I. A gnoszticizmusról

Mi a Gnoszticizmus?       

A „gnózis” és a „gnosztikus” kifejezések a mai napig a misztikus fogalmak közé tartoznak, habár az utóbbi két évtizedben mind több és több értelmező szótárban bukkantak fel. A szó, „gnózis” görög eredetű, azt jelenti „tudás”, vagy a „tudás művelése”. Első hallásra könnyen összekeverhető a hasonló gyökerekkel rendelkező, ám éppenséggel ellenkező jelentésű fogalommal, az „agnosztikussal”, mely szó szerint „nem tudást” jelent. A görög nyelv megkülönbözteti a racionális, tárgyi tudást és a tapasztalati vagy érzékelésen alapuló tudást. Ez utóbbi belső megértésből fakad és személyes megvilágosodás útján vezet el gnózishoz.

Az első században, a keresztény megfogalmazás szerint, a „gnosztikus” annak az unortodox csoportnak a megjelölésére szolgált, mely kivált az új keresztény közösségből. Krisztus korai követői közt voltak olyan csoportok is, akik úgy írták körül magukat, mint olyanok, akik nemcsak egyszerűen hisznek Krisztusban és tanításában, hanem egyfajta „különleges tanúk”, vagy „az isteni megtapasztalás beavatottjai”. Ez volt az a bizonyos megtapasztalás, vagy „gnózis”, mely Krisztus igaz követőit megkülönböztette. Stephan Hoeller magyarázata szerint, ezeknek a keresztényeknek egyfajta „meggyőződésük volt, hogy közvetlen, személyes és abszolút tudással rendelkeznek a létezés valós igazságairól, mely az emberi lény számára elérhető, továbbá az is, hogy ennek a tudásnak a megszerzése, mindig az emberi élet végső célja kell, hogy legyen.”

Hogy melyek is ezek - a gnosztikusok szerinti - „létezés valós igazságai”, az alábbiakban részletesen megvizsgáljuk, előbb azonban mindenképpen hasznos lesz a korai Egyház történetének rövid áttekintése. Az időszámításunk első másfél századának elteltekor – abban az időszakban, amikor a „gnosztikus” keresztényeket először megemlítik – a keresztény gondolkodásnak még semmiféle meghatározott, elfogadott formája nem létezett. Ebben az alakuló periódusban a gnoszticizmus csupán egyike volt a sok-sok, vele egykorú mozgalomnak, az új vallás születésének nagy olvasztó-kemencéjében. A kereszténység végső alakja, és későbbi kapcsolata a nyugati civilizációval, ebben a korai időszakban meghatározhatatlan volt. A gnoszticizmus ekkoriban azonban az egyik termékenyítő forrásául szolgált végső formája elnyeréséhez.

A gnoszticizmus, legalábbis részben, a kereszténység fő áramlatához tartozott, különös tekintettel arra a tényre, hogy legjelentősebb tanítója, az alexandriai születésű (kb. Kr.u. 100.) Valentinusz neve, megfontolásra érdemesként merült fel a második század közepén, Róma 3. püspökének megválasztásakor. Valentinusz úgy írta le fiatalkori önmagát, mint a rendkívül változatos alexandriai keresztény közösség különleges képességű tanítóját és vezetőjét. Élete virágkorában elvándorolt Alexandriából az Egyház formálódó fővárosába, Rómába, ahol aktív szerepet játszott az Egyház társadalmi ügyeinek intézésében. A gnosztikusok legfontosabb állításai az ő kijelentései nyomán ismeretesek, mint a titkos tradíciók őrzői, evangéliumoké, szertartásoké és olyan hagyományoké – például ezoterikus anyagok, melyek befogadására sok keresztény vagy nem kellően felkészült, vagy csak egyszerűen nem képes befogadni azokat. Valentinusz, eme gnosztikus részlehajlásnak alátámasztására, meggyőződéssel vallotta, különleges apostoli beavatást kapott Tádétól, Pál apostol tanítványától és beavatottjától, aki őt tette meg azon tantételek és szertartások őrzőjévé, melyeket a keresztény ortodoxia figyelmen kívül hagy. Habár befolyásos embere volt a Római Egyháznak a második század közepén, élete végére Valentinuszt erőszakkal megfosztották a nyilvános szereplés lehetőségétől és eretneknek nyilvánította őt az alakuló ortodox Egyház.

Mivel a történelmi és a teológiai részletek túlságosan összetettek, hogy itt megfelelően ábrázoljuk, annyit mondhatunk, a történelmi áramlatok a gnoszticizmus ellen fordultak a második század közepe táján. Soha többé, Valentinuszt követően, gnosztikus gondolkodó nem került ilyen magasra az egyházi felemelkedés útján.

A gnoszticizmus hangsúlyozza a személyes megvilágosodást, a folyamatos felismerést - ennek következményeként új írások elkészítését -, az aszketizmust, és ezzel paradox ellentétként a szabadgondolkodást - ez utóbbi miatt növekvő gyanakvással találkoztak. Kr.u. 180-ban, Ireneusz, Lyon püspöke, megindította első támadását a gnoszticizmus és az eretnekség ellen, publikált munkája szellemiségében fokozott vehemenciával folytatódott a következő században is az egyházatyák részéről.

Az ortodox kereszténység mélységesen és alaposan hatása alá került a gnoszticizmussal vívott harcoknak a második és a harmadik század során. Sok-sok központi keresztény teológiai hagyomány kialakulása a gnózissal szembeni ellenséges viszonynak az árnyékában, illetve hatására formálódott. A negyedik század végére a harc lényegében véget ért: a kialakuló eklézsia megszerezte a politikai erőt dogmatikus kijelentései támogatására, és ilyen módon felfegyverkezve, „eretneknek” bélyegzett minden más álláspontot, fájdalmasan levágta a gnoszticizmust a kereszténység testéről. A gnoszticizmust gyökerestől kitépte a keresztény hagyományok közül, a megmaradt tanítóit kiközösítették, szent könyveiket megsemmisítették. Mindaz, ami megmaradt a későbbi századokra a tanulni vágyók számára a gnoszticizmus megértése végett, mindössze a kiközösítések szövegei, és egyes, az egyház eretnekekre vonatkozó iratainak töredékei - voltak. Vagy legalábbis így tűnt a huszadik század közepéig.

A Gnosztikus tanítás áttekintése

Mi volt az, amit ezek a „látók” tudtak? Mi tette őket ilyen veszélyes eretnekekké? A gnoszticizmus összetettsége rendkívül sokrétű, megnehezítve bármifajta általánosítás lehetőségét. Miközben számos rendszer és kategória létezik a gnoszticizmus leírására és kategorizálására, ezek az évek során átalakultak, egyikük sem tudta igazán pontosan megfogalmazni a lényeget. Mindezek figyelembevételével arra következtethetünk, nem létezik olyasféle meghatározás, mely teljességgel kifejezné a gnoszticizmus lényegét és számos változatát, ezért itt és most megpróbáljuk csak körvonalazni a legfontosabb és általánosságban legelfogadottabb jellemzőit a gnosztikus gondolkodásnak.

