. Mivel nem tanultátok meg, miként éljetek a természeti törvények szerint, bekövetkezik a személyes pangás, stagnálás állapota. Alkalmanként, még a ti világotokban is, képesek igen magas életkort elérni a ti normáitok szerint és továbbra is fiatalosan hatást kelteni emberek. Mindez a mentális képességek megőrzésének köszönhető, az érdeklődés és a lelkesedés átlagon feletti jelenlétének.”

Adamski felidézte magában néhány ilyen ember képét ismerősei közül és egyetértően bólintott: „Valójában messze fejlettebbek vagytok nálunk – mondta. – Eljutottatok már arra a pontra, ahol már a fejlődés töretlenül folytatódhat?”

„A kérdés mosolyra késztette Firkont: „Ó közel sem! Ám amikor hibát követünk el, az leckeként szolgál számunkra további viselkedésünket illetően, sokkal inkább, mint valami elrejtenivalót, vagy igazolnivalót. Továbbá, bármikor, ha újabb területet fedezünk fel, legyen az akár fizikai akár szellemi, nyilvánvaló, hogy elkövetünk pár hibát. Számotokra, amit hibának neveztek, az valami szégyenletes dolog és emiatt gyakran kigúnyolnak és megbírálnak egyéneket vagy csoportokat. Ez az egyik legerősebben bevésődött viselkedési forma a földi emberekben, amiről tudniuk kellene, vagy embertársaiknak kellő toleranciával kellene kezelnie, hogy új utakat is kipróbálhassanak. Más szavakkal, nincs olyan ember, aki valaha is bármihez hozzáfog, hogy ne hibázna, nem számít mi az eredmény. Az embernek meg kell tanulnia valamit. Elemi hibái révén hatalmas mértékben járulhat hozzá embertársaihoz fűződő viszonya javításához. Elszántság és felfedezés vezetheti őt el új utak kipróbálásához, s ha rossznak bizonyul, szükségtelen másoknak is ugyanazt megpróbálnia. Ő egyedül szenved a hiba miatt, és mi, a testvérei, dicsérjük érte.”

Amint Firkon abbahagyta a beszédet és Ramura pillantott, Adamski megérezte, gyümölcsöző beszélgetésük véget ért. Semmi szükség nem volt egyetlen szóra sem, amikor felálltak az asztaltól. Rendezték a számlát és hamarosan ismét az utcán voltak.

Ez alkalommal Firkon és Ramu nem tartott Adamskival vissza a hotelbe. „Nagyon hálás vagyok” – mondta Adamski amikor elváltak, a szavak valahogy nem tűntek megfelelőnek fülei számára.

Egy pillanatig megállt, figyelte, amint eltávolodnak, azután az ellenkező irányba fordult, egyenesen a hotel felé.

Ismét a nagymester

Nem sokkal a beszélgetés után Adamski ismét késztetést érzett, ezért hamarosan úton találta magát Los Angelesbe. Az út egész tartama alatt eltöltötte egyfajta kellemes előérzet, ami emlékeztette gyermekkora Karácsonyt megelőző izgatott várakozására.

Más bolygókról való barátaival a mentális párbeszéd egyre kifinomultabbá vált az idő múlásával. Tudta, példának okáért, hogy a következő beszélgetésre nem egy földi étteremben kerül sor, hanem ismét fel fogják vinni az űrbe a hajóikon.

Ebben a boldog állapotban, a hatalmas hegyek látványa, melyek ez első út alkalmával is elvonultak az út mellett, most még az eddiginél is csodálatosabb látványt nyújtottak. És a völgyek, aranysárgásba öltözve a természetes állapotuknak megfelelően, vagy ragyogó zöldbe, ahol művelés alatt állottak, szeretettel töltötték el a mi Föld bolygónk iránt. Tökéletesen igaz, ha az emberiség képes lenne pusztán annyit megtanulni, hogy megújult tekintettel pillantson rájuk, nem maradna többé hely keserűség és harc számára.

Az idő még a megszokottnál is gyorsabban telt a vezetés során. Bejelentkezett a hotelbe, egyenesen a szobájába ment, majd visszatért az előcsarnokba.

Habár a pult fölötti óra mindössze kicsivel délután öt óra elmúltát jelezte, és Adamski természetesen nem volt éhes, mégis igen erős késztetést érzett arra, hogy elmenjen enni valamit a kis étterembe és mire visszatér, már várni fogják a barátai. Így is tett, s amikor hat óra előtt valamennyivel visszatért a hotelbe, Ramu lépett hozzá.

Adamsi nagy örömmel üdvözölte, s megkérdezte, megváratta-e.

„Egyáltalán nem – válaszolta. – Tudtam, mikor fogsz érkezni!”

A Pontiac a járda szélénél parkolt a sarkon túl. Amikor Adamski beült, Firkon felöl érdeklődött.

„A mostani alkalommal nem tud velünk jönni – felelte Ramu -, ezenkívül megkért, mondjam el neked, mennyire sajnálja, hogy nem találkozhattok.”

Az örömteli állapot és a várakozás kellemes érzete a hosszú utazás alatt végig Adamskival volt, kifelé Los Angelesből és azután is. Alkalomszerűen néhány szót váltottak, az utazás során azonban keveset beszélgettek.

Végül lefordultak a főútról és végigzötykölődtek egy hosszú, keskeny úton; nagyjából fél óráig tartott. Keresvén a Kutató fényét a sötétségben, Adamski halvány ragyogásra lett figyelmes a távolban. Ahogy alakjai egyre inkább körvonalazódott, felismerte a méretéből, hogy minden bizonnyal szaturnuszi Kutatóról van szó, vagy legalábbis hasonló hajóról.

Kiderült, ugyanaz volt, és Zulu jött elébük üdvözlésre. Az út a magasban lebegő anyaűrhajóig gyorsan véget ért. „Ez az…” – kezdte Adamski, mire Zulu bólintott és elmosolyodott: „… a szaturnuszi hajó, amelyiken korábban jártál? – Igen.” A leszállási manőverek pontosan olyan simán zajlottak, mint az előző látogatás során. Miközben Zulu a nagy fogadóterem felé vezette Adamskit, megállt egy pillanatra és így szólt: „Maga a mester kért meg, hogy hozzunk ide ma este. Ez a látogatás teljes egészében csak az ő meghallgatásából áll. Ha lehetőség nyílna számomra, hogy a megértés magasabb szintjére jussak, megvalósulhatna, ha hallhatnám mindezt.”

Belépvén, Adamski egy pillanatra megtorpant látván a terem szépségét és az azt kitöltő harmóniát. Mindazok, akik a korábbi találkozón jelen voltak, most szintén, senki idegen, két hölgytől eltekintve, akik egymáshoz való hasonlatosságuk alapján ikreknek tűntek. Adamski úgy vélte, mielőtt még bármit is megtudott volna, hogy szaturnuszi nőkről lehet szó. Blúzuk ujjának jobb oldalán, közel a gallérhoz, ugyanazt a jelet viselték, melyet a legutóbbi látogatása során a szaturnuszi férfiakon látott. Miután a barátai üdvözölték, a két bájos idegennel is üdvözölték egymást. Különböztek mind személyiségükben, mind ruházatukban a többi nőtől. Mivel továbbra is Adamski mellett maradtak, lehetősége nyílt mindezt részleteiben is elemezni. Mindkét hölgynek nagyon sötét haja és szeme volt, vastag, ívelt szemöldökkel. A bőrük színe meglepően fehér volt, rózsaszín folttal az arcukon; ajkaik teltek és pirosak voltak. Mindketten nagyobb elevenséget sugároztak, mint a többi nő. Adamski úgy vélte, mindennek semmi köze a tényhez, miszerint szaturnusziak voltak, ám jellemző jegye volt személyes tulajdonságaiknak.

Világoskék blúzt viseltek, hosszú bő ujjakkal, a csuklónál enyhén összehúzva. Ezek a blúzok inkább hasonlítottak valamiféle rövid dzsekihez, a nyakrésznél pedig keskeny, fodros gallérban végződtek. A szoknyák ugyanabból az anyagból készültek és ugyanolyan színűek voltak. Ez utóbbi nagyon könnyű szövetnek tűnt, teljesen különbözött szövése bármitől, amit korábban valaha látott. A széles övvel tartott szoknyák bokáig értek, hasonlatosan a többi nő öltözetéhez. Őzbarna szandált viseltek formás lábukon.

Adamski nem látta még a mestert, és arra gyanakodott emiatt maradtak állva mindannyian, várakozván belépésére.

„Igencsak jelentős aktivitást mutat a légierőtök ma este – mondta Ramu Adamskinak -, és a hajó most emelkedik. Valószínűleg lebegő pozíciót veszünk fel nagyjából 30.000 méteres magasságban.”

Szükségtelen mondani, sem korábban sem akkor semmiféle mozgást nem lehetett észlelni.

Ebben a pillanatban a mester belépett, és valamennyien felé fordultak.

Amint tekintete találkozott Adamskiéval elmosolyodott és odasétált egy asztalhoz, mely körül alacsony, karfákkal ellátott érdekes, tökszínű, selyemkinézetű anyaggal bevont székek sorakoztak.

Ramu odavezette Adamskit az asztal túlsó oldalára, a mester pedig jelezte, foglaljon helyet a jobbján. Az egyik szaturnuszi hölgy pedig Adamski másik oldalára ült, s miközben a többiek is éppen helyet foglaltak, Adamski megragadta az alkalmat és megkérte őt, vajon elmondaná-e az embléma jelentését. A nő előzékenyen megfordult, így Adamski könnyebben megfigyelhette jobb vállát, miközben megszólalt: „Arra utal, hogy a Szaturnusz ennek a rendszernek a bírája.” Habár Adamski nem értette pontosan, mit ért az alatt, hogy „bírája”, a nő nem adott további magyarázatot. A jel egy kört tartalmazott, gyűrűvel övezve (nagyon hasonlatosat ahhoz, miként a gyűrűs bolygó feltűnik távcsöveinkben), a kör belsejében pedig egy kiegyensúlyozott, kétkaros mérleget.

Megköszönvén neki Adamski hátradőlt a székén, s úgy találta, nehéz lenne bármi mást találni ennél kényelmesebbet. Nemcsak egyszerűen a párnázottsága, hanem az a tulajdonsága miatt is, ahogy a levegőt áramoltatta a test körül. A mester elkezdett beszélni: „Fiam, néhány dolog, amit ma este hallasz ismétlésnek tűnik, mindez azért van, mert azokat a dolgokat, melyekről beszélek, nagyon fontos megértened, és talán egy teljesebb magyarázat segít neked a kapott tudás alkalmazásában.”

Adamski nagyon örült e szavaknak, mivel, a megígért telepatikus segítség ellenére, továbbra is félt attól, nem fog tudni mindenre pontosan visszaemlékezni.

„Hatalmas tévedés uralkodik el egyre inkább a földi emberekben – mondta a mester -, az a szokás, hogy igyekeznek sok-sok részre osztani mindazt, amit soha sem lenne szabad megosztani. Sok-sok különböző csoport és tanítás létezik nálatok, számos formája a kedvelt és nem kedvelt dolgoknak, mindez csak azért, hogy a bolygótokon uralkodó zavarodottságot tovább fokozza.”

„Nekünk, más világok lakóinak, nincsenek ilyen csoportjaink, ám tisztában vagyunk a viszonyokkal és minden létező dolog függetlenségével. Tudom, mélyen átérzed a mögötted lévő falon látható Istenség koncepciójának erejét és kisugárzását. Mindig élénken őrizd emlékezetedben ezt a képet, és emlékezz rá, szívünkben soha sem felejtjük el, hogy Őbenne ölt minden létforma testet.”

„Ő annak adományozója, amit ’életnek” hívsz. Szintén Ő az életadója rajtunk keresztül a mi teremtményeinknek, melyek kapcsán Ő ad utasítást, mit teremtsünk. Ő az aki tudja, miként kombináljuk az ásványokat és az elemeket – nemcsak hogy nekünk segítsen, hanem a Világegyetemet is, sokkal jobban, mintha egy létforma tapasztalataira lenne utalva a felnövekedésben, hogy megfeleljen a magasabb létezési szintnek. Mi, a Vénuszon, és más bolygókon a fejlődés különböző szintjén állunk, felismerjük az ásványokban és az elemekben az örökké tevékenykedő Isteni hatást, a folytonos megújulást. Ezért az egyhangúság, földi értelemben, soha sem létezhet.”

„Mivel az egész Világegyetem Isteni Teremtőjének tisztelettel adózunk, ezért az ember teremtése iránt is tisztelettel és elismeréssel, aki különböző megnyilvánulási formákra irányítja az elemeket és szolgálatába állítja azokat. Ennek eredményeként az elemekben szintén feltámad a szándék, hogy napról-napra mind jobban megfeleljenek ennek, a szolgálat magasabb szintjén valósítsák meg működésüket… a szolgálatnak, mely soha sem szűnik meg, merthogy örök.”

„Vegyünk egy példát, abból talán tisztábban megértheted; az a darab vas, amit az ásványok között találsz a Földön, egy bizonyos módon szolgál téged. Ha megmunkálod ezt a vasdarabot, általad úgynevezett ’elektromosságnak’ teszed ki, akkor megváltozik korábbi szolgálati állapota, más módon fog szolgálni, a ’mágnesesség” révén. Ezáltal felruházódik a vonzás képességével, amivel korábban nem rendelkezett. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az elemek magasabb szintű szolgálatra fejlődnek. Eleinte nem volt más, mint egy puszta természetes vasdarab, azután eljutott a szolgálat egy magasabb állapotába, ahol már képes volt vonzásra, amire természetes állapotában nem. És így tovább és tovább, ez a vasdarab magasabb és magasabb szolgálatokra képes, miként azt a Teremtője elrendelte.”

