J.P. Skipper nemcsak a marsfotók elemzésével foglalkozik, és ért el döntő áttörést a NASA praktikáinak leleplezésében. Ha szerényebb mértékben is, a holdi megtévesztésekről is rendszeresen beszámol, ha ritkábban is.

 

 Az alábbiakban olyan holdi jelenségekről olvashatunk, melyek egyaránt lehetnek valósak vagy pedig nem azok. Az első részben általánosan elterjedt, a Hold tudományos adatait érintő képhamisításokról esik szó. Feltétlen bele kell menni ebbe a témában, ugyanis mindenkinek legalább elemi szinten tisztában kell lennie ezen adatok megbízhatóságával főbb vonalaiban, ugyanis elég sűrűn előfordul, hogy egy-egy objektum vagy jelenség komoly kérdéseket vet fel, szokatlan tulajdonságai vannak, emiatt tanácsos alaposabban is megfontolni, körbejárni a lehetőségeket. A második részben néhány érdekes és rendkívüli dolgot vizsgálunk meg, de természetesen mindenki maga dönti el, mit gondoljon erről az egészről.

 

 

 

 

A fenti, első felvétel, az Apolló-17 EVA-1 ALSEP panoráma felvétele a Hold felszínéről, bemutatva a környezetet és sárga nyíllal jelölve a szokatlan objektumok helyszínét, azok számára illesztettük be a teljes felvételt, akik esetleg további kutatásokat szeretnének végezni a témában. A szóban forgó anomália a földön heverő, két teljesen egyforma sziklát ölel fel. A második felvétel 100%-os, teljes felbontást mutat, míg a sorban harmadik 200%-os nagyítását a két említett sziklának. Nem lehet eltéveszteni sem, tökéletesen egyformák, kivéve talán némi, egészen jelentéktelen megvilágítási különbséget közöttük.

 

 

 

A fenti, negyedik felvétel, az Apolló-17 Station-5 panoráma felvétel a Hold felszínéről, ismét csak a tágabb környezet bemutatása érdekében, sárga nyíllal jelölve azt a helyet, melyet alaposabban is érdemes megvizsgálni. A szokatlan dolgot ismét két, teljesen egyforma, a felszínen heverő szikla jelenti, jelen esetben csak ez egyikük valódi. Az ötödik felvétel 100%-os, eredeti méretet tartalmaz, míg a hatodik 200%-os nagyítását adja a két sziklának, mindezeknek köszönhetően, megcáfolhatatlanul a szemünk előtt áll, a két tárgy tökéletesen egyforma.

Amint az tisztán jól látható, a két tárgy úgy néz ki, mint két rágcsáló. Nem igaz? Nézzük meg a két hajszál pontosan megegyező kis sziklát a „rágcsálók” előtt. Ugyancsak vessünk egy pillantást a „rágcsálók” mögött a háttérben elhelyezkedő két, megkülönböztethetetlenül azonos két szikladarabra. Ez utóbbi sziklák egyike nem teljes egészében vehető ki közelebbi vizsgálódáson, ugyanis a jobb oldalit, igen okosan, elmosták némi napfény-erősítéssel. Nos ugyanez a helyzet a bal oldali, közvetlenül a „rágcsáló” előtt található mini repülő csészealj kapcsán, kétség sem férhet hozzá, jobb oldalt is ott kellene lennie, ha maga a tárgy nem is, de a képi beavatkozás nyomai felismerhetők.

Azért mutattuk be itt ezt a jelenséget duplán is, mert megkerülhetetlenül adódik a következtetés, valaki már hivatalos szinten egyértelműen belenyúlt a felvételekbe, a tudományos adatokba, meghamisította azokat, a valóságban nem létező dolgokat ültetve rájuk, mindezt tehát már hivatalos szinten. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a bemutatott szándékos képhamisítási beavatkozás igen fejlett grafikai ismereteket tételez fel, azonosítása rendkívül nehéz, bár jelen esetben könnyebb, a megkettőzött sziklák esetében. Nagy szerencsénk volt, hogy egyáltalán sikerült felismerni.

Tudni kell, ezek a panoráma képek számos kisebb felvételből összeállított mozaik-felvételek, kis darabokból állítják tehát össze az egészet. Ugyancsak fontos ismeret, hogy a mozaik-felvételhez felhasznált fotók, már ami ezt a területet jelenti, megtalálható itt: http://www.lpi.usra.edu/resources/apollo/frame/?AS17-147-22552 ami az Apolló-17 EVA-1 ALSEP képet illeti, a többi pedig itt: http://www.lpi.usra.edu/resources/apollo/frame/?AS17-145-22159, az Apolló-17 Station-5 fotó esetébn. Ami pedig igen furcsa, ezeken a képeken nem található meg a duplázás. Más szavakkal, a sziklák megkettőzését jelentő hamisítási beavatkozás csak a panoráma felvételen látható, a hozzájuk felhasznált forrás-képeken, melyek ugyanazokat a helyeket ábrázolják, nyoma sincs.

A bemutatott beavatkozásról elmondhatjuk, meg sem tudjuk becsülni hányszor történt meg ugyanez teljességgel észrevétlenül. A sziklákat ugyanis könnyű felismerni. Skipper csupán néhány panoráma felvételt ellenőrzött le, vetett rájuk egy-egy gyors pillantást, s máris beleütközött a hamisításba. További kutatásokat nem végzett ez ügyben, hiszen több bizonyítékot is talált, ezeket elegendő bemutatni. Sokkal több várhat még megtalálásra, tehát a munka adott.

 

 

 

A fenti, hetedik és nyolcadik felvétel 100%-os felbontáson mutat egy furcsa szépséghibát, melyet képről-képre kerülve sorozatban megfigyelhetünk a képek széléhez közel esvén, miközben jól láthatóan ott van közel hozzájuk az egyes felvételeket elválasztó illesztési határ. A bemutatott rész a Lunar Orbiter-3 tudományos adataiból való. Ezek csupán szemléltető példák. Ilyen bizonyítékokat számtalanul lehet találni mindenfelé az adatok között, akár ezen a bizonyos mozaik felvételen, akár másokon, a tárgyak megduplázása azonban nem önmagában témája jelen tanulmánynak. A itt bemutatott jelenség igen hasonló ahhoz a képhamisítási technikához, amiről már Skipper a 149. beszámolójában is elemez, itt található meg: http://marsanomalyresearch.com/evidence-reports/2008/149/more-moon-evidence1.htm Itt viszont számos szalagot láthatunk, két különböző képsoron, láthatóan semmilyen hatással sincs rájuk a környezet, viszont, eléggé érdekes módon, egy-egy kráteren áthaladnak, más kráterek esetében pedig megszakadnak. Ilyen részeket láthatunk sárga nyíllal jelölve. Arra is bizonyítékul szolgál a két fotósorozat, hogy miként jelenthet meg rajtuk egyaránt, pontosan ugyanaz a képi műtárgy, és ismétlődik az, kockáról-kockára.

Amikor a képi műtárgy sérül vagy megszakad egy-egy felvételen a felszín formáihoz kapcsolhatóan, akkor e jelenség súlyos bizonyító erővel rendelkezik arra nézvést, hogy az a bizonyos felszíni alakzat a film feldolgozása, illetőleg beszkennelése után került a képre. Amennyiben a képhiba a táj leképezése után került volna a képre, esetleg a fényképezéssel egy időben, akkor semmiféle felszíni alakzat nem gyakorolhatott volna érdemi hatást rá. Ez nyilvánvaló.

Ha a felszíni formák képesek módosítani a szóban forgó képi műtárgyon, akkor kétségbevonhatatlan tény, hogy maga a felszín nem más (legalábbis az adott részen), mint fedőréteg, s éppen ez az, ami eltakarja a szemünk elöl a képi műtárgyat. Más szavakkal, először jött az eredeti helyszín, aztán az elsődleges képhamisítási beavatkozás (mapping), ezután a szkennelés, majd újabb hamis réteg. Mindezekből adódik a következtetés, az eredeti, az 1960-es és 1970-es években készült felvételek kaptak egy hamis fedőréteget, később aztán ehhez adtak hozzá egy újabbat, mert a technika kezdett olyan irányban és mértékben fejlődni, ami lehetővé tette volna az eredeti hamis fedőréteg kiiktatását, tehát szükségessé vált a beavatkozás, és ennek még a lehetőségét is megakadályozni.

 

 

 

 

 

A fenti, a kilencediktől a tizenkettedikig terjedő képsorozat mindegyikén egy hetes számot láthatunk felírva, meg is jelöltük mindet sárga nyíllal. Fontos tudni, hogy négy teljesen különböző Lunar Orbiter-3 fotóról van szó. Azzal is fontos tisztában lenni, hogy csupán néhány fotót illesztettünk ide a példa kedvéért, sokkal de sokkal több van, ahol a hetes szám felbukkan.

Itt van tehát ez a bizonyos hetes számjegy. Vélhetően rosszul távolították el egy előző fedőrétegről, a jelenleg látható réteg alatt találhatóról. A szám mellett bal oldalt szabálytalan, nagyjából vízszintes jel tűnik fel, minden egyes felvételen, a hetes számhoz viszonyítva pontosan ugyanazon a helyen. Majdnem teljesen biztosak lehetünk benne, hogy amit látunk, az egy további számjegynek vagy egy betűnek a részlete, melyet viszont teljes egészében eltávolítottak, legalábbis megpróbálták. Lehetnek akár továbbiak is, immár tökéletes mértékben eltüntetve.

Az ok, ami miatt a hetes szám pöttyözöttnek és határozatlannak látszik az – képről-képre haladva különböző mértékben -, hogy egy részben opálos (félig áttetsző) hamis réteget vontak a fotókra, ezek hordozzák a hamis becsapódásos kráterek és egyéb felszíni objektumok képét, elfedvén a korábbi felszínt. Az opálos, az elmaszatolást szolgáló réteg, rajta a hamis felszíni alakzatok, alatta a megelőző felszín, legvalószínűbb együttes hatásának eredményeként, valamint a szemmel is jól látható egyéb zavaró beavatkozásokkal együtt, elrejti előlünk az eredeti felszínt, szinte minden részletével együtt, helyette megkapjuk a hamisat, azaz egyfajta kusza egyveleget. Mivel az eredeti felszín alakzatai képről-képre változnak, a hetes számjegy tisztaságának mértéke is képről-képre más.

Akárki tette is ezt, valószínűleg úgy gondolta, hogy a hetes számjegy sikeresen kitörlődik, és a hamis réteg kellőképpen összezavarja a részleteket, elfedve mindent, elrejtve a látványát. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, valaki technikai hozzá nem értése miatt találkozhattunk a hetes számjeggyel, figyelmeztető jelként mutatva nekünk a manipulatív technikák jelenlétét. Az eddigiek figyelembe vételével mondhatja azt bárki teljes meggyőződéssel, hogy a fenti, 9.-12.  felvételeken ténylegesen a valóságot látjuk?

Pontosan ez az, ami ennek az egésznek az értelme. Az 1960-as és 1970-es évek tudományos holdfelvételeinek ilyes fajta megbízhatósági problémái vannak, ezért rendkívüli óvatossággal kell eljárnunk, amikor ilyen felvételeket értelmezni szeretnénk. Miért is? Mert soha nem tudható, hogy mikor szemlélünk valami valóságosat és mikor nem. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, bizonyítékok vannak rá, hogy hamis képi információk, melyek rendkívül szokatlanok és lenyűgözők, ám soha nem egyértelműek, kerülnek az adatok közé, hogy szinten tartsák általuk az érdeklődést, vele együtt a kétségeket és természetesen a pénzcsapok nyitva tartása végett.

Továbbá, ez utóbbi szándékos képi beavatkozás egynél több célt is szolgál. Az egyiket már fentebb említettük, ám amennyiben a hamisítási taktika nem jön be, és kicsúsznak valóban rendellenes objektumokról felvételek, ily módon azokat is el tudják kenni. Például, a Hold felszínén számos csővezeték látható (Skipper más alkalommal beszámolt ezekről), vannak köztük hosszúak is és rövidebbek, ez utóbbiak mint valamiféle roncsok jelentkeznek. Túlságosan sok objektum megy át a hamisítási technikák ellenére, a titkos hatalom válasza ezért az, hogy még többet visz fel a képekre, összekeverve a hamisakat a valóságosakkal, s ilyen formán nyugodtan állíthatják, hogy szöszökről, hajszálakról, és mindenféle hasonlóról van szó, a szkennelési eljárás során felkerült képhibákról. A hívők nagyon könnyen beveszik ezt a magyarázatot, a társadalomban pedig igen nagy arányt képviselnek.

Akárhogy is, három mintát mutattunk be a Hold adatainak rejtélyes összezavarásáról, a hozzájuk kapcsolódó taktikákról, mindenkippen megállásra és elgondolkozásra kell, hogy serkentsék a kutatót. Egyúttal jobb képet is lehet nyerni arról, hogy egy kutató, mint például Skipper is, milyen nehézségekkel szembesül, amikor megkísérli megkülönböztetni a valóságot a hamis adatoktól. Mindenképpen megfontolást érdemel tehát a megbízhatóság és a hit kérdése, a tudományos intézmények felé ugyanis régóta él az általános bizalom, ám az eddigiekből is jól látható, ennek olykor vajmi kevés alapja van. A fentiek tudatában és ismeretében át is térhetünk a következő részre.

