|
|
Arany László: Dél-Amerika rettegett ősmadarai |
|
|
|
|
|
|
|
A terrormadarak nagytestű, gyorsmozgású húsevők voltak. Millió éveken át uralták a kontinenst, amíg a vetélytársaik végül a kihalásukat nem okozták.
Nyári nap van az Argentína középső részén elterülő pampás vidéken. Mintegy ötmillió évet utaztunk vissza a múltba. Egy csoport kistestű, lószerű emlősállat legelészik békésen a kellemesen meleg időben. Egyikük sem érzékeli a tőlük 50 méterre, a magas fű takarásában megbújó éberen figyelő állatot. Az állat testének nagyrészét tökéletesen elrejti a növényzet. A szemei, testéhez képest aránytalanul nagy, fejének két oldalán ülnek. Hosszú, erős nyaka van. A legelésző állatokat figyeli. A fejét hirtelen egyik oldalról a másikra rándítja - a sztereoszkópikus látás hiányában -, hogy minél jobban be tudja cserkészni leendő áldozatát. Hamarosan a fej lebukik a fű szintjére, és a teremtmény néhány lépést tesz előre, aztán ismét felemeli a fejét, folytatja a megfigyelést. Harminc méteres távolságban az állat kész a támadásra. Utolsó előkészületként leereszti fejét egy lábainál heverő nagyobb sziklához, hozzádörzsöli hatalmas csőrét, hogy megfenje pengeélességű széleit. A terrormadár most felborzolja a tollait és nekiered. Két hatalmas, izmos lába segíti rohanásában a nyáj felé. Másodperceken belül eléri a 70 km-es óránkénti sebességet. Kicsi, repülésre képtelen szárnyait kiterjeszti két oldalra, így segíti saját egyensúlyban-tartását és manőverező-képességét. A legelésző állatok a hirtelen meglepetés-okozta rémületükben szétszóródnak, amint a ragadozó feléjük zúdul. A támadó a figyelmét egy idős hím példányra irányítja, amelyik lemaradt a menekülők mögött, és üldözőbe veszi. Habár az öreg hím elszántan rohan, a támadó igen gyorsan utoléri. Bal lábának váratlan oldalirányú rúgásával kiüti egyensúlyából áldozatát, megragadja erős csőrével, miközben fejét rázva a földhöz veri prédáját, egészen addig, amíg az el nem veszti eszméletét. A támadó most már le tudja egyben nyelni az ernyedt testet - könnyű mutatvány számára, hiszen méternyi hosszú a feje és fél méteresre tátható a szája. Az elégedett, jóllakott ragadozó visszatér a fűben nem túl távol elrejtett kerek, apró ágakból készült fészkéhez, és folytatja a két, kosárlabda méretű tojásának költését.
Ilyesféleképpen történhetett meg a találkozás a terrormadárral, a valaha élt legkülönösebb és legfélelmetesebb, a repülésképtelen madarak csoportjába tartozó ragadozóval. Mára már teljes egészében kihaltak, valaha azonban a szárazföld egészen a tengerpartig elnyúló vidékéig a csúcsragadozókat jelentették, ezek a mozdonyszerű lerohanó erővel rendelkező félelmetes zabálógépek. A fénykorukbban, a 2,5 millió évtől a 62 millió évvel ezelőttig terjedő időszakban, Dél-Amerika uralkodó ragadozói voltak. A továbbiakban ismerkedjünk meg felemelkedésükkel és hanyatlásukkal! A terrormadarakat az ornitológusok a phorusrhacoidae családba sorolják. Tudományos módszerekkel 1887-ben, Florentino Ameghio, Argentin paleontológus írta le egy fosszília alapján a család első példányát, és a Phorusrhacos longissimus nevet adta neki. (Longissimus a faj neve, a Phorusrhacos pedig a családé.) A klasszikus nevezéktan az élő és a már kihalt fajokra növekvő sorrendben: család, rend, osztály, törzs és ország. A maradványok a Patagóniában