„Láthatod, mire gondolok akkor, ha az embert szolgáló ásványokról és más elemekről beszélek. Miközben ezt teszik, különböző képességek, ismeretek birtokába jutnak, a Mindent Önmagába Foglaló Intelligencia szolgálata révén. Ez a törvény, tudomásom szerint, ismert a földi emberek előtt is, mint a Transzmutáció Törvénye, vagy az Evolúciós Törvény.”

„Miként az emberi test, ahogy a tied vagy az enyém elemekből áll, beleértve ásványokat is. Miként az bizonyítható, a tested alkotó ezen elemek és ásványok engedelmeskednek a rájuk vonatkozó hatásoknak. Ha a benyomások alkotta környezet kellemes, a lényre, az ’emberre’ azt mondják, boldog. Azonban haragos állapotban, amikor a test ilyesmit tapasztal, bizonyítható, hogy az ásványok és az elemek hasonlóképpen reagálnak belül, mivel folyamatosan szolgálják irányító intelligenciájukat. E nélkül, nem tudnának a kifejeződés magasabb szintjére emelkedni.”

„Ti, földi emberek folyamatosan bajt hoztok a saját fejetekre olyan dolgokat teremtve, melyek szemben állnak egymással, sokkal inkább, mintsem együtt működnének. Valami mássá formáltátok önmagatokat, mint a Isteni eredetetek. Számos hamis elképzelést adtatok saját létezésetekhez, ahelyett, hogy megmaradtatok volna természetes állapototokban; mint például egy gyönyörű nő, aki pusztán önmaga által gyönyörű, mindenféle csecsebecsét aggat magára, hogy még szebb legyen, eközben azonban a csecsebecsék az ő saját szépsége fölé emelkednek. Pontosan ugyanígy cselekesztek, amikor olyasmiket adtok mindennapi életetekhez, melyeknek semmi köze az élethez magához, vagy az intelligenciához. Hadd mutassak rá erre neked: lényegi, az emberben mélyen benne rejlő tulajdonsággal élünk a Vénuszon, miközben ti nem alkalmazzátok ezt a princípiumot, ellentétben más világokkal.”

„Azt állítjátok, öt érzékszervvel rendelkező lények vagytok, és aztán hozzátesztek továbbiakat – a hatodikat, a hetediket és így tovább. Kutatjátok, miként lehetne tökéletesíteni e korlátlan megtapasztalásokat, ahelyett, hogy a meglévőket fejlesztenétek. Azt állítjátok, létezik tisztánlátás, tisztánhallás, mentális telepátia, vagy érzékeken túli érzékelés képessége, ezért egyetlen dolog kifejeződéseit legalább négy különböző csoportra osztjátok. És, ennek eredményeként, az igazságról vallott álláspontotok összezavarodik és elveszik.”

„Hagy világítsam meg ezt egy kicsit. Először is, igazából ásványokból és elemekből épültök fel, amit természetnek hívtok. Második helyen, mint ebben a formában megnyilvánuló intelligenciák, az Isteni Teremtőtök alkotásai. Az ásványokból és elemekből felépülő részeteket négy csatorna, vagy érzékszerv ruházza fel, ezeken keresztül tapasztalhatjátok meg amit fizikai manifesztációnak hívtok. Az Intelligencia vagy az isteni lényeg, minden egyes fizikainak bélyegzett sejteteket átjárja.”

„A négy érzékelés, amire utaltam, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás. Észrevehetted, nem említettem azt az érzéket, amit a Földön ’tapintásnak’ hívtok. Merthogy a tapintás az intelligencia, mely minden mást megelőz.”

„Engedd meg, hogy megmagyarázzam. Senki, egyetlen egy világon sem képes olyan formákat építeni, mint ti, vagy létezésre késztetni, miként ti teszitek. Ezt egyedül a Világegyetem Teremtője teheti meg. Ezért, el kell fogadnotok azt, hogy ha egy forma egy másik formán belül létezik, akkor azt szülőanyjának tekinthetjük, ez pedig nem a legtökéletesebb megoldás egy másik test felépítése számára. Habár a koncepció a tökéletes manifesztáció irányába mutat, amíg végül is meg nem születik az általatok fizikai világnak nevezett térben.”

„Ha megszületik, ez a forma rendelkezik szemmel, füllel, szájjal és orral. A szem lát, a fül hallja a hangokat először; az orr szagol és a száj megérzi az ízeket első alkalommal. Mindezek a test részeiként lettek megalkotva. Amint a test megtapasztalja a fizikai világot az első alkalommal, ezeket az érzékelési csatornákat használja, merthogy ezek a test részei. Miközben a létforma anyja nem tudja, miként épültek ezek fel.”

„Ám itt a tapintás érzése, amit kivettem az érzékszervek közül, mint tudod. Emlékeztetőül, amíg a kicsi az anyja testében van a kialakulás szakaszában, ha az anya testét nyomás éri, a benne lévő test szintén értesül erről a nyomásról. És vedd figyelembe a két test különválását, amikor a megszületendő test készen áll arra, hogy változásokat okozzon az anyában, az anya sem ellenőrizni nem tudja ezt a folyamatot, sem előírni; a tőle elválót, ebben az esetben az érzés a két távoli reakcióban jelentkezik – az anyában és a gyermekben. Ez bizonyítja, hogy mindketten az érzékelés mezőjében tevékenykednek, illetőleg, érzik a másik függetlenségét. Habár ők test a testben. Szintén bizonyítható, hogy ez a dolog, amit ’érintésnek” vagy ’érzésnek’ hívtok, az intelligencia mezőjében zajlik, ismervén, hogy mit kell tenni és mikor kell tenni. Úgy tűnik, ez a mező a ’tudó’”.

„Amikor mindezt megfontolás tárgyává tesszük, elemzés céljából, a tapintási érzék központi fontosságúnak bizonyul, igazából a test lelkének számít – része a mindent magába foglaló intelligenciának. Mivel ez egy érzés – és mivel érzés, mint tudod, egyfajta éberségi állapot, vagy tudatos tudatosság, miként mi ismerjük.”

„Nos, amikor ez a tudatosság elhagyja az ásványi testet és a Földet, miként az ember tudja, a szem, a fül, az ízlés és a szaglás nem működik többé. Amikor a test eszméletlenné válik, semmi mást sem ismer fel, csak a tapintást. Más szavakkal, legyőzhetitek a testet, és akkor nem képes úgynevezett érzékelésre vagy megérintve lenni.”

„Másrészről, ha valaki elveszíti a szemét, elveszti a hallását, az ízlését és a szaglását, azonban megmarad a tapintás érzése, mely tudatos, többé kevésbé életben tartja az illetőt és intelligensen működik. Amikor pedig a testet valamiféle ütés éri, a tapintás fájdalomként hat, és nem azonos a korábbi állapotával.”

„Könnyű így ezért belátni, hogy a test, amit ’embernek’ neveztek valódi intelligenciája nem használatos és félreértelmezett, az érzéklet, amit tapintásnak ismertek, igazából a test élete vagy lelke. Az emberi test – és hasonlóképpen igaz minden egyéb formára – szolgálatra alkotott, ásványai és elemei alárendeltek a négy fő fizikai érzékelési csatornának.  Miközben az ötödik, az egyetemes, adja az érzékelés képességét a másik négynek. Amikor ez az érzékelés képessége eltávozik, a másik négy nem képes érzékelni vagy működni.”

„Amikor az ember felfogja ezt a tényt, hirtelen rátalál valós önmagára a maszk mögött. És amikor ezt teszi, a korlátozott börtön, melyben eddig élt hosszú időn át, szétfoszlik, és ő a Világegyetem lakosává válik. Ily módon, látja a törvényeket működés közben minden formában, attól függően, milyen formáról van szó, beleértve magát a bolygót is, ahol él. És az ember megismeri önmagát! Így cselekedve pedig megismer minden dolgot. Megismeri a Teremtőjét is, úgy, ahogy soha sem ismerte korábban; mint az Egyetemes vagy Isteni Intelligenciát.”

„A felismerés vagy megértés révén az ásványi ember felemelkedik egy, az Atyával való közösség állapotába, melyben az Atya és a Fiú eggyé válik. Ha egyszer a földi ember megtanulja és megérti ezt, nem lesz egyedül ezzel az ismerettel tudatában, ellenkezőleg, úgy fog élni, ahogy mi tesszük, ugyanannyi öröme telik az életben, mint nekünk más bolygókon.

„Amint a Bibliátok mondja, a tékozló fiú hazatérvén feladta fizikai testének hiúságait és mindezeket az Atya szolgálatába állította, sokkal inkább, mintsem ő szolgált volna nekik.”

„Természetesen, fiam, te ismered ezt a törvényt és megpróbálsz úgy is élni, miként azt évek óta tanítják. Ez sem nem új számodra, és nem tartalmaz semmi újdonságot sem számodra. Ez egy egyetemes törvény, melyet minden embernek ismernie kellene, és úgy élni, hogy élvezhesse az Atya fiainak isteni elsőszülöttségét. Nyomatékosítanod kell, amennyire csak tudod, megértetni embertársaid tudatával a Földön az ismereteket önmagukról, mint a legfőbb kívánalmat. És az első kérdések:

Ki vagyok én? Milyen csatornákon keresztül fejezhetem ki magam abból a célból, hogy visszatérhessek az egyhez, amelyből kivettettem?”

„Emlékeztesd őket, az embernek ehhez nincs mit hozzátenni. Csak annyit tehet, hogy kifejeződésre juttatja, ami már az övé. Ám meg kell tanulnia megérteni mi az, ami az övé és élni ezzel a felismeréssel. Az élet az, ami a fontos. Amikor egyszer teljessé válik, a földi ember szomorúsága hamarosan megszűnik. Akkor majd ezek az elemek, melyek a négy érzékszerv működését, a látást, a hallást, az ízlelést és a szaglást építik fel, tovább fejlődnek, sokkal érzékenyebb szervezetek lesznek, nemcsak az általatok fizikai világnak nevezett részt, hanem az egyetemest is szolgálják.”

„Egy további tény, amire a földi embernek rá kell ébrednie az, hogy az ’egyetemes’ magában foglalja a fizikai világot és nem pedig azon kívül létezik. Minden, ami része a Világegyetemnek, egyben az Isteni, vagy Legfelsőbb Intelligenciának is része – nem kívül van attól.”

„Ezért vagyunk annyira érdekeltek a ti világotok és a ti életetek irányában, mintha csak a sajátunkról lenne szó, hiszen mi mindannyian ugyanannak a Legfelsőbb Intelligenciának királyságához tartozunk. Mi már megtanultunk eszerint élni sok száz vagy sok ezer évvel ezelőtt. Mivel mindezt már megértettünk, ezért semmiféle sértő szándék nincs bennünk, miként bennetek van a Földön. Mivel tudjuk, mindenféle zavarral együtt kell élnünk, amit mi okoztunk, hiszen egy háztartásba tartozunk.”

„Ha egyszer a fizikai ember tudata felemelkedik a megértés szintjére, nem fog látni semmi csúnya vagy kellemetlen dolgot, meglát azonban mindent folyamatában, útban a szépség és a lelkesedés szentsége felé. Amint a földi ember megtartja ezeket a törvényeket, meglátja majd és megérti, hogyan működik mindez az alacsony szintektől a magasakig, mely egyetemes cél, nem pedig a magasból a mélybe való süllyedés. Miközben az erő a magasabb szintekről fejeződik ki, még az alacsonyabb szintek felé is, hogy az alacsony szint megkaphassa az erőt a magasabbra emelkedéshez. Örök igazodás működik, de soha nem megosztás. Ismervén ezt a törvényt, a bolygóink lakosai, saját fejlődésük érdekében használják fel és használata révén elérik az örök élet felismerésének képességét és a benne rejlő szabályokat.”

A túlnépesedés gondolata villant Adamski fejébe, ez gyakori téma a különböző nemzetek által folytatott megbeszéléseken. A legkisebb megszakítás nélkül, a nagy bölcsesség embere válaszolt a gondolatra.

„Nem fiam. Nem vagyunk túlnépesedve és ilyen feltételek sohasem fenyegettek bennünket, miként a földi embereket. Semmit sem töltünk tele, mielőtt végiggondolnánk vagy megterveznénk, veletek ellentétben. A természeti törvények egyensúlyban vannak, s mi elfogadjuk ezt. Emellett, akik elegendő ismeretet gyűjtöttek össze egy bolygón, ha úgy választanak, kutathatnak egy másikon való megszületés lehetősége után. Efelé tartva két választásuk van. Megtehetik ezt a változást a szülőcsatorna használata révén, vagy egy hajó is odaszállíthatja őket ugyanabban a testben. Számos esetben történt már ilyen a Földön. A legtöbben úgy fejlődnek a Földön tovább, hogy újjászületéssel kerülnek át másik bolygóra. Mások, elég kevesen, közvetlenül kerültek elvitelre, miként a Biblia is beszél erről.”