 

 

A második rész a Holdon található úgynevezett „tornyokról” szól, a Lunar Orbiter felvételein bukkanhatunk rájuk, láthatóan megúszta a cenzorok beavatkozását, nem Skipper talált rá, hanem valaki más, az ATS (Above Top Secret) fórumán tette közzé: http://www.abovetopsecret.com/forum/thread383270/pg1 A tornyokat ábrázoló fenti, tizenharmadik felvétel megtalálható az említett fórumon is, ám itt méreteiben nagyobb. A beszámolóban említettek ellenőrzésére, az e helyszínről készült Lunar Orbiter-5 felvételeket érdemes elővenni, a következő jelzéssel ellátva a tudományos adatbázisban: lo5-125-h2a és lo5-126-h2d – átfedik az említett felvételek ugyanezt a helyszínt.

Skipper érdeklődését azért keltették fel eredetileg ezek a felvételek, mert arra gondolt, talán további ismereteket szerezhet az általa korábban már bemutatott, képhamisítási technikákkal elrejteni szándékolt torony-szerű alakzatokról „A Hold üvegtornyai” – címmel. Miként az kiderül, az alátámasztást megkaphatjuk, azonban a látvány még mindig kétértelmű.

Négy nagyon fontos dologra szeretnénk felhívni a figyelmet a fenti felvétellel kapcsolatosan. 1. A sötétszínű magas tornyok a bal alsó sarokban. 2. A kicsiny, tükröző, elmosódott objektum a magas, sötét tornyok között, épület-formát sejtet. 3. A sokkal kisebb, sötét csúcsú objektumok, nagyon hasonlatosak a tornyokhoz, ám sokkal kisebbek, az előtérben és jobbra hátrafelé. 4. A nagy, sötét, hegyes csúcsú terület, mely olybá fest, mint egy hegy. A kép bal oldalán, fentebb található.

A legérdekesebbek természetesen a magas, karcsú és éles körvonalakkal rendelkező „torony” megjelenésű objektumok bal oldalt és a kép középső részein. Nagyon magas objektumokról van szó, és egyértelműen nem természetesek. Ez már eleve garantálja, hogy felkeltse figyelmünket. A fényesség az esetükben azonban problémát jelent. Azt is figyeljük meg, hogy egyetlen, a tornyok által vetett árnyék sem hosszát, sem alakját tekintve nem feleltethető meg magának a toronynak.

Vegyük észre, ugyanaz igaz a kisebb, sötét, hegyes objektumokra is miként a terebélyes, hegyméretűekre. Igazából az árnyékok hiánya a magas és méretes objektumokra vonatkozóan közös az egész fotócsíkra nézve, e fajta alakzatokat illetően. Továbbá, ezek a formák minden esetben egyenetlen, hegyes vidékeken fordulnak elő, soha nem a sokkal símább, laposabb tájakon.

 

A fenti, tizennegyedik felvétel közelebbi rálátást kínál a legmagasabb toronyformák csoportjára, közte a 13. fotón látható együttesre is. Mivel egyáltalán nem vetnek árnyékot, a mi szemszögünkből tekintve, kézenfekvően adódik a felvetés, nem az általunk ismert szilárd, természetes eredetű geológiai képződmények valamelyike. Továbbá, minden általunk ismert, emberkéz alkotta szerkezet útját állja a fénynek, s határozott árnyékot vet.

Annak ellenére, hogy a sötét színű képhamisítási beavatkozás elfedi a tornyokat, a kérdés továbbra is nyitott, hol vannak az árnyékok? Valamiféle erdőség lehet közöttük, vagy legalábbis foltokban, mivel a nagyobb számú jelenlétük megnehezíti a képhamisítások minden részletre kiterjedő alkalmazását. Továbbá, a sötét csúcsos formák nem tűnnek láthatatlan objektumok árnyékainak sem (mára már létre tudunk hozni láthatatlan objektumokat a technológiai szintünkön), hiszen amiket látunk azok szabályosak, merev formák, szándékukban sincs követni a talaj egyenetlenségeit, ahogy azt normál árnyékhatás esetében joggal elvárnánk.

A tornyok között, a bal oldali, a napfényt jelentősebben vissza nem verő szürke terület képhamisítási beavatkozásnak tűnik, hatáskeltés, az objektumok a valósnál alacsonyabbnak ható beállítása végett. Ez megmagyarázhatja az árnyékok részleteinek hiányát ezen a részen, ám az erősebben fényvisszaverő részen nem, azaz a tornyoktól jobbra eső környéken. A sárga nyíl a szemünk számára sokkal megszokottabb épület-csoportra mutat, a többit viszont nehéz felismerni a homályos és életlen felvételen, nehéz határozottan megkülönböztetni az egyes formákat.

 Más szavakkal, ezek a magas tornyok meglehetősen rejtélyes objektumok. Skipper nem gondol arra, hogy egyszerű képhamisítási beavatkozások lennének, oly módon, hogy valaki egyszerűen megfeledkezett volna az árnyékokról. Miért? Nézzük meg milyen sokan vannak. Az utóbbi évtizedben a Clementine felvételen ugyancsak láthatunk hatalmas tornyokat, képhamisítási eljárásoknak köszönhetően – eltüntetve, még ezeknél is nagyobbakat, ám nem az itt megfigyelhető nagy számban, az 1960-as évek elejéről származó Lunar Orbiter fotókon. Mi hát az igazság?

A tudományos adatokon itt a Földön végrehajtott mindenféle titkosítás és manipulálási körülményt figyelembe véve, nem tudunk teljes bizonyossággal válaszolni erre a kérdésre, hiszen nem állnak rendelkezésünkre a valódi források, a nyilvánosságra hozottak pedig nem megbízhatóak. Nem vall sok intelligenciára a titkos hatalmak részéről, hogy oly mértékben nyilvánvaló bizonyítékokat hagyjanak hátra, mint ez is. Skipper tapasztalatai szerint ugyanis ez éppenséggel ellentmond a dolgok titkosítására vonatkozó törekvéseiknek, netán teljességgel szándékosan hagynak a szemünk előtt dolgokat, kihagyván a képhamisítási eljárások alkalmazása alól, hogy különböző fejtegetéseket indítsanak el, fenntartsák az érdeklődést, és persze pénzhez jussanak.

Fontos kiegészítő információ, hogy valamennyi ilyen típusú alakzat a Hold durva felszínű, hegyes vidékein fordul elő, soha nem a sík, „mare” területeken. Viszonylag sík területeken sokkal könnyebb fedőréteget alkalmazni a képhamisítási beavatkozás alkalmazása során, mint a hegyes vidékeken, ahol ezeket a csúcsos formákat is megfigyelhetjük. Túlságosan sok különböző irányú szög és szabálytalanság található, ezeket sokkal bonyolultabb és költségesebb kezelni, egy adott fedőréteggel.

El kell tehát gondolkoznunk azon, vajon tényleg a valóságot látjuk-e a csúcsos formák esetében? Lehetséges lenne, hogy a felvételeken ténylegesen tornyok találhatók, ám azokat tökéletesen fényelnyelő takaró fedi, ennek köszönhetően felületük részletektől mentes, koromfekete, csak a körvonalukból ítélhető meg kiterjedésük, és még árnyékot sem vetnek? Létezik olyan anyag, mely egyszerre tökéletesen elnyeli a fényt, de át is engedi azt, hogy az árnyékhatás elmaradjon?

Tartsuk szem előtt, a Lunar Orbiter jelen felvételei 1967. augusztusában készültek. Időben elhelyezve a dolgot, a vietnámi háború és a hidegháború korszakában járunk, bő húsz évvel az atombomba kifejlesztése után. Pontosan ebben az időszakban köttetett meg a „Világűr Egyezmény” (http://en.wikipedia.org/wiki/Outer_Space_Treaty), ugyanezen év januárjában, és 1967. október  10-én lépett hatályba, két hónappal a Lunar Orbiter küldetését követően.

Meg kell azt is említeni, hogy olyan kiterjedt, sötét hegyformák, mint amilyen a 13. felvételen is látható, igen nagy számban található a holdfelvételeken, nemcsak ezen a fotócsíkon, hanem jó néhány másikon is. Némelyik kisebb, mások sokkal nagyobbak. Egyikük sem kapcsolódik olyan objektumokhoz, melyektől árnyékhatást várhatnánk, egyáltalán nem ez a helyzet. Őszintén megvallva, valamennyi képhamisítási beavatkozásnak tűnik, elfedve jó néhány, kiterjedt alakzatot, sokkal nagyobbakat, mint a tornyok. Újra csak fel kell tennünk a kérdést: mi van ott valójában? Talán valamiféle idegen tevékenység szándékos elfedésének lehetünk tanúi a képhamisítási beavatkozás révén?

 

 

 

A fenti 15. és 16. felvétel csupán egy páros, ahol, a nyilak által jelzett pontokon, a számunkra sokkal megszokottabb méretű struktúrákat láthatunk. Azok számára, akik szeretnének önmaguk is utánajárni a dolgoknak, az alábbi hivatkozásokat javasoljuk: lo5-126-h2d, lo5-125-h2a, lo5-200-h2d, lo5-200-h3d, lo5-200-h2a, lo5-63-httop. Megtalálhatók rajtuk a tornyok, igen szuggesztív erővel bírnak, ám a felvételek éppen azon a határon vannak, amikor teljes bizonyossággal nem lehet még kijelenteni pontos mibenlétüket.

Be kell ismerni, lehetséges a dolog, bármennyire is valószínűtlennek tűnik, az itt lévő objektumok közül néhány valódi lehet. Lehetnek, akik azt gondolják, hogy ezek közül a sötét területek közül néhány tényleg árnyék, ám azt is vegyük észre, az itt látható formák egyike sem található olyan részen, ahol árnyékhatást várnánk. Ez tehát a kulcsmomentum itt, az, hogy ezek a sötét területek nem árnyékok.

Most pedig térjünk vissza a 13. felvételhez a második rész elején. Figyeljük meg a kiterjedt sötét területet közvetlenül a legmagasabb tornyok felett. Akármi is ez, szintén nem árnyék. A közeli vizsgálat alapján pontosan ugyanaz a dolog, mely a sötét magas tornyokat elfedi és a legkisebb hegyes objektumokat. Ez a jóval kiterjedtebb sötét forma nagyobb területet foglal el, mint a magas és az alacsonyabb tornyok által benépesített rész. Durva felszínhez csatlakozik mindig az ilyen jellegű beavatkozás, soha nem sík területekhez.

A végszó az, hogy ennek a témának több oldala is van, egyik kijelentés pedig ellentmondásban van a másikkal. Sajnálatos dolog ezt mondani, de nem állíthatunk jelen esetben semmit teljes meggyőződéssel. Mindenkinek önmaga kell dönteni a maga szempontjából. Csak annyit mondhatunk jelen állás szerint, hogy mindenkinek saját magának kell elhatároznia, miként viszonyul ehhez a kérdéshez.

 Miután Skipper összeállította jelen beszámolóját és nekilátott volna a feltöltéséhez, egy youtube videó jelent meg „NASA PROOF of image tempering” címmel, a következő hivatkozáson: http://www.youtube.com/watch?gl=AU&hl=en-GB&v=22pk2polNeA Éppen a témába vág. E 6:27 hosszú bejátszás videótechnikai alátámasztással szolgál, hogyan manipulálták a holdfotókat a kezdeti időkben. Például azt, miként tüntetik el rendszeresen a csillagos égi hátteret s töltik ki a helyét éjfekete drapériával, miként arról egyébként előző tanulmányában Skipper maga is szót ejt.  A videó sebessége túlságosan gyors, eléggé felületes, az információ tartalma nagyon sok, Jose Escamilla figyelem felkeltő munkája, ám a fentiek ellenére továbbra is fontos ismeretanyaggal rendelkezik.

Azonban amire feltétlen szeretnénk felhívni a figyelmet, az a szóban forgó videó 5.13-kor kezdődő része. Eléggé gyorsan villog, de leállítható a szóköz gombbal a képmező és jól megfigyelhető, mit ábrázol. Azon a bizonyos képkockán pontosan ugyanazt láthatjuk, mint amiről ez a beszámoló is szól, ez alkalommal azonban éppenséggel a túlzott kivilágosítással tüntetik el a részleteket. Amennyiben ez igaz, akkor már önmaga is kellő bizonyítékkal szolgál a különböző taktikák alkalmazására a hegyes vidékeken, főleg a hamis fedőrétegek felvitelére, amit Skipper jelen beszámolójában ugyancsak beazonosított és bizonyított az eredeti adatok felhasználása mellett.

Nyilvánvaló, hogy a titkosítást végzők számára megéri ezzel foglalkozni, netán éppenséggel megduplázni különböző alakzatokat, melyek eredetileg nem szerepeltek Robinson professzor gyűjteményében, a taktika felismeréséből adódik a következtetés, a tornyok valószínűleg tényleg ott vannak a Hold felszínén, Robinson professzor gyűjteményéből származó felvételeken bizonnyal némi valós információra bukkanhatunk, egyszerűen azért, mert a hamisítási technika alkalmazása közben bizonyos esetekben hibáztak, s lehagytak dolgokat. A hivatkozó videó csak további alátámasztással szolgál az e tanulmányban foglaltakra. Ha egy pillanatra feltesszük, hogy a formák valódiak, akkor az árnyék hiánya igencsak fejlett technológiai hátteret igényel, olyan anyag megalkotását mely egyszerre nyeli el a fényt és engedi is azt át, ez a megoldás magyarázná kizárólag az árnyékok nem létét. Amennyiben így van, akkor valamiféle önfenntartó null-mező veszi körbe ezeket az objektumokat, energiával látva el önmagát, a fény elnyelése révén juttatja a mezőn belüli belső élet és munkateret kellő energiához. Elég durva elgondolni, milyen lenne itt a Földön a fekete napcella.