A gnoszticizmus egyik lényeges vonását fentebb már bemutattuk: a gnoszticizmus megköveteli az „emberi létezés számára elérhető igazság közvetlen, személyes és abszolút tudását”, és azt, hogy ennek a tudásnak a megszerzése az emberi élet legfontosabb célja. A gnózis nem ésszerű, feladvány-jellegű, logikailag érthető, ellenkezőleg, megtapasztalást igénylő tudás. A gnosztikusok nem voltak sem dogmatikusak, sem következetesek, racionális teológusok – ezek olyan jelzők, melyek miatt a gnosztikusokról tanulmányokat készítők meglehetősen nehezen tudtak elmagyarázni a „könyvolvasó” embereknek. Nem könnyű feladat a gnoszticizmust jól körvonalazott dogmatikus állításokba tömöríteni. A gnosztikusok nagy becsben tartották a folyamatos isteni kinyilatkoztatást – a gnózis volt a teremtő megvilágosodás megtapasztalása, a megértés sürgető folyamata, nem pedig statikus hitvallás. Carl Gustav Jung, a nagy svájci pszichológus egyben a gnoszticizmus különböző történelmi változatainak és állításainak élethosszig tartó kutatója is volt.

"…Megtaláltuk a gnoszticizmusban azt, amit az évszázadok során elhanyagoltak: az egyéni megvilágosodás hatékonyságát és az egyéni megtapasztalás fontosságát. Ez a hit az ember istenhez való vonzódásának büszke érzéséből fakad…"

Az Amerikai Vallás című tanulmányában Harold Bloom könyvtárkritikus a gnoszticizmus további fontos tulajdonságára hívja fel a figyelmet, mely segíthet nekünk fogalmat alkotni a gnoszticizmus magjának körülírásáról. A gnoszticizmus, mondja Bloom, „egyfajta ismerete a teremtetlen énnek és az általa való ismeretszerzésnek, vagy egyfajta én-az-énben állapotnak, és [ez] a tudás vezet el a szabadsághoz…”

A megvilágosodás érzékelése során valamennyi közt a legfontosabb, amit egy gnosztikus elérhet, az annak az információnak a beható megismerése - mely a tudás megszerzése során jön -, hogy valami, mélyen az ember bensőjében, nem teremtés által jött létre. A gnosztikusok ezt a valamit „nem-teremtett én”-nek nevezik, az isteni magnak, gyöngyszemnek, az ismeret gyémántjának: a tudatosságnak, az intelligenciának, a fénynek. Az értelemnek ez a magja volt az Isten ön-azonos lényege. Ez volt az ember hiteles valósága, az emberiség dicsfénye, és istenhez való hasonlatossága. Ha a nő és a férfi teljességgel felfogja a gnózis eme gyémántját, lényegében szabad válik: nemcsak részlegesen, nem a bűnben való fogantatástól, hanem mint Istenhez nyíló csatorna őbenne-rejlő megvalósulása által. Nincs szükség tehát semmiféle „külső” megváltásra.

Mindig létezett egyfajta ellentmondásos tudás -a kettősségre vonatkozóan - a megtapasztalásban, az „én-az-énben” állapottal kapcsolatban. Hogyan lehetne feloldani az ellentmondást? Az összes valós érzékelés által, az ember soha nem lehet egyenlő Istennel, azonban - létfontosságú igazság – hordozza az Istent. Ez a rejtvény a gnosztikusok egyik misztériuma, és ennek ismerete az ő kincsük.

A teremtő Istent - akiről azt állítják, hogy részese volt az ortodox hittételek kialakításában, alkotta meg az embert, saját képére, az Isten adta meg az embernek a képességet hogy felismerje Őt, a semmiből hozta létre az Ő kívánsága szerint, a gnosztikusok „démonként” emlegetik, és egyáltalán nem tartják Istennek. A gnosztikusok számos rosszallást kifejező jelzőt illesztenek rá, mint „Saklas”, az őrült; „Jaldabaoth”, a vak isten; és „Demiurgosz”, a kisebbik teremtő erő építésze.

Theodotus, az egyik gnosztikus tanító, Kis-Ázsiában írta munkáit 140 és 180 között, magyarázata szerint, a gnózis megvilágosodásának szent ereje annak megértéséből fakad, hogy „kik vagyunk, mivé válunk, honnan jöttünk, hová megyünk. Miként tudunk megtisztulni, milyen serkentő és megújhodó erővel rendelkezünk.” „Habár – teszi hozzá a gnoszticizmus elismert kutatója, Elaine Pagels, a szövegmagyarázatokhoz fűzött megjegyzéseiben – önmagunk megismerése a legmélyebb szint, azonos egyben Isten megismerésével is: ez a gnózis titka… Az ön-ismeret egyben Isten ismerete, az én és az isteni - azonos.”

„Aki az én számból fog inni, olyanná válik, mint én.”: micsoda figyelemreméltó eretnek hasonlat! Tamás evangéliuma a maga teljességében rendkívül különleges szöveg. Helmut Koester, a Harvard Egyetem professzora rámutatott, hogy habár ezt a szöveget végtére is elátkozták és megsemmisítették az ortodox egyház képviselői, korát tekintve éppen olyan ősi lehet, mint a négy fennmaradt kanonizált evangélium, ráadásul, azok számára forrásdokumentumként is szolgált.

Ez utóbbi tény vezet minket a gnoszticizmus bemutatása során lefektetett harmadik jelentős jellemzőhöz: a bennük foglalt szövegek és leírások nem nyerték el az ortodox egyház tiszteletét. A gnosztikusok elbeszélései misztikusak és költőiek voltak: a történetekben számos metaforát alkalmaztak, sőt talán a szertartási szokásrendjük alkalmazásában is; a gnoszticizmus kedvelte a szövevényes kifejezésrendszert, a látnoki bepillantást a kifejezhetetlenbe, elgondolkodtató probléma-felvetések vagy dogmatikus kijelentések révén. A gnosztikusok számára a megvilágosodás volt a gnózis igazi lényege. Az „inspirált szövegek”, a misztikumok bősége, meglehetősen bosszantották Ireneuszt, aki a klasszikussá vált második századi, a gnosztikus tanítások cáfolatára vonatkozó munkájában, így ír: „… mindegyikük valami újat hoz, napról-napra, éppen ezért senkit sem tartanak tökéletesnek, aki nem fejlődik. Ez határozott elképzelésük...”

A negyedik alappillér, melyet levezethetünk a klasszikus gnoszticizmus megértése érdekében, mindenek között a legbonyolultabban megfogalmazható néhány szóban, és egyben a legfelkavaróbb a későbbi ortodox teológia számára. Ez pedig az isten kettősségéről, illetőleg párosságáról megfogalmazott álláspontjuk. Miközben megerősítik az istenség végső egységét és integritását, a gnoszticizmus felhívja a figyelmet a misztikus megtapasztalás útján szerzett tudásra, összehasonlítva a megnyilvánulásokat és felismeréseket.