„Halál más bolygókon is létezik, pontosan ugyanúgy, mint a Földön. Mi azonban nem halálnak hívjuk, és nem gyászoljuk azokat, akik eltávoztak, miként ti teszitek ezt a Földön. Tudjuk, hogy ez az eltávozás nem más, mint környezetváltozás, egyik helyről a másikra. Megértettük, hogy nincs többről szó, mint elköltözésről egyik házból a másikba.

„Nem vihetjük magunkkal a házunkat, amikor egyik helyről a másikra költözünk. Nem vihetjük magunkkal a testet sem, amely a ház, egyik helyről a másikra a halál során. A földi tested anyaga a Földhöz tartozik, és ott kell maradnia, a ti világotok részeként. Amikor azonban elköltözöl a Földről egy másik bolygóra, az a világ kölcsönadja neked saját anyagait, hogy felépítsd a házad, megfelelve szükségleteidnek és a feltételeknek, hogy ott élhess.”

„A földi ember elképzelése a Világegyetemről nagyon szegényes. Nem képes felfogni a Világegyetemet a maga határtalanságában. Habár használja a szót: végtelenség. A végtelenség, az  ember saját meghatározása szerint kezdet és vég nélküliséget jelent. Akkor milyen hatalmas a Világegyetem? Olyan hatalmas, amilyen végtelen.”

„Az ember tehát nem átmeneti megnyilatkozás. Örök megnyilatkozás. Mindazok pedig közülünk, akik megtanulták ezt az igazságot, folyamatos létezésben élnek, mivel számukra minden a jelen.”

„Mi a Vénuszon legalább annyit öltözködünk, mint ti és számos dolgot hasonlóan teszünk. Nincs jelentős különbség a mi megjelenésünk és a tietek között, vagy ami a ruházkodást illeti. A nagy különbség annak megértésében rejlik, kik vagyunk mi.”

„Mivel sikerült megértenünk, hogy az élet mindent magában foglal, mi vagyunk az élet, tudjuk, hogy semmiben sem tehetünk kárt anélkül, hogy magunkban ne tennénk egyúttal. Az élet pedig, az élet végtelen, meg kell maradnia elsődleges állapotában, és kifejeznie ezt, folyamatosan meg kell újulnia.”

„Ezért, miként azt mondtam, monotonságot soka sem tapasztaltunk. Minden pillanat, mely elvonul, örömteli.”

„És teljesen lényegtelen mivel foglalkozunk, vagy mit kell tennünk. Amit szükségesen elvégzendő munkának neveztek, teljes élvezettel végezzük, és szeretjük a létezésünket. És a mi bolygónkon, minden nap elhozza a maga elvégzendő dolgait, pontosan úgy, mint nálatok. Minden egyes embertől és minden formától elvárják, hogy a rendelésének megfelelően szolgáljon. Senkit sem ítélnek meg hibái miatt. Nincs semmi különbség a különböző típusú szolgálatok megítélésében, akár valamit alantasnak hívtok, akár nem. Minden szolgálatot egyenlő mértékben méltányolnak. „A földi emberek megkapták ezt a törvényt, mivel elhozták a számukra azok, akik ismerték és akik gyakorolták ezt más bolygókon. Nyomatékot kapott Salamon templomának épületében. A szőlőültetvényeken dolgozó munkások bére hajszálpontosan azonos volt a nap végén, miként arra Jézus hivatkozott, a ti Messiásotok, hivatkozással élt arra vonatkozóan, hogy minden szolgálat egyenlő megbecsüléssel bír.” – amint a nagymester szünetet tartott és kezét könnyedén a homlokához emelte, Adamski rádöbbent, mindez ideig teljes mozdulatlanságban figyelte. Most kissé áthelyezte testsúlyát és várta a beszéd folytatását.

„Habár a légkör az egyes bolygókon alig különböző, ellentétben a tudósaitok körében jelenleg elterjedt hittel, a földi ember bárhova elmehetne a Világegyetemben anélkül, hogy kényelmetlenséget jelentene számára. Valójában, ez lesz majd a természetes öröksége, ha egyszer majd a megérik arra, hogy megértse önmagát és felfogja, ennek a formának a nagyszerű alkalmazkodó képességét.”

Ismét szünetet tartott és kissé előrehajtotta a fejét mintha meditálna, mielőtt folytatta: „Kifejlesztettük a tudatos érzékelésnek egy bizonyos fokát, mely nem teszi lehetővé számunkra, hogy leüljünk akármelyik emberi közösségbe anélkül, hogy az áldás gondolatát ne hordoznánk. A puszta jelenlétük a mi körünkben már maga egy áldás, mert nem úgy tekintünk rájuk, mint egyszerű emberekre, hanem mint az Isteni Intelligencia jelenlétére egy élő formában, akit emberként ismerünk. Tudatosságunk pontosan ugyanilyen módon irányul az embertől eltérő formák felé is.”

„Magát az Isteni Tudat megnyilvánulását látjuk bármiféle és mindenféle forma fejlődésében, a legkisebbtől a legnagyobbig. Megtanultuk, hogy semmi, de semmiféle forma, nem lehetne az ami, anélkül, hogy áthatná az élet, vagy ne támogatná azt. És az élet, miként azt felismertük, az Isteni Legfelsőbb Intelligencia.”

„Egyetlen pillanat sem múlik el, még álom közben sem, hogy nem tudatosul bennünk az Isteni Jelenlét.”

„Ez az igazi célja az ’emberi’ formának… melyre teremtetett. Mivel miközben minden egyéb forma megnyilvánul saját egyéni szolgálatának területén, az övé az az ásványokból és elemekből kifejlett forma, mely képes kinyilvánítani az Isteni Intelligencia legmagasabb állapotát.”

„Nem vagyunk senki őrei, nem vágyunk semmire sem, ami a másoké. Mivel valamennyien egyenrangú résztvevői vagyunk a bolygóink javainak.”

„Adamski pontosan megértette a nagy tanító szavait más világokról, azonban egy kérdést tolult tudatába. Azon tűnődött, vajon hogyan látják az élelemért való ölés kérdését, ha ölnének, vagy ha csak gyümölcsöket és zöldségeket fogyasztanak, ezek nagyon is élnek a saját megnyilvánulási szintjükön. És mint mindig, a válasz azonnal megérkezett, anélkül, hogy Adamski megszólalt volna.

„Nincs semmi logikátlan ebben, fiam. Amikor megeszel egy salátalevelet, a tested részévé válik, nem igaz? Ennek eredményeként, ettől kezdve, elkezd dolgokat megtapasztalni veled együtt. Amit igazából végrehajtasz az nem más, mint egy dolog átalakítása a saját formádra. Ha nem ez lenne a helyzet, ha saláta megérne, magot hozna azért, hogy újra növessze saját fajtáját, és ez lesz ebben az esetben a teljes megtapasztalása. Azonban téged szolgálva, magasabb szintjére emelkedik a szolgálatnak, általad.”

„A szándék is belép az elvek közé. Ha az indítékod a pusztítás, a sérülés-okozás vagy a hősködés, akkor valami baj van. Ha azonban a szándékod magában foglalja a szolgálatot, akkor átformálhatod felhozva a saját állapotodra, általad, és akkor minden rendben van. Valóban átalakítasz ásványokat egyik állapotról egy másikra, hogy magasabb szinten szolgálhassanak. Amikor így teszel, összhangban cselekszel a növekedés vagy fejlődés törvényével, a ti világotokon ’evolúciónak’ hívják ezt olykor. Ez a Teremtő törvénye.”

„Az emberek a te világodon sokat alkalmazzák a formát – a rombolást – nem fogják fel a felemelkedés törvényét, mert úgy kezdtek gondolkodni, hogy a forma maga létezik csak önmagában. A forma azonban csak az élet csatornája, vagy intelligencia, vagy kifejeződés. A Mindent Magába foglaló Intelligencia nem tud kifejeződni egy salátalevél révén. Ezért a salátalevélnek át kell alakulnia bizonyos lépéseken át, melyek segítségével magasabb kifejeződést nyer. Ez az a mód, ami jutalmazott.”

„Amikor ezt a törvényt teljes mértékben elfogadjátok és éltek eszerint a Földön, miként az teljesen elfogadott és megélt dolog más bolygók és rendszerek lakosai által, a földi légköri körülmények kellemesebbé válnak majd. Minden egyes forma innentől kezdve boldogságot fog sugározni önmagából és bepermetezi vele a levegőt mindenfelé, amerre csak ember él.”

„Tudni szeretted volna, milyen módszerrel jutottunk a fejlődés magasabb szintjére, melyen most élünk. Ezek az alapvető törvények, melyek szerint élünk, és mely segítségével a földi ember is felemelkedhet, ha elfogadják a választást, és eszerint élnek.”

„Amikor a földi ember megtanulja, hogy ők sem a testet sem a házat nem jelentik, ők pusztán elfoglalják a testet, vagy a házat, hogy bárhol építhetnek otthont ahol csak akarnak, mivel mestereivé válnak az elemeknek, ahelyett, hogy azok irányítanák őt.”

„Miközben ti földiek kellő ismeretre jutottatok, hogy bizonyos elemeket irányítsatok, bizonyos pontig, rosszul használt ismereteitek széles körben elterjedtek, és az elemek szembefordulnak veletek, hogy elpusztítsanak titeket, miként számos emberi civilizáció a Földeteken már elpusztult a múltban.”

„Ez az az állapot, melyben a földi embereket most találjuk. Mi segítséget próbálunk nyújtani mindenhol, ahol erre lehetőség nyílik, ám igen nehéz mindezt számbelileg hatékonyan tenni, hiszen nagyon kevés tudat kellően fejlett ehhez a földi emberek körében.”

A mester elhallgatott egy pillanatra. Azután azt mondta: „Ez nem az első alkalom, hogy elhoztunk ide a hajóinkra, és nem is az utolsó. Biztos lehetsz benne, hogy mi, a más világok lakói, időről-időre elhozzuk számodra az igazságot, hogy tovább add embertársaidnak a Földön. Beszélni fogunk neked a más világon zajló fizikai életről, miként az általad spirituális vagy vallási igazságokról is, habár nem teszünk ilyesféle felosztást. Egyetlen fajta élet létezik. Ez az élet mindent magában foglal, s amíg a földi ember nem érti azt meg, hogy nem szolgálhat vagy élhet kétfajta életet, csakis egyfajtát, folyamatosan egymással szembe fogja állítani a kettőt. Ez olyan hatalmas igazság, amint a földi embernek meg kell tanulnia, mielőtt a ti világotokon zajló élet összeegyeztethető lenne a más világokon zajló élettel.”

„És most, fiam, itt az idő, hogy visszatérj a Földre. Amit most tanultál, nagy értéket jelenthet a bolygódon élő emberek számára. Beszélj hozzájuk szavak és írott szöveg által. Ne félj, hogy bármit is elfelejtesz abból, amit mondtunk neked. Amikor beszélni vagy írni kezdesz, az első gondolattól kezdve folyamatosan fog a memóriádba áramlani az ismeret.”

A másik világ e gyönyörű hajóján béke honolt. Az éjszaka folyamán tanult lecke mély megértéssel és jelentéssel bírt. Valahogy Adamski számára úgy tűnt, mintha ezt az egész leckét már hallotta volna, talán sok-sok alkalommal az életei során. úgy tűnt, ezt az életet szereti, hiszen új dolgokat adhat át másoknak, amitől azok megnyílnak és növekednek saját megértési szintjükben.

Ismét úgy érezte, nem szükséges visszatérnie a Földre, szívesen maradt volna csodálatos barátaival és utazott volna velük más világokra. A bölcs ember azonban így szólt: „Fiam, sok még a Földeden a tennivaló. Az emberek éhesek és táplálni kell őket. Vissza fogsz térni a Földre és megosztod velük a szellemi táplálékot, amit számodra kinyilvánítottunk, hogy ne pusztuljanak el a tudatlanság sötétségében annyi sok nemzedéken át.”

*     *     *

Az úton hazafelé, Ramu vagy Zulu által meg nem szakított csendben Adamski számára úgy tűnt, még mindig a mester szavait hallja, gyengéd ragaszkodását küldetés-adásához Adamski szándéka ellenére.

A visszaút a városba a már megszokott és ugyanolyan volt. Tétován emlékezett vissza a búcsúzásra a Kutató pilótájától, de nem tűnt számára úgy, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.

Amikor Ramu megállt a hotel bejárata előtt, Adamski lassan kiszállt a járdára. Azután megfordult, halványan emlékezett rá, hogy valamit mondani szeretne. Habár Ramu bizonyára tudta, mi járt Adamski fejében korábban, csendesen várakozott, megértéssel a szemében és szomorú mosollyal arcán.

Azután, hirtelen az eszébe jutott: „A mentális üzenet, amit ez alkalommal kaptam – mondta – sokkal tisztábbnak tűnt… Sokkal bizonyosabb voltam benne, amikor elindultam Los Angeles felé, mi fog történni. A mester maga lépett mentálisan kapcsolatba velem ez alkalommal?”
”Igen – válaszolta Ramu -, ő tette. Ez tehető leginkább felelőssé a különbségért, habár saját fogadóképességed is növekszik.”

„A lelki szenvedélyesség, amit éreztem – folytatta Adamski, nehézségekbe ütközve, miként fejezze ki magát -,” Biztos voltam benne, hogy a mestertől érkezett.”

„Igen – szólalt meg Ramu ismét -, ő az egyik legfejlettebb lény és továbbra is a mi rendszerünkben munkálkodik. Pusztán a jelenlétében lenni elég ahhoz, hogy valaki szeretetben és megértésben növekedjen. Mindannyian szerencsések vagyunk.”