Ha így van, akkor viszont rá kell mutatnunk arra, hogy a vékony tornyok és a jóval nagyobb számú, alacsonyabb és zömökebb társuk csak a holdbéli formák kisebb részét teszik ki. A kiterjedt sötét részek, miként az a 13. felvétel bal felső részén is látható, sokkal nagyobb arányban találhatók és ezek jelentik a fő zavart a fotókon. Továbbá, jó néhány közöttük sokkal nagyobb és még jelentősebb. Vajon mit akarnak elrejteni a szemünk elöl?

Nézzünk szembe a tényekkel és kezdjünk el felkészülni a sokkal durvább valóságra, miszerint nemcsak hogy nem vagyunk egyedül a világűrben, de még csak a legerősebb kutya sem, még ha mindössze az űrnek ezt a szektorát vesszük is. Továbbá, olyan formában kell szembesülnünk a valósággal, mint néhány dzsungellakó törzs teszi, akik a náluk valamilyen szempontból fejlettebb lények érdeklődését felkeltették is emiatt megfigyelés alatt tartják őket.

 

 

Rendben, megvizsgáltuk hát a valószínűleg nagy fényelnyelési jellemzőkkel rendelkező alakzatokat a Holdon, most vegyük szemügyre a 17. és 18. felvételt fentebb, nem más látható rajtuk, mint egy-egy igen erős fényfolt a Hold felszínén. Vegyük észre, hogy ténylegesen fényforrásról van szó, s nem pedig valamilyen felszíni objektum fénytükrözéséről. Figyeljük meg a fény szóródását, ez az a vonás, ami megkülönbözteti a fényvisszaverődéstől. Kérdés nem férhet hozzá, mennyire fényes. E típusú jelenségnek, amint fentebb is látható, mindig ellipszis alakja van, soha sem formál tökéletes kört, és minden egyes alkalommal egymagában tűnik fel. Skipper nem tud pontos magyarázatot adni a fényforrás mivoltára, pedig nagyon érdekli a téma. Egyszerűen rejtély, mi ez.

A tanulmány elkészítésének idején Skipper 16 fotócsíkkal rendelkezett, ebből kettőnek a részletét láthatjuk fentebb, bizonyára sokkal több helyen is megjelenik, s ami érdekes, a felszín a legkülönfélébb megjelenéseket mutat, soha sem ugyanolyan, nincs két egyforma. Továbbá, nincs semmiféle mintázat vagy összhang, hogy az adott fotócsíkon megjelenik-e vagy sem, nem számít, a kamera expozíciós ideje hosszabb vagy rövidebb, miként az fentebb ugyancsak látható. Nehéz tehát felcímkézni azzal, hogy kamera-, vagy filmhiba.

Annyit sikerült Skippernek felismernie, hogy ezek a fénypamacsok soha nem bukkannak fel sík területektől eltérő felszínen, azaz például olyan durva és egyenetlen felszíni részeken, ahol korábban bemutatott tornyok találhatók.

 

 

 

Azonban, miként az lenni szokott, időközben kivételek is előkerültek, ilyeneket láthatunk a fenti, 19.-21. felvételt tartalmazó képsoron. A fenti három felvétel közül az elsőt, az 1o3-68-h3c jelűt azonnal követi a sorban a huszadik, az lo3-68-h3d jelű fotócsík. Mindkettő a hivatalos beállítást tükrözi. Most viszont vessünk egy pillantást a 21. felvételre, mely lényegében az 1o3-68-h3d felvétel Skipper által függőleges és vízszintes irányban is tükrözött változata, hasonlítsuk össze vele most a 19. fotót.

Amint azt rövidesen mindenki észreveheti, a két felvétel alapos összehasonlítását követően, a helyszín ugyanaz. Vegyük észre, nemcsak a fényforrás tekintetében hajszál pontosan ugyanaz, de ami a 19. és a 21. felvételt illeti, még a tájolásuk is tökéletesen megegyezik, még a felvételen keresztül haladó vonalak is pontosan ugyanott találhatók. Vajon mi arra az esély, hogy egy filmcsíkon kér egymást követő kockán pontosan ugyanazt a helyszínt lássuk, (a 19. és a 20. esetében), de úgy, hogy eközben a soron következő felvételen az irányok felcserélődnek?

Igyekeznek azért rendesen összekeverni bennünket. Nem igaz? Ha a titkosítási megbízott észleli a fényt, mint filmhibát, előhívási hibát, vagy szkennelési problémát, akkor azért arra figyelhetett volna, hogy két egymást követő, elméletileg független felvételt azért mégse tegyen egymás mellé, ráadásul, az irányok össze-vissza cserélgetése mellett. Ezek a beavatkozások azt sejtetik, hogy a fényforrás tényleg a felszínen van. Azonban, ahogy olykor az lenni szokott, elfelejtkeztek arról, hogy a képhamisítás kétélű fegyver. Miközben az illető győztesnek hiszi magát és kamera-, feldolgozási-, vagy szkennelési hibát emleget a két felvétel vonatkozásában, ám akkor vajon mit mond az irányok felcseréléséről, és két – ettől eltekintve – tökéletesen azonos képkocka létéről, miközben a filmszalagtól azt várjuk el, hogy haladt tovább. Rossz álláspontra helyezkedik az, aki megpróbál úgy tenni, mintha nem létezne képhamisítás.

Miért? Mert a duplázott elválasztó sáv és a megkettőzött felszíni alakzatok arra utalnak, hogy legalább egy része az 1o3-68-h3c felvételt követő fotónak közönséges vízszintes és függőleges tükrözés, majd ezt követő beillesztés az 1o3-68-h3d fotócsík helyére. A megfordítás önmagában elegendőnek bizonyult a beavatkozás elkendőzésére. Ha a fényforrás nem jelenne meg a fordított képen, a kutató figyelmének felkeltése végett, akkor ez a beavatkozás rejtve maradt volna, talán soha senki sem veszi észre és a hamisítás sikerrel zárul.

Skipper álláspontja szerint a Lunar Orbiterek felvételének többsége, melyeken aránylag sík területeket láthatunk, nagy valószínűséggel hamis. Lehetséges lenne, hogy ez a fényforrás jellegű jelenség ugyancsak hamis? Amennyiben így van, mi a cél? Talán az volt a stratégia, hogy bevezetnek a köztudatba egy rendellenes jelenséget, megoldás keresése végett, érdeklődést felkelteni, vitákat és spekulációkat kezdeményezni? Később még mindig be lehet azonosítani, mint kamera-hibát, miután a félrevezetés megszolgálta a maga célját. Amennyiben a taktika ez volt, akkor nem jött be, mert az 1960-as és 1970-es évek kutatói mélyen megbíztak a kiadott felvételek hitelességében, s az ilyen jellegű fényfoltokat rögtön mint kamera-, vagy filmhibaként azonosítottak és nem léptek tovább a gondolkodásban.

Alternatív lehetőség, valóban egy fényforrással van dolgunk? Például, némelyik erősebben fénylik az itt bemutatottnál is, a fényforrás ereje olyan jelentős, hogy könnyedén átragyog az opálos hamis rétegen, s ehhez bizony elég komoly teljesítménnyel kellene ragyognia, ráadásul, milyen jellegű lehet ez az enyhén folt jellegű fényforrás? Kérdések, kérdések és kérdések!

Ez a gond a régebbi holdfotókkal. A filmek nagy részét visszatartották, a képeket szelektíven közölték, a legtöbbjükön igazítottak valamit, hosszú évek és évtizedek teltek el, míg digitalizálásra kerültek, s a nyilvánosság számára elérhetők lettek. Szinte teljességgel lehetetlennek tűnő feladat eldönteni, ezeken a képeken mi valós és mi nem, aknamezőre lép az a kutató, aki komolyan veszi hitelességüket, s egyben az ellentmondásaikra is igyekszik felhívni a figyelmet.

Azonban a fenti figyelmeztetést szem előtt tartva néhány régebbi holdfelvétel a hamisítások, az elterelő beavatkozások és a szokatlan jelenségek ellenére is igencsak érdemes a megkülönböztetett figyelemre, akár a jelen beszámolót tekintjük, akár a későbbieket. Nagyon körültekintőnek kell lenni a következtetések levonásakor, határozott álláspont felvételekor.

Skipper személyes véleménye szerint, ez a bizonyos fényfolt bizonyára az eredeti filmrétegen található, átüt a többnyire hamis fedőrétegen keresztül, annak köszönhetően, hogy nagyon erőteljes forrás hozza létre. Ez a fedőréteg bizonyára jelentős hatást gyakorol arra a területre, amit fényfoltnak látunk, s hatékonyan rejti el az eredeti, a fényforráshoz kapcsolódó képi információt, hiszen csak a fény jön át. Megítélése szerint a fény mesterséges, de minden ennél további felvetés már csak puszta spekuláció lenne.

Azok számára, akik pszichológiailag kondicionálva vannak arra, hogy a hivatalos tudományos adatok nem hordozhatnak magukon mesterséges beavatkozást, azokat senki nem manipulálta, miként ezt a fősodrú tudomány történetileg is elfogadja, azok számára itt van ez a kihívás. Független szakértők irányítása mellett helyezzük be ezeket a holdi adatokat egy szuper számítógépbe, és vegyük pontról-pontra minden részletét. Amikor elkészül, számos forrásból kaphatunk megerősítést az adatok ismétlődésére, a fotók elforgatására, hamis fedőrétegek felvitelére. Skipper meggyőződése, hogy tonnaszám bukkanhatunk ilyen jelenségekre, ezek ellenőrizhetők, s bizonyítják a tömeges képhamisítást. Kétségtelenül így van.

Azonban, sokan a fentiekkel nem értenek egyet, nyilvánvalóan egyrészt tekintély tiszteletből, másrészt pedig elég kínos lenne, ha felelős és elismert szakemberekről sorra derülne ki a blamázs. Nem érdemes ezeken a dolgokon rágódni, időt vesztegetünk vele, ám feltétlen tisztában kell lenni a létezésével és eszerint gondolkozni és kezelni, értelmezni a híreket. Amire mindenekelőtt szükségünk lenne azok az eredeti és valós tudományos adatok, beavatkozás és hamisítás-mentes állapotukban, s akkor tudnánk elkezdeni komolyan foglalkozni a témával.

Ehhez persze együttműködés kellene a szakértők és a titkos hatalom tagjai részéről, az évtizedek alatt összegyűjtött valós adatokba teljes bepillantás, a fősodrú tudomány objektív hozzáállása mellett. Amikor mindez megtörténik, akkor esetleg vissza lehet tekinteni a múltra, alaposan megvizsgálni, kik és milyen indíttatásból álltak a haladás útjába és vezették félre az egész emberiséget, megfosztva őket a legalkalmasabb stratégiák kidolgozásában.

 

 

Induljunk tovább a holdi jelenségek tanulmányozásának útján. Az éjjelente a fejünk fölött lógó égitesttel kapcsolatos fotók meghamisításának ügye az 1960-as évekre nyúlik vissza. Az 1960-as évek döntéseit a II. Világháborúban ártatlanságukat és tisztességüket elvesztő katonai és politikai vezetői hozták lényegében, nem tudtak mit kezdeni az idegen jelenléttel az atomkorban, a II. Világháborút lezáró hidegháborús polarizációval.

A hidegháború korszakában a kelet és a nyugat véres versengésbe fogott, miközben a nemzeti büszkeség és a vezetésbe fordított bizalom forgott kockán. Ahogy az űrverseny megkezdődött, az iskolás gyerekek éppen azt gyakorolták, miként rejtőzzenek el villámgyorsan a pad vagy az asztal alatt, amennyiben nukleáris támadás éri a környéket. Ekkoriban bizony, valljuk be őszintén, az oroszok megnyerték az űrverseny egyes fejezeteit, legyőzték az USA-t technológiailag, annak ellenére, hogy az amerikaiak elrabolták a vezető német tudósokat a II. Világháborút követően, s az oroszok csak a maradékot kapták. Az USA-ban úgy tekintettek az akkori orosz vezetőkre, mint a világ legkegyetlenebb embereire, akik milliókat gyilkoltak le, akárcsak Hitler maga. Skipper megélte ezt az időszakot, kisgyermekként a maga bőrén tapasztalta mindezt.

Természetesen a felfogás kérdésében különbözőségek vannak, annak személyétől is függ, aki a tapasztalatokat gyűjti. Az USA-ban a lakosság, az akadémikusok, a tudósok, a média, és a kongresszusi vezetők széles köre mint büszkeségi és technológiai fejlettségi kérdés tekintett az űrversenyre. Eközben a titkos belső vezetők többsége a fentiek mellett a tekintetben is versenyt látott a technológiai fejlesztések terén, hogy az idegen lényekkel ki kerül elsőként kapcsolatba, az ugyanis könyörtelen, globális hatalmat tud kiépíteni, miközben a nemzeti túlélési törekvést szigorú egyensúlyban lehet tartani. Ez volt az a környezet és felfogás-rendszer, melyek között a titkos hatalmak elkezdtek dolgozni, és a mai napig kénytelenek vagyunk elviselni tevékenységüket.

