Az Adiabene királyság

Badinyi Jós Ferenc: Jézus Király, a Pártus herceg (részlet)

A korai kereszténység igaz történetét nem lehet megírni a Pártus Birodalom politikai és vallási körülményeinek alapos ismerete nélkül. Ugyanis:

1.) A Pártus Birodalom - helyesebben - a Pártus Monarchia Kr. e. 256-tól Kr. u. 326-ig, a mai Irak és Irán területét töltötte be és időlegesen a mai Palesztina és Szíria is hozzátartozott.

2.) Jézus tanítványai - az Apostolok - mind „Keleten", Ázsiában - tehát itt, a Pártus Monarchia területén - hirdették Jézus Urunk igéjét. Feltétlenül hatalmas egyházpolitikai érdek fűződik ahhoz, hogy a zsidó-kereszténység tudatosan elkerüli az Apostoloknak itteni működését és munkásságukról részletes tudósítást nem ad és írásaikat nem ismerteti. Ezt az „érdeket" keressük.

Azért használjuk a „monarchia" elnevezést, mert miképpen a pártusok elődeinél - Sumériában - a „város-államok" összességének jóváhagyásával kelet­kezett a központi hatalom (amit ők a „négy világrész ura" titulussal fejeztek ki), ehhez hasonlóan, a Pártus Birodalom egész területén uralkodó ARSÁK-dinasztia egyesítette és uralma alá vonta e hatalmas területen létező feudális hercegségeket és kiskirályságokat. Ezeknek egyike volt a perzsa hercegség (a későbbi „szaszanidák" ) és az Adiabene királyság. Mindezek azonban alárendeltjei voltak az „arsacida-dinasztia négy királyának", akik szintén monarchikus módon uralkodtak Örményországban, Pártiában, Indo-Párfiában és a Habdál-Hunok (fehér-hunok) országában, a Káspi-Aral-Oxus térségben. Hogy a Pártus Monarchia zömét képező egyfajú és egynyelvű hun-magyar pártus nemzetség milyen hatalmas, erős, nagyszámú és az akkori világban jól ismert volt, azt megtudhatjuk Senecca Lucius Annaeus (Kr. u. 3-65.) írásából, aki így nyilatkozott:

„Az emberi genusnak fajtái vannak: a görög, a római és a pártus".

Senecca mondását bizonyítja a rómaiak története, mert a fél világot uraló „Római Birodalom" háromszor támadta meg hódító szándékkal a Pártus Monarchiát és „háromszor" maradtak holtan, legyőzötten a római légiók a csataté­ren. Ezek a pártus győzelmek, illetőleg római vereségek is hozzájárultak ahhoz, hogy a rómaivá lett zsidó-kereszténység történetírói igyekeznek a Pártus Birodalomról minél kevesebbet tudósítani és azt a keveset, amit közölnek, azt is a pártusok kárára teszik. Nem lehet véletlen tehát az sem, hogy a korai kereszténység történetének ismertetésében az „eltitkolás", „elhallgatás" és a „másítás" főképpen és elsősorban az ellen indult meg, ami az Adiabene névhez kapcsolódik. Hiszen láthatjuk, hogy 2000 év után, csak MOST értesülünk (a régi „kiátkozás" veszélyét magunkra véve) arról, hogy Jézus Urunk édesanyja Adiabene pártus királyi hercegnő volt és így az „emberfia" az eddig ún. „názáreti Jézus" - PÁRTUS HERCEG az Adiabene királyi ágból.

Az általános tudatlanságon pedig ne csodálkozzunk, mert - miként már említettem - a nyugati történészek és egyháziak, egyházpolitikai okokból, egy­szerűen nem írtak a pártusokról.

Az első - nyugati - felvilágosítást Rawlinson George közli, aki 1873-ban írt nagyszerű könyvében bizonyítja azt, hogy:

„A Pártus Birodalom ötszáz éven át Róma minden támadását leverte, mellyel a rómaiak az Eufrátesztől keletre eső területeket akarták elfoglalni." „...Párfia, a római hatalom ellenpólusa és Róma riválisa, amelyik Rómával megosztotta az akkori emberiség fölötti felségjogot."

„A Pártus Birodalomban nagyobb jólét és gazdagság volt, mint amit az ember elképzelhet." (Rawlinson G.: „The Sixth Great Oriental Monarchy" /Longmann's Green and Co. London, 1873.)

Utána a német Gutschmidt A. (Geschichte Irans, 1888.) emlékezik a pártusokról, bemutatva a pártus uralkodók által veretett pénzeket és csak annyit ír róluk: „hirtelen megszűnt ez a birodalom akkor, amikor a leghatalmasabb volt." Semmi többet. Azt akarom itt hangsúlyozni, hogy ezek a „nyugatiak" egyáltalában nem ismertetik azokat a bőséges adatokat, melyeket a régi görög, római és főleg az örmény írók szolgáltatnak a Pártus Birodalom történetéről.