Mint minden hasonló találkozó után, Adamskinak most sem volt kedve aludni. Ez alkalommal még csak meg sem nézte hány óra. Tudta, sokáig állt az ablakban felfelé nézve, és nem lefelé. Különös érzése volt az elválással kapcsolatban, amit korábban is érzett, ám ezúttal semmi szomorúság nem társult hozzá. Úgy érezte, mintha hangosan is kimondta volna gondolatait: „Egy. Minden egy. Itt és ott és mindenhol. Nincs elkülönülés…”

Napok a Palomar fennsíkon

A következő hónapokban Adamskinak számos találkozása volt, olykor az űrhajókon, olykor pedig azokkal a más bolygókról származó emberekkel, akik köztünk élnek.

A Palomar Kerteket eladták, Adamskiék bő száz méterrel feljebb költöztek a hegyükön. A „Repülő Csészealjak Leszálltak” – című könyv megjelent 1953. szeptemberében Angliában, majd októberben követte az amerikai kiadás.

Sok tennivaló volt még ezen az új területen az élet megkezdéséhez. Nemcsak a tölgyfák gyűrűi vastagodtak, hanem vándorkövek is megjelentek. Gyakran beszélünk a Földön ismert bölcs tudásról, mely lehetővé tette az ember számára a felemelkedést és hatalmas kőtáblák mozgatását, állítólag csúszkákon. Az egyiptomiak, akik építették a piramisokat, ismerték a titkot, és azok is, akik a helyére illesztették a nagyszerű emlékművek köveit a Húsvét szigeteken. Mi azonban már bősz buldózereinktől függünk, ha utat akarunk törni a földjeinken keresztül és kiforgatni a sziklákat.

Adamski kis csoportja számos esti órát töltött egy egész egyszerű épület megtervezésével, amit szerettek volna felállítani a telken, nemcsak önmaguk kényelme számára, hanem a mind nagyobb számban érkező látogató elszállásolására. Elvárásaik szerint, a Palomar Kertek bérlői folytatni fogják működtetését, mint éttermet és szerény vendégek számára a szállásadást, mivel nem volt semmiféle szálláslehetőség több kilométeres körzetben. Azonban, bizonyos okok miatt mégis úgy döntöttek, bezárják. Habár nem volt személyzetük, Adamskiék úgy gondolták, látogatóikat élelmezniük kell, puszta előzékenységből, tekintettel azokra az erőfeszítésekre, amit a legtöbbjüknek jelentett eljutni a helyszínre egy ilyen látogatás lebonyolítására.

Sikeresen felépítettek egy konyhai egységet, a terasz szintjéhez illeszkedve, simára dolgozva a hegy oldalát. A terasz kialakítása kolosszális munkának ígérkezett, ám néhány csupa izom fiatal férfi segítségével, akik idejüket áldozták minderre, végül a munkálatok befejeződtek. Erőfeszítéseik gazdagon megtérültek. A terasz egyik részére árnyékot vetettek a csodálatos, élő tölgyfák, és gyönyörű kilátás nyílt a környező hegytetőkre, enyhén föléje emelkedvén más vidékeknek, a tekintet könnyedén az ég felé fordult. Be is rendezték a helyet szabad ég alá alkalmas székekkel, padokkal és piknik-jellegű asztalokkal, egy faszéntüzelésű grillsütőt is felállítottak.

Eleinte a lehető legjobb szállás, ami adódott az a szomszédos barátok telkén álló két öreg faház volt. A konyha-egység egyaránt szolgált irodaként és hálószobaként is egyikük számára, olyan esetekben, amikor találkozóhelyként használták, révén az időjárás bekényszerítette őket. Nem volt sem csapvíz, sem elektromos áram. Kicsiny patak folydogált a föld alatt az ő oldalukon a hegyüknek. Kivezették a felszínre és kis tavacskát alakítottak ki, kifolyóval, így a víz mindig friss volt. A vizet vödrökben szedték.

Tudták, álmaik és bizonyos szükséges dolgok hiánya ellenére, nem mehetnek csak úgy neki és építhetik meg ezeket az épületeket, mielőtt a szükséges pénzt össze nem gyűjtik, hogy kifizessék. Így hát, habár életvitelük meglehetősen kényelmetlennek tűnt, primitívnek a legtöbb ember számára, és igen nehéznek, boldogok voltak azzal, amijük volt, és minden egyes hozzájárulás a kényelem fokozásához megkönnyítette a mindennapok tevékenységeit, hozzájuk adott egyfajta többletet, azzal szemben, mintha minden könnyen jött volna.

Csodálatos nap volt, amikor megtudták, most már felhúzhatnak egy kis épületet, mely már egy hatalmas szobát is tartalmaz majd, ahol lehetőség nyílik a látogatókkal való beszélgetésre, ha az időjárás ezt szükségessé teszi, és egy irodának alkalmas kisebb szobát.

Ismertek egy építési vállalkozót, nagyjából negyven kilométerre egy kisvárosban, aki becsületes volt és megbízható, fel is vették vele a kapcsolatot. A konyhai egységet teljes egészében önmaguk építették jó barátok segítségével, sokan közülük korábban hosszú éveken át Adamski diákjai voltak az egyetemes törvények elsajátításának terén. Ez az első, kicsiny rész mindig is csodálattal töltötte el, a felépítéséhez szükséges baráti és egymást segítő törekvések miatt, aminek létrejöttét köszönhette.

Megvolt hát egy igazi építési vállalkozó! Bizonyította, mennyire rendes ember, mivel érdeklődött Adamski munkássága iránt. A kis villaház hamarosan elkészült. Elég pénzük maradt, hogy kényelmesen bebútorozzák. Két vécé is volt, s köztük tusoló! Habár akkoriban nem volt elektromos áramuk, csupán néhány héttel azelőtt lett, mielőtt e könyvnek nekilátott Adamski, a víz folyt a vezetékeken, és a puszta tény, hogy hideg volt nem számított – de csörgedezett! Hosszú ideig kellett várakozni az elektromosságra, mely mostanra már meleget adott és felváltotta a gyertyák és a kerozin lámpák fényét, újabb boldogságot okozott, és megérte várni rá.

Miközben munkálkodtak a mostani komfortjuk megteremtéséért, sikeresen elláttak egyre növekvő számú állatot, legalábbis a rendelkezésükre álló keretek között. Ez felölelt két kutyát, hat macskát, mellettük említeni sem lehet hány alkalommal tett látogatást társaiknál barátjuk, a vadászgörény. Ez a rosszindulatú állat kénytelen volt szocializálódni és egészen barátságossá vált, amikor kezdte érezni, hogy nem üldözi őt senki, most már barátok és így is tekintenek rá. Tejet iszik a macskák táljából és megosztozik a húson a kutyákkal, nagyon ritkán tiltakozik ellene bármelyik állat. Olykor, amikor az egyik kutya elhatározza, hogy tiltakozik mindez ellen, és vadul megkergeti a betolakodót, vad ugatás közepette, Mr. Vadászgörény egyszerűen felhúzódik a hegyoldalra némi büszkeséggel, és persze igen nagy sebességgel, a magasra emelt farka lényegében semmi fenyegetést nem jelent.

Az előadások jelentette elfoglaltság mellett, mely Adamskinak a Közép-Nyugaton, New Yorkban és Kanadában adott elfoglaltságot, minden kapacitásával a premisszákon dolgozott, ezek összeszerkesztésével, és csak akkor hagyta abba, ha a barátaival beszélgetett, valamint azzal a számos idegennek, aki látogatást tett nála. Habár előadások megtartására hívták a Keleti partvidékre és Angliába egyaránt, míg Kanadában járt, olyan fáradtság uralkodott el rajta, hogy elvesztette a hangját. Az előadások igen közel estek egymáshoz, és Adamski képtelennek tűnt arra, miként tartsa meg erejét, amikor a szívéhez a legközelebb álló dolgokról volt szó. Az előadások formai kerete mellett, számos hallgató természetesen szeretett volna később kérdéseket is feltenni. Valahogy nem tudta, miként legyen kellően elővigyázatos, hogy jó tanáccsal szolgáljon számukra, miközben elhagyta az előadói termet, hiszen ezek a jó emberek mindannyian őrá voltak kíváncsiak! Ennek eredményeként, képtelen volt megszólalni, az orvosok pedig elrendelték, mondja le valamennyi előadását Keleten és az Angliai szerepléseket is, ezenkívül legalább hat hónapig szigorú pihenésre utasították.

Ez a döntés meglehetős csalódást okozott számára, egészen nyilvánvaló okokból, azonban olyasmi volt, ami előtt meg kellett hajolni. Nem sokkal szeretett hegyeihez való visszatérését követően, ismét visszaszerezte a hangját és legalább azokra az időszakokra használni tudta, amikor látogatók érkeztek hozzá.

Attól tartott, meglehetősen különös viselkedéssel fogják vádolni, akik mind e mögött valami értelmet keresnek. Talán igazából semmi oka nem volt mindennek. Akár hogy is, akármennyi időt is adott a maga számára, sokkal több ideje nyílt így azok részére, akik gondoltak rá és meglátogatták – rengeteget kapott tőlük, sokféle módon.

1954. júniusában Desmond Leslie, akivel Adamskinak első alkalommal New Yorkban kellett volna találkoznia, ha végig tudta volna vinni az előzetesen eltervezett programot, inkább eljött hozzá Palomarba. Nagy öröm volt a találkozás vele. Nagy adag kíváncsisággal és hatalmas humorérzékkel megáldott ember volt, igen sokat tett hozzá a palomari csoporthoz, nemcsak azonos érdeklődési köre miatt, hanem az őrült lazításokban is aktívan részt vett, a komoly témák feldolgozását követően.

Habár tervei szerint nagyjából egy hónapot szándékozott maradni, Desmond velük maradt egészen augusztus végéig. Adamski remélte, valamikor 1955-ben újra találkozhatnak, ezúttal az ő lakhelyének környékén, amikor pótolja majd a betegsége miatt elhalasztott előadásokat.

Mindent egybevéve, az idegen világokból származó barátaival való találkozások a földi barátok száma is fokozatosan növekedett, a legkülönbözőbb fajtából és típusból; a sok és egészséges kinti munka, az anyaggyűjtés ehhez a könyvhöz, megtöltötték és boldoggá tették ezeket a napokat. Alkalmanként még pihenésre is jutott idő, amikor a barátai bizonyos – elégedetlenségre mutató - pillantással kezdték méregetni.

Korán észrevették, hogy a villaház számára eredetileg kijelölt célokat hamar újra kell gondolni. Így, közvetlenül Desmond érkezése előtt, hogy hálószobát lehessen számára biztosítani, válaszfalat húztak fel a nagy szoba közepén, szándékuk szerint kialakítva egy fogadó részt, ami egyben zártabb körű előadások tartásához is megfelelt. Egyikük továbbra is a régi faházban aludt – másikuk számára továbbra is ott állt az ágy a konyharészlegben. Így mostanra, az új elrendezésnek megfelelően kialakult egy fél előadóterem, ahol Adamski aludt, egy megfelelő hálószoba és egy iroda, felszerelve egy kisággyal. Meglehetősen örömmel tekintettek a helyzetre, ám nem sokkal később, átalakítottak egy felfújható sátrat egy igen kényelmes fekvőhellyé, a padlószinttől kissé felemelve egy furnérlemez szerkezettel és a felső részén félig körbekerítve védőfallal. Megvolt hát az ágy a konyhán kívül!

Adamski még mindig sokat dolgozott a víz be- és kivezetésével különböző tartályokba és mindenfelé a kertben (némi női segítséggel!) és hatalmas büszkeség töltötte el az eredmény láttán. A korábbi kényszermegoldások a tálakban való mosogatás és a tusoló helyett most már igazi tavuk volt, az egyik tölgyfa alatt kialakítva, körülötte sziklák és virágok. Éppen ezen a reggelen egy beton csatornát vezettek ki a ház alól és csatlakoztatták a tóba. Nagyon kellemesen festett.

Keményen dolgoztak, de boldogok voltak. A hegyek mindig ott magasodtak a szemük előtt, soha nem tűnt egyhangúnak szépségük, változtak, ahogy a Nap felkelt, felemelkedett pályáján, majd lenyugodott. Alkonyatkor is pompáztak, ahogy a holdfény, vagy a csillagos ég sötétsége megérintette őket.

Gyakran látták a Kutatókat megcsillanni odafent. Valójában, azokban a hetekben, az űrhajókat számos közeli kis- és nagyvárosban is megfigyelhették. Elégedetten nyugtázták a tudatot, ott vannak felettük, és a Föld egén sokfelé. Remélték, hogy a nem túl távoli jövőben egyre több ember ismerheti meg őket és tudhatja meg kik ők, és remélték, hogy sokan azok közül, akik meggyőződtek e szavak igazságtartalmáról, akik tudnak és most hallgatnak, el fognak mondani mindent, az emberiség javára.