Számos gnosztikus szövegben, a Nag Hammadi Könyvtár állományában, Istent férfi és női összetevők kettősének írják le. Habár nyelvezetük kifejezetten keresztény, a gnosztikus források gyakran használnak szexuális szimbólumokat az Isten leírására – miként azt Pagels professzor is érzékelteti vonatkozó írásaiban.

A gnosztikus források - állításuk szerint -, titkos tanítást kaptak Jézustól Jakabon és Magdalai Márián keresztül [akire a gnosztikusok, mint Jézus hitvesére hivatkoznak]. Ennek a csoportnak a tagjai egyformán imádkoztak az Atya- és az Anya Istenhez.

„Hozzád, Atya és általad Hozzád, Anya; a két hallhatatlan névhez, az isteni lény szülőihez, és hozzátok, a mennyben lakozókhoz, az emberségesekhez, a hatalmas nevűekhez…”

A gnoszticizmus számos ága úgy tekintett istenre, mint két különálló természet egyesülésére, gazdagon ábrázolva szexuális szimbólumokkal. A gnosztikusok tisztelték a női természetet, ezzel összhangban Elaine Pagels rámutat, a keresztény gnosztikusok körében a nők messze elismertebb társadalmi és egyházközösségi szinten álltak, mint az ortodox keresztény nővéreik körében. Jézus maga – ahogy azt néhány gnosztikus tanítja -, utat mutatott ebben a misztikus viszonyban: a legjobban szeretett tanítványa egy nő volt, Magdalai Mária, a hitvese. Fülöp evangéliuma szerint:

„…A [Mester] hitvese Mária Magdolna. [Ám Jézus] jobban szerette őt valamennyi tanítványnál, és gyakran szájon csókolta. A többi tanítvány megsértődött emiatt… Azt mondták neki: ’Miért szereted őt jobban valamennyiünknél?’ A Megváltó felele nekik, mondván: ’Miért, nem szeretlek titeket is ugyanúgy, mint őt szeretem?’”

A legmisztikusabb és legszentebb gnosztikus szertartás valamennyi között, mely talán éppen ezen az Isten-tapasztaláson alapul, az „isteni kettős-természet egységének kutatása”. Fülöp evangéliuma (mely szinte teljes egészében, mint egy gnosztikus szertartás kommentárja olvasható) leírja, hogy az Úr öt nagy szentséget vagy misztériumot alapított, ezek: „a keresztelés, a felkenés, az eucharisztia, a megváltás és a nász-szoba.”

Krisztus eljött, hogy helyrehozza az elkülönülést… és újra egyesítse a két alkotórészt; és hogy életet adjon azoknak, akik meghaltak a szétválasztás miatt, és újra egyesítse őket. Így most a nő egyesül az ő férjével a nász-[szobában], és azok, akik egyesültek, a nász-[szobá]ban, nem lesznek újra elválasztva.

Magunkra maradunk ennek a költői képnek a pontos értelmezése kérdésében. Habár az ortodoxok sűrűn polemizálnak az unortodox gnosztikusok szexuális viselkedéséről, annak pontos megállapítása, hogy mindezek a dolgok milyen szerepet játszottak az emberi kapcsolatokban, a történelmi megítélés szempontjából, továbbra is bizonytalan.

A klasszikus keresztény gnoszticizmus elveszett a nyugati világ számára a negyedik és ötödik század során. Azonban a gnosztikus világlátást – a maga felfogásával az emberiség teremtetlen természetéről és az Istenhez való viszonyáról; a belső személyes megtapasztalás által nyújtott tudás megszerzéséről; valamint a démotikus erőkkel kapcsolatos óvatosságról, mely erők elvakíthatják az emberi tudatosságot -, nem volt könnyű kiirtani. Ezek a gnosztikus felfogások számos különböző formában tovább éltek a nyugati kultúrában is, habár olykor okkult alakot öltve. A gnoszticizmus létezett hajdanán, ahogy ma is létezik, egyfajta újjászülető hagyományként, ahol a gnózis középpontjában az emberiség áll, ez pedig olyan tradíció, mely örökké él azok körében, akik megértik a hívást és „van fülük a hallásra”.

A Nag Hammadi Szövegek áttekintése

Amikor tartalmuk szerint elemezzük őket, hat jól elkülöníthető kategóriát állíthatunk fel a Nag Hammadi Kódexek esetében.

1.   A teremtésről és a megváltás mitológiájáról szóló írások, beleértve a teremtés és a megváltás alternatív, gnosztikus változatait: János apokrifonja, Az Arkónok Hiposztázisa: A Világ eredete. Ádám apokalipszise, Egyiptomiak evangéliuma, Sém parafrázisa.

2.   Észrevételek és kommentárok különböző gnosztikus témák kapcsán, mint például a valóság természete, a lélek természete, a lélek és a világ viszonya: Az Igazság evangéliuma, Értekezés a feltámadásról, A Háromrészes értekezés; Eugnosztosz, az Áldott; A Nagy Seth második értekezése, Szilvánusz tanításai, Hitvallás az Igazságról.

3.   Liturgikus és beavatási szövegek: Beszélgetés a Nyolcadikról és a Kilencedikről, Hálaadó imádság, Valentinuszi magyarázat, Seth három sztéléje, Pál apostol imája, (Fülöp evangéliuma a hatodik kategóriába van sorolva alább, ám ide is szorosan kötődik, értekezése ugyanis hatással bír a gnosztikus szentségi teológiára.)

4.   Írások, melyek elsősorban az istenség női vonásaival és lelki princípiumaival foglalkoznak, különösképpen az Isteni Szófiával: A Mennydörgő, Tökéletes Tudat; Norea Gondolata, Jézus bölcsessége, A Lélek Exegézise.

5.   Írások néhány apostol életéről és tapasztalatairól: Péter apokalipszise, Péter levele Fülöphöz, Péter és a tizenkét apostol cselekedetei, Jakab (első) Apokalipszise, Jakab (második) apokalipszise, Pál apokalipszise.

6.   Írások, melyek Jézus szólásait tartalmazzák, illetve életének eseményeit: A Megváltó párbeszéde; Tamásnak, a vitázónak Könyve; Jakab apokrifonja, Fülöp evangéliuma, Tamás evangéliuma.

A gnosztikus evangéliumok

Az egyiptomi Nag Hammadiban felfedezett 52 szöveg, közte a „titkos” evangéliumok és mítoszok, a Jézusnak tulajdonítható szólások és hiedelmek, jelentősen eltérnek az Újszövetségtől.

Gilles Quispel, vallástudományi professzor, aki a hollandiai Utrechben dolgozott, felfedezte a Tamás Evangélium kapcsán, hogy számos olyan szólást tartalmaz, mely az Újszövetségben is szerepel, ám ezek a szólások, szokatlan környezetben szerepelnek, a jelentés másféle értelmezését hordozva. Más szakaszok - ugyancsak Quispel bukkant rájuk -, teljes mértékben különböznek mindenfajta ismert keresztény hagyománytól, például az „élő Jézus”. A szólásokban megfogalmazott gondolatok olyan rejtélyesek és vonzóak, mint a Zen koanok (bölcsességek):

70. Jézus mondta: „Ha kihozzátok magatokból, ami bennetek van, az lesz az, ami megment titeket. Ha nem hozzátok ki magatokból, ami bennetek van, az, amit nem hoztok ki, az megöl benneteket.”