A mai magyar kutató szerencsésnek mondhatja magát, mert mindezeket az adatokat és írásokat összegyűjtötte Lukácsy Kristóf, szamosújvári plébános és csodálatos alapossággal megírt könyvében közli. („A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei az eredeti örmény kútfők után" , Kolozsvár, 1870.) Hallgassuk meg őt, hogy mit ír a Pártusokról:

„A Parthusok, kik Nagy Sándor halála után lerázván a Syro-Macedonok igáját, urai lettek fél Ázsiának és a rómaival nagyság- és hatalomban versenyző birodalmat alkottak, 150-dik évben a keresztény számlálás előtt, az Örményeknek az Arsacidákban egy dinasztiát adtak, mely az V-ik század (428) elejéig uralkodott Örményországban. Ezen időszak a történetírás korába esvén, a Parthusokról sokkal több és világosabb adatokkal szolgálhatunk a magyar régiségek kutatóinak, mint a daha, saca, massageta és más, a históriai idők előtt Örményországban lakott hun-magyar Szkítákról. A nevezett népek csak némely helység és nemzetség nevekben örökítették meg emléküket Örményországban; a Parthusok emlékeivel ellenben tele Örményország, telvék nemzetünk évkönyvei, történetíróink egész sorát adják az örmérry­parthus Arsacida királyoknak; ugyanazt teszik némi szakadozottsággal a görög és római történetírók. Az Arsacidák hozták rendbe és szervezték újból a már évezreddel azelőtt a hatalmas Babyloniak, Assyrok és Medusok korában fennállott, de Macedon Sándor hódításai és főképp utódainak folytonos viszálkodásai miatt zavarba jött és több királyok közt feloszlott örmény birodalmat.

Ők adtak a nemzetnek, az akkori idők és uralkodók fogalmai szerint alkotmányt; az Arsacidák korában tértek az Örmények a keresztény hitre, alattok nyert lendületet az örmény irodalom, ők tették le alapját azon polgárosodásnak, miveltségnek és hatalomnak, melynek Örmérryország azon kora századokban örvendett; szóval ők voltak alkotói azon polgári és egyházi intézményeknek, melyek, daczára azon sokféle viszontagságoknak, melyeken az örmény nemzet honában és azon kívül keresztül ment; részben máig is fennmaradtak, melyekhez a nemzet híven és vallásos kegyelettel ragaszkodik. Arsacida volt a nagy Tigranes, Arsacida Örményország nagy apostola, Sz. Gergely; Arsacida Szent Iszák pátriárcha, ki a szentírás fordítása által az örmény nyelv szabályait örök időkre megállapította, kinek idejében aranykorát érte és élte az örmény irodalom."

A bibliaolvasó plébános írása ez, melyben a következők igen fontosak:

a.) Kr. e. 150-ben a pártus Arsacida-családból származik az örmény királyoknak a dinasztiája.

b.) A történelmi idők előtt Örményország területén is hun-magyar-szkíta népek laktak.

Azután elmondja Arszák származását így: (220. oldal)

„Antiochus országlásának tizennegyedik évében a Párthusok a Macedonok igáját lerázták és az Euthaliták királyának fia lett királyuk, kinek nemsokára Kelet és Észak-Ázsia minden népei meghódoltak."

„A nisibi emlékirat az első és egyetlen, mely Árszakot hun-magyar királyi vérből származónak mutaja be." (227. oldal)

„A történetírás nem emlékezik arról, hogy a Párthurok, jóllehet 500 évig urai voltak Perzsiának, ezen időszak alatt valaha a Saca, Daha, Massagéta, Hun-magyar-szkíta népekkel háborúba elegyedtek volna, sőt inkább arról tanúskodik a história, hogy legmélyebb békében éltek egymás közt a hun­magyar-szkíták és a párthusok. Hogy a Párthus-Arsacida királyi hercegek hun-skytha fajrokonaik királyi udvaraiban neveltettek.....hogy a rómaiak által kiszorított, trónvesztett Párthus-Arsacida királyok és trónkövetelők hun­magyar-skytha véreiknél találtak menedéket és segélyökkel nyerték vissza trónjaikat." (A 228. oldalon, hivatkozva Tacitus, Justin, Plinius, Procepius és Theophylactos írásaira.)

Fontosnak véltem e hivatkozásokkal bebizonyítania pártus-hunmagyar­scytha és örmény népi azonosságot, mely a Földközi-tengertől - Anatóliát is beleértve - a Káspi-Aral-Oxus térségig, a Kaukázustól délre a Perzsa-öbölig és az Indus folyóig terjedt, mert ebbe a hatalmas Pártus Moharchiába tartozott az Adiabene királyság is.

Sajnos erről az Adiabene királyságról - miképpen panaszkodtam - a nyugati írók semmit sem írnak. De a már zsidó-kereszténnyé vált örmény történészek is tartózkodó álláspontra helyezkednek és óvatosan elkerülik ezt a nevet.