Díszvacsora és búcsú

A legutolsó találkozásra 1954. augusztus 23-án került sor. Desmond Leslie Los Angelesben volt abban az időben, hogy megszervezzen egy előadói körutat. Tudta, hogy Adamski rendelkezik e kapcsolattal, és rendkívüli módon szeretett volna vele tartani. Adamski szintén erősen szerette volna, ha sor kerülhet erre, a Barátok azonban, nem indokolva, nem tudták teljesíteni a kérést. Visszatekintve, Adamski arra gondolt, talán e mögött a számára néhány, korábban megmutatott és elmagyarázott dolog természete álhatott, ilyen dolgokról nem beszélhettek olyannak, akivel korábban nem vették fel a kapcsolatot. A barátai, Firkon és Ramu jött elébe, mint rendszerint. Úton a Kutató felé Ramu azt mondta: „El kell mondanom, hogy a ma esti találkozó a búcsú lesz. Amikor visszahozunk a szállodához ma éjjel és visszatérünk a Kutatóra, majd tovább a szállító hajóra, vissza fogunk térni szülőbolygóinkra. A földi küldetésünk véget ért.”

„Ramu gyorsan hozzátette: „Csak testi formában vesztesz el bennünket. Ne felejtsd el, hogy mentálisan továbbra is társaloghatunk, bárhol is vagyunk. Adamski tudta, a dolog mennyire kényelmes, de ebben a pillanatban ez vajmi keveset számított. Azután Firkon szólalt meg, szavai mély megértésről tanúskodtak: „Te a barátunk vagy, és akármekkora űr is nyúlik el közöttünk, ezen semmit sem változtathat.” Adamski szégyellte érzelmeit, habár teljes mértékben nem tudta elhessegetni magától őket, sikerült kissé felülemelkednie rajtuk. Azon találta magát, eltűnődi, hogy vajon a Földünkön élő más „kontakt” emberrel vagy emberekkel, találkozni fog-e valaha a jövőben. Azonban ez a kimondatlan kérdés sem kapott feleletet. Egyedül maradt az érzéseivel, miszerint valóban búcsúzásra kerül sor, nem csak attól a két embertől, akik között éppen most ült, miközben haladtak az úton, hanem nem lesz több kirándulás sem a világűrben.

Ez az érzés rányomta a bélyegét mindarra a csodálatos és új dologra ami várhatóan ezen az estén vár rá, hevessége mély hatással volt emelkedett hangulatára. Mindehhez hozzáadódott a hála érzete, mely mindig is eltöltötte a találkozások során, megtöltve szívét szavakba nem foglalható érzésekkel.

Mivel már korábban részletesen szó esett a már ismert Kutatóhoz vezető utazásról, a folytatás onnan következik, amikor felbukkant az Orthon vezette kis hajó, nem sokkal a talaj felett lebegve, készen az azonnali felszállásra. Az út során még csak le sem ültek. Adamski megosztotta figyelmét a váltakozó ábrák és az irányító panelt kezelő Orthon között. Amint beléptek a vénuszi szállító űrhajóba, ez alkalommal már Adamskit semmiféle szenzáció-érzés nem kerítette hatalmába, a gyomra sem szorult össze ez alkalommal. Elérték a platformok is, újra megálltak, mint az első út alkalmával. Ugyanaz a férfi volt ott, mint legelőször, hogy helyére illessze a csatlakozót a Kutató feltöltéséhez, most azonban követte őket lefelé a lépcsőn a fogadóterembe.

A belépés pillanatában Adamskit mellbe vágta az általános ünnepi hangulat. Nagyon sok ember volt jelen, olyanok is, akiket soha sem látott korábban. Felderült, amikor meglátta Ilmuthot és Kalmát, amint felé tartanak meleg üdvözlésére. „Beszélt már valaki is neked a ma este rád váró meglepetésről? - kérdezte Kalma, és meg sem várva a választ lelkesen folytatta: - Egy bizonyos, a számodra tett ígéret teljesedik be!”

Miközben Kalma beszélt, Ilmuth kis poharat nyújtott át Adamskinak, kitűnő gyümölcsitallal benne. Észrevette, hogy mindkét nő pilótaruhát visel és biztos volt benne, ez csakis egyet jelenthet: utazást az űrbe.

Sok férfi volt a teremben és nyolc nő, beleértve Ilmuthot és Kalmát. A többi nő ugyanazt a fajta gyönyörű ruhát viselte, amit ez utóbbi kettő, amikor Adamski először látta őket. A férfiak kényelmes ingben és nadrágban voltak. Most is mindenki szandált hordott.

Habár semmiféle bemutatás nem történt, Adamski számára nem is hiányzott, mindannyian barátként köszöntötték, és néhányan közülük nevén szólították. Amikor a köszöntések véget értek, halk zene hangjai tűntek fel a háttérben, halványan emlékeztetve arra, amit Keleti zenének hívunk.

Habár Ramu is kapott a gyümölcslevet tartalmazó pohárból, Adamski észrevette, többi barátja nem csatlakozik hozzájuk. Ilmuth szolgált magyarázattal, amikor elmondta: „El kell most mennünk a posztunkra, hogy kivitelezhessük a Kalma által említett meglepetést. Ez alkalommal Ramu marad veled.”

Amint Orthon és Kalma elindult az egyik irányba, Firkon és Ilmuth pontosan a hajó másik vége felé vette az irányt. Ramu és Adamski kiitták italukat, néhány pillanatig csendben maradva. Adamski boldog volt, hogy része lehetett a vidám és jókedvű társaságnak itt, ebben a gyönyörű helyiségben. Segített háttérbe szorítani a ma esti elválás miatti szomorúság érzését

Jó néhány csoport különböző játékokat játszott, ezek meglehetősen különösek voltak Adamski számára, Ramu, észrevéve érdeklődését, javasolta, húzódjanak közelebb és vessenek rájuk alaposabb pillantást.

Négy férfi egy kis asztalnál ült és kártyákkal játszottak. Ezek igen eltértek a mieinktől, habár a méretük nagyjából hasonlatos volt azokhoz. Nem volt rajtuk szám, de valamennyien jeleket hordoztak, utalva valamire. Adamski közelebb hajolt, keresvén közöttük legalább két egyformát, de ahogy látta, nem volt egy sem.

Egy másik csoport férfi kis színes golyókat gurigatott egy sima táblán. Adamski úgy gondolta, valamiféle mágneses töltéssel rendelkezhettek, mivel a táblán nem látszottak rovátkák, a golyók mégsem mozogtak szabadon. Egyesek láthatóan vonzóerővel rendelkeztek, a többiek feléjük mozogtak.

Egy másik játék valamiképpen az asztaliteniszre emlékeztetett, kivéve, hogy két labdával játszották egyszerre, ezért nagy ügyességet kívánt a játékosoktól. A nők láthatóan nagyon jók voltak ebben.

Adamskira nagy hatást tett a hangos beszéd, a nevetés vagy más figyelemzavaró megnyilvánulás teljes hiánya. Mindenki nyilvánvalóan jól szórakozott, és mindezt képes volt úgy tenni, hogy túljátszotta volna a dolgot, mint ahogy gyakran történik a Földön. Senkin sem látszott, hogy a játékot túl komolyan vette volna, miként sokan közülünk teszik.

A légkör jókedvű és megnyugtató volt. Olykor a játékosok barátságos mosollyal Adamskiékra pillantottak. Néhányan pár szót is szóltak hozzájuk, Adamski továbbra is lenyűgözve hallgatta milyen folyékonyan beszélnek a nyelvén. Egy idő múlva Ramu azt javasolta: „Menjünk az irányítóterembe. Valamit mutatni szeretnénk neked, amiről úgy gondoljuk érdekelni fog.”

Az itallal a kézben, Adamski boldogan követte a nagy terembe, ahol annyi berendezés volt, s megannyi ábra meg grafikon villogott a képernyőkön, melyeket a hajón történő első látogatás alkalmával is megfigyelhetett.

Amikor beléptek, Ramu bizonyára megérintett egy gombot, minek hatására két kis ülés emelkedett ki a padlóból varázslatos módon. Ugyanebben az időben, pontosan előttük, Adamski meglátta a Holdat egy méretes képernyő közepén feltűnni. Lenyűgözte, mennyire közelről látszott; és az is, hogy nemcsak egyszerűen látható volt a képernyőn, hanem ott látszott mellette a világűr mélysége is. Ez volt hát a meglepetés! Egy pillanatig azt hitte, igazából leszálláshoz készülődnek.

Ramu így szólt: „Most a Holdnak az ismerős oldalát láthatod, de nem szállunk le rá. A képernyőn megfigyelhető látványt egyik távcsövünk közvetíti, mely az első látogatásod alkalmával nem volt használatban. Figyeld meg alaposan, ahogy közelítünk a felszínhez és megláthatod a határozott aktivitást. A számos hatalmas kráterben, melyeket jól ismersz a Földről nézve, hatalmas hangárokat vehetsz észre – melyeket viszont már nem. Azt is vedd észre, hogy a talaj itt igen hasonlatos a ti sivatagaitokhoz.

„Azért építettük meg ezeket a hangárokat ilyen méretben, hogy a mienkénél jóval nagyobb hajók is könnyedén beléphessenek. Ezekben a hangárokban ugyancsak találhatók lakónegyedek, ahol számos munkás él családjával, minden kényelemmel ellátva. Bőséges vízellátást szolgáltatnak a hegyekből eredő csővezetékek, pontosan így jártok el a Földön is, amikor sivatagokat akartok élhetővé tenni.

„Amikor egy hajó belép ezekbe a hangárokba, nyomáskiegyenlítési eljárás vár az utasokra. Ez nagyjából huszonnégy órát igényel. Amikor befejeződik, az emberek a lehető legnagyobb kényelmetlenséggel találkozhatnak, amikor kilépnek a Holdra. Ilyesféle nyomáskiegyenlítés nem képzelhető még el a földlakók számára. Túl keveset értenek még az emberi test funkcióiról és azok irányításáról. Igazából az emberi tüdő alkalmas nagyon alacsony és nagyon magas légnyomás elviselésére is, ha a belégzés nem túl lassan vagy gyorsan történik. Ha túlságosan sietteti a dolgot valaki, a végeredmény halál.”

Adamski természetesen boldogan részt vett volna a leereszkedéshez szükséges eljárásokon, azért a kiváltságért, hogy leszállhasson a Holdra.  Semmi sem siettette azonnali visszatérését a földre.

Kedves mosollyal az arcán Ramu így szólt: „Sok minden van még raktáron számodra amellett, hogy megláthatod kísérőtök túlsó oldalát, mielőtt visszatérnél a Földre. Figyeld meg közelről, amint közelítünk a Hold korongjához. Nézd meg a formálódó felhőket. Világos színűek, és úgy tűnnek, a semmiből bukkannak elő, miként a felhők gyakran teszik. A legtöbbjük nem sűrűsödik össze, akár hogy is,  aztán szinte azonnal és nyomtalanul eltűnnek. Azonban kedvező körülmények között, néhányuk olykor összesűrűsödik. Ezek azok az árnyékok, melyeket a Földről távcsővel is meg lehet figyelni.

„Most közelítünk a Földről soha sem látható oldal felé. Figyeld meg a felszínt közvetlen alattunk. Nézd, errefelé hegyek vannak. Havat láthatsz a legmagasabb csúcsokon, az alacsonyabb részeken erdőket. Ezen az oldalán a Holdnak számos hegyi tavat és folyókat láthatsz. Egyik tavat éppen alattunk. A folyók nagyon nagy víztömegekbe szállítják vizüket.”

„Számos települést láthatsz ebben a pillanatban, különböző méretben, a völgyekben és a hegyek lejtőin egyaránt. Azok által az emberek által kedvelt, mint ahogy mindenhol máshol, akik ezt vagy azt a magasságot szeretik. És itt, mint bárhol máshol, a természetes életfenntartó tevékenységek igen hasonlatosak azokhoz, ahol csak emberek találhatók.”

„Ha lett volna időnk leszállni és átesni a nyomáskiegyenlítésen – folytatta Ramu – azután utazgatni mindenfelé, személyesen találkozhattál volna néhány emberrel. Azonban amíg a Hold felszínének tanulmányozásában vagy érdekelt, addig a jelen módon történő bemutatás sokkal praktikusabb.”

Adamski egyetértett ennek igazságtartalmával, s figyelte, amint egy hatalmas városrendszer úszik be a képernyőre. Úgy tűnt, szinte a háztetők magasságában lebegnek; tisztán látta a keskeny utcákon sétáló embereket. Látható volt a sűrűbben beépített központi rész, Adamski feltételezése szerint az üzleti negyed lehetett, ám hiányzott a látványból az ilyen helyeken megszokott embertömeg. Feltűnt, parkoló autóknak nyoma sem volt, habár néhány jármű feltűnt, az utcák felett, láthatóan nem rendelkeztek kerekekkel. Méretükben hasonlítottak a buszainkhoz, a változatosságuk nagyjából megegyezett mieinknek.

Ramu magyarázott: „Nagyon kevés embernek van saját közlekedési eszköze, a többség a tömegközlekedési eszközöket használja, miként azt láthatod is.” Közvetlenül a város mellett viszonylag nagy, letisztított terület volt látható, egyik oldalán hatalmas épülettel. Hangárnak festett, Ramu szavai pedig megerősítették a látvány adta következtetést: „Felépítettünk néhány hangárt a városok közelében, hogy kényelmesen le lehessen szállni a lakosság részére szállított utánpótlással itt – nem elérhető számukra minden szükséges dolog a helyszínen. Csereképpen, ellátnak bennünket bizonyos, a Holdon talál ásványokkal.” Amint Adamski a képernyőt figyelte, a város hátrálni kezdett, mire Ramu azonnal felvilágosítással szolgált, megfordultak az űrben, s most már ismét a Hold és a Föld között repülnek. „Van még bármilyen kérdésed mielőtt visszatérünk a fogadóterembe? – kérdezte. Adamskinak egy sem jutott az eszébe, s megrázta a fejét. – Ebben az esetben – mondta, csillogó szemekkel -, inkább menjünk vissza a fogadóterembe. A fogadás tagjai arra készülnek, hogy megünnepeljék Firkon és az én hazatérésemet.”