Más szólások - ebben a gyűjteményben - bírálják az általános keresztény hiedelmeket, például a „szűzen szülést”, vagy a „test feltámadását”, mint naiv félreértéseket. Együtt tekintve ezekre az evangéliumokra János apokrifonjával (szó szerint: „titkos könyv”), mely utóbbi az alábbi módon kezdődik: „misztériumok kinyilatkoztatása és a hallgatásba rejtett dolgok”, melyeket Jézus tanított Jánosnak, tanítványának, meglehetősen szokatlan kép tárul elénk.

Muhhamad Ali, a Nag Hammadi kódexek megtalálója, beismerte hogy néhány szöveg elveszett – eltüzelték, vagy eldobták. Ami viszont továbbra is megdöbbentő, az a megmaradt 52 szöveg a keresztény idők kezdetének korából – beleértve korai keresztény evangéliumokat –, melyek a felfedezést megelőzően teljesen ismeretlenek voltak.

Quispel és munkatársai szerint - akik először publikálták Tamás evangéliumát -, az eredeti kora Kr.u. 140. Egyes indokok szerint azért, mivel ezek az iratok eretnekeknek nyilváníttattak, ezért később kellett keletkezniük az Újszövetségnél, azaz Kr.u. 60-110. időszaknál. Ám mostanában, Helmut Koester professzor, a Harvard Egyetemről, azt állítja, hogy a Tamás evangéliumokban összegyűjtött, és Kr.u. 140-re jelölt keletkezési idejű szöveg talán tartalmaz olyan hagyományokat is, melyek még az Újszövetség evangéliumainál is régebbiek, azaz az első század második fele (Kr.u. 50-100.) időszakában, vagy az előtt keletkeztek, tehát idősebbek, mint a Márk, Máté, Lukács és János fémjelezte evangéliumok.

Korai egyházak, a gnoszticizmus történelem-formáló hatása, eretnekek

Miért temették el ezeket a szövegeket és miért maradtak lényegében ismeretlenek közel 2000 éven át? Tiltott dokumentumként üldözöttek voltak, emiatt rejtették el őket Nag Hammadi közelében egy szikla tövében, a kereszténység kialakulásának kezdetén – mint kiderült. A Nag Hammadi szövegek, valamint a hozzájuk hasonlóak, melyek a keresztény korszak megszületésének kezdetén közkézen forogtak, eretnekeknek voltak bélyegezve a második század közepén az ortodox keresztények által. Régóta tudjuk, hogy Krisztus korai követői igen gyakran bélyegeztek meg más Krisztus követőket eretneknek, ám minden, amit tudunk róluk csupán annyi, amennyit az ellenfeleik írtak róluk támadásként. Ireneusz püspök, a Lyoni egyház felügyelője, Kr.u. 180-ban ötkötetes munkát írt, a következő címmel: A hamis - úgynevezett tudás - rombolása és bukása, mely azzal az ígérettel kezdődik, hogy bemutatja az álláspontját azoknak, akik manapság eretnekséget tanítanak …  hogy megmutassa, milyen abszurdak és nem állnak összhangban az igazsággal állításaik … azért teszem ezt … sürgessetek mindenkit, akivel kapcsolatban vagytok, hogy kerüljék el az őrültség mélységét és a Krisztus elleni istenkáromlást.

 Különösképpen a „teljes istenkáromlást” ítéli el, az Igazság evangéliumaként ismert híres evangéliumot. Ireneusz ugyanarra az Igazság evangéliumára utal, melyet Nag Hammadinál fedeztek fel? – Quispel és munkatársai, akik először publikálták az Igazság evangéliumát, vitatják ezt; egyik kritikus azt állítja, miszerint a nyitó sor, (mely úgy kezdődik, hogy „Az Igazság evangéliuma ” - nem cím. Ám Ireneusz ugyanezt a forrást használja, vagy legalábbis egyikét azoknak, melyeket Nag Hammadiban fedeztek fel, János apokrifonját (Titkos Könyv) – munícióként - az „eretnekek” elleni támadására. Ötven évvel később, a római tanár, Hippolytus újabb jelentős művet írt, „Mindenféle eretnekség cáfolata” - címmel, hogy „leleplezze és megcáfolja az eretnekek gonosz istenkáromlását.”

Az eretnekek elleni kampány folyamán akaratlanul is felhasználták a rábeszélő-képességüket, azaz végül is a püspökök győztek. Amikor Konstantin császár változásokat léptetett életbe és a kereszténységet nyilvánította államvallássá a negyedik században, a keresztény püspökök, akiket korábban üldözött a rendőrség, most parancsolni kezdett nekik. Eretneknek minősített könyvek birtoklása bűncselekménynek számított. Az ilyen könyvek példányait elégették és megsemmisítették. Ám, Felső-Egyiptomban, valószínűleg egy szerzetes a közeli Szent Pakhomius kolostorból, összeszedte a tiltott könyveket és elrejtette őket a megsemmisítés elöl – egy korsóban, ahol eltemetve maradtak közel 1600 évig.

Azonban azok, akik írták és terjesztették ezeket a szövegeket, nem nevezték magukat „eretnekeknek”. Sokan azt vallják, hogy a Jézusra vonatkozó hagyományok titkosak, el vannak rejtve a „sokak” elől, akik, állításuk szerint, a második században létrehozták az úgynevezett „katolikus egyházat”. A rejtett tudást birtokló keresztényeket manapság gnosztikusoknak hívjuk görög eredetű szóval, melyet általában „tudásnak” fordítanak le. Mivel azokat, akik azt állítják, hogy semmit sem tudnak a végső valóságról, nevezik agnosztikusoknak (azaz „nem tudásúaknak”), azt az embert, aki azt állítja, hogy ismer ilyen dolgokat, gnosztikusnak („tudósnak”). A gnózis azonban elsősorban nem racionális tudás. A nagy gnosztikus tanító, Theodotus szerint (Kis-Ázsiában írt nagyjából Kr.u. 140-160 között), a gnózis annak megértését jelenti, hogy kik vagyunk és kivé válunk: hol voltunk… és hová igyekszünk; miből lettünk, mi a születés és mi az újraszületés.

Önmagunk megismerése, a legmélyebb szinten, egyben Isten megismerését is jelenti: ez a gnózis titka. Egy további gnosztikus tanító, Monoimus azt mondja:

„Abbahagyni a keresést Isten, a teremtés és más dolgok iránt - hasonlatos dolgok. Keresd őt úgy, hogy önmagad használod kiinduló pontnak. Ismerd meg, ki lakozik benned, aki minden tettet önmaga hajt végre, és mond: ’Én Istenem, én elmém, én gondolatom, én lelkem, én testem.’ Ismerd meg a bánat forrását, az örömét, a szeretetét, gyűlöletét… Ha körültekintően vizsgálod meg ezeket a dolgokat, meg fogod találni őt saját magadban.”