Miért? Mert az érzelmek által vezérelt népesség ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan, azaz a lehető legrosszabb helyzet a vezetőség szempontjából. Például, ha az amerikaiak tényleg méregbe gurulnak Pearl Harbor „alattomos” megtámadása miatt és teljes egészében a hadseregre bízzák, hogy „tegye helyre a dolgokat”, ahogy az történt is, s a kongresszusi galambok sebtiben átalakultak kongresszusi héjjákká, teljesen szabad kezet kaptak a háborús kiadások tekintetében, azaz léptek pontosan ugyanarra az útra mint a németek és japán. Ezt a helyzetet azért meglehetősen „irányítottnak” lehet felfogni.

Másrészről, az ismeretlen mértékű idegen jelenlétet nem tagadhatták, viszont rettegéssel sem tölthették el a teljes lakosságot, akik aztán elkezdtek volna követelőzni a probléma valamilyen szintű „megoldása” végett, miközben senki sem tudta, mit kellene kezdeni a felfoghatatlan és megérthetetlen dolgokkal, hogyan lehetne előnyt kovácsolni belőlük. Ezt követően tehát elkezdtek azokra vadászni, akik jobban értették az átlagosnál az akkori dolgok folyását, viszont eközben az aktuális vezetőségnek elég sok minden kicsúszott a kezéből az irányítást illetően.

Mindez azt jelenti, hogy a szorongás igen magas és természetesen szélsőséges megnyilvánulásokhoz vezet, megegyezésekhez és titkokhoz. Skipper gyerekkorában átélte amikor a Szputnyikot először fellőtték. Közvetlenül az esemény után az egyik újságban megjelent egy „kiszivárogtatott” fotó, titkos raktárépületet ábrázolván, ahol számos mesterséges holdat tároltak, a történet pedig az volt hozzá, hogy mi, amerikaiak már régen elértük a fejlettségnek azt a szintjét, ám megfontoltabban és óvatosabban haladunk. Mint idősebb fiú, Skipper arra gondolt, hogy „Ez igen! Milyen jó, hogy óvatosak vagyunk!” más szavakkal: teljes mértékben egyetértett vele. Később, már felnőttként, visszaemlékezett a régi időkre, s felötlött benne, hogy a képen látható műholdak mindegyike bizony csak makett volt, vagyis elkerülhetetlenné vált a nyilvánvaló következtetés: hamisak!

A helyzet tehát az, hogy amennyiben a titkos hatalom elkezdi hamisításokkal védeni a pozícióját, akkor ezen az úton nincs megállás, senki sem lesz hajlandó megfizetni a hazugság árát és leleplezni a saját – lényegében – jólétét. Soha véget nem érő történet fog kialakulni tehát, egyik hazugság igyekszik leplezni a másikat, és a háló csak egyre terebélyesedik. Ami még rosszabb, csomó embert korrupttá tesz, beépül a kultúrába és a jövő generációk életét súlyosan befolyásolja, úgy nőnek fel, hogy sejtelmük sincs a valóságról, emiatt nyilvánvalóan felelősségteljes döntéseket sem hozhatnak. Más szavakkal, a hazugság intézményesített és pszichológiailag elfogadott viselkedési norma lesz.

A fentebb bemutatott állapotok uralkodtak a Holdra vonatkozó adatokat illetően az 1960-as években, s nyilván erős hatást is fejtettek ki. Természetesen az 1960-as és 1970-es évek hamisítási technikái sokkal szegényesebbek voltak mint a manapság alkalmazottak, éppen ez garantálja, hogy hibáztak. Újabb hamisítási korszak kezdődött, amikor a filmeket digitalizálták, az új technika alkalmazása természetesen újabb hibák elkövetéséhez vezetett, miközben valamennyi rendelkezésre álló adatot igyekeztek a saját képükre formálva átdolgozni és bizonyítékként felhasználni a hazugságokra. Ezeket a „hibákat” egyaránt elkövették a filmekre és a digitális anyagokra vonatkozóan is, és manapság is becsúsznak félresikerült próbálkozások. Az adatokban égbekiáltó különbségek jelentkeznek, rendkívül nehéz kijelenteni mi a valós és mi nem, azaz milyen képrészletet fogadjunk el hitelesnek és melyiket mesterségesen létrehozottnak.

Az elkövetkezőkben néhány rendkívül nyilvánvaló és félresikerült képhamisítást mutatunk be és ellentmondásaikat a Holdra vonatkozó adatok tökéletlen kezelésére. Talán lerágott csontnak tűnhet egyeseknek, ám a nyitott szemmel gondolkozóknak nagy segítségül szolgálhat, milyen mértékben fogadhatják el a hivatalos adatokat egyben valóságosaknak is, miközben bemutatjuk, a képhamisítás folyamatos. A titkos hatalomban ülők számára bizonyára nem megnyugtató, hogy ez a leleplezés is csak az út egy része, a végső cél a tömegek felébresztése, mi folyik a hátuk mögött.

 

 

 

A fenti két panoráma-felvétel az Apolló-17 holdküldetés anyagából való. A kettő közül az első a JSC2007e04384 katalógusszámot viseli, feltételezhetően a leszállás környékét ábrázolja, rajta színesben a leszállóegység távol, jobb oldalt. A második kép rögtön alatta a JSC2004e52772 sorszámot viseli, feltételezhetően az ALSEP állomás helyét mutatja ugyanezen küldetésnek. Először is figyeljük meg, hogy a távoli horizont vonala és a hegyek lényegében azonosak a két felvételen, beleértve a hátteret is. Habár a méretük erősen lekicsinyített, látható mégis valami problémás rajtuk, pontosabban talán egy csomó dolog is van, ami a két felvétel összevetése alapján kiugrik?

Mindjárt kezdődik azzal, hogy az első felvételen látható Leszállóegység nincs jelen a másodikon, legalábbis pontosan ugyanazon a helyen, néhány egyéb berendezés foglalja el a helyét. Emlékezzünk rá, hogy míg a második felvételen szereplő berendezések szétszerelhetők, addig az első képen lévő Leszállóegység nyilván nem. A Leszállóegységnek ott kellene lennie a második felvételen, s mint az kétségtelenül látható, nincs ott. Beszédes, nem igaz?

Most nézzük meg az első képen a Leszállóegység mögött jobbról a hegyet a háttérben, s alakját. Vessünk egy pillantást a Leszállóegység által annak a jobb oldalára vetett árnyékra is. Figyeljük meg az irányát és az alakját. Most térjünk át ugyanennek a képnek a bal oldalára. Figyeljük meg a hegy alakját és az árnyékot az előtérben, a hegy előtt. vegyük észre, hogy habár a hegy csak részben látható bal oldalt, mégis, pontosan ugyanaz a hegy, mint amit a felvétel jobb szélét láthatunk. Árnyékban. Más szavakkal, a felvétel jobb szélén megjelenő hegy pontos másolata a bal oldalon megjelenőnek, eltekintve a Leszállóegységtől, habár annak árnyékát továbbra is láthatjuk. Az alább következő 3. és 4. felvétel még egyértelműbben alátámasztja az elmondottakat.

Mielőtt magunk mögött hagynánk ezt a kicsiny méretű panoráma felvételt, vessünk egy pillantást a második felvétel bal oldalára és hasonlítsuk össze a hegyet a háttérben a jobb oldal hátterében látható heggyel. Ismét vegyük észre, a két hegy pontosan ugyanaz, a fotó bal és jobb oldalán pontosan ugyanazt a formát látjuk, ahogy azt az első felvételen is tapasztalhattuk. A bal oldalon, a második felvételen, közvetlenül a hegy előtt, méretes sziklák csoportját láthatjuk. Ezeket a kőtömböket már nem látjuk megismételve a jobb oldalon, miközben az első felvételen sincsenek jelen, pontosan ugyanezen a helyen. Beszédes, nem igaz?

Ezek csak a legotrombább és legnyilvánvalóbb hibák a bemutatott két panoráma felvételen; a tehetségtelen hamisítási beavatkozások révén keletkeztek. Ha valaki elkezdi közelebbről is megvizsgálni a képeket, számos törésvonalat és repedést talál, melyek ugyancsak nem változhatnának meg, de mégis megteszik.

Ott vannak mindjárt az árnyékok, a legtöbb esetben teljesen rosszak és ellentmondásosak egymással. Néhány közülük talán magyarázható azzal, hogy az űrhajósok különböző időpontokban készítették a felvételeket, s a holdi égen a Nap eközben arrébb vándorolt, más szögben világította meg a terepet, ám határozottan nem erről van szó. Emlékezzünk rá, a panoráma felvételeket számos kisebb képből állítják össze. Természetesen a legbeszédesebb hivatkozási alapok a felszín fix elemei és a Leszállóegység, ez utóbbi nem pontosan ugyanazon a helyen a panoráma felvétel két szélén.

   

 

 

A fenti harmadik, negyedik és ötödik felvétel közelebbi rálátást ad az első, kicsinyített panoráma  felvétel bal és jobb oldalára, és a második felvétel bal széléről. Azért illesztettük ide a 3. és 4. képrészletet, hogy mindenki számára érthető legyen, a JSC2007e045384 jelű panoráma felvétel két széle egymás duplikáltjai, a legnyilvánvalóbb kettőződéseket sárga nyilak jelzik. Az 5. képrészlet viszont már a JSC2004e527772 panoráma felvétel részlete, aránylag sík területet ábrázol a hegy lábánál, itt már nyoma sincs a Leszállóegység árnyékának, mely a 3. felvételen még megkettőződve látszik, ehelyett nagyobb sziklák alkotta csoport ötlik szemünkbe az 5. fotón.

Mindezek a jelenségek megbízhatóvá teszik vajon a Holdról kiadott hivatalos tudományos adatokat? Ha mindez még nem lenne elég, az alábbiakban folytatjuk a jelenség bemutatását néhány hasonló manipulált felvétel kíséretében. Meggyőzőek.

 

 

 

A fenti, hatodik és hetedik felvétel nagyjából ugyanazt a helyszínt ábrázolja, ebben megerősít bennünket a távoli hegyek látványa a horizont vonalán. Közelebbi vizsgálat arra utal, hogy kissé közelebbi képpel van dolgunk, a 7. fotó pedig ugyanakkor kissé távolabbról készült. Volt valami az összevetésre adott két felvétel között ami figyelemre méltóan kiugró?

Első ránézésre is szembe ötlő különbség az a tekintélyes méretű szikla amelyik a 6. felvételen látható, de a már nincs rajta a 7.-en. A sziklának ott kellene lenni a 7. felvételre berajzolt két sárga nyíl között valahol, ám még sincs ott. A jobb oldali nyílnál fényes sziklacsoportot láthatunk, vegyük észre azt is, hogy e sziklacsoport viszont a 6. képről hiányzik. A kérdés most az, vajon a 6. fotón ugyanezt a sziklacsoportot látjuk, csak a másik felvételen egyszerűen arrébb vándorolt?

 

 

A fenti, nyolcadik felvételen, a hatodik sorszámú fotó részlete látható kinagyítva, a sziklacsoporttal, azzal a sziklacsoporttal összevetve, mely a hetedik panoráma felvételen látható. Az ugye első ránézésre feltűnik, nem azonosak. Pontosan ugyanez a helyzet a megjelenő majd újra eltűnő sziklacsoportokkal a hivatalos felvételek helyszínein. Vannak további, kevésbé szembetűnő alakzatok is ezeken a helyszíneken, ám ezek a legnyilvánvalóbbak, s a legbeszédesebbek, elmondják azt, amit illik tudni. Ugye éppen ideje kicsit megállni és elgondolkozni mindezekről?

 

 

A fenti, tizedik, az Apolló-16 által készített panoráma felvétel a JSC2007e045381 sorszámot viseli, a kicsinyített változatot illesztettük ide, a tágabb környezet megfigyelhetősége végett, sárga nyíllal jelölve a két vizsgálandó helyszínt. Ezek a részletek ugyancsak kettőzöttek, és láthatóan kisebb méretű felszíni alakzatokat tartalmaznak, nem méretes hegyeket. A soron következő két fotó részletesen bemutatja a megkettőzött helyszínt.

 

 

 

A fenti 11. és 12. felvétel közelebbi rálátást nyújt tehát erre a megkettőzött és meghamisított területre, a JSC2007e045381 katalógus számú panoráma felvételen. A 11. fotó a megkettőzött rész bal oldalát ábrázolja, míg közvetlen alatta a 12. fotó pedig a duplikált rész jobb oldalát. A sárga nyilak sorozata néhány igen jellegzetes és szembeötlő talajrészletet mutat, ám nyilván nem mindegyiket.