Adamski ismét szégyenkezni kezdett a küszöbön álló elválás miatt feltámadt érzései okán, mentálisan próbált rajta felülkerekedni, visszahelyezni önmagát az eseményekbe. Nem kellene örülnie, hogy ilyen körülmények között lehet? Dehogynem! Teljes mértékben.

„Minden elhullatott könny csak önmagam miatt van – szólalt meg Adamski, próbálva ellenállni az ellágyulásnak. – Miattad, nagyon boldog vagyok.”

Orthon és Kalma eléjük jött a bejárathoz, és együtt mentek be a fogadóterembe. Adamski megpillantotta, hogy a helyiség egyik oldalán felállított asztalt éppen megterítik. Néhány nő, akik korábban különböző játékokat játszottak, az utolsó simításokat végezték rajta.

Amikor Firkon és Ilmuth belépett a túlsó ajtón, Kalma csatlakozott barátnőjéhez és a két lány együtt hagyta el a termet. Néhány perc múlva visszatértek, immár átöltözve pilótaruhájukból, gyönyörű, lebegő ruhát viselve.

Gyönyörű, arany és sárga szálakkal átszőtt abrosz fedte az asztalt, mindenféle, ám határozott minta nélküli formákba összeszőve. Az asztal mindkét oldalán, teljes hosszában, székek sorakoztak. Az asztali „ezüst” valahogy különbözött a mienktől, sokkal kimunkáltabbnak tűnt. Többfajta fém kombinációjának tűnt anyaga, gyönyörűen egymáshoz illesztve. Az asztalfőn nem volt szék, egy-egy oldalon pedig tizennégyet számolt össze Adamski. Ahogy Kalma és Ilmuth ismét csatlakozott hozzájuk, megkérték a jelenlevőket, üljenek le. Továbbra is csak a nyolc nő volt jelen, a férfiakkal és Adamskival együtt mindösszesen huszonegyen voltak.

Ramu a mester jobbjára ült és Firkon a baljára. Ilmuth Ramu és Adamski közé, Kalma szembe, Firkon és Orthon közé. Miután valamennyien helyet foglaltak, a mester felemelkedett, mire a termet jó néhány pillanaton át áhítatos csönd töltötte be. Azután, halk, visszafogott hangon, a Nagy Tanító a következő szavakat mondta:

„Köszönjük a Végtelennek jelenvalóságát. Legyünk mindannyian és mindenki az Ő hatalmas királyságában egyaránt gazdagon ellátva. Erősítse étele testünket és szolgáljanak az Isteni Szellem megerősítéseként aki mindenben lakozik, minden módon, köszönhetően Neki, minden élet Teremtőjének.”

Miután elmondta ezt a gyönyörű imát, ismét néhány pillanatig csatlakoztunk a csendhez.

Azután, mielőtt ismét leültünk volna, a mester megszólalt: „Azért gyűltünk itt ma este össze, hogy megünnepeljük nagy örvendezéssel a két jelenlévő testvérünk sikeres küldetését a Földre. Firkon és Ramu jó munkát végzett. Osztozunk boldogságunkban, mely fáradozásaik eredményeként jutalmazza őket, mely egyben lehetővé teszi számukra, hogy visszatérhessenek szülőbolygójukra.”

Kristálytiszta pohárkák, aranyszínű folyadékkal, álltak minden egyes vendég előtt. Amint a Mester befejezte a beszédet, felemelte poharát, mondván: „Igyunk egymás megáldására és társainkra, bárhol legyenek is.”

Adamski szájához emelte az italt, tudatában volt annak, hogy a valaha is kóstolt legfinomabb italt csúsztatja le a torkán, ezért semmit sem akart elveszteni a bukéjából. Nem az a fajta részegítő természetű ital volt, mint oly sok bor, mely ezzel a nem kívánatos hatással rendelkezik, ha mértéktelenül fogyasztja.

Amint felemelték poharaikat Ramu és Firkon egészségére, meghatározhatatlan forrásokból halk zene árasztotta el a termet. Adamski soha életében nem hallott korábban ilyen jellegű muzsikát, úgy tűnt, teljes lénye vibrál tőle; a dallam különös és mégis gyönyörű volt, csak néhány alkalommal emlékeztetett bármiféle földi dallamra.

Mivel ez volt az első alkalom, hogy egy asztalhoz ülhetett Adamski más világok lakóival, természetesen rendkívül kíváncsi volt milyen ízekkel ismerkedhet meg kitűnő konyhaművészetük révén.

Az asztal mindkét végén, és a közepén is, gyönyörű, gyümölccsel töltött tálak voltak. A legkülönfélébbeket lehetett köztük látni, egyikük pontosan úgy festett, mint egy piros alma, ám fürtökbe rendeződött. Sült krumpli ízűnek bizonyult, mikor Adamski megszagolta. Ám amikor megkóstolta, az ízét leginkább az érett barackhoz találta hasonlatosnak, kissé cseresznyés és almás beütéssel egyaránt. Egyetlen nagy magot tartalmazott, mely úgy festett, mint egy alaposan megtermett almamag.

Egy másik gyümölcs hatalmas málnára emlékeztetett, mind megjelenésében, mind ízében. A legkisebb ezek közül a bogyók közül körülbelül négyszer volt méretesebb, mint nálunk a legnagyobb.

A köztes helyeken kancsószerű alkalmatosságok kaptak helyet, a legkülönfélébb gyümölcslevekkel és másfaja italokkal. Mindez magyarázatot adott a sokféle és különböző méretű pohárka jelenlétére. A második ital, amit Adamski kipróbált a tiszta málna léhez hasonlított ízében.

Az ételt az a két hölgy szolgálta fel, akik az asztal két túlsó végén foglaltak helyet. Először gőzölgő tálakat hoztak, teli zöldségekkel, a közvetlenül a fal mellett felállított tálaló asztalról. Az egyik tartalma közönséges sárgarépának tűnt, állaga azonban nem tűnt annyira keménynek, az íze pedig édes-savanykás volt. Egy második zöldség nagyon hasonlított a krumplihoz. Ezeket, habár megpucolták, természetes alakjukban szolgálták fel. Sárgás árnyalatuk volt, és habár erezettségük nem volt olyan erős, mint egy paszternáknak, az íze azonban hasonlatos volt ahhoz, enyhe citromos mellékízzel.

Sok egyéb zöldségfajta is volt, melyeket Adamski nem kóstolt meg. Ezek a természetes ételek, valamint a ma esti érzelmei, olyannyira megosztották, hogy úgy találta, nincs egyáltalán semmi étvágya. Megpróbálta elhessegetni tudatából, mi is az egész ünnepség értelme. Firkon és Ramu, a jó barátai, indulófélben vannak távoli otthonaikra…

Ám mégis elfogadott egy kis darab, igen sűrű állagú és sötét színű kenyeret, és egy első ránézésre húsnak látszó szeletet. A kenyérnek aranyos árnyalata volt, és íze olyan, mintha elsősorban diófélékből készült volna, habár úgy tűnt, az őrölt gabona íze is felismerhető benne. Ahogy megkóstolta a barna szelet „húst” és mentálisan összehasonlította az ízét a jól ismert marhaszelettel, Kalma szólította az asztal túlsó feléről.

„Ez egy vénuszi szárított gyökérfajta – magyarázta. – A Vénuszon a friss növényeket használjuk főzéshez, mivel sokkal jobb az ízük, az utazásainkon azonban szárított formában szállítjuk. Ugyanolyan tápláló és ugyanannyi fehérjét tartalmaz mint a hús, ám könnyebb az emberi szervezetnek feldolgozni. Egy szelet ebből a gyökérből ugyanolyan tápértékkel bír, mint egy fél kiló marhahús, az általatok elkészített módon. Nagyszerű kísérőként is szolgál más ételekhez.”

Az  étkezés befejezéseként hatalmas süteményt szolgáltak fel. Habár kinézete alapján úgy mutatott, amit mi angyal-ételnek hívunk, amikor viszont felszeletelték, láthatóan nem rendelkezett azzal a szivacsos-puha állaggal, mint az a sütemény. Továbbá, habár főként fehér volt, sárga erezeteket tartalmazott szerte. Az állaga nagyon finom volt és szinte elolvadt a szájban. Meglehetősen édesnek tűnt, amikor azonban a sárga külön vált a fehértől, az íz megváltozott valami nehezen leírható változatra. Mindent egybevéve, Adamski kitűnőnek találta.

Amikor elkezdte figyelni a többieket és hallgatni vidám beszélgetésüket, úgy tapasztalta, senki sem tömi tele magát az ételekkel, ellentétben azzal ahogy a Földön megtörténik fogadásokon. Ennek ellenére láthatóan mindenki nagyon jól érezte magát.

Az étkezés végén a nők és jó néhány férfi felálltak székeikről és elhordták az edényeket. Csodálatos módon, amivel Adamski már kezdett megbarátkozni, hirtelen hatalmas ajtók nyíltak az asztal mögött, egyenesen a konyhába vezetve - fal ezen része korábban teljesen egységesnek és szilárdnak tűnt. Ide hordtak ki mindent, ebbe a helyiségbe. Egy percen belül a vendégek visszatértek a helyükre és az ajtók bezárultak mögöttük.

A háttérből szűrődő zene most elhallgatott, ahogy az egyik férfi felállt a székéről. Bármiféle kíséret nélkül énekelni kezdett saját anyanyelvén. Mivel Adamski egy szavát sem értette, hangjának lenyűgöző szépségét figyelte.

Amikor befejezte, Ilmuth szólalt meg: „Ez a dal a búcsúról és a hazatérő Testvérek megáldásáról szólt.” – A zene újból felerősödött láthatatlan forrásából, hangosabb volt mint korábban, és élénkebb dallamú.

Mindez magyarázatot nyert, amikor két nő felállt és az asztalok közötti üres területre sétált, majd elkezdett mozogni a zene ütemére, összhangban azzal. Később, ahogy Adamskinak elmondták, a tánc a Világegyetem erejét szimbolizálta.

Miközben figyelte, ráébredt, ahhoz, hogy valaki utánozni tudja őket, kettős ízületekkel és egy kisgyerek hajlékonyságával kellene rendelkeznie. Csodálatos látvány volt látni minden egyes mozdulatukat és testtartásukat, egyiket a másik után, a természet-utánzásukat a langyos, nyugvó víztől a legszörnyűbb űrviharig.

Leírni ezt a ritmust teljességgel lehetetlen, egyaránt volt elbűvölő és mélyen felkavaró. A fiatal táncosok tökéletes szépséggel rendelkeztek, és úgy tűnt, ruhájuk változtatja a színék, mozgásuk közben, habár láthatóan semmiféle fény nem világította meg őket. A szó „kecsesség” felsőfokban sem fejezi ki azt a gyönyörűséget amit előadásuk mutatott.

Amikor a tánc véget ért, és kis idő eltelt, a mester néhány szót mondott Orthonnak, aki átjött arra az oldalra, ahol Adammski ült. „Nos – kezdte -, szeretnénk neked mutatni néhány vénuszi helyszínt. Olyan helyszíneket, melyeket e hajóról közvetlenül lehet látni.”

Adamski megörült a csodálatos lehetőségnek, hogy mindezt csatolhatja úti beszámolójához, és azon kezdett el tűnődni, vajon hol fog a kép megjelenni. Ám sehol sem volt képernyő. Teljesen ledöbbent tekintete előtt a fények elhalványultak, és az első helyszínt megjelent a terem üres terében függve!

Orthonnak tetszett Adamski döbbenete és magyarázni kezdett: „Van egy bizonyos fajta kivetítőnk, mely képes sugarak kibocsátása pontosan a kívánt távolságra. Bármilyen távolságra. A határpont úgy viselkedik, mint valami láthatatlan képernyő, ahol a képek megjelennek színesben és háromdimenziós valóságukban.”

A helyszín, mely most éppen látható volt, valójában „ott” volt, és a legnagyobb nehézséget jelentene pontos leírása, a legnagyobbat, amivel ezen az űrhajón Adamski találkozott. Csodálatos hegyeket látott, néhány csúcsát fehér hófolt fedte, mások csupaszak és sziklásak voltak, nem tértek el jelentősen a földiektől. Némelyiket sűrű erdőség takarta, látható volt amint patakok és vízesések futnak alá a hegyoldalakon.

Orthon közelebb hajolt hozzá és azt súgta: „Sok tavunk van és hét óceánunk, valamennyi összeköttetésben áll egymással vagy természetes, vagy mesterséges a kapcsolat.”

Jó néhány vénuszi várost is mutattak neki, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Valamennyi azt a benyomást keltette, mintha valamiféle mesevárosokat szállítottak volna oda. A szerkezetük csodálatos volt, semmiféle egyhangú vonalak. Számos közülük prizmaszerűen sugárzó kupolát hordozott, mindez nagyszerű, életteli légkört kölcsönzött az településnek.

„Amikor beáll az éjjeli sötétség – mondta halkan Orthon – a színek elhalványodnak, a kupolák pedig lágy, sárgás fényt kezdenek sugározni magukból.”

Minden város kör- vagy ovális formát követett, és semmiféle módon sem látszott túlnépesedettnek. Ezek között az összpontosított települések között tágas lakatlan térségek terültek el.

