A katonai hírszerzés egyik legkritikusabb problémája az a kockázat volt, mellyel az ügynököknek kellett szembesülnie: a megszerzett információ visszajuttatásának mikéntjével a parancsnoki központba. A technológiai berendezések – függetlenül attól mekkora szakértelemmel tervezték meg őket – felfedezhetőek voltak, ez a körülmény pedig folyamatos veszélyt jelentett az ügynökök életére, valamint a náluk lévő információra . Washington D.C. számára egy semmiféle technikai apparátust nem igénylő kommunikációs módszerre volt szükség. A hadsereg eredeti elképzelése, a  Pentagonban aktiválandó, valamiféle pszichikai kapcsolót kifejlesztéséről szólt. Eszerint az ügynök igen-nem válaszokra lebontva állította volna össze a megszerzett kritikus információkat. Példának okáért, az USA katonai körei szerették volna megtudni, vajon a Szovjetunió rendelkezik-e új típusú fegyverrel. A kém megválaszolhatta volna ezt a kérdést a megfelelő pszichikai kapcsoló aktiválásával. Még ha a KGB megfigyelése alatt állt is, semmiféle terhelő adatot nem találhattak volna ellene.

Az USA katonai köreiben meg voltak győződve, a szovjetek is kidolgozhattak egyfajta pszichikai hadviselési programot, ők pedig természetesen nem akartak lemaradni mögöttük, így kezdetét vette a pszichikai hidegháború.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szovjeteknek valóban rendelkeztek pszichikai hadviselési programmal. Az ő megközelítésük szerint a lakosság tagjait monitorozva választották ki mindazokat, akik természetes alapadottságaiknak köszönhetően sokkal inkább résztvevői lehetnek egy ilyen programnak, mintsem kísérletet tettek volna adott személyek kiképzésére. Eközben az Egyesült Államokban megpróbálták csapattá szervezni a jelölteket és elvégezték az első kísérleteket. Már a kezdetekkor pontosan ugyanazzal a problémával szembesültek, mint a szovjetek, miszerint: hogyan lehet megvédeni az ügynökeiket magasabb szintű telepatikus parancsokkal szemben. Emellett mindkét oldalon a védelem arra is irányult, hogy megakadályozzák olyan váratlan célpontok fókuszba kerülését, mint a földönkívüliek. Sokszor ez a védelem, fontosságában, felülmúlta magát az információgyűjtést.

Számos tiszt, mindkét oldalon, szembesült újkeletű, vagy hagyományos vallásokkal, mint például a természethit. Még a vallással össze nem függő célterületek kutatása esetén is kiderült: a hívő emberek nem hajlandók részt venni ilyen kísérletekben.

A kísérletek kapcsán tudomásomra jutott, egy magas rangú civil politikus, a Védelmi Minisztérium titkos projektjének résztvevője, nekilátott az idegenek technikai és pszichikai képességének felderítésére, mikor ez katonai szempontból érdekessé vált. Megtudtam azt is, hogy rá és közvetlen munkatársaira halálukig tartó titoktartási kötelezettség vonatkozott. A helyzet a Szovjetunióban sem különbözött ettől., legfeljebb annyiban, hogy az ottani törekvések alulfinanszírozottak voltak.

A pszichikai kapcsoló kifejlesztésének programja soha nem valósult meg. Azonban az erőfeszítések azt eredményezték, hogy a hadsereg felismerte a pszichikai technikák alkalmazhatóságát a titkosszolgálati  adatgyűjtésben. Ebben a szellemben két program is elindult. Az elsőt a Princetoni Egyetem professzora, Robert Jahn irányította, s a PEAR nevet kapta (Princeton-i Alkalmazott Anomália-kutatások). Ez a program a különböző titkosszolgálatok figyelmének középpontjában állt, habár a PEAR  maga nem kapott katonai forrásokból támogatást. A hadsereg figyelmét sokkal inkább a másik kutatási helyszín, a Távérzékelési Laboratórium vonzotta, a Stanford Kutatóintézetben (SRI), Dr. Harold Puthoff irányítása alatt.

A hadseregnek nem kellett azokkal a politikai problémákkal szembenézni, melyekkel a CIA-nek. Számukra egyetlen dolog számított: a küldetések eredményessége. Míg a CIA-nek meg kellett birkóznia a saját belső problémáival, a hadsereg hozzáláthatott megszervezni rejtett, pontosabban „fekete” csoportokat, akiknek tagjaitól számos, igen nehéz hírszerzési probléma megoldását várták.

Az egyik ilyen csoport kódneve G Szakasz volt, s egyetlen katonai nyilvántartásban sem szerepel. A G Szakasz legfontosabb feladata különböző pszichikai technikák használatával bepillantást szerezni a Egyesült Államok ellenségeinek legtitkosabb katonai programjaiba.