Amint az ebből és a megelőző beszámolóból is kiderült, számos képhamisítási beavatkozással találkozhatunk az 1960-as évek holdfotóin, és akkor még éppen csak hogy megkapargattuk a felszínt. Mindent egybevetve, amikor a képhamisítás rendkívül nyilvánvaló, ez pedig a felületes munka eredménye, akkor vehető észre a legkönnyebben, gondoljunk itt az eltűnő és megjelenő tárgyakra, objektumokra, természetesen az ilyen eseteket a legkönnyebb elemezni is, azonnal ráugrik figyelmünk. Habár úgy tűnik, hogy jelen beszámolóban és a korábbiban jelentős mennyiségű bizonyító erejű anyagot sorakoztatott fel Skipper, azonban kétségtelenül csak a legnyilvánvalóbb hamisítási példákat mutatta be, sokkal nagyobb számban lehetnek olyan beavatkozások, melyek nem érik el az érzékelési küszöböt. Végül is tovább léphetne már az ilyen típusú hamisításokon, mások másként gondolhatják, ez alkalommal pedig nem törekedett a rövidségre, kellő mennyiségű megfontolásra érdemes anyagot sorakoztatott fel a hamisítási beavatkozások bizonyítására. Unalmasnak tartja újra és újra erről beszélni, megpróbálja a lehetőségek szerint elkerülni a jövőben, ám rendkívül fontos, hogy a kételkedők kellő bizonysággal rendelkezzenek a NASA szavahihetőségét illetően.

Feltétlen szükséges ilyen jellegű elemzéseket is elvégezni, hogy ha valaki meg akarja ragadni annak lényegét, mennyire nehéz ilyen jellegű adatokat kutatni és következtetéseket levonni belőlük, az megtehesse. Az ügyek ilyen alakulása bosszantó lehet a titkos hatalmak számára, amikor nyilvánosságra kerülnek, de aztán mégis kénytelenek elfogadni, mert az adatok nem egyértelműek, nagyon nehéz meghatározni a pontos igazságot, elsődleges céljuk a mi tudatlanságban tartásunk, ily módon pedig, akárhogy is nézzük, végül elérik azt.

 

 

Holdi és marsi tények – amikor leszáll a por

 

 

A fenti, első felvétel, lényegében kontext jellegű, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, miként is néz ki a jelen beszámolóban vizsgálat alá vett berendezés. Bal oldalt az előtérben a Holdautó (LRV) látható, űrhajóssal a fedélzetén, közvetlenül jobbra tőle a Holdkomp (LM), a maga ragyogó fólia-burkolatával egyes részein. Figyeljük meg a Holdkomp lábainak széles állószögét, a leszállótalpat a felszínen, jobb oldalt.

A bemutatott berendezés az Apolló-17 küldetés felszerelését ábrázolja, a legutolsó emberes holdküldetését, a hivatalos szervek legalábbis ezt ismerték be annak. Az utolsó három Apolló-repülés (15., 16 és 17) mindegyike vitt magával holdautót. Összehajtogatott állapotban szállították fel, egy panelre erősítve, a Holdkomp oldalában elraktározva azon a részen, ahol a fényes fólia látható. A Hold felszínére érkezéskor az űrhajósok kiszálltak, leszedték a panelról az összehajtogatott holdautót, kihajtogatták és üzemképes állapotba helyezték. Mindhárom említett repülés során pontosan ugyanazt a Holdkompot és Holdautó típust használták.

A rendellenes holdi eseményeket vizsgáljuk meg az alábbi beszámolóban, ám ezúttal is csak mintákat tudunk bemutatni az Apolló-11-től a 17-ig küldetésig tartó repülésekből, aztán tovább lépünk a Marson tevékenykedő Opportunity űrszondához. Az ok ami miatt bemutatom ezt a fajta jelenséget az annak illusztrálása, miként használták ezt a technikát már az 1970-es évek kezdete óta, egészen a 2000-es évekig, folyamatosan, tehát szó sincs arról, hogy valamiféle elszigetelt tevékenységről lenne szó, ellenkezőleg, nyilvánvalóan nem stimmel valami.

 

 

A fenti, második felvételen az Apolló 17 holdautójának jobb oldali hátsó kerekét láthatjuk, a sárvédővel. A beillesztett felvétel megfelel az eredetinek, az egyik szélétől a másikig ábrázolja. Az egyik asztronauta megsértette a jobb oldali hátsó sárhányót, ideiglenes javítást alkalmaztak rajta szigetelőszalaggal, feltehetőleg ez a fotó éppen azért készült, hogy ennek eredményét bemutassák. Figyeljük azonban meg, hogy a felszíni por közvetlenül a holdautó kerek előtt és után teljességgel érintetlen.

Mivel a holdautó óvatos felemelése majd elhelyezése egy másik ponton teljességgel lehetetlen, s mivel ennek a helyzetnek a felvételéhez valahogy oda kellett hajtani, máris probléma merül fel a helyzetet illetően. Ok, gondolta Skipper magában, megvagytok. Azonban, ahogy kiterjesztette vizsgálatát erre a területre, úgy találta, egyáltalán nem ő az első, aki felismerte ezt. Számos beszámoló született a témában, jó néhány található, mélyen a részletekbe menően, akár csak a következő hivatkozást is ha nézzük. http://apolloanomalies.com/rover_tracks_rebuttal.htm.

Ezek szerint hagyjuk ezt most itt abba, vagy hozzá tudunk valamit még tenni ehhez a felfedezéshez? Miként az kiderül, a válasz természetesen igen, a fenti, harmadik felvétel mindjárt erre példa, nincs másról szó, mint az Apolló-17 holdjárójának kerekéről egy közelebbi fotóról. Figyeljük meg, hogy a kereket egyfajta fémháló fedi, ezen egymással szöget bezáró sávokat láthatunk a tapadás megnövelése végett, ezeknek a sávoknak mindenképpen érintkezniük kell a talajjal, és természetesen illeszkedő nyomokat hagynia a felszínen.

Most nézzük meg a kerék belsejét és a felnit, láthatóan igen finom szemcsézettségű talaj borítja. A holdi felszíni talajt regolitnak nevezik. Egyik oka annak, hogy a Hold esetében regolitról beszélnek a tudományos közösségek az, hogy a Hold felszínének elsődleges kialakítójának a becsapódó égitesteket tartják. Az évmilliókon át ezek a becsapódások a felszíni talaj anyagát nagyon parányi részecskékké tördelték, a Földön azt gondolják, púder finomságúra. Ezért, elméletileg, amikor ezt a holdport a földihez képest csupán 1/6 gravitációs hatás éri, anélkül, hogy bármi nedvesség is jelen lenne, azt várnánk el, hogy miként a púder, amikor felkavarjuk, egy darabig lebeg a levegőben, mielőtt leülepedne.

 

 

Két dolgot vegyünk észre a fenti harmadik felvételen. Jól láthatóan az igen finom szemcsézettségű talaj megtapadt a kerék függőleges részein, de még az ívelt, lefelé mutató felső szakaszán is, holott semmiféle nedvesség nincs jelen, ami ezt a fajta tapadást kiválthatta volna. Ez a felfedezés viszont jelentős mennyiségű nedvesség jelenlétére utal.  Nos, habár tisztán láthatjuk mindezt a kerék felszínén, jegyezzük meg emellett, hogy egyetlen parányi talajszemcsét sem láthatunk az abroncs hálóján, de a megerősítését szolgáló keresztszalagokon sem, de még az alsó részen sem. Mivel a holdpor igen finom szemcsés, néhányuknak legalább a fémháló réseibe kellett volna szorulnia. Ám, kétségtelenül, nem tették.

Az eddigiek arra utalnak, hogy az abroncsot felemelték a levegőbe, és az alját – vizsgálat céljából – tökéletesen megtisztították. Az is teljességgel nyilvánvaló, hogy az abroncs alja egyáltalán nem érintkezett a Hold felszínével, a keréktisztítást követően, feltéve, hogy mindez egyáltalán a Holdon van. biztosak lehetünk benne, hogy a takarítást az adott helyen végezték, hiszen nem érintette a regolit por által belepett abroncs további részeit. Bizonyára valami más történt valójában, mint amit mondtak nekünk (egy űrhajós valamilyen szerszám használata közben véletlenül megsértette a sárvédőt), fel kellett emelni az abroncsot vizsgálat céljára, aztán visszaereszteni a talajra, erre a helyre ahol a kép készült, majd az asztronauta visszaült a holdjáróba és elhajtott (lábnyomok a 2-es képen).

A kérdés persze az, hogy miként lehet a fémháló és a merevítő keresztszalagok ennyire tiszták. Az abroncsot közvetlenül megelőzően és nyomban utána, a keréknyomok teljes hiánya arra utal, hogy a holdautót, miután megtisztították és erre a pontra helyezték, nos, mindez nem a Holdon történt. Az asztronautáknak nem volt mindehhez kellő felszerelésük, mozgásukat pedig erősen bekorlátozta a meglehetősen otromba szkafanderük.

Aztán ott van ugye a probléma, hogy nincs a regolitos talajon keréknyom. A talaj félreérthetetlenül kellően puha, hiszen az asztronauta lábnyoma teljesen tisztán látható a talajban. A holdautó természetesen sokkal nehezebb egy űrhajósnál, ezért mélyebb nyomot kellett volna hagynia maga után. A 2. képen kétségbevonhatatlanul megfigyelhető, a talaj a kerék előtt és után közvetlenül – háborítatlan. Habár a lábnyomok közvetlenül a kerék irányában összezavarták a talajt, távolabbra tekintve előre, továbbra is érintetlen felszínt látunk, valamint az érintetlen felszínt a holdautó alatt, s az első kerék árnyékát. Nyilvánvaló, a jobb kerék sem haladt át ezen a részen s hagyott maga után bármiféle benyomatot.

Ez az eset természetesen nem egyedülálló, hosszú litániákat lehetne írni a holdi tudományos adatok problematikájáról. Így már mindjárt jobban megérthető, hogy a fenti hivatkozáson is megtalálható kutatók miért jutottak arra a következtetésre, hogy igen sok holdfelvétel, ha nem az összes, az emberes holdraszállást illetően, a Földön készült. Továbbá, minden okuk megvolt rá, hogy ezt tegyék. Miért? Mert az oroszok akkoriban folyamatosan előzték meg őket az űrkutatás legkülönbözőbb területein, s minden esélyük megvolt, hogy a Hold elérésében is diadalmaskodjanak. Ennek lehetősége természetesen ösztönözte Amerikát, hogy minden eszközzel fellépjen ennek lehetőségével szembe.

Nem tudjuk megmondani mindez pontosan hogyan történt, azonban az adott körülmények között igen nagy lehetett a kísértés mindezek eljátszására színpadi keretek között, s az igazat megvallva, egészen jól sikerült is a dolog. Sajnos ez a fajta emberi viselkedés túlságosan gyakran fordul elő, láthatóan jellemző tulajdonság, akár egyéni, akár társadalmi szinten is, szerte a nagyvilágban.

 

 

Amit a fenti, negyedik képen láthatunk az nem más, mint az Apolló-11 küldetés Holdkompjának egyik, fóliába csomagolt leszállótalpa a Hold felszínén. Miként az látható, a leszállótalp pereme felfelé görbül, mélyedést alakítva ezen a módon ki a leszállótalp belsejében. Továbbá, a belső, bemélyedő részén található fólia erősen gyűrődött, emiatt mindenféle irányban különböző szögben megtört a felülete, azaz tökéletesen ideális porcsapda.

A bemélyedt forma és a benne található gyűrt fólia együttese, a helye, miszerint a berendezés legalacsonyabb pontjáról van szó, a felszínnel közvetlenül érintkezik, tökéletes porfogóként szolgál. Vegyük figyelembe, hogy amint a Holdkomp a Hold felszíne felé közelít, a fő fékező hajtóműve működik, irányítottsága függőleges, közvetlenül a felszín felé mutat, mindösszesen néhány tucat centiméterre a leszállás időpontjában, hatalmas port felkavarva a Hold regolit porából a sok tonnás tolóerejének köszönhetően. A pornak a gyenge gravitáció következtében jó néhány másodpercig tart, amíg a felszínre hullik. Mindannyian tudjuk, ennek így kellett történnie. Teljes képtelenség, hogy a felkavart porfelhő egyetlen egy szemcséje sem hullott vissza ebbe a széles mélyedésbe, és hogy a csillogó fólia a számos porcsapdájával egyetlen szemcsét sem fogott fel belőle.

Azonban, miként az nyilvánvalóan látható a fenti, negyedik felvételen, a pornak vagy a regolitnak a leghalványabb nyoma sincs a kimélyesztett tál formában. Továbbá, pontosan ugyanez a helyzet az Apolló-11 többi leszállótalpával is, az alábbi hivatkozásokon megtekinthetőek: AS11-40-5902, AS11-40-5917, AS11-40-5918, AS11-40-5920, és  AS11-40-5925. Amikor felkeresi a megadott hivatkozásokat, győződjön meg róla, hogy a „Hi-res”, azaz a nagyfelbontású változatot nézze meg a hivatalos felvételek között, ezek ugyanis sokkal nagyobbak a „standard”, azaz a normál méretű felvételeknél, vagyis sokkal közelebbi rálátást adnak az Apolló-11 leszállótalpaira, könnyen leellenőrizhető tehát, hogy egyetlen porszemcse sincs a leszállótalpak csillogó fóliával bevont mélyedéseiben. „Mi a csuda! Hoppácska” – gondolta magában Skipper, s jónak látta, ha kissé alaposabban is utána néz az idős holdi talaj tulajdonságainak. Kiterjesztette kutatásait erre a témakörre. S úgy találta, mások már jócskán megelőzték, néhány igen fontos megfigyelés olvasható a következő hivatkozáson: http://www.aulis.com/jackstudies_22.html.

Bizonyítékok a turpisságra, habár aprók, de fontosak és jelentőség teljesek. A fenti hivatkozásból megtapasztalható, mások miként jutnak ugyanarra a következtetésre, hogy a holdraszállások nem történtek meg, a kiadott felvételek pedig hamisítások. Menjünk tovább, s nézzünk meg egy marsi felvételt.