Az emberek, akiket Adamski látott a városok utcáin, úgy tűntek, mint akik az ügyeiket intézik, pontosan úgy, mint a földi emberek, kivéve a nálunk jellemző rohanást és idegeskedést, ami annyira jellemző ránk. A ruházat is hasonlatos volt, minden egyes ember a saját ízlésének megfelelő öltözetet viselt, egyfajta általános stílusirányzatot követve. Adamski úgy becsülte, a legmagasabb ember, akit látott, úgy 195 cm-es lehetett, a felnőttek átlagos magassága nagyjából 165 cm-t tehetett ki, a legkisebb pedig nem volt nagyobb bő egy méternél. Ez utóbbi talán gyerek lehetett. Nem lehetett benne biztos, hiszen nem látszott rajtuk úgy az életkor, ahogy rajtunk. Biztos volt benne, egyértelműen látott néhány gyereket is, jóval alacsonyabbat az egy méteresnél is. Összehasonlításképpen a gépkocsijainkkal, melyek valakinek egyik helyről a másikra való szállítását szolgálják, olyasmi eszközöket látott, mint az anyahajó, csak persze sokkal kisebb méretekben. Láthatóan közvetlenül a talaj felett siklottak, mint azok a „buszok”, melyeket a Holdon is látott. Ezek, a mi gépkocsijainknak megfelelve, a legkülönbözőbb méretű járművek, szállították a lakosokat, némelyiknek nyitott teteje volt.

Adamski eltöprengett, miféle meghajtással közlekedhetnek, mire Orthon újra közel hajolt a füléhez és megmagyarázat: „Pontosan ugyanazt az energiát használják, mint ami az űrhajóinkat működteti.”

Az utcák szépen néztek ki és gyönyörű virágok övezték őket, mindenféle színben.

A következő helyszín egy tóparti strandot mutatott. A homok hófehér volt és finom. Hosszú, alacsony hullámok futottak végig rajta már-már hipnotikus nyugalmat kölcsönözve a tájnak. Sok ember volt a parton és a vízben. Azon morfondírozott, vajon miféle anyagot használnak fürdőruha készítésére, hiszen egyáltalán nem látszott nedvesebbnek, amikor kijöttek a vízből, mint előtte.

Kalma, aki odaült Adamski mellé, megoldotta a rejtélyt: „Az anyag nemcsak teljes egészében vízálló, de vannak olyan összetevői is, melyek a napsugárzás bizonyos káros elemeit visszatükrözik.  Miként a Földön is – folytatta -, ezek a sugarak sokkal veszélyesebbek, amint visszaverődnek a víz felszínéről, mint szárazföldi terepen.”

Most a Vénusz egyik trópusi vidékét látták. Adamski örült, hogy mindezt felismerte az általános jellemzőkből, számos fa emlékeztetett a mi szomorú fűzünkre, a lombozatuk jellemzően aláhajlott. A színe azonban és a levelek megjelenése teljesen különbözött azoktól.

Mint elképzelhető, Adamskit igencsak érdekelte az állati élet, mely szintén feltűnt a különböző helyszíneken. A vízparton észrevett egy rövidszőrű kutyát. Máshol, madarak, különböző színben és méretben, kissé különböztek a földiektől. Egyikük pontosan úgy festett, mint a mi vadon élő kanárink. Látott lovakat és teheneket vidéken, egyaránt kisebb testméretűeket a Földön megszokottaknál, egyébként igen hasonlatosakat. Úgy tűnt, a Vénusz gazdag élővilággal rendelkezik.

A virágok szintén emlékeztettek a Földön növőkre. Azt lehet elmondani, a vénuszi és a földi állat- és növényvilág összehasonlítása kapcsán, hogy a színvilág és az izmok felépítésében különbözött csak. Ez, magyarázata Kalma, a bolygón állandóan jelenlévő párásság miatt van így.

„Mint azt mostanra már megtanultad – mondta – az embertársaink igen ritkán látják a csillagos eget, ellentétben a Földdel. A légkörünkön túli  egek szépségeit csak utazásaink és tanulmányaink révén ismerjük.”

A legutolsó képen egy kifejezetten gyönyörű nőt mutattak férjével és tizennyolc gyermekükkel, mindannyian teljesen felnőttnek látszottak. A házaspár korai harmincéves fiatal pár benyomását keltette.

Ezzel ért véget a bemutató, s Adamskit felkérték, tegyen fel kérdéseket. Először azt tudakolta, miként hat, ha egyáltalán, a vénuszi lakosokra a folyamatosan felhős Vénusz.

Orthon felelt: „Azon túl, hogy az egyetemes törvények szerint élünk, a légkörünk további tényezőt jelent ahhoz, hogy az átlagos élettartamunk eléri az ezer évet. Valamikor a Földön is volt ilyen légkör, az ember éveinek száma messze a jelenlegi felett állt viszonyításképpen.

„A bolygónkat övező felhőzet egyfajta szűrőrendszerként szolgál, csökkenti a sugárzás romboló erejét, mely egyébként belépne az atmoszférába. Felhívom a figyelmedet egy feljegyzésre, a saját Szentírásotokban. Ha figyelmesen tanulmányozod, észreveheted, hogy az emberi élettartam a Földön a Földön akkor kezdett csökkenni, amikor a felhőzet aránya is csökkent és az emberek első alkalommal megpillanthatták a csillagokat.”

„Érdekelhet téged, hogy megtudd, a Földeteken jelenleg általános változás megy végbe. Ez a változás bármelyik pillanatban véget érhet, befejezvén egy komplett változási ciklust, hogy kitöltse azt; jelenleg vízzel fedett szárazföldek nagy része kiemelkedik. Az elkövetkezendő években ez a vízzel átitatott talaj párolgásnak indul majd, mely ismét folyamatos felhőrendszer vagy ’égboltozat’ kiépülését eredményezi majd a Föld körül. Ebben az esetben az átlagos élettartam újra elkezd majd növekedni, és az emberek a bolygótokon megtanulnak élni a Teremtő törvényei szerint, ismét elérhetitek az ezeréves életkort egyetlen testben.”

„A Földön ez a változás az oka annak a folyamatos megfigyelésünknek, melyet rászentelünk, ez teszi különlegesé más bolygók között a Galaxisunkban. Egy bolygó életében bekövetkező drasztikus változás különböző következményekkel járhat: valamilyen szinten minden bolygóra hathat, egyúttal határozottan megváltoztatja azokat az útvonalakat, melyeket az űrutazásainkhoz használunk.”

„Bizonyára bármiféle erőszakos változás hatalmas katasztrófát okozna a Földünknek, ugye?” – kérdezte Adamski.

„Ebbe az irányba mennek a dolgok – válaszolta. -, és habár a törvények, melyek kormányozzák az ember dolgait a világban, melyben él jelenleg, minderről a földi emberek semmiféle megértéssel nem rendelkeznek; nyomatékosítani szeretném, hogy az általuk oly hűségesen követett téves út a felelőtlenségük egyenes következménye, ez okozza bolygótok instabilitását. A különböző korokon át számos jelzés és ómen tűnt fel, ezeket embertársaid figyelmen kívül hagytak. Sok ezek közül a Szentírásban, mint próféciák szerepelnek. Embertársaid azonban nem veszik komolyan ezeket. Habár sok közülük beteljesedett, a leckéket mégsem tanulták meg. Egyáltalán nem bölcs dolog függetlenné válni a Teremtőtől. Az emberiséget annak a kéznek kell vezetnie, melyet ő nyújt felé.”

„Ha az ember katasztrófák nélkül akar élni, úgy kell tekintenie embertársára, mint önmagára, az egyik ember tükre a másiknak. Nem a Teremtő kívánsága az, hogy az emberiség kegyetlen módon önmaga ellen forduljon és önkényes mészárossá váljon.”

„Tudom – válaszolta Adamski -, hogy valamiféle új ciklus felé közelítünk. Néhány földi testvérem Aranykornak nevezi, mások a Vízöntő korszakának. tudnátok ezzel kapcsolatban valami felvilágosí1tással szolgálni?”

„A mi bolygónkon nem hívjuk így a változásokat, habár mindannyian tudjuk, fejlődés. Azonban válaszolva kérdésedre, hogy te is megértsd mindezt, elmondható, hogy a Kozmikus Kor felé közelítetek, habár nagyon kevesen értik meg közületek ennek jelentését. Nektek már megvan a magatok Arany Kora, hiszen jobban imádjátok az aranyat mint az Istent. És egy Vízöntő Kor, miként hívjátok már rátok tört egyszer, elégnek kellett, hogy legyen. Mindkét korszakot magatok mögött tudhatjátok már. A puszta megnevezése ezeknek a koroknak már egy-egy blokkolás feloldását jelenti a megértési folyamatotokban. A földi embereknek meg kell tanulniuk ritmusosan fejlődni a természet változásaival és nem pedig a saját elképzelésük szerint.”

„Hogyan – kérdezte Adamski – írnád le a Kozmikus Kort?

„Igazából jobban szeretnénk Kozmikus Megértésnek nevezni. Első alkalommal érkezett el jelenlegi civilizációtok arra a szintre, széles értelemben tekintve, hogy tudomást szerzett lakható világok létezéséről, a tiétek mellett. Az űrhajóink megjelenése, amit nagy számban alkalmazunk a Föld legkülönbözőbb területein, még azok számára is, akik ebben az egészben nem hisznek, nem sok választási lehetőséget hagynak. Az első alkalommal a jelenlegi emberiség életében a bolygótokon, mindent legyűrő bizonyítékok kezdenek körvonalazódni azzal kapcsolatban, hogy az élet nem valamiféle véletlenszerű esemény nyomán jött létre a Földön, mint ahogy azt a legnagyobb csillagászaitok állítják. Az emberiség azért jött létre a Földön, mert a bolygótokon a Végtelen Egy utasítására mindez megtörtént, az ő Isteni Törvényeivel összhangban.”

„Űrhajóink olyan manővereket hajtanak végre a fölétek boruló égen, amilyenekre egyetlen földi nemzet gépei sem képesek. A tudósaitok pontosan tudják ezt. A kormányaitok is tudják. A pilótáitok szerte a földön látnak minket és le vannak nyűgözve. Az emberek ezrei néznek fel az égre és ámulatba esnek. Még több ezren vannak azok, akik felbukkanásunkat remélik.

„Mindez előre meg lett mondva a régi korok emberei által. Megmondták lejegyzett próféciáikban, hogy az egész világ összezavarodik, és hogy jelek tűnnek fel az égen, ezek: az Istenek Fiai eljönnek majd a Mennyekből.”

A Föld adja ezt az embereknek. A feltételek jelenleg adottak ahová helyeztek benneteket, a halál árnyékába. Az egész világotok össze van zavarodva. És mivel az elnevezésetek a külső világűrre nézve ’Menny’, és mivel mi is az Isten Fiai és lányai vagyunk, nem lenne lehetséges hát, hogy az ősi prófécia most teljesedik be?”

„Szintén előre megmondták, hogy amikor az idők elérkeznek, a Föld sötét fajai felemelkednek és az egyenlő elbánás jogát követelik, és sok-sok szabad ember hosszú időn át elutasítja őket, mert a saját bőrük világosabb. Ez nem olyan prófécia, mely ezekben a napokban teljesedik be?”

„Láthatod, jól ismerjük világotok történelmét. Az alapeszme, miszerint ’Barátságtartók vagyunk’ minden egyes társadalom irányában érvényes, bárhol is legyen. Ennek a szabálynak betartása kapcsán jövünk hozzátok és mondjuk: ’Engedjétek meg, hogy a Világegyetem Legfelsőbb lénye vezesse világotokat és akkor bajaitok mint a sötétség a fény előtt, megszűnnek.’ Mit érne az ember a élet lehelete nélkül? És ki adná ezt neki? Nem található meg talán mindenhol, hogy minden javára váljon? Hagy tudja meg az ember, hogy az Isten nem valami távoli helyen van, hanem minden egyes megtestesülésben, és magában az emberben is.”

Orthon megállt a beszédben egy pillanatig, Adamski előrehajtott fejjel gondolkozott szavain. Lassan, tudatában kezdett lenni annak a melegségnek, mely kitöltötte lelkét. Felnézett, és látta maga körül az őt figyelő arcokat, és érezte, milyen áldást sugárzó pillantások áradnak feléje.

Aztán a mester felállt és közel lépett hozzá. Amint Adamski is felállt, a többiek is így tettek.

„Fiam – mondta, mélyen Adamski szemébe nézve -, sok dolog, amit a testvéreink mondottak neked ellentétben áll azzal, amit embertársaid tanultak és amiben hisznek, hogy igaz. Ez, önmagában, még nem fontos, mivel amit tegnap tanultál, csak arra való, hogy megtedd a következő lépést a mélyebb megértés felé, amit majd holnap megszerezhetsz. Ez a fejlődés törvénye. Ha egyszer valaki a helyes úton jár, nem is cselekedhet másként. Létfontosságú, hogy az emberek együtt dolgozzanak és küzdjenek, nyitott elmével, pontosan tudván azt, hogy minden kérdésre sohasem kaphatunk választ. Létezik egy csalhatatlan útmutató, mely alapján meghatározható, hogy valaki a helyes úton jár, vagy sem. A dolog nagyon egyszerű. Ha a gondolataitoknak és a tetteiteknek az eredménye gonosz, akkor az út, amit követtek, eltávolít benneteket az Ő pártfogásának fényétől. Ha jó dolgok követik az útján, melyen jár, akkor az életetek, a gyerekeitek élete és a gyerekeitek gyerekeinek élete örömteli lesz. Áldásos állapot, nem szakítja meg betegség és küzdés, lesz az örökké tartó örökségetek.”