található Santa Cruznál kerültek elő, Argentína legdélibb részéről. A kőzetek kora mintegy 17 millió év. Ameghio és más kutatók rekonstruálták a madár külső megjelenését a megmaradt fosszíliákból, következtetéseket vontak le a viselkedésével kapcsolatban, ezenkívül megpróbáltak ma is élő rokonaikra bukkanni. A kutatók a kezdeti beszámolóikban úgy vélték, a húsevés szokása azt jelzi, hogy terrormadarak a ma is élő sasok és sólymok rokonai lehetnek. Nem mindegyik paleontológus értett ezzel egyet és a felfedezést követő 12 évben heves vitákat folytattak. A British Múzeum munkatársa, Charles A. Andrews oldotta fel az ellentmondásokat 1899-ben, arra a következtetésre jutva, hogy az összes ma élő és kihalt faj között a terrormadarak legközelebbi rokonai a Dél-Amerikában élő kígyászdarvak, melyekről még az is elképzelhető, hogy a terrormadarak egyenes leszármazottai. A kígyászdarvak jelenleg is megtalálhatók Észak-Argentínában, kelet-Bolíviában, Paraguayban, valamint Brazília központi és keleti részein. A kígyászdarvak és a terrormadarak egyaránt a daru alkatúak rendjébe tartoznak, mely magába foglalja a darvakat, a fürjféléket és valamennyi rokonukat. A kígyászdarvaknak két faja található meg jelenleg a Földön, a vöröslábú kígyászdaru (Cariama cristata) és a feketelábú kígyászdaru vagy csunja (Chunga burmeisteri). Ezek a madarak elérik a 70 cm-es magasságot. Testük könnyű, nyakuk és lábuk hosszú. Szárnyuk a testükhöz képest kicsi, azonban hirtelen nekiiramondván képesek rövidtávú repülést végrehajtani - ha erre kényszerülnek. Kitűnő futók, képesek 60 km/óra feletti sebesség elérésére is. A kígyászdarvak apró gallyakból építenek fészket mintegy négy-hat méteres magasságban a föld felett, kisebb fákon. A kicsinyek, általában kettő van belőlük, körülbelül kéthetes korukban elhagyják a fészket és a közelben elterülő fűben élnek és vadásznak. Hasonlóan a legtöbb ragadozó állathoz a kígyászdarvak is territóriumokat alakítanak ki. A hangjuk félelmetes és hátborzongató. Hasonlóan a terrormadarakhoz, a kígyászdarvak is ragadozók. Táplálékukat rovarok, csúszómászók, kisebb emlősök és madarak képezik. Kedvező feltételek mellett a náluk nagyobb testű gémeket is megtámadják. A csőrükkel ragadják meg zsákmányukat, majd a földhöz verdesik, egészen addig, míg az kellően el nem ernyed ahhoz, hogy egyben nyelhessék le. Ez a fajta táplálkozási mód manapság megfigyelhető az Egyesült Államok délnyugati részén élő szaladó kakukknál (Geococcyx californianus) is és az Afrikában megtalálható kígyászkeselyűnél (Sagittarius serpen-tarus). A kígyászdarvak a kariámafélék családjába tartoznak. E madárcsalád képviselői mára már Dél-Amerikába szorultak vissza. Mintegy 10 faj maradványai kerültek elő erről a vidékről, közülük a legrégibb Brazíliából származik, a paleocén kor közepére származtatható, mintegy 62 millió évvel ezelőtti korba. E fajoknak ismertek mára már kihalt rokonai a világ különböző részein, az Észak-Amerikában a 40-től 20 millió évvel ezelőtti rétegekben a Bathornithidae család, Európa bizonyos, 40-től 30 millió éves korúra datálható kőzeteiben pedig az Idiornithidae család képviselői találhatók meg. Néhány kutató úgy gondolja, hogy ezek a családok igen közel állnak egymáshoz, és valamennyiüket a kariámafélék családjába lehetne sorolni, külön családok megkülönböztetése helyett.