Ortodox zsidók és keresztények ragaszkodnak elképzelésükhöz, miszerint szakadék választja el az emberiséget a teremtőjétől: az Isten teljesen más. Ám egyes gnosztikusok, akik ezeket az evangéliumokat írták, ellentmondanak ennek: önmagunk megismerése lényegében Isten megismerése: az önvaló és az isteni – azonos.

Másodszor, ezen szövegek „élő Jézusa” szemfényvesztésről és illúzióról beszél, nem pedig bűnről és bűnbánatról, mint az Újszövetség Jézusa. Ahelyett, hogy eljövetelének célja a bűntől való megmentésünk lenne, iránymutatóként érkezik, aki megnyitja számunkra a lelki megértés útját. Amikor pedig a tanítvány eléri a megvilágosodást, Jézus a továbbiakban nem tekinthető számára lelki tanítómesternek, a két személy egyenlővé válik – sőt, azonossá.

Harmadszor, az ortodox keresztények úgy hiszik, Jézus az Úr és az Isten Fia, egyedülálló módon: örökre különbözni fog az emberiség többi részétől, akikhez azért jött, hogy megmentse. Míg a Tamás Evangéliumban, amint Tamás felismeri őt, Jézus azt mondja neki, hogy létezésüket mindketten ugyanabból a forrásból kapták:

Jézus mondta: „Nem vagyok a ti mesteretek. Mert részegek vagytok. Megrészegedtetek attól a pezsgő italtól, melyet kimértem számotokra…”

„Aki az én számból fog inni, olyanná válik, mint én: én pedig azzá válok, aki ő. És azok a dolgok, melyek el vannak rejtve, kijelentetnek neki.”

Nem hangzik-e sokkal inkább keletinek ez a fajta tanítás, az isteni és az emberi azonosságáról, a szemfényvesztésről és a megvilágosodásról szóló elképzelés, valamint az alapítóról, aki nem Úr, hanem sokkal inkább lelki vezető? Néhány tudós véleménye szerint, ha a nevet kicserélnénk „élő Buddhára”, a Tamás evangéliumában leírt „élő Jézus” tökéletesen megfeleltethető lenne neki. Netán a hinduizmus vagy a buddhizmus hatást gyakorolt a gnoszticizmusra?

A brit Edward Conze, a buddhizmus szakértője szerint: igen. Rámutat arra, hogy „a buddhisták kapcsolatban álltak Tamás keresztényeivel (azaz olyan keresztényekkel, akik ismerték és használták Tamás evangéliumát) Dél-Indiában. Tamás apostol Dél-Indiába ment téríteni, ahol Gondopher, pártus király uralkodott. Kereskedelmi útvonalak kapcsolták össze a görög-római világot a Távol-Kelettel, a gnoszticizmus virágzása idején (Kr.u. 80-200), generációkon át. Buddhista misszionárius térítők eljutottak Alexandriába is. Meg kell jegyeznünk, hogy Hippolytus, görögül beszélő római polgár (cirka 225-ben) ismeretekkel rendelkezik a brahminokról – hagyományaikat az eretnek források között említi

A hatás iránya azonban fordított: a Pártus birodalom hatott Indiára! Hiszen Jézus koráig a buddhizmus lényegében nem rendelkezett írásbeliséggel. Amikor Jézus Indiában és Tibetben járt, az ő tanításait életét kezdték el lejegyezni, és alkalmazni Buddhára. Ma minden arra mutat, hogy a modern buddhizmust lényegében Jézus alapította.

A hagyományok szerint eretnek az, aki „eltér az igaz hittől”. Ám mi az, amit „igaz hitnek” határozhatunk meg? Ki állapítja azt meg és milyen alapokon?

A saját tapasztalataink alapján is ismerősnek mondhatjuk ezt a problémát. A „keresztény” megjelölés, különösen a reformáció óta, rendkívül sokféle és nagyszámú csoportot takar. Azok, akik „igaz kereszténynek” vallják magukat, itt, a 21. században, lehetnek akár kardinálisok a Vatikánban, vagy Afrikai Metodista Episzkolápis hittérítők, akik Detroitban szervezik újjá az egyházat; netán mormon misszionáriusuk Tájföldön, esetleg egy vidéki egyház tagjai a görög partokon. Igaz ugyan, hogy a katolikusok, a protestánsok és az ortodoxok egyetértenek abban, hogy a jelenleg megfigyelhető megosztottság új keletű, és sajnálatos fejlemény. A keresztény legendák szerint a korai egyház nem ilyen volt. Valamennyi keresztény, amikor a kezdeti egyházra tekint vissza egyetért abban, hogy az egyszerűbb és tisztább formában valósította meg a keresztény hitet. Az apostolok idejében a keresztény közösség valamennyi tagja megosztotta pénzét és vagyonát a közösséggel és mindannyian ugyanabban a tanításban hittek, együtt imádkoztak, mindannyian elfogadták az apostolokat, mint elöljárókat és tisztelték őket. Közvetlenül az aranykor után konfliktusok keletkeztek és megjelent az eretnekség: ezt mondja az Apostolok Cselekedeteinek szerzője, aki önmagát az első keresztény történésznek vallja.

A Nag Hammadi felfedezések azonban felborították ezt a képet. Ha elfogadjuk azt, hogy a Nag Hammadiban talált 52 szöveg a korai keresztény tanításokat öleli fel, akkor azt is fel kell ismernünk, hogy a korai kereszténység jelentősen különbözött attól, miként azt bárki is feltételezte a Nag Hammadi felfedezéseket megelőzően.

A kortárs kereszténység sokszínű és összetett, ezt látjuk, mégis, sokkal inkább egyöntetű, mint az első és második század keresztény egyházai. Majdnem minden keresztény - katolikus, protestáns vagy ortodox – három alapkérdésben egyetért. Először is, elfogadják az Újszövetség kánonját (a hit szabályait tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét); másodszor, az apostoli hitvallás hittételeit; és harmadszor, megerősítik az egyházi intézményrendszer sajátos formáit. Ám a Szentírás kanonizált formája, a hitvallás és az intézményi rendszer – a jelenlegi formájának alapjait - a második század végén kezdte csak felölteni. Az előtt az időszak előtt, amikor Ireneusz és eszmetársai megjelentek, számos evangélium forgott közkézen a különböző keresztény csoportoknál, az Újszövetség – Máté, Márk, Lukács és János – evangéliumaitól egészen olyan írásokig, mint Tamás evangéliuma, Fülöp evangéliuma vagy az Igazság evangéliuma, és számos további titkos tanítás, mítosz és Jézusnak vagy a tanítványinak tulajdonított szólás. Ezek közül néhányat felfedeztek Nag Hammadiban, sok másik azonban elveszett számunkra. Azok, akik kereszténynek azonosították magukat sokan és gyakran radikálisan különböző vallási hitrendszert és –gyakorlatot folytattak. A közösségek szétszóródtak az ismert világba, megszervezték magukat, egymástól olykor jelentősen különböző módon.