Megérintette Adamski kezét búcsúzásul és csendben elhagyta a termet, szavai továbbra is ott vibráltak e hallgatásban.

Adamski feltekintett barátainak arcába, igyekezvén mindegyiket memóriájába vésni. Nem köszönt el senki szavakkal, ám felemelték kezüket búcsúzásul, miként Adamski is. Aztán követte Orthont aki elkalauzolta a szállítón vissza a Kutatóhoz.

Firkon és Ramu mindketten csatlakoztak hozzá a városig tartó visszaúton. Nem beszélgettek.

Amikor visszatértek a hotelhez és elérkezett a búcsú ideje, a kedves barátoktól való elválásé, heves érzések ragadták el. Összeütötték kezüket és Ramu csendesen azt mondta: „A végtelen Egy áldása kísérjen téged.”

Adamski hátrahagyta őket és felment az üres szobájába.

Váratlan utóirat

1955. április 25.

Már nyomták a nyomdában e könyv lapjait, amikor egy rendkívül fontos esemény történt éppen most, amit feltétlen le kell jegyezni és rohanvást átadni a kiadónak.

Tegnap egész nap, április 24-én, a vasárnap megszokott számú látogató kereste fel házát a Palomar Teraszokon, eltöltve az időt a nap korai részétől, későig. Amint találkozott és beszélgetett velük, egyre növekvő mentális figyelmeztetést kezdett érezni Testvérei részéről. Késő volt már, amikor a legutolsó pár is elment és Adamski bement a szobába, megpróbálván, ám sikertelenül, aludni. Egy órán belül, a sürgető érzés egyre erősödött, erre elment a városba, mert egyre csak erősödött. Késlekedés nélkül indulnia kellett.

A hosszú úton a városba azon tűnődött, vajon a legutolsó találkozásukkor felvetett kérésre kap-e feleletet. Azt kérdezte, vajon lehetséges lenne-e fényképeket készíteni egy űrhajó belsejében azért, hogy további igazolással szolgálhasson a kételkedőknek és azoknak is, akik elfogadják a történet hitelességét. Eltekintve attól a benyomástól, hogy mindezt nem lesz olyan könnyű elérni, mint ahogy gondolta, a Testvérek egyike tett egy megjegyzést, amiről Adamski biztos volt, hogy teljesedni fog. „Ha sikeresek is lennénk – mutatott rá -, kétlem, hogy bármiben is megváltoztatná a szkeptikusok hozzáállását, mivel a földi ember teljességgel hamis szemlélettel él más bolygók irányában, és az azokon uralkodó feltételekkel kapcsolatban.”

Akárhogy is, Adamsi hagyta, hogy reményei növekedjenek…

A szokásos helyre ment és tervei szerint találkozni akart egy férfivel, akinek az egyik korábbi találkozón mutatták be, egyik Testvért váltotta fel, aki hazatért szülőbolygójára. Késedelem nélkül kihajtottak a sivatagi helyszínre, ahol egy Kutató, pontosan olyan, mint amilyent az első találkozó alkalmával látott, várt rájuk. Amint beléptek a kis hajóba, Adamski rápillantott az órájára és látta, pontosan hajnali 2.30 van. Miután a pilóta üdvözölte, megkérdezte, magával hozta-e a fényképezőgépét. Természetesen! Kis Polaroid gép volt, nemrégiben vásárolta. Soha sem látott hasonlatosat, ezért megkérte, hogy mutassa meg működését.

„Ezt a találkozót kizárólag azért szerveztük, hogy beteljesedjenek a fényképezéssel kapcsolatos reményeid, melynek a legutolsó találkozáson adtál hangot – mondta. – Semmit sem tudunk garantálni a felvételek tisztaságát illetően, ez úgyis csak később fog kiderülni, ám megpróbálunk egy képet készíteni hajónkról, amint éppen a fedélzetén vagy. Ehhez bőven elegendő lenne, ha a mi saját fényképészeti technikánkat alkalmaznánk, ám ez nem fog megfelelni a te céljaidnak. Fényképezőgépeink és filmjeink teljes egészében elektromágneses elven működnek, a Földön pedig nincs alkalmatos eszköz az elkészült képek megtekintésére. Így hát a tiédet kell használnunk és majd meglátjuk, mire jutunk.”

Adamski teljesen elmerült fényképezőgépe működési elvének magyarázatában, semmiféle mozgást nem észlelt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a bejelentést: „Itt vagyunk!”

Felnézvén látta, hogy a Kutató ajtaja kinyílik. Aztán, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy egy kis anyahajó tetejére szálltak le. „Kicsi”, mivel nem volt olyan hatalmas, mint azok, amelyeken eddig járt. A bejáratot, mely ebbe a kisebb szállítóhajóba vezetett, csak halványan lehetett látni, Adamski barátai azonban kiléptek, s jelezték számára, kövesse őket. Végighaladtak a szállító bejáratán majd egy újabb zsilip következett, egy kisebb, mely a közeledésükre kinyílt. Újabb meglepetés következett, nem tűnt úgy, hogy bármiféle további hasonló ajtó lenne ezeken a szállítókon. Kiderült, ez itt éppen egy liftet rejtett, Adamski pedig nagy örömmel fedezte fel Orthont a lift platformján állva. Hívására, Adamski mellé lépett. A férfi, aki keresztülvezette őt a szállítón, visszafordult a Kutatóhoz, társával együtt, akinél Adamski a fényképezőgépét hagyta.

A lift hasonlatos volt a nagy szaturnuszi anyahajón látotthoz. Leereszkedtek körülbelül a hajó feléig, ahol kémlelő ablakok sora tűnt fel halványan, a hajó hosszanti oldala mentén végig. Itt a felvonó megállt és Adamskiék kiszálltak.

Orthon elmagyarázta, hogy ő megáll az kémlelőnyílás előtt, Adamski pedig a mellette lévő előtt, miközben a férfi, a Kutatóról, megpróbálja elkészíteni a fényképet. A Kutató most egy kissé távolabbra repült.

Adamski észrevette, ennek a szállítónak a kémlelőnyílásai duplák, közel két méternyi a távolsága külső és a belső üveg között. A belső üvegek mögött álltak és Adamski azon tűnődött, vajon miként készülhet jó felvétel ilyen körülmények között, kis fényképezőgépével, ennyi üvegen keresztül!

Nagyon bonyolult volt megbecsülni a távolságot és a méreteket a világűrön keresztül, bármiféle viszonyítási alap nélkül. Azonban úgy tűnt számára, a Kutató nagyjából harminc méterre lebeg az anyahajótól. Gömb alakú felső csúcsáról fénysugarat bocsátott a nagy hajóra. Időnként ez a fénysugár nagyon erős volt, aztán kevésbé volt erős. Amint a felvételek mutatják, megpróbálták kikísérletezni a szükséges fény erejét, hogy megfelelő képet kapjanak az anyahajóról és ugyanebben az időben le tudják képezni a kémlelőnyílások mögött álló Orthont és Adamskit.

Miközben ez történt, az anyahajó és a Kutató sugárzását egyaránt a minimálisra csökkentették. Adamski később megtudta, a férfiak bizonyos szűrőket helyeztek a fényképezőgép lencséje elé, hogy megóvják a filmet az űrhajó mágneses behatásaitól. Az egész egyfajta kezdeti kísérletnek számított, ahogy az tisztán látszott a fotókon, különböző távolságokat és megvilágítási viszonyokat próbáltak ki.

Ennél a pontnál meg kell jegyezni, hogy Adamski elkezdte átkozni magát kellő előrelátásának hiánya miatt, amiért nem hozott a várost elhagyván tartalék filmeket. Komoly hátrányt jelentett ez a körülmény a Testvéreknek, kevés lehetőségük maradt kipróbálni és eltalálni a megfelelő beállítási megoldásokat. Eközben a férfiak dolgoztak Adamski fényképezőgépével, alaposan tanulmányozták az eredményt. Talán megoldhatónak tűnt számukra részletesebb és jobb minőségű felvételeket készíteni majd, egy esetleges újabb találkozó során.

Meglehetősen hosszú idő telt el addig, míg jelzés érkezett a Kutatóról, visszatérnek a szállítóra. Adamski figyelte a liftet, amint az felemelkedik az űrhajó tetejére. A nyílás feltárult, és a felvonó újra visszatért Adamskiék szintjére a Kutató pilótájával, Adamski fényképezőgépével a kezében. A pilóta csatlakozott hozzájuk, s habár rossz minőségű felvételeket vártak - beszámolója szerint -, mégis aránylag sikeresen teljesítették küldetésüket, továbbá, legalább két felvételt tartalékolt a szállítóűrhajó belseje fényképezése céljából.

Adamski gyenge eredményre számított, ezért kellemes meglepetésként hatott a számára, amikor megmutatták neki az eredményt.

Miközben mindhárman a hajó eleje felé sétáltak, Adamski meglátott egy félrehúzható falat, egy bejáratot tárt fel, mögötte alagútra emlékeztető folytatással. Túlnan kis terem, két pilótával az irányító pultoknál.

Mivel a hajó vége átlátszó volt, s belül mindenhol különböző ábrák fénylettek, mindenfelé sok-sok fény, Adamski reményei felcsillantak a sikeres fotózás lehetőségétől. Minden fényt lekapcsoltak bent, mire szinte tökéletes sötétség borult a helyiségre. A két fotózási kísérlet azonban kudarcba fulladt, a szállítón – a Kutatóhoz képest - tapasztalható jóval erősebb mágneses hatások következtében.

Egy dolog bizonyításra került. Valamiféle, az általunk használt filmekhez még ki nem fejlesztett szűrőkészülék használata nélkül lehetetlenség tiszta felvételeket készíteni az űrhajó belsejében. Amikor Adamski megkérdezte, hogy egy jobb fényképezőgép, igényesebb lencsékkel több sikerrel kecsegtetne-e, azt a választ kapta, hogy bármiféle ilyen jellegű eszköz hatástalannak bizonyulnak, mert az egész probléma a film miatt van.

Amikor az utolsó két kép elkészült, a fények az űrhajóban ismét életre keltek. Mindhárman visszatértek a felvonóhoz és felemelkedtek az űrhajó tetejére. Amint a nyílás feltárult, Adamski megpillantotta a Kutatót a szállító tetején kialakított bázisán. Orthon búcsúzóul megérintette Adamski kezét, majd a Kutató pilótája és Adamski belépett a várakozó űrhajóba. Amint a fedélzetére értek, az ajtó bezárult mögöttük és abban a pillanatban már úton is voltak.

Adamski számára lehetetlennek bizonyult megbecsülni, milyen távol lehetnek az űrben, a teljes időtartam a Föld elhagyása és a visszaérkezés között kicsivel több mint kettő és fél órát tett ki.

Ismét a Földön Adamski és barátja hátrahagyva a pilótát, odasétált, ahol a kocsit hagyták. Nem sokkal reggel hét előtt járt az idő, ezért a társa Adamskit a otthonának bejárata előtt tette ki. Habár Adamski meghívta őt, jöjjön be egy kávéra és reggelire, ő megköszönte és visszautasította az ajánlatot, elmagyarázván, nem szabad késnie a munkájából, amit arra az időszakra vállalt, amíg a Földön tartózkodik.

Az elváláskor közölte, Adamskinak teljes mértékben tisztában kell lennie azzal, hogy mindent el fognak követni a fényképek hitelességének letagadása érdekében. Ez nem szabad, hogy befolyásolja. Minden ember szabadon dönt, hogy elfogad vagy visszautasít fényképekkel alátámasztott állításokat. Azonban minden egyes embernek fel kell fognia, személyes véleménye semmiféleképpen nem befolyásolja azt, mi a valóság. Ha valakinek hitelesítésre van szüksége, elég ha a történelemhez fordul, majdnem bármelyik korban, szinte bármelyik évben. A földi tömegek számára a földhöz kötöttség, a tagadás, mindig könnyebben járható útnak bizonyult, ha új csodákról volt szó, mint szembenézniük saját korlátozott tudásukkal az új, mesés dolgok iránt, melyek a Végtelen Világegyetemben csupán arra várnak, hogy felfedezzük őket.

„Más világokon élő testvéreknek, az emberi lényeknek, mint mi magunk is, köszönettel tartozom mindazért amit mutattak és tanítottak nekem. E világban élő testvérekről, akikről beszámoltam, tudom azt, sokan már felkészültek. Mint mindig, a szkeptikusok most is résen állnak, hogy mindent elsöprő bizonyítékokat követeljenek, arról, hogy a világűr lakott, számos bolygót népesítenek be emberek, közte olyanokat is, melyek messze előttünk járnak.”

Fordította és összeállította: Aranyi László

Adamski és Orthon

A vénuszi repülő csészealj

Adamski a vénuszi repülő csészealjban

Adamski a vénuszi repülő csészealjon, Orthon a vezérlőpultnál

A vénuszi anyahajó röntgenrajza

A vénuszi anyahajó fotón - éppen kibocsát magából egy repülő csészealjat

A vénuszi anyahajó körül már öt repülő csészealj lebeg

Adamski fotója egy vénuszi repülő csészealjról

A szaturnuszi repülő csészealj vetületi rajza

A szaturnuszi laboratórium-űrhajó

Vissza a nyitólapra