 

 

A fenti, ötödik felvétel az Opportunití marsjáró fedélzetét mutatja. A kép a hivatalos 1/4/2006, „Az Erebus pereme” névre keresztelt  panoráma-felvétel részlete. Számos, Sol 652 és 663 között készült fotó felhasználásával készült mozaik. Mivel a teljes felvétel 360 fokos látószöget ölel fel, a hivatalosan kiadott változat hengeres vetítést használ, emiatt némi torzulás lép fel a fentebb látható marsjáró fedélzetének képében, ez azonban nem zavarja azt a jelenséget, amiről szó lesz.

Amit itt meg kell érteni, az a számos napelemmel és további, ugyancsak jó néhány síma, vízszintes elemmel függ össze, ezek többsége maszatolásos képhamisítás áldozata lett, de még a függőleges árboc is. Ez a megoldás rutinjellegűnek számít, ami a marsjáró fedélzetét illeti. Mindezek mellett, per pillanat nem a sima felszíni elemek érdekelnek most bennünket, hanem a beugrások és a rések, ahol pornak kellett volna felgyülemlenie, pláne a csavarok, konzolok és illesztések mentén. Nézhetjük amilyen közelről csak akarjuk a képet, hiába próbálkozunk, semmiféle talaj- vagy porrészecskét nem találunk az említett helyeken. Sőt, megállapíthatjuk a tényt, a fedélzet tökéletesen érintetlen állapotúnak tűnik.

Gondoljuk csak ezt meg. A marsjáró elméletileg 663 marsi nap és éjszaka dolgozik már a Mars felszínén (jelen sorok írásakor), a szabad ég alatt. Ez nagyjából 22 földi hónapnak felel meg, azaz körülbelül két évnek. Ami még fontosabb, számos hideg és meleg évszak váltakozásán átívelően, különböző időjárási körülmények között. Biztosak lehetünk benne, hogy ezen időszak alatt számos alkalommal volt fagy, erősebb szél, ez utóbbinak pedig igencsak fel kellett volna kavarnia az üledékes talajt. Semmi jele annak a fedélzeten, hogy ez így történt volna, az elemek vadonatúj képet mutatnak. Mintha valaki rendszeresen megtisztította volna a fedélzetet légfúvóval, de még azzal is nehéz dolga lett volna. A tökéletesen tiszta marsjáró úgy fest, mintha most gördült volna ki a laboratóriumból, nem pedig úgy, mint ha a Marson töltött volna sok száz napot folyamatosan.

A látvány hihetősége tehát erősen megkérdőjelezhető. Hogyan is bízhatnánk meg az adatok hitelességében, amikor ilyen jelenséggel találkozunk? Elhiheti azt bárki is, hogy ez a marsjáró kint töltötte az utóbbi közel két évet a Mars szabad ege alatt? Hogyan hihetné ezt el bárki is? Mégis, azt várják tőlünk, hogy megtegyük.

 

 

A Hold színei

 

http://photojournal.jpl.nasa.gov/catalog/PIA12233

 

Milyen mértékben hihetjük el, hogy a képen látható holdszínek megfelelnek a valóságnak? Ostoba kérdésnek tűnik? Természetesen, bárki, aki tiszta égen a Holdra pillantott tudja a választ. Amikor fejünk felett ragyog, kézenfekvő, hogy ezüstös-szürke árnyalatú, sötétebb és teljesen eltűnő részekkel. Továbbá, valamennyiünket elárasztanak a Föld felszínéről, a világűrből a Hubble űrtávcsővel, a Hold felé közelítő, vagy égi kísérőnk körül keringő űrszondák által készített felvételek tömegével.

Újra és újra az ezüst-szürke árnyalattal találkozhatunk, a felvételek hatalmas száma pedig csak további megerősítésként szolgál, rendesen etetnek bennünket ezzel az elképzeléssel. Például a fenti, ezüst-szürke árnyalatú holdfelvételt nem is olyan régen, 2009. szeptemberében készítette az indiai Csandrajaan-1 mesterséges hold. Teljességgel tipikusnak tekinthető a sorban. Telítettek vagyunk a média által hasonló felvételekkel, a puszta számok alapján, miszerint azt lássuk, amit elvárnak tőlünk, meggyőződésünkké válik, hogy a Hold ezüstös-szürke, és fel sem merül bennünk, hogy megkérdőjelezzük ezt. Ám tényleg ez a valóság? Nézzük meg az alábbi felvételt most.

 

http://photojournal.jpl.nasa.gov/catalog/PIA00113

 

A fenti, második felvételt, a Galileo űrszonda készítette 1996. februárjában; színes, kompozit fotó. Figyeljük meg a bonyolult árnyékhatásokat, a kiterjedt geológiai formák környékén, ezeket az alakzatokat pedig ha valaki alaposan ismeri, nagyjából ilyen színeket vár el egy olyan égitest kapcsán, mint a Hold. Ha valaki mindezt meggondolja, és megjegyzi a maga számára ezeket a színösszeállításokat, akkor, ha a Hold felszínére lép. Nyilvánvalóan ott is ilyen színek megjelenésére számít, sokkal inkább, mint csupán fekete és fehér közti árnyalatokra. Azonban a dolognak itt még nincs vége. Vegyünk egy pillantást az alábbi fotóra.

 

http://nssdc.gsfc.nasa.gov/photo_gallery/photogallery-moon.html
Görgessen le a „Galileo” feliratra és kattintson az első bélyegképre.

 

Nos, igen. Viszont, akár elhihető, akár nem, a fenti, harmadik holdfelvétel, a maga erősebb színárnyalataival ugyancsak hivatalos forrásból származik, hajszálpontosan megegyezik a korábban bemutatott második felvétellel, mindkettő a tudományos adatok része. Akárhogy is, bárki beláthatja, drámai különbség jelentkezik a színeket illetően e között és az ezüstszürke felvételek között. Állítólag, valamennyi felvétel pontosan ugyanazt a dolgot ábrázolja, egyúttal  valamennyi változat elérhető hivatalos oldalakon.

Melyik hát akkor a valódi Hold? Gyanús ez a dolog, és remélhetőleg mindenki számára az. Valaki lerontotta 3. felvétel tónusait és előállította a 2.-at, azután pedig teljességgel megfosztotta a színeitől a fotót tönkretéve minden, a színekre vonatkozó információt és megkapta az elsőt? Természetesen nem tudunk határozott választ adni erre a kérdésre, ám megfontolásra ajánljuk a további felvételeket, s mindenki eldöntheti, mit gondoljon.

 

http://history.nasa.gov/alsj/a17/AS17-134-20387HR.jpg

 

Vessünk egy pillantást a fenti, negyedik felvételre, 1972-ből, az Apolló-17 küldetéséből való. Eugene Cernan parancsnokot ábrázolja a Holdon, ahogy az USA zászlót igazgatja, távolban a Föld bolygó gömbje a sötét égen a feje fölött. Figyeljük meg a zászló erős színeit, a kék NASA emblémáját Cernan jobb vállán és a piros csíkot, mindezek igazolják, hogy a felvétel elkészítésekor színes filmet használtak.

Figyeljük meg közelről, a színeitől teljesen megfosztott, szürke árnyalatú holdfelszínt a háttérben Cernan bal keze alatt, összevetve a zászló élénk színeivel. E jelenség általánosnak mondható a Hold felszínről készült fotók többségére nézve, amikor az asztronauták a Holdon sétáltak és színes filmet használtak a képek elkészítéséhez.

Ténylegesen a Cernan karja és a zászló alatt közvetlenül látható szürke szín pontosan az, amit elvárnak, hogy lássunk, és ez a legfontosabb pont. Azt látjuk, amire kondicionáltak bennünket és elvárják, hogy lássunk. Lehetséges, hogy a nyilvánosságra hozott, a Hold felé közelítő űrhajóról és a Hold körüli keringési pályáról készített valamennyi fotó egyike sem valós, illetve azok meghamisítottak. Ebből kifolyóan, a legutóbbi néhány generáció olyan egészen egyszerű dologgal sem lehet tisztában, hogy milyenek a Hold valós színei, amikor nincs egy adott felvétel meghamisítva. Ami még rosszabb, bizonnyal soha de soha nem engedték meg számunkra, hogy a Hold valós színeit láthassuk. Ez első hallásra meglehetősen ostobaságnak tűnik, ám érdemes tovább olvasni.

Miként Skipper arról említést tett többször is a Marsról szóló beszámolóiban, és bizonyára a legtöbben meg is fontolták az ott említetteteket a színek fontosságáról, milyen rendkívüli ismerethordozó erővel bírnak, különösen az élő szervezetek felismerése szempontjából a felszínen. Most sincs ez másként. Ugyanígy, a színek hiánya, amivel oly gyakran találkozunk, csak a szürke különböző árnyalatait engedik számunkra láttatni, súlyosan károsítja a részletek felismerhetőségének lehetőségét, természetesen közte a legfontosabb tényezőt, az élet beazonosíthatóságát. Ehhez adjuk hozzá a fehér és a fekete túladagolását, ezáltal a maradék részlet is kimosódik a fotóról.

Például, ha a fenti, negyedik képet alaposan megnézzük, rajta a Hold tekintélyes méretű, magasra kiemelkedő hegytömegét, Cernan bal karja mögött és a zászlót. Ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint a Holdnak nincs légköre, azonnal „elhisszük”, hogy semmi mást, mint geológiai eredetű sziklákat és talajt láthatunk. Azonban azt is vegyük észre, hogy semmiféle kivehető részletet nem tudunk megfigyelni, minden ki van mosva, el van maszatolva. Köztudott mindenki számára, hogy az érzékelés jórészt tudati tényezőktől függ, arra építünk és abban bízunk. Nem akarja esetleg valaki ezt az érzékelési gyakorlatot egy bizonyos irányba terelni?

Ne felejtsük el, a kimosott felszín egyenlő a kimosott részletekkel. Vizsgáljuk meg ugyanezeket a dolgokat az előző két beszámolóban. Figyeljük meg a távolban látható Földet jelen beszámoló negyedik felvételén. Vegyük észre, hogy lényegében csak két színt láthatunk. Az egyik a kimosott kék, a másik a fehér.

A kék természetesen abból következik, hogy a Föld elsődlegesen vízi világ, több mint 70%-át borítja víz. Erős fényvisszaverő-képessége tükröződik a felvételen is, a fehér pedig a felhőkön visszaverődő napfénynek köszönhető, valamint a légköri párának. Mivel a Föld felszínén élünk, ezért közvetlen tapasztalatokkal rendelkezünk a színeiről, s pontosan tudjuk, sokkal több szín van jelent, mint pusztán a kék és a fehér. Kulcsfontosságú tényező.

A földi vastag légkör befolyásolja, miként érzékeljük a Holdról a Föld színeit, s ugyanez visszafelé is, a sűrű légkörünk hatást gyakorol rá, miként érzékeljük a felszínről a Hold színeit. A helyes álláspont kialakítása érdekében érdemes az alábbi videót megtekinteni:

 

http://www.youtube.com/watch?v=4PNjm9_Kzu8&feature=player_embedded#

 

További megfontolásra érdemes dolgok. Az Apolló-17 hivatalos internetes oldalán: http://www.nasm.si.edu/collections/imagery/apollo/AS17/a17sum.htm, a leírások szerint „az Apolló-17 leszállása helye a Mare Serenitatis délkeleti részén volt, sötét vidék, hegyek között, a Taurus hegységtől délnyugatra”.  Érdemes még azt is tudni, hogy pontosan ezt a területet jelölték ki leszállásra a megelőző Apolló-10 küldetés számára is.

Az Apolló-10 küldetését követően, itt a Földön, 1969. júniusában a legénység fotózással összekötött sajtótájékoztatón vett részt a Bellcomm Inc. Szervezése alatt. A Bellcomm az AT&T az 1963-ban alapított leányvállalata volt, a NASA-t látták el technikai és vezetési dokumentumokkal, s javasolták az Emberes Űrprogram 1972-es lezárását az Apolló-17 repülését követően. az alábbiakban néhány, a témánkhoz szorosan kapcsolódó idézetet olvashatunk a Hold színeivel kapcsolatban az Apolló-10 repülését követően. részletesen az alábbi hivatkozáson:

 

http://ntrs.nasa.gov/archive/nasa/casi.ntrs.nasa.gov/19790073332_1979073332.pdf

 

„a holdi tengereket barnának írták le magas napállás mellett és szürkésbarnának terminátor közelében…”

 „…Említést tettek  világos- és drapp színfoltokról a Mare Serenitatis vidékén, miközben a Mare Tranquillitatist csokoládébarna színben látták.”

„A holdi felföldek színét drappnak írták le… A drapptól való eltérést a holdtengerek területén (sötétbarna) és a friss becsapódásos krátereknél (mészfehér) tapasztaltak, továbbá számos koromfekete kiszóródási sávot és tömböket.”

„Ahogy azt vártuk, szinte semmit nem láttak, mielőtt áthaladtak volna a terminátor vonalán, ám amint ez bekövetkezett, a Hold úgy ragyogott rájuk, a Hold úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa, a sötét oldalán, jelentős fénymennyiséget kapott a Földtől.”