A helyzet Kr.u. 200 környékére megváltozott. A kereszténység intézményesülésével a vezetés háromszintű hierarchiát alakított ki, püspökök, papok és diakónusok részvételével, akik önmagukat az „igaz hit” védelmezőjének tekintették. Az egyházak többsége, köztük a vezető szerepet betöltő Római Egyház, mindenféle más nézetet, mint eretnekséget, visszautasított. Elítélve a korai mozgalmak sokszínűségét, Ireneusz püspök és követői ragaszkodtak ahhoz, hogy csak egyetlen egyház lehet, és mindenki, aki ezen az egyetlen egyházon kívül van, annak számára „nincs megváltás”. Ennek az egyetlen egyháznak a tagjai minősülnek egyedül ortodox (azaz „egyenes gondolkozású”) kereszténynek. Továbbá, mint állítják, ez az egyház katolikus, azaz, egyetemes. Bárki, aki megkérdőjelezte ezt a tanítást és más keresztény tanítások fontosságát is kiemelte, nyomban eretneknek minősült, és száműzték. Amikor az ortodoxok katonai erőhöz jutottak, nem sokkal azután, hogy Konstantin császár kereszténnyé vált a negyedik században, az eretnekek üldözése kiterjedtté vált.

A Nag Hammadi Gnosztikus Könyvtár anyaga tehát – „eretneknek minősülő” irodalom.

II. Ferenc pápa korunk gnoszticizmusáról és pelagianizmusáról
„Gaudete et exsultate” – Örüljetek és ujjongjatok

Ferenc pápa elérkezettnek látta az időt, hogy kikeljen az gnoszticizmus ellen, ha már, mint kőkemény jezsuita, nem küldheti máglyára és nem átkozhatja ki a gnosztikus gondolkozókat, nem tilthatja be a Nag Hammadi Gnosztikus Könyvtár szövegeit, és nem átkozhatja ki, akkor tekintélyét és hatalmát latba vetve, mégiscsak megteszi a tőle telhetőt. A pelagianizmus mellett a gnoszticizmust jelöli meg, mint a „szentség két legnagyobb ellenségét”, egyúttal a „szentség két hamis formájának” is nevezi a két gondolkozási irányzatot. Azt állítja, hogy már a „kora keresztény kortól betegítenek meg minket”. Sőt, odáig ragadtatja magát, hogy „hazug eszméknek” nevezi a gnosztikus tanításokat, és azt állítja a doktrinális és fegyelmi bizottsággal karöltve, hogy „a gnosztikus elvek elősegítik a nárcisztikus és tekintélyelvű elit kialakulását, oly módon, hogy evangelizálás helyett az ember folyamatosan analizálja és osztályozza a többieket, és ahelyett, hogy ajtót nyitna a kegyelemnek, minden energiáját arra pazarolja, hogy vizsgálgasson és igazoljon. Egyik esetben sem Jézus Krisztus, vagy a másik ember van középpontban.” [34] – Ha valaki ez esetben hazudik, az nem más, mint maga a pápa…

A gnosztikus gondolkozók mentesek mindenféle dogmatizmustól és vallásbiznisztől. Nem szednek adókat, nem építtetnek a híveikkel drága templomokat, nem tűrik meg maguk között az elvetemült bűnözőket. Az önmagunkban lakozó Isten megismerését hirdetik, és kifejezetten buzdítanak új felismerések kialakítására. Azt vallják, hogy ugyanarra a hegyre többféleképpen is fel lehet jutni, és az emberek számára egyik út sem jelölhető ki sem kötelezőként, sem üdvözítőként. Kijelentik, hogy csak nyugodtan bízzuk az Istenre a döntést, hogy kit és hogyan vezet el önmagához, ehhez nincs szükség „közvetítőre”, főleg nem a mai kor újfarizeusaira.

A pápa sehol, egyetlen szóval, idézettel sem igazolja kijelentéseit. Sem teológiai értelemben, sem sehogy. Sem itt, sem a későbbiekben. Egyúttal azt sem magyarázza meg, hogy a Római Egyház miként engedhette meg saját magának, hogy emberek milliót legyilkolja, teljes népeket kiirtson a Rómáétól eltérő gondolkodása miatt. Jelen esetben – a gnoszticizmus kapcsán – elsősorban a maniteistákról, a nesztoriánusokról, a bogumilokról, a katarokról, a huszitákról, a káldeusokról és a magyarokról van szó…

A pápa szerint a gnoszticizmus „tisztán szubjektív hit, amely egyedül egy bizonyos tapasztalattal vagy bizonyos eszmékkel és információkkal foglalkozik, amelyek lényegüknél fogva arra hivatottak, hogy vigasztaljanak és megvilágosítsanak, ám végül fogva tartják a személyt az illető saját gondolataiban és érzéseiben.” [35].

Természetesen a fenti kijelentés sem igaz. (Egyébként, az „objektív hit” az milyen? Ha egyszer „hit”, akkor mitől „objektív”?) A gnosztikus világnézet (világnézet, és nem pedig hit!) csupán részlegesen szubjektív. A „kettősség elvét” hirdetik, azaz a belső keresés mellett hasonlóképpen fontosnak tartják a „külső megismerést”, azaz Jézus tanításának és egyéb gnosztikus szövegeknek a tanulmányozását. Csupán a kettő együtt vezethet célhoz. Miközben a Római Egyház lényegében mindenféle gondolkozást megtilt, különösen veszélyesnek tartja – természetesen önmagára nézve és nem Jézus követésére… -, az általa tiltott irodalom tanulmányozását, közte a gnosztikus gondolkozókét. Éppenséggel a vallási dogmatizmus tart fogságban és rabságban, a gondolkozás felszabadít. A gnosztikus írások valóban komoly agymunkát igényelnek az olvasótól, a szándékuk nem a „megvilágosítás”, hanem a tudás átadás, nem „vígasztalnak”, hanem tanítanak.

Értelem Isten nélkül és test nélkül

„Úgy gondolnak az értelemre, mint ami nem tartozik a testhez, és így képtelenné válnak arra, hogy megérintsék Krisztus szenvedő testét másokban – mintha ők csupán egy enciklopédia lennének csupa absztrakcióból összeállítva. A végén, megsemmisítve a misztériumot, jobban szeretnék „Istent Krisztus nélkül, Krisztust az Egyház nélkül, az Egyházat az őt alkotó emberek nélkül. [36]”

A fenti idézet sem más, mint alaptalan vádaskodások sorozata. Kezdve ott, hogy nem létezett semmiféle gnosztikus „egyház”. A gnosztikusok soha nem gyilkoltak le másokat vallási meggyőződésük miatt, ellentétben Rómával. Egyetlen könyvet sem dobtak máglyára, mert az „nem felelt meg a nézeteiknek”. Ellenben, az ókori írók munkáit szívesen forgatták, kezdve Platontól egészen Hermész Triszmegisztoszig.