A szakasz által szerzett információk csak a legmagasabb katonai- és politikai körök számára volt elérhető – a szokatlan természetű megbízás miatt.

Hamarosan egyértelművé vált, a program igencsak hasznos információkat képes szolgáltatni. Az is kiderült: ha az eljárásokat tökéletesítik, az messze túl fog mutatni az akkori kereteken. Gondot jelentett viszont, hogy a project által alkalmazott távérzékelési technika élettani és fizikai alapjait akkoriban még nem dolgozta ki a tudomány. A hadseregnek szüksége volt valamiféle tudományos igazolásra az addig elvégzett munka létjogosultságának alátámasztására, a költségvetési források növelése céljából. Ekkor  kezdődtek azok a tudományos kutatások, melyek a távérzékelési kísérletek használhatóságát alátámasztották.

A kezdetben alkalmazott távérzékelési módszerek nem azonosak a mai gyakorlatban használatosakkal. Akkoriban az erőfeszítések arra irányultak, hogy a megváltozott tudat-állapotok különböző módjait felderítsék - természetes adottságokkal rendelkező alanyok bevonásával. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a delikvens feküdt egy ágyon, telis-tele elektródákkal a fején és a lábán. Az elektronikai eszközök jelezték, az alany teste elektromos feszültségének polaritása 180 fokban megváltozott - ez a momentum utalt rá, az alany elérte a megváltozott tudatállapotot. A helyiségben tartózkodó másik személy, a segítő ezután instrukciókat adott neki a megfelelő célterületre mozgáshoz, s utasította a tapasztalt dolgokról való beszámolásra.

Ezek a kísérletek néhány igen fontos információval szolgáltak, azonban az így szerzett ismeretek olykor nem voltak konzisztensek a különböző szekciók, illetve -alanyok vonatkozásában. A hadseregnek a lehető legmegbízhatóbb adatokra volt szüksége; semmit sem értek volna a kísérletek, hogyha hatalmas erőket kellett volna mozgósítani a kapott információk hitelességének ellenőrzésére.

1982-ben Ingo Swann pszichológusnak hatalmas áttörést sikerült elérnie a távérzékelési eljárások pontos részleteinek kidolgozásában, így a kapott hírszerzési információk maximálisan megbízhatókká váltak. Swann azt követően jutott erre a felfedezésre, miután hosszú éveken át volt kiterjesztett pszichikai kísérletek résztvevője a legkülönbözőbb tudományos kutatóintézetekben, beleértve a Stanford Kutatóintézetet is.  A távérzékelésnek földrajzi koordináták használatán alapuló módszerét fejlesztette ki, a módszer innen is kapta a nevét, koordinátás távérzékelés.

Később Swann szerződésben vállalta mintegy tucatnyi személy – katonák és civilek – kiképzését módszere használatára. Az alapkiképzésük egy éven át tartott. A megváltozott tudatállapotok megtapasztalására a csoportot a virginiai Monroe Intézetbe küldték, ahol részletes kiképzést kaptak főként a testen kívüli állapotok megismerésére.

Washington D.C. azonban nem tudott létezni anélkül, hogy legalább egy súlyos botránnyal ne vonja magára a törvényalkotók és az hírügynökségek figyelmét. Igen gyakran – de minden esetben a botrány kirobbanását követően – mindent elkövettek a soha-újra-megtörténés érdekében. Az Irán-Nicaragua-Oliver North kudarc bekövetkeztekor a Védelmi Minisztérium eljárást kezdeményezett az egész hírszerzési apparátus átvizsgálására, a „felelősök” felkutatására, így bizonyítva az elnök politikai feddhetetlenségét. Mivel a távérzékelési csoport a feltételezések szerint kutatómunkát végzett, a civil vizsgálódók a csoport munkáját minden szempontból „normálisnak” találták.

A nemzet legképzettebb távérzékelői számára ekkoriban azonban a dolgok rosszabbra fordultak. Hírszerzési információik egyre kevésbé számítottak Washington számára, majd később teljesen figyelmen kívül hagyták őket.

A csoport valamennyi tagja számára egyértelművé vált: valami egészen különleges adottsággal rendelkeznek, képesek látni dolgokat. Ez az adomány megnövelte felelősségérzetüket, az országhatárok fontossága elhanyagolhatóvá vált. Felfogták, hogy együtt dolgozva, és mások bevonásával, sokkal magasztosabb célt tudnak szolgálni; belső látásukat a csillagok felé fordították. Amikor mindez az 1980-as évek közepén bekövetkezett, egyikük fejében sem fordult meg, hogy erőfeszítésüknek köszönhetően az egész emberiség sorsa változhat meg.

Pedig pontosan ez történt.