Egyedül Strabo, a régi világ egyik legnevezetesebb földrajzi és történet­írója - aki Örményországot jól ismerte - dicséretesen írva az örményekről, egyedül ő említi ADIABENE-t a következőképpen:

„Ad Occidentem est Adiabene et mesopotamia....quamquam propium princípium habeat, nununquam Armenia adhaerescit." (De situ orbis L. XVL) .....vagyis magyarul:

„Nyugatra van Adiabene és Mezopotámia, mindegyik saját hercegséggel és nem tartornak Örményországhoz."

Sokat keresgéltem olyan térkép után, melyen Adiabene fel van tüntetve, de csak Colledge könyvében találtam meg. (Malcolm A. Colledge: „Parthian Art." - Cornell Univ. Pres. Ithaca NY. 1977.) Közlök egy kinagyított részletet belőle. de ADIABEl1'E határait feltételesen rajzoltam be, mert csak a különféle hivatkozásokra lehet támaszkodni.

Ilyen az is, mely mondja, hogy Edessa volt Adiabene királyság egyik fővárosa, ahol V. Abgar uralkodott (Kr. u. 13-50) Gutschmidt kronológiája szerint és Eusebius arról tudósít,hogy „Abgar, Edessa királya ír szemrehányó levele Tiberius császárnak Pilátus igazságtalanságát közölve és megbotránkozva Jézus keresztre feszizése miatt". (Hist. Eccl. I. 13-15.)

Chorenei Mózes egészíti ki Eusebius közleményét a következő adatokkal:

„Edessában Abgar király hatalmas könyvtárat alapított és ide hozta át a Nisib-i Naptemplom könyvtárát is... Tiberius császárhoz intézett levelének párját (másolatát), amit Jézus cselekedetei és Istensége érdekében irt, valamint egyéb leveleit is levéltárába tette." (Chorenei Mózes: „Örmények történetei", 2.k.10. és 37. f.)

A közölt adatokkal a következő feltételezéseink mondhatók valóságnak:

1.) Megtudjuk, hogy Abgar mint Adiabene királyság uralkodója volt Tiberius császár informátora a Jézus ellen elkövetett merénylet és a benne résztvevő személyek felderítésében. Ennek következtében vitette megbilincselve Pilátust és cinkosait, a zsinagóga hercegeit Tiberius császár Rómába - miként a közölt apokrif-evangélium azt írja.

2.) Ez az evangélium közli, hogy Mária-Magdala Tiherius császárnál személyesen tiltakozik a Jézus ellen elkövetett merénylet miatt, mint Jézus hozzátartozója. (Ugyanis csak hozzátartozó (testvér, szülő, vagy feleség) „hivatkozhatott" a császárra az igazság érdekében, a római törvény szerint). Mária-Magdalát tehát Abgar által megszervezett és a protokolt betartó diplomáciai küldöttség vihette el Tiberius császárhoz. Ennek következtében

3.) Abgar, mint az Adiabene királyság uralkodója hivatalosította Mária­Magdulát Jézus Urunk hitveseként, mert csak „hitvesként" tiltakozhatott ő Pontius Pilistus római helytartó igazságtalan ítélete miatt, unnak legfőbb uránál.

Így lassan felderítjük az eltitkolt ügyeket és arra is kell gondolnunk, hogy a térképen feltüntetett határokon belüli városokban is ott lehettek az Adiabene királyság hercegei, mint kormányzók, uralkodók, így KALAKH (Nimrud) és MOSSUL is ilyen kormányzóság alatt állott. Teljesen hasonlóan ahhoz, miként a Pártus Monarchiához időlegesen hozzácsatolt SAMARIA (Galilea) is megkapta a kormányzóját annak idején, Mária édesapja - Adiabene Nakeb herceg ­ személyében. De hogy Edessa lehetett az elismert főváros, azt abból gyanítom, hogy az említett német Gutschmidt közöl könyvében egy uralkodási sorrendet Edessának a királyairól és itt a Vl. Abgar (Kr. u. 71-91) után uralkodó SANATURK-ot (Kr. u. 91-109) kifejezetten"King of Adiabene"-nek (Adiabene királyának) nevezi.

EDESSA tehát főváros lehetett, már csak azért is, mert távol esett az esetleges örmény befolyástól, Kr. u. 242-ig, amikor is római fennhatóság alá került.

De addig - az Adiabene királyság idején - a királyi hatalom legfőbb és hivatásszerű működése arra összpontosult, hogy Jézussal - a Pártus Herceggel - a Földön véglegesített „Fény-vallás" (valószínűleg az, amit az ortodoxia akkor „Melkizedek"-i vallásnak és későbben „Jézusi-scythizmusnak" nevezett) legyen az alkotmányos uralkodás és boldog élet indítéka és biztosítója.

Talán