„Ez minden bizonnyal egy felszínes önhittség: sok minden történik a felszínen, de az elme mélye egyáltalán nem mozdul meg és nem is válik érintetté. Mégis, a gnoszticizmus hamis vonzást jelent néhány ember számára, mivel a gnosztikus világkép egyértelműnek és tisztának tűnik, és ránézésre bizonyos harmóniát vagy mindenre kiterjedő rendszert birtokol.”

Újabb hazugságáradat, illetve pontatlanságok. A gnosztikus világkép egyáltalán nem „egyértelmű és tiszta”. Nagyon nem az. Viszont, a római dogmatizmustól lényegében valamennyi gnosztikus írás alapjaiban és lényegében eltér. Valóban birtokol egyfajta „harmóniát és rendszert”, ez azonban abból fakad, hogy nem ragad le a hazug dogmatizmusnál, hanem az ember fejlődésével, az istenhez vezető útjával szükségképpen azt is feltételezi, hogy az emberi gondolkodás is változik, újabb és újabb részletek válnak számára ismerté és megértetté, hiszen, ahogy a hegy kapcsán is történik, minél magasabban járunk, annál többet látunk. Róma nemcsak hogy a hegy alján jár eszmeiségében, hanem egyenesen sötét szakadékban, immár közel 2000 éve, és nem is hajlandó kijönni onnan, viszont kőkeményen ragaszkodik ahhoz, hogy a hívei is csak maradjanak vele ott. Aki pedig erre nem hajlandó, az bizony „eretnek”.

„A gnosztikusok azt gondolják, hogy az ő magyarázataik felölelik az egész hitet és hogy az Evangélium teljességgel értelmezhető és felfogható. A saját elgondolásaikat abszolutizálják és másokat arra kényszerítenek, hogy vessék alá magukat az ő gondolkodásmódjuknak. Egy dolog az értelem egészséges és alázatos használata, amelynek célja, hogy elmélkedjünk az Evangélium teológiai és morális tanításán. Másik dolog Jézus tanítását leredukálni hideg és durva logikára, amelynek célja, hogy mindenen uralkodjon [37].

Továbbra is a hazugság talaján. Soha, a fentieknek megfelelő meggyőződést a gnosztikusok ki nem jelentettek. Soha senkit nem „kényszerítettek” semmire, ellentétben Rómával. Egyáltalán, hogy lehet bárkit is „gondolkozásra kényszeríteni”, ha az adott illető erre képtelen? Róma tiltja a gondolkozást. Sőt, üldözi. Éppenséggel Róma volt és jelenleg is az, aki teljesen alaptalan, és sok esetben szavazással meghozott a dogmáit rákényszeríti a híveire, és különböző szankciókkal fenyegeti őket, ha azok létjogosultság bárki is akárcsak fel meri vetni!

Egyetlen egy gnosztikus soha, de soha nem „redukálta le Jézus tanítását”, ellenkezőleg! A gnosztikusok legalább 60-70 evangéliumot használtak, a Róma által elismert és agyonhamisított néggyel ellentétben. Sokkal, de sokkal gazdagabb, színesebb és emberibb Jézus-kép bontakozik ki a gnosztikus szövegekből, mint a politikai és hatalmi célokból megkreált és átszerkesztett kanonizált szövegekből. A gnosztikus szövegek – adott könyvet illetően – egységesnek tekinthetők. Míg a kanonizált szövegek esetében már több ezer változat ismert. Már a Septuaginta és a Vulgata között is töménytelen sok eltérés van, nem is beszélve a Septuaginta és a Sinai-kódex viszonlatát, vagy pl. Jakab király Bibliáját, ez utóbbiban már 30.000-nél is több a lényegi eltérés. Máté ős-evangéliumát meghamisították, Márkhoz betoldták a feltámadás történetet, stb. stb. Ugyanis még a négy kánonban foglalt evangéliumban – eredetileg – sincs benne Jézus feltámadásának története, valamennyien csupán az „üres sírról” szólnak, illetve Jézus üzenetéről, miszerint „mondjátok meg a tanítványaimnak, hogy előttük megyek Galileába”.

Doktrína misztérium nélkül

A gnoszticizmus egyike a legbaljósabb ideológiáknak, ugyanis miközben igazságtalanul felmagasztalja a tudást vagy egy specifikus tapasztalatot, a saját világról alkotott elgondolását tökéletesnek gondolja. Így, valószínűleg anélkül, hogy észrevenné, ez az ideológia saját magából táplálkozik és egyre rövidlátóbbá válik. Még jobban erősíti saját illúzióját, ha eltestetlenített spiritualitásnak álcázza magát. A gnoszticizmus „a természete szerint arra törekszik, hogy megszelídítse a misztériumot [38], akár az Isten és az Ő kegyelmének misztériumát, akár a körülöttük élő emberek életének misztériumát”.

Ennyi töménytelen hazugságot nehéz 7 sorba összeszedni, ám Ferenc pápának ez is sikerült… Az a gnosztikusok bűne, hogy a tudást keresik? Az, hogy gondolkozni merészelnek? Ebben a mondatban inkább az a mély rettegés érződik, természetesen a Pápa részéről, hogy mi van, ha megtalálják azt a tudást?... Ha napvilágra kerülnek a megsemmisítéstől megmenekült gnosztikus szövegek, mint amilyen a Nag Hammadi Gnosztikus könyvtár? A hazugok számára ugye az igazság jelenti a legnagyobb veszélyt. Szerencsére a helyzet az, hogy még sohasem sikerült az igazságot elfojtani, még emberek sok milliójának halála árán sem.

A „gnosztikus ideológia” éppenséggel nem „saját magából táplálkozik”, a római-páli ideológiával szemben. A gnosztikus ideológia az Isten-keresésből táplálkozik, a jézusi tanítások egyénre gyakorolt hatásának megéléséből. Nem is beszélve arról, hogy a gnosztikus evangéliumok között Jézus közvetlen tanítványainak, azaz az apostoloknak az írásait találjuk meg, ellentétben a kánonban foglalt szövegekkel.

Gnoszticizmus, mint spiritualizmus? A lélek nemességének növelésére törekvés az már azonnal „spiritualizmus”? Az ember a testét is fejleszti, az pedig akkor „corporalizmus”?

Elképzelésem nincs, szerintem Ferenc pápának sem…, hogy mit jelent ez: „megszelídíteni a miszticizmust”. A gnosztikus szövegek éppenséggel telis-tele vannak „miszticizmussal”, különböző képekkel, ezért annyira nehéz megérteni a szövegek jelentését. Ráadásul, a gnosztikus szerzők még több síkon is írnak, s ha például elolvassuk a „Világ eredetéről” szóló, cím nélküli szöveget, akkor azt találjuk, hogy az bizony kőkemény térelmélet, ami megérthetetlen az ummita (egy földönkívüli faj) levelek ismerete nélkül. Pápának lenni sem lehet könnyű…

41. Ha valakinek minden kérdésre van válasza, ez maga egy jel arra, hogy nem jó úton jár. Lehet hamis próféta, aki a saját céljaira használja a vallást, hogy a saját pszichológiai és intellektuális elgondolásait érvényesítse. Isten végtelenül túlszárnyal minket: teli van meglepetéssel. Nem mi határozzuk meg, mikor és hogyan találkozunk vele; a találkozók pontos ideje és helyszínei nem tőlünk függnek. Ha valaki arra törekszik, hogy minden világos és biztos legyen, valójában azt feltételezi, hogy képes irányítani Isten végtelenségét.