2. Zsákmányszerzési technika. A terrormadarak kíméletlenek voltak. Dél-Amerika pampáin éltek és a fűben cserkészték be áldozatukat, miközben észrevehetetlenek maradtak. Megfelelő közelségbe érve közel 70 km-es óránkénti sebességgel lerohanták, csőrükkel megragadták, és addig verték a földhöz, amíg mozgott. Gyakran nyelték le zsákmányukat egyben. Természetes ellenségei nem lévén, nyugodtan táplálkozhatott mielőtt visszatért fészkébe. A legtöbb terrormadár jelentősen nagyobb testű volt ma élő rokonainál. A magasságuk egy és három méter közé esett. A legkorábbi ismert példányuk ugyanolyan mértékben specializált, mint a legfiatalabb, ami arra utal, hogy kialakulásuk időben messze megelőzi az első ismert példány korát. A terrormadaraknak eddig tucatnyi nemzetségét és 25 faját írták le. A közöttük való rokonság foka még nem tisztázódott. Besorolásukat 1960-ban, a Harvard Egyetemhez tartozó Összehasonlító Állattani Múzeum munkatársa, Bryan Patterson és Jorge L. Kraglievich végezte, aki az argentínai Mar del Platában található Városi Természeti és Tradicionális Tudományok Múzeumánál dolgozott. A terrormadarakat ők három családba sorolták - ahogy az az emlősöknél is bevett gyakorlat volt a méret alapján - közepes, nagy és óriás kategóriákba. Más kutatók, figyelembe véve a terrormadarak legnagyobb mértékű elterjedését ami úgy 5 és 3 millió évvel ezelőtt következett be, csak két családot azonosítanak - az óriás és a közepes méretűt -, mint alcsaládokat. Ismét más kutatók valamennyi leletet egy családba sorolják. Ha a három családba besoroló rendszert vesszük alapul, az óriás példányok családjának neve: Brontornithidae. Az ide tartozó madarak fosszíliái 17-27 millió éves kőzetrétegekből kerültek elő. Nagytestű, kissé esetlennek tűnő madarak voltak, lábuk csontjai kifejezetten rövidek, csőrük erős. Ezek a jelek arra utalnak, hogy a madarak rossz futók lehettek, lassabban szedték lábaikat, mint a másik két család képviselői. A következő családot a Phorusrhacidae névvel illették. Példányai két és három méter közötti magasságot értek el. 3 milliótól 27 millió éves kőzetekben találhatók maradványaik. A harmadik család a Psilopteridae, az ide sorolt madarak jóval kisebbek a már említetteknél. Legtöbbjük alig érte el az egy méteres magasságot. Maradványaik 2-62 millió éves kőzetekben bukkannak fel. Ebbe a családba tartozik a legöregebb phorusrhacoid, a Brazíliában talált paleopsilopterus faj példánya is. A két utóbbi család tagjai sokkal könnyedebb testfelépítésűek, sebesebb futásúak. Ezek voltak azok, melyek az uralkodó futóragadozokká váltak a saját idejükben, és ezt a helyzetüket millió éveken át meg is tartották. Az a körülmény, hogy a terrormadarak különböző testnagyságú fajai éltek azt mutatja, hogy felnőtt példányaik zsákmányállatai igen széles körből kerültek ki, kezdve a rágcsálóktól a nagytestű növényevőkig. Habár egyes növényevők felnőtt példányainak nagysága elérte a kifejlett terrormadarakét, a terrormadarak könnyűszerrel prédául ejthették a fiatalabb egyedeiket. A fészket frissen elhagyó terrormadaraknak másféle táplálékra volt szükségük, mivel testméretük jóval kisebb volt felnőtt egyedtársaikénál, így valószínűleg rágcsálókra és kisebb gerincesekre vadásztak, mint ahogy a jelenleg is élő rokonaik, a kígyászdarvak teszik. Az emlősök korának kezdetéig (66 millió évvel ezelőtt), a terrormadarak voltak azok az élőlények, amelyek betöltötték a futó ragadozók életterét Dél-Amerikában. Később is képesek voltak megtartani helyzetüket, a madarak leghatalmasabb vívmányának - a repülés