Miért adjuk közre ezeket az ismereteket? Nos azért, mert az asztronauták holdtengerekre vonatkozó, beleértve a Mare Serenitatist is többször hangsúlyozott leírása szerint, a drapp és a barna árnyalatait látták, ezeket a területeket jelölték ki legfőbb vizsgálat tárgyául mind az Apolló-10, mind a később leszállt Apolló-17 számára. Nos, éppen ez az a momentum, amit sem ebben, sem a korábbi beszámolókban bemutatott felvételeken nem láthatunk. Továbbá azt is megtudhatjuk a beidézett részekből, milyen komoly nehézséget okozott az asztronauták számára, hogy bármit is lássanak teljes napfényben a Hold innenső oldalán. A fenti ismeretek birtokában vessünk egy pillantást az alábbi képre.

 

http://history.nasa.gov/alsj/a17/AS17-134-20387HR.jpg

 

A fenti, ötödik felvétel teljes méretű kép a Cernan parancsnok sisakján tükröződő holdfelszínről, a korábbi, negyedik felvételen látottak részlete. Azért illesztettük be a sorba, hogy teljes részletességgel lehessen megfigyelni a sisakon tükröződő dolgokat. Először is vessünk egy pillantást a két sárga nyílra, s arra is, hova mutatnak. Mintha két különböző embert látnánk, két különböző öltözetben, ezek pedig sokkal inkább tűnnek veszélyes anyagokkal foglalkozók védőöltözetének, mint holdsétára alkalmas szkafandernek. Az olyan felvételek, mint ez is, gerjesztik azokat a vitákat, melyek fő kiindulópontja az, hogy a Földön készült fotósorozattal állunk szembe, a Holdhoz ezeknek a képeknek lényegében semmi közük.

Végül is, állítólag két űrhajós szállt le a Holdra, Eugene Cernan és Harrison H. Schmitt. A nyilvánvaló kérdés a tükröződés tekintetében, amennyiben tényleg két ember tükröződését látjuk Cernan sisakján, akkor honnan került oda a harmadik személy, és mit keres két teljesen különböző, a Hold kutatására teljesen alkalmatlan űrruha? Azt is figyeljük meg, hogy a két tükröződő ember mérete ugyancsak különböző. Ezt még meg lehetne azzal magyarázni, hogy a tükröződés a sisak különböző rétegein lép fel, egy belső és egy külső felületen, köztük pedig valamennyi távolság található. Nézzük meg az alábbi képet e jelenség bemutatására.

http://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/alsj/a17/ap17-72-HC-878HR.jpg

 

A fenti, hatodik felvétel Cernan parancsnokot ábrázolja, a Holdra tervezett szkafanderében. Egy különleges helyiségben tartózkodnak éppen, mindhárman, közvetlenül a fellövés előtt a szkafandereik nyomáspróbáján vesznek részt. Úgy tűnik, kicsit elszunyókált. Több típusa is megjelent ennek a fotónak, színes is, fekete-fehér is, azért választottuk mégis a színeset, hogy bemutassuk, semmiféle tükröző bevonat nem látható a szkafander egyik rétegén sem, ami az előző fotón megfigyelhető tükrözést létrehozhatta volna. Az anyag egyértelműen, teljes mértékben átlátszó.

Figyeljük meg a mennyezeti fények megkettőződését Cernan átlátszó sisakjának tetején. E jelenségből származik az az elhamarkodott következtetés, hogy több mint egy ember tükröződését látjuk Cernan sisaklemezén a Hold felszínén. Nem mondom, hogy nem így van. azt mondom, hogy két különböző méretű, a sisaklemezen tükröződő alak képe olyasmit, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni és egyszerűen csak továbblépni rajta, még akkor sem, ha egyértelmű következtetést esetleg nem tudunk levonni.

Azt is meg kell viszont jegyezni, a Cernan sisakja alatt felsejlő, nagyon homályos, árnyékos arc a 2. képen, nem igazán fest úgy, mint Cernan, sőt, valójában egyáltalán nem úgy néz ki, mintha emberi arcot látnánk. Az alsó sárga nyíl jelzi azt a helyet, ahol a jobb szeme sejlik fel ennek a lénynek az arcán, a sisaktól kissé távol. A lehetőség spekulációhoz vezet, miszerint a ruha alatt sokkal inkább egy idegen található, mintsem ember. Ami engem illet, a látvány túl homályos és gyenge a bizonyító ereje, hogy határozott következtetést lehetne levonni.

Azonban a kék nyíllal jelölt alakzat mindenféleképpen figyelemre méltó, s néhány komoly következtetést tudunk levonni belőle. A holdfelszín, s felette a sötét holdi égboltozatot láthatjuk. A sisakon tükröződni az egyik felismerhető hegyet vagy masszívumot figyelhetjük meg, a helyzet pedig egyértelmű, a színe drapptól a barnáig terjed, pontosan azok a színek köszönnek vissza, melyeket az Apolló-10 űrhajósai is megemlítenek, a Holddal kapcsolatban, általánosságban, konkrétan pedig a Mare Serenitatis vidékéről. A bemutatott fotó alapján elmondhatjuk, ezek tűnnek a Hold valódi színeinek, geológiai alakzatokat figyelembe véve sokkal ismerősebbek is számunkra.

Mindezekből pedig levonhatjuk azt az igen fontos következtetést, hogy a Holdon látható kimosott szürke szín mesterségesen és szándékosan létrehozott árnyalat. Továbbá, ha így áll a helyzet, ez arra utal, hogy bárki is hajtotta ezt a műveletet végre, megfeledkezett az asztronauta sisakjának tükröződéséről.

Mindeközben, habár a nyilvánosság számára kiadott holdfotó csupán fekete-fehér árnyalatú, van azonban néhány felvétel, igen kevés, a Hold felszínéről, s ezekről joggal hihetjük, hogy a valós színeket látjuk rajtuk. Ez persze nem biztos, hogy minden esetben igaz, de mindenesetre érdemes egy pillantást vetni a következő felvételre és elgondolkozni a látottakon.

 

http://www.lpi.usra.edu/resources/apollo/frame/?AS10-34-5161 (bal oldali kép)
http://www.lpi.usra.edu/resources/apollo/frame/?AS10-34-5169 (jobb oldali kép)

 

A fenti, osztott felvétel példaként szolgál arra, milyen lehet a Hold felszínének eredeti színe. Nem retusált fotók, Skipper semmiféle változtatást nem eszközölt rajtuk, a hivatalos tudományos adatok között szerepelnek így. Szembetűnő, hogy inkább zöldesnek, mintsem drappnak vagy barnának látszanak. Tényleg elhiggyük ezeket a színeket valósnak? Különösebben nem is számít, Skipper véleménye szerint a nagyobb kráterek formáinak és méretének megjelenítésén kívül, nem sok valóságalapjuk van.

Miért mondja ezt? Nos, a baloldali képen lényegében egy nagyobb becsapódásos krátert láthatunk, a kráter a napfényben fürdik, jól látható a kráter gyűrűje, jobb oldalán hangsúlyos árnyék van, a kráter jó részét elfoglalja. Ez az éles és jól körülhatárolt árnyék megkérdőjelezhetetlenül erős napvényre utal. A napfény ahhoz is kellően erős, hogy a kráter belsejét, annak bal oldalát jól megvilágítja, hiszen közvetlenül éri. Azaz, eszerint, tűz a napfény.

Mindeközben azonban vegyük észre, milyen sötét a bal oldalt alól látható kráter belseje, milyen szerény mértékben veri vissza a napfényt. Sőt, túlságosan is szerény mértékben, ugyanazt a zöldes színt látjuk, mint a felszín többi részén, viszont hiányzik az erős fény és az éles körvonal. Továbbá, ha azt tételezzük fel ugye, hogy semmi mással, mint puszta szikla- és talajgeológiával állunk szemben, mely mindig erősen fényvisszaverő, ha nem telepszik meg rajta a napfényt elnyelő élet, akkor azt várnánk, hogy a kráter külső, jobb oldala erősen fényvisszaverő legyen. A helyzet ennek éppenséggel az ellenkezője, annak ellenére, hogy a kráter belsejében igen sötét árnyékot látunk.

Tegyük fel, nincs jelen napfényt elnyelő biológiai élet ezeken a lejtőkön és csupán természetes sziklákat és talajt láthatunk. A kráterfal kiemelkedő jobb oldala erős árnyékot vet, tehát aránylag magas, vagyis jelentős fényvisszaverő tulajdonsággal kellene rendelkeznie. Sőt, olyan erejűnek kellene lenni, ami már a szemet is bántja. Ennek nyomát sem látjuk.

A helyzet az, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a kráterfal külsejének jobb oldala képhamisítási alkalmazás áldozatául esett volna önmagában. A képmaszatolás utólag kerül a felvételre mesterségesen, ezért semmi köze magához a felszínhez. Természetesen elfedi a fényvisszaverő részeket, ám előfordul, hogy egyes fényesebb területeket utólag, szándékosan mégis kialakítanak, másodlagos, mi marad a képeken. Pontosan ugyanezt a helyzetet láthatjuk a jobb oldali képrészleten is. Túl erős zöld szín, meglehetősen szegényes választás fedőszín kijelölésére.

A fekete-fehér felvételeken ha bármi – a titkos hatalom szempontjából – nem kívánatos objektum vagy objektumok jelennek meg, akkor azokat folt-hamisítási technikával iktatják ki, nem a színeket variálják, legfeljebb igen kis mértékben. A valós színes fotó ellenben túlságosan is sok részletet ad, színek széles skáláját, ez viszont nem hasznos a hamisításokat létrehozók szempontjából, tehát a teljes felvételt meghamisítják, az egészet fedőréteggel vonják be, lerontják az élességet, elmaszatolják a részleteket, olyan mértékben, hogy semmiféle, a mi számunkra kívánatos részlet ne maradjon rajta, melyeket a valós színek egyetlen szempillantás alatt felfednének.

A fenti, hetedik felvételeken, éppen ezért egyetlen árnyalatot látunk, ugyanazt a zöldes színt. Falként mered elénk, nem tudunk rajta áthatolni. Ha egy adott színnel végigmázolunk mindent, természetesen eltűnik valamennyi apróbb részlet az új festékréteg alatt, a nagyléptékű alakzatok ússzák csak meg a beavatkozást. Nem látható többé a kérdéses felszíni momentum, a kiterjedtebb objektumok természetesen továbbra is jelen vannak. A fenti felvételekre áttetsző réteget vontak, a kisebb kráterek fényviszonyai ennek következtében eltűntek, vele együtt a „nem kívánatos részletek” is, miközben a nagy kráterek jelenléte segít minket „meggyőzni” a realitás tekintetében, némileg emlékeztetnek arra.

Csupán választás kérdése tehát, ez a fura zöld viszont elég primitív döntés volt, amikor a megbízhatóság kerül szóba. Továbbá, a kráter külső fala igen erős fényvisszaverő-képességének eltávolítása ugyancsak rossz döntés volt, hiszen ez esetben a festékréteg jelenléte azon a helyen kétségtelenül kimutatható, megokolni viszont nem lehet. Összesített eredményként elmondható, hogy a hetedik felvételen látható holdi felszín kicsiny része az, amelyik valódi. Az eredeti felszín legnagyobb része lefedett, s elveszik a maszatolási céllal felvitt réteg alatt.

Amikor a Földön állunk és a Fejünk felett lévő Holdat nézzük, ezüstszürke árnyalatúnak látjuk. Amikor a horizont közelében tartózkodik, a színe sárgás, narancsos, vöröses vagy akár rózsaszínes vagy kékes árnyalatú. Valamennyi szín a földi légkör hatásaként jön létre, és nem a Hold valódi színeit jelentik. Amint azt a negyedik felvételen láthatjuk, ha a Földet figyeljük meg a Hold távolságából, a helyzet ugyanez. A színek látványát ismét tehát a Föld légköre befolyásolja.

Azok, akik szeretnének elmerülni a titkos hatalom logikájának megértésében tudják, hogy a személyes tapasztalat és elvárás befolyással bír arra, hogy milyennek is sejtik ez emberek a Hold kinézetét. Az idő legnagyobb részében ezüstös szürkének látjuk a Földről, s éppen ez az, amit kapunk. Sőt, a fekete-fehér felvételeket nyilvánvalóan sokkal könnyebb kezelésbe venni, ha valamit el akarnak titkolni rajtuk, és a titkos hatalom szempontjából a veszélyes igazságokat továbbra is homályban tartani, különösen az 1960-as és 1970-es évek technológiai és politikai viszonyai közepette. Tehát, ha valakinek a célja a holdi valós tények elfedése, akkor nyilvánvalóan fekete-fehér felvételeket fog használni, ez nagyban kielégíti a titkos hatalom elvárásait, de a nyilvánosságét is.

A nyers geológiai felszínt tekintve, aránylag sík terepen, ha nincs sok árnyék rajta és életformák sem fedik, akkor jelentős mértékben fényvisszaverő. A napszak középső időszakát tekintve a visszaverődés mértéke már ártalmas lehet a védelem nélküli emberi szemre. Bárki, aki homoksivatagban tartózkodott, vagy mészköves vidéken, esetleg jégfelületen, a fenti állítást gyorsan alátámasztja. Gondoljuk mindezt végig, Cernan átlátszó sisakfedelével, s azzal, hogy a viszonylag sík Mare Serenitatis vidékén álldogál, a napszak közepén, s körös-körül a szürke erősen visszaverő felszínt, miként azt az 1. és 2. felvételen bemutattuk.

Egyszer Skipper egy holt területen tartózkodott, fényképezett, építkezési terület közepén tartózkodott, nagyjából sík részen, fehérkorall alkotta felszínen. A napfény ereje már azelőtt súlyosan megégette a szemét, hogy egyáltalán felfogta volna, mi is történik.

Sőt, ha valaki alaposan elolvassa a Bellcomm hivatalos feljegyzéseit az Apolló-10 űrhajósaival készült beszélgetésről, megláthatja, ismerős számukra a fényvisszaverődés erősségének problémája, a felszíni részletek kimosódása. Amikor áttérünk a Hold sötét oldalára (a terminátort keresztezve), megjegyzik, hogy továbbra is nagyszerűen látták a részleteket, hiszen a Föld fénye megvilágította, úgy ragyogott, mint egy „karácsonyfa”. A „karácsonyfa” kifejezés ismét csak a felszín színgazdagságára utal, számos különböző szín jelenlétére, messze többre, mint amennyit a nyilvánosság számára közölt holdfotókon láthatunk.

 

http://visibleearth.nasa.gov/view_detail.php?id=2429

 

Igen, ez valóban a Föld bolygó a fenti, nyolcadik felvételen. Pontosabban, a híres-neves „Kék Márványgolyó”, feltehetően a világűrből készült földfotó. Tekintélyes méretű jpg és tiff képek tölthetők le a fenti hivatkozásról. Gyönyörű a Föld, nem igaz?

Mi köze ennek a Holdhoz? Amikor a Hold kerül szóval vagy az űrkutatás általánosságban, azt találjuk, hogy megbízunk ezen fotók hitelességében. Nem kellene… menjünk a fenti hivatkozásra és a földgömb alatt keressük fel a következő linket: globe_west_2048.jpg (a negyedik a sorban) és vessünk egy közeli pillantást a tényleg szép felvételre. Különös figyelmet szenteljünk az Egyenlítő és a Déli Pólus közötti területre. Számos duplikált vagy klónozott felhőmintázatot találni, bizonyságául annak, hogy a képet nyilvánvalóan meghamisították.

Miért tenne bárki is ilyent? Egyetértek a kérdéssel. Netán valaki teszteli a képességeinket, milyen szinten tudjuk megkülönböztetni a valóságot a fikciótól, vagy hiszékenységi színvonalunkat bolygókutatás terén, esetleg a grafikus technikák fejlesztését próbálják ki rajtunk időről-időre? A fotó kapcsán azonnal felmerül a kézenfekvő kérdés: bármelyik földfotó egyáltalán a valóságot tükrözi? Vagy sem? A következő felvetés: ha olyan kézenfekvő felvételben sem bízhatunk meg, mint a Föld a világűrből, akkor hogyan fogadhatnánk el azon fotók hitelességét, melyek a Hold felszínéről, vagy holdkörüli pályáról készültek – a maguk ellentmondásaival egyetemben? A legtöbb dolog amit látunk, illetve gondoljuk, hogy látunk, semmi máson nem alapul, mint az embereknek a különböző intézményekbe fektetett bizalmán, mely intézetek már alapvető szinten igyekeznek átverni bennünket a manipulált felvételekkel. Ezek a fajta piszkos ügyek az űrkutatásban újabb kérdést vetnek fel a kutató számára. Minél több információt tesznek közzé Holdról, annál több manipulációra, csalásra és hasonlókra derül fény, ezeknek pedig semmi köze az űrkutatáshoz és annak szellemiségéhez, legkevésbé a nyilvánosság partnerként való kezeléséhez. A kutatások újra és újra azt eredményezik, hogy a valóság meghamisításába, különböző csalásokba és megtévesztésekbe ütközünk. A Holdra vonatkozó vizuális adatok kapcsán ez pedig oly nagy mértékű, hogy egyáltalán nem bízhatunk azok hitelességében.

Továbbá, habár a csalások és a hamisítások minősége nem tökéletes, a túlságosan is hiszékeny nagyközönség elfogadja azokat, hasonlóképpen a tudományos közösségekhez és a médiához. A titkosítás módja és mértéke erős kívánnivalókat hagy maga után, azonban létrehozóik úgy tesznek, mintha semmi sem történne, és még csak foglalkozni sem hajlandók e témával a nyilvánosság, illetve a tudományos közösségek bevonásával. Valamennyiünket félrevezettek alapvető ismeretek meghamisítása által, szórakozásnak veszik, amit csinálnak, miközben családjainkat és az országot fenyegetik tévinformációk terjesztésével. Más szavakkal, minden egyes generációval egyre távolabb kerülünk a valóság megismerésének lehetőségétől, puszta bábokká avanzsálnak bennünket, miközben valakik valahol rángatják a madzagokat.

Ezzel a társadalom tagjait feledtetéssel, gyermekeink hazugságra való tanításával a céljuk az, hogy tudatlanokkal töltsék fel a népességet, akik már elemi dolgok felismerésére is képtelenek, nemhogy a logikus gondolkozásra. Talán időpazarlás lenne, hogy igyekszünk a hazugságok egyes elemeit leleplezni, megpróbálni megismerni a szélesebb valóság elemeit, és ehhez még igen kevesen is vagyunk? Ha hiányzik az elszántság és a hajlandóság akkor az igazság továbbra is rejtve marad. Készek vagyunk, hogy kilépjünk a hazugságból?

 

 

További rendellenességek a Holdon

http://www.lpi.usra.edu/resources/lunarorbiter/frame/?3213 (jobb oldalt, alul)

 

A fenti, első felvétel, a hivatalos tudományos adatkörnyezetet ábrázolja a bemutatásra kerülő helyszínről, a hivatalos fotó egyik szélétől a másikig. Mint látható, tájolása erősen zavaró, hiszen a horizont és az ég a kép alján helyezkedik el, az általunk általánosan megszokottal szemben, ennek köszönhetően az égbolt inkább szárazfölddel körülvett tengernek tűnik. Továbbá, Skipper álláspontja szerint valaki összemaszatolta a horizontot, hogy még inkább tengerpartnak tűnjön, azaz még zavaróbb legyen.

Az eddigiek mellett érdemes a fenti, első felvételen megnézni alaposabban is a távoli, ám jól szervezett rendszert mutató mértani alakzatok rendszerét. Ezek a formák gyanúsak, civilizációs alkotásoknak tűnnek. Ám különböző helyein a képnek maszatolásos hamisítási beavatkozásokat láthatunk, főleg ezen szabályos alakzatok térségében, ezért igen nehéz meghatározni pontos mibenlétüket.

 

 http://www.lpi.usra.edu/resources/lunarorbiter/frame/?3213

 

A fenti, második felvétel, ugyanaz a széles látómezőjű kontext fotó, amit az első felvétel esetében is látunk, ám Skipper megfordította fejjel lefelé, hogy a megszokotthoz közeli módon láttassa. Figyeljük meg a kép közepétől jobbra és balra az általa maszatolásos képhamisítási technikaként beazonosított alkalmazásokat, illetve ugyanezt a horizont vonalán és az égen. Gyanúja szerint civilizációs nyomok elrejtésére szolgál, mint például az 1. és 2. képen látható mértani alakzatok, a hamisítás azonban igen hatékony, azzal kell megelégednünk, hogy sokat biztosan nem tudunk mondani róla.

A képen látható felszín rendkívül zavaros, Skipper véleménye szerint túl sok sötét árnyékot tartalmaz, ezek az árnyékok gyakran nem tartoznak sehova, és nem világos, milyen árnyékvető alakzatokhoz köthetők. A fotó tehát problematikus, valaki erősen megszerkesztette a célból, hogy elrejtsen valamit. A kép kapcsán bemutatásra kerülő elsődleges rendellenesség az említettektől aránylag mentes, a beszámoló során egyre közelebbi és közelebbi nagyítást fogunk alkalmazni rá vonatkozóan.

 

 

http://www.lpi.usra.edu/resources/lunarorbiter/frame/?3213

 

Miként az a fenti 3., 4., és 5. felvételből kiderül, az elsődleges rendellenesség teljességgel egyértelmű, ám mégis igen különös, a mi szempontunkból legalábbis. Első ránézésre úgy fest, mintha valamit (UFO-t) kilőttek volna a Hold felszínéről az űrbe, pontosan akkor, amikor ez a kép készült. Tehát pontosan úgy fest, mint valamiféle emelkedő objektum amint kémiai égéstermékeket és/vagy párafelhőt hagy maga után, ez alapján pedig pontosan lekövethető az a pont, ahonnan elhagyta a felszínt.

Továbbá az is látható, hogy a rendellenes objektum pályájának felső végén három hirtelen irányválást hajt végre és valamit „mit?” maga mögött hagy. Valamiféle ismeretlen kémiai meghajtás termékét, vagy vízpárát, ahogy az nálunk is megtörténik, amikor a hűvös felső légkörbe hatolva a felforrósodott testű repülőgép kondenzcsíkot kelt? Természetesen, tudomásunk szerint a Hold nem rendelkezik légkörrel, vagyis ezen elmélet szerint vízpára jelenléte szóba sem jöhet.

Amit érdemes meggondolnunk, az a nyom ingadozása, mintha erőteljes szélhatás érte volna kialakulását követően. Az objektum hibás repülési pályájának következménye, vagy maga az objektum, viszont az útvonalát jelző nyomot hirtelen megemelte volna egy váratlan légköri légáramlat? Természetesen légköri szeleket nem tehetünk felelőssé a jelenség kiváltásaként egy állítólagosan atmoszféra-mentes égitesten.

Amennyiben egy objektum repül, akkor saját meghajtó erejével kapaszkodott fel, a felszínről lőtték fel, vagy mindkettő? Figyeljük meg, a hátrahagyott nyom meglehetősen halványan láthatóan, enyhén spirálozó formájú, nehezen kivehetően a síkbeli ábrázolás miatt. Amennyiben légellenállás hatása miatt jött létre a megfigyelhető jelenség, feltéve, hogy maga az objektum sem kifejezetten áramvonalas, akkor sokkal erőteljesebb spirálokat várhatnánk a pályája mentén, akkor is, ha a felszínről hozzák létre a meghajtást.

 

http://www.lpi.usra.edu/resources/lunarorbiter/frame/?3213

 

Esetleg lehetséges lenne egy alternatív ám még különösebb magyarázat? Nézzük meg a fenti, hatodik, a szokatlan nyom felső részét még nagyobb nagyításban ábrázoló felvételt. Figyeljük meg a jól körülhatárolható, de nem túlságosan pontosan kivehető fény térségét, mintha valami szilárd dolgot rejtene. Megfigyelhetjük, hogy a maga mögött hagyott, a felszínig terjedő „nyom” kevésbé erősen veri vissza a fényt, láthatóan részben átlátszó. Mindez igaz a „nyom” teljes hosszában, beleértve az erősebb színhatást mutató területtől balra eső részt is.

Mindez azt sejteti, hogy a szilárdnak tűnő, a fényt erősebben visszaverő rész mégiscsak valamiféle objektumot képvisel a finom szerkezű, már korábban létezett „nyomon” belül. Figyeljük meg, hogy a „nyom” igazából tovább terjed, mint a benne lévő objektum. Vagyis a „nyom” nem felszállási nyomnak tűnik, sokkal inkább egyfajta cső formájú berendezés, és az erősebb színű terület valamiféle, a félig áttetsző cső belsejében navigáló objektum nem sokkal a cső vége előtt? Lehetséges lenne, hogy valamiképpen hasonlatos technológiai megoldással van dolgunk e cső formájú szerkezet kapcsán, mint a Holdon évekkel ezelőtt felfedezett, kilométeres magasságú „Szilánk”? Esetleg valamiféle állandó cső formájú képződménybe futottunk, ám a csak időszakosan látható, egyfajta féreglyuk, netán egyfajta füstnyílás, vagy hasonló?

Lehetséges, hogy a felső része a „nyomnak”, kapu a világűr felé, az atmoszférában szinte láthatatlan többi része kapcsolja össze a szárazföldi ponttal, s ez az egész egyfajta igen fejlett technológiát képvisel? Azért érdemes elgondolkozni a dolgon, mert Skipper által korábban említett szinte valamennyi holdi civilizációs nyom esetében magas épületekkel, sőt kifejezetten tornyokkal, stb. találkozhatunk. Lehetséges lenne, hogy a cső felső vége ott ér véget, ahol a Hold sűrűbb légköre elkezdődik, egyfajta határterületet jelezve így? Emlékezzünk rá, a korábbi beszámolókban említett holdi civilizációk igen fejlett technológiát képviselnek.

Ha a fenti felvetések bármelyikre is részben vagy egészben igaz, akkor meglehetősen különös idegen technikának lehetünk jelen esetben szemtanúi. Megerősíthetjük azt a tényt, hogy az említett jelenség az eredeti film rész, nem utólagosan került rá, mint néhány esetben ez előfordul, például a jelen fotót is érintő képhamisítási beavatkozások kapcsán. A képhamisítási beavatkozások nem tüntették el, láthatóságát azonban lecsökkentették, de mégis elemezhető. Nem tűnik képi műtárgynak, mint ugyanezen fotó néhány eleme.

Akárhogy is, a kép itt van előttünk. Ez a szokatlan forma lehet idegen eredetű, de lehet akár emberi is, hiszen a Hold nincs túl messze. Az ilyen fotók arra mindenféleképpen jók, hogy felkeltsék érdeklődésünket, és elgondolkozzunk a valóság igaz természetéről.

 

 

 Vissza a nyitólapra