A gnosztikus soha nem állították, hogy minden kérdésre lenne válaszuk, ellentétben Rómával, akik viszont mindenre az általuk összeállított Bibliában keresik a választ. Ha Isten „végtelenül túlszárnyal minket”, akkor hogyan merészeli a Pápa egyetlen szóval is bírálni Jézus apostolainak fennmaradt, és „eretneknek” minősített írásait, és azokat az embereket, akik inkább az eredeti jézusi tanításokban hisznek, nem pedig a Róma által a „saját képére formált” változatokban? Hogyan és mi alapján követeli magának a jogot Róma, hogy ő határozza meg, ki és hogyan találkozzon az Istennel? – miközben leírja, hogy ennek eldöntésére senkinek sincs joga. Az arra való törekvés, hogy „minden világos és biztos legyen”, mióta Isten ellen való? Egyáltalán a Pápa, saját maga, elolvasta, amit leírt?

42. Ugyanígy, nem állíthatjuk magunkról, hogy meg tudjuk mondani, hol nincs jelen Isten, mivel Isten titokzatosan jelen van minden ember életében, olyan módon, amit Isten maga választ és nem zárhatjuk ki ezt a saját elképzelt bizonyosságaink alapján. Még ha valaki élete teljesen romlottnak tűnik, még ha azt látjuk, hogy a bűnei és függőségei tönkretették, Isten ott van az életében. Ha engedjük, hogy a saját előítéleteink helyett a Lélek vezessen, lehetséges, sőt muszáj megtalálnunk az Urat minden emberi életben. Ez a misztériumnak egy olyan része, amelyet a gnosztikus mentalitás nem tud elfogadni, mivel nem tudja irányítani, nincs a befolyása alatt.

Mielőtt tollat ragadott volna, Ferenc Pápa legalább egyetlen gnosztikus szöveg kivonatolt tartalmát el kellett volna, hogy olvassa… Ebből az idézetből süt, hogy mennyire nem tette, különben le sem írta volna, és nem hozta volna magát ekkora szégyenbe…

A gnosztikusok éppenséggel azt állítják, hogy az „isteni magot” igenis mindenki hordozza, és kifejezetten előírják ennek megkeresését. Ám ez a tanítás sem újkeletű dolog, annyira nem, hogy már a Delfi jósdában Apollón talán leggyakoribb válasza, és a jósdán a felirat ez volt: Gnóthi Szeauton! – Szóktatész ugyanezt tartotta. 

A gnosztikusok soha senki gondolkodását és világlátását nem akarták irányítani. Semmit sem tettek azokkal, akik másként gondolkoztak, mint egyik vagy másik gnosztikus. Ellentétben Rómával, aki a jezsuiták vezette inkvizíció által a legkegyetlenebb módon sújtottak le mindenkire, akire úgy gondolták, „eretnek,” de még ez sem kellett hozzá, elég volt csupán annyi, hogy valamelyik egyházfi az adott személy birtokára vagy feleségére szemet vetett…

Az értelem korlátai

Nem könnyű megfogni az igazságot, amit az Úrtól kaptunk. Még bonyolultabb ki is fejezni azt. Így nem állíthatjuk, hogy a mi felfogásunk az igazságról felhatalmaz minket arra, hogy szigorúan ellenőrizzük mások életét. Itt megjegyezném, hogy az Egyházban törvényes módon léteznek a doktrínák és a keresztény élet különböző értelmezései; sokféleségükkel „segítenek tisztábban kifejezni Isten igéjének mérhetetlen sokféleségét.” Igaz, hogy „azok számára, akik egyirányú, mindenki által védelmezett egységes doktrínákra vágynak nem hagyva helyet az árnyalatoknak, ez egyáltalán nem kívánatos és összezavarja őket. [39]” Valóban, néhány kortárs gnosztikus megveti az Evangélium konkrét egyszerűségét, és megpróbálta lecserélni a háromságos és megtestesült Istent egy fensőbbséges Egységgel, ahonnan a történelmünk gazdag sokfélesége eltűnik.

Az igazságot nem „megfogni” kell, hanem megérteni. Róma nagyon is egyértelmű elvárásokat támaszt a keresztény élet vonatkozásában, semmiféle „különböző értelmezésnek” teret nem ad. Azaz, Róma azért dogmatikus, nehogy az embereket összezavarja… Vagyis, kőkeményen lenézi és megveti az embereket, őket eltartó „fizető rabszolgákként” tekint rájuk, s eközben úgy tesz, mintha minden tudásbeli hatalom és -képesség nála lenne.

Teljességgel valótlan és képtelen az az állítás, hogy „néhány kortárs gnosztikus megpróbálta lecserélni a háromságos és megtestesült Istent egy fensőbbséges Egységgel”. Éppen a Római Egyház törölte el, a tízparancsolatban ugyanis így szerepel: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” Jézust istenné a Níceai zsinaton emelték 325-ben. Korábban nem volt Isten. Ekkor szavaztak a szentháromság tanának bevezetéséről is. Ismétlem: Szavaztak: Nagy Konstantin parancsára. Teljesen nyilvánvaló, hogy amikor a római császárokat isteni státuszba emelték, a Jézusról elnevezett vallás sem lehetett ennél engedékenyebb.

Szűz Mária köré is megszőtték a maguk történetét, miszerint „testestől lelkestől a mennybe ragadtatott”, miközben egyáltalán nem zavarta a dogmagyártókat, hogy Máris sírja Efezusban van, Jézusé pedig Sri Nagarban. Szűz Mária kultuszát és státuszát az egyház folyamatosan változtatta 431-től, az Efezusi Zsinattól kezdődően, egészen 1950-ig, XII. Pius pápa „ex catedra” megnyilatkozásáig. Mária szűz mivoltát illetően annyi a valóság, hogy az Isis templom szűzei között nevelkedett.

A pápai enciklika további része általánosságokat tartalmaz, illetve a pelagiánusok becsmérlését, hasonló „bizonyító erővel”. 

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az Istenről való gondolkodás, az egyéni gondolkozás, a kánonba nem foglalt, azaz a nem agyonhamisított szövegek olvasása, a mai napig tiltott. Róma két kézzel markolja a befolyása alatt tartott lelkeket, és a pénztárcájukat. Ám – szerencsére – immár soha nem teheti meg többé, hogy milliókat küldjön máglyára, egész népeket irtson ki, most már csak legfeljebb morogni van ereje. Pedig, ha szigorú önkritikát gyakorolna és elénk tárná Jézussal kapcsolatban a hiteles valóságot és történelmet, akkor akár ismét a népek pásztorává válhatna. Ám mivel nem teszi, sorsa az egyértelmű bukás és megvetés. Hiszen: Ki mint vet, úgy arat.”