képességének - a feladásával. A ragadozóként való uralkodói poszt akkor nyílt meg a terrormadarak előtt, amikor elődeik - a kis, két lábon futó dinoszauruszok - eltűntek az élet színpadáról úgy 66 millió évvel ezelőtt. A paleobiológusok ezt a jelenséget nevezik evolúciós váltásnak. A terrormadarak és a coeluroszauruszok testalkata igen nagyban hasonlított: arányos, hosszúkás test, vastag és erős hátsó végtag, hosszú nyak, nagy fej. Számos coeluroszaurusznak visszafejlődött a mellső végtagja ami azt jelzi, hogy ezek az állatok a zsákmányállat elkapásakor és megölésekor elsődlegesen hátsó lábukat és szájukat használták, pontosan úgy, ahogy azt a terrormadarak tették. A coeluroszauruszok futás közben hosszú farkukat használták testük kiegyensúlyozására, a terrormadarak feltehetően visszafejlődött szárnyukat vették igénybe ugyanerre a célra. Különböző stratégiákat és különböző végtagokat alkalmaztak ugyanannak a funkciónak az elérése céljából. A terrormadarak és rokonaik Dél-Amerikán kívül is ismertek voltak. Elterjedtségük mértékének felkutatása lehet a kulcs érdekes biogeográfiai történetük leírásához, ahhoz, hogy miként válhattak Dél-Amerika csúcsragadozóivá. 45-55 millió éves, Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában található kőzetekben, szintén fellelhetők ragadozómadarak csontjai, a tudósok ezeket a Diatrymatidae családba sorolják. Larry G. Marshall - a Kaliforniában található, berkeley-i, az Emberi Eredetet Kutató Intézet munkatársa - és brazil származású munkatársa, Herculano M. F. Alvarenga, egyetért abban, hogy ezeknek a madaraknak a felépítése erősen hasonlatos a terrormadarakéhoz. A Diatrymatidae család tagjainak magassága megközelítette a két métert. Hasonlóan a terrormadarakhoz, erőteljes koponyával és hatalmas karmokkal rendelkeztek. Lábaik azonban viszonylag rövidebbek és erősebbek voltak, ami azt sugallja, megfontoltabban és nehézkesebben mozogtak. A 35-38 millió éves, a franciaországi Quercy foszforit tartalmú kőzeteiben talált phorusrhacoid példányt a Ameghinornis fajba sorolták. A beszámolók szerint ez az állat a ma is élő kígyászdarvak méretével megegyező termetű, s valószínűleg képes volt hosszabb távú repülésre is. Az Antarktiszon is vannak hasonló leleteket. A nyugat-antarktiszi György Király-sziget 55 millió éves szikláin 18 cm hosszú, tisztán felismerhető lábnyomokat találtak. A három lábujjú madár nagytestű volt, robosztus felépítésű és hosszú végtagokkal ellátott, mint a rea vagy a strucc - vagy a terrormadár. Egy phorusrhacoid példány csőrének elülső részét találták meg a kutatók az Antarktisz déli részének közelében fekvő Seymour szigeten, a mintegy 40 millió éves La Meseta szikláiban. A csőr darabjai arra engednek következtetni, hogy a madár két méternél magasabb volt. Végül egy hatalmas phorusrhacoid példányt érdemes még megemlíteni. A Titanis walleri fajba sorolták be, és Észak-Floridában bukkantak rá mintegy 1,5-2,5 millió éves kőzetekben. A madár becsült magassága több, mint három méter. Ez a lelet áll időben legközelebb hozzánk, és egyben a legutolsó ismert terrormadár példány. A leletek széleskörű elemzéséből össze lehet állítani a képet a terrormadarakról, ezekről a röpképtelen madarakról, melyek keresztül-kasul benépesítették a földet. Fel lehet tárni az életmódjukhoz szükséges feltételeket. A kőzetekben talált töredékeik térben és időben való elterjedtségükről is tudósítanak. A biológusok és a geológusok is egyetértenek abban, hogy Észak- és Dél-Amerikát körülbelül 62 millió évvel ezelőtt szárazföldi híd kapcsolta össze. Ez megnyitotta az utat az egységes szárazulattá vált Kis- és Nagy-Antillákon át a szárazföld gerincesei előtt, hogy térben szétszóródjanak. Közöttük voltak a kígyászdarvak és a terrormadarak (valószínűleg a Psilopteridae fajok) is, melyek északi irányba indultak. 45-55 millió évvel ezelőtt szárazföldi folyosó nyílt meg Észak-Amerika és Európa között az Ellesmere-sziget vidékén, miáltal újabb lehetséges területek nyíltak meg a ragadozómadarak előtt. Egyik csoportjuk, melynek tagja volt a Franciaországban megtalált Ameghinornis faj, szintén ezt az útvonalat használta. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a terrormadarak minden bizonnyal jelen voltak Amerika legészakibb térségein is, habár maradványaik ezekről a vidékekről még nem kerültek elő. Legalább 45 millió évvel ezelőtt, de az is lehet, hogy már 70 millió évvel ezelőtt, szárazföldi kapcsolat létezet Dél-Amerika legdélebbik pontja és Nyugat-Antarktisz között. A szárazföldi kapcsolat egykori létét bizonyítják azoknak az erszényeseknek és övesállatoknak a csoportjai, melyek a terrormadarak mellett szintén megtalálhatók a Seymour-sziget kőzeteiben. A szárazföldi híd és a mérsékelten hűvös klíma együttesen tették lehetővé, hogy a terrormadarak 40 millió évvel ezelőtt megjelenjenek Nyugat-Antarktisz tájain. Azonban az Észak-Amerikát Dél-Amerikával, valamint Dél-Amerikát az Antarktisszal összekötő szárazföldi kapcsolat megszűnt. Dél-Amerika elszigetelt kontinensé vált egészen 2,5 millió évvel ezelőttig, amikor is létrejött a panamai földhíd. A szárazföldi kapcsolat az Északi-Andok - tektonikai okok miatti - folyamatos emelkedése miatt jöhetett létre, amibe belejátszhatott a világóceánok hirtelen bekövetkezett, mintegy 50 méteres vízszintcsökkenése, ami a sarki jégsapkák kialakulásának tudható be. A végleges kapcsolat Panama déli része és Kolumbia északi része között szilárdult meg. A Föld klímájának hidegebbre fordulásával a trópusi területek nagysága beszűkült, miközben a szavannák terebélyesedtek. Füves puszták borították be a szárazföldi hidakat is. Egy idő után folyamatos szavannás vidék alakult ki Argentínától Floridáig. A szárazföldi állatok elterjedtségének visszaszorulása szintén emiatt következhetett be (a tudósok Nagy Amerikai Változásnak hívják). Maradványokban talán a legjobban dokumentált ez a korszak, amikor két, hosszú időn át egymástól függetlenül fejlődő élővilág egyedei elkeveredtek egymással. Ezek között a fajok között megtalálhatjuk a terrormadarakat is. A terrormadarak egyik leszármazási vonala még megtalálható 2,5 millió évvel ezelőtt Dél-Amerikában, míg egy másik csoportjuk északra vándorolt, és a Titanis fajban csúcsosodott ki Floridában. Ilyen háttér-információk mellett bárki megkérdezheti, hogy ha ezeknek a nagytestű, röpképtelen madaraknak sikerült a dél-amerikai táplálkozási piramis csúcspozíciójába kerülni, vajon végül miért veszítették el ezt a helyzetüket? A válasz megtalálható a dél-amerikai állatvilág fejlődésének történetében. A legutóbbi 66 millió év nagy részében - a mai Ausztráliához hasonlóan - Dél-Amerika is elszigetelt kontinens volt. Dél-Amerika 66 millió évvel ezelőtti elszigetelődése következtében az ott élő szárazföldi ragadozó emlősök sajátos fejlődési pályát futottak be. Jelentőségük csökkent, élettereiket feltöltötték az erszényes állatok és a nagytestű méhlepényes növényevők. Ez az erszényes-méhlepényes összetételű állatvilág különlegességnek számított a kontinensek állatvilága között, hiszen Ausztráliában az erszényesek, Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában a méhlepényesek terjedtek el. Azt az életteret, amit Észak-Amerikában a méhlepényes kutya- és macskafélék töltöttek be, azt Dél-Amerikában az erszényesek. Kutyaalkatú tagjaikat három családba sorolták. Testméretük széles skálán mozgott a kis testű borztól a medve méretéig. A Thylacosmilidae névvel illetett különleges családjuk egyedei külső megjelenésüket tekintve igen hasonlatosak voltak a kardfogú tigrishez. Kifejezetten jellemző tulajdonságuk, hogy valamennyiüknek rövid lába volt és nincs különösebb jele annak, hogy jó futók lettek volna. Ezek az állatok töltötték be Dél-Amerikában a ragadozók megüresedett életterét. Szintén ezt az életteret népesítették be a Sebecidae családba sorolt szárazföldi és a folyami krokodilok. Hatalmas koponyával rendelkeztek, lábaik segítségével sokkal jobban el tudták emelni testüket a talajtól lapos koponyájú folyami társaiknál. Oldalsó irányban álló, sűrűn elhelyezkedő éles, fűrészes fogazatukkal nagyban hasonlítottak a ragadozó dinoszauruszokhoz. A ragadozók megürült életterére léptek be a terrormadarak is. Természetesen a 2,5 milliótól a 66 millió évet felölelő korban Dél-Amerikában a szárazföldi ragadozók területi eloszlása számos esetben megváltozott, időszakonként az erszényes emlősök, máskor a szárazföldi krokodilok, megint máskor a terrormadarak kerültek domináns helyzetbe. A 2,5-től 27 millió éves korig terjedő kövületek azt mutatják, hogy az erszényes kutyaalkatúak körében jelentős testméretbeli visszafejlődés és elterjedtségi területükben komoly visszaesés következett be, még a terrormadarak éppen ellenkezőleg, testméretben nagyobbá váltak, és az általuk meghódított területek megnövekedtek. Ennek következtében, mintegy ötmillió évvel ezelőtt, a terrormadarak teljes mértékben kiszorították a dél-amerikai szavannákról az erszényes kutyaalkatúakat. (Kisebb méretű fajaik, melyek valójában egyáltalán nem jelentettek konkurenciát a terrormadarakra, szintén kihaltak még a panamai földhíd megszületése előtt.) Ez az átalakulás világosan mutatja a terrormadarak evolúciós történetét, azt, hogy sikeresen ki tudták szorítani a különböző életterekről erszényes vetélytársaikat. Nem teljesen világos még, hogy a terrormadarak erre miként voltak képesek, azonban felettébb fejlett futókészségük egyértelműen előnyt jelentett számukra a szavannai környezetben való táplálékszerzésnél, ami 27 millió évvel ezelőtt vált egyértelművé. A panamai szárazföldi összeköttetés létrejöttekor méhlepényes kutya- és macskafélék vándoroltak az északi kontinensről dél felé a kapcsolatot jelentő földsávon és népesítettek be mind nagyobb területeket. Mivel a dél-amerikai nagytestű ragadozók már jóval korábban kihaltak, a kutya- és macskafélék egyetlen vetélytársát a terrormadarak jelentették. A harc láthatóan a madarak vereségével végződött. Nem sokkal a nagy változások kezdete előtt érték el a terrormadarak legnagyobb csőr- és testméretüket, érték el fejlettségük csúcsát, hogy aztán szembesüljenek a kutya- és macskafélék jelentette veszéllyel. Csak egy leszármazási vonaluk élte túl valamivel hosszabb távon ezt a találkozást Dél-Amerikában, az a faj, mely Floridába vándorolt, s a Titanis néven vált ismertté. Ez volt egyébként az egyetlen, északra vándorolt dél-amerikai faj. Egyértelműen látszik, hogy sikeresen képes volt együtt élni a fejlett méhlepényes ragadozó emlősökkel. Ennek mikéntje rejtély mind mai napig. Esetleg az ott őshonos méhlepényes emlősöknek akkora bőségben állt rendelkezésére táplálék, hogy a terrormadarak felbukkanása nem jelentett rájuk veszélyt.
A terrormadarak észak-amerikai és európai rokonainak sorsa szintén összefűződik a fejlett méhlepényes ragadozók megjelenésével a 45-55 millió évvel ezelőtti korban. Abban az időben még jól megfértek egymás mellett, hiszen a ragadozó emlősök nem rendelkeztek túl nagy agykoponyával. Ehhez az aránylag fejlett méhlepényes ragadozócsoporthoz csatlakoztak még az erszényes kutyafélék, kevésbé jó futóképességükkel és jóval kisebb agytérfogatukkal. A terrormadarak rokonai eltűntek ezekről a kontinensekről a fejlettebb méhlepényes emlősök megjelenésével - valamikor 45 millió évvel ezelőtt. A terrormadarak vígan élhették virágkorukat Dél-Amerikában, ahol teljesen hiányoztak a fejlett méhlepényes ragadozó emlősök, és ily módon nem volt komoly vetélytársuk. Az erszényes kutya- és macskafélék szerepét összehasonlítva a terrormadarakkal, csak másodlagos szerephez jutnak. Ez a gondolatmenet azonban csak feltevés. Senki sem képes pontosan meghatározni olyan tényezőket, melyek egy ma már kihalt élőlény kipusztulásának a módját írja le, s ehhez mindössze fosszíliákkal rendelkezik. A terrormadarak esetében elmondható, eltűnésük szorosan egybeesik időben a fejlett méhlepényes ragadozó emlősök megjelenésével. Vajon a fejlett méhlepényesek intelligensebbek voltak a terrormadaraknál, és jobban tudtak alkalmazkodni a zsákmányszerzés feltételeihez, mint amire a terrormadarak képesek voltak? Vajon az a körülmény, hogy a négy lábon futás előnyösebb tulajdonság, nagyobb sebességet ad és agilisabbá teszi a ragadozót, döntötte el a versenyt a fejlett emlősök javára? Vagy esetleg az emlősök megették a terrormadarak, a talajszinten, könnyen elérhető helyen található tojásait - a madár nagy mérete miatt a földön fészkelt? Netán az emlősök vadásztak a sebezhető, fiatal példányokra? Igen érdekes lenne végiggondolni mi történne pontosan, ha valamilyen hirtelen esemény folytán az összes ragadozó emlős eltűnne Dél-Amerikából. Vajon a kígyászdarvak ismét felemelkednének és hatalmas testű, a szavannák rettegett ragadozóit jelentő, húsevő madarakká válnának ahogy azt egykori őseik tették? Források: Uránia Állatvilág - Madarak. Budapest: Gondolat, 1978 Spinar Burian: Élet az ember előtt. Budapest: Gondolat, 1979 Scientific American, 1994/02 International Wildlife, 1989/3 Krónika sorozat - A Föld krónikája. Budapest: Officina Nova, 1992
|
|
1.
A terrormadár felkészül, hogy elfogyassza kistestű, lószerű zsákmányát. Nemrég
rohanta le egy vad üldözés során és pusztította el erős csőre segítségével a
földhöz vagdosva. A képen látható madár (Andalgalornis) embermagasságú volt, és
mára már kihalt. A terrormadarak rendjébe tartozott. Egészen mintegy kétmillió
évvel ezelőttig a szárazföldi csúcsragadozók szerepét töltötték be
Dél-Amerikában.
3.
A terrormadarak ma is élő rokonai Dél-Amerikában a kígyászdarvak. A vörös lábú
és a fekete lábú kígyászdaru. A kígyászdarvak mintegy 0,7 m magasak, és
hasonlóan vadásznak, mint ahogy azt hajdanán a terrormadarak tették. A
kígyászdarvak alacsony fákra fészkelnek, míg a terrormadarak talajszinten
építették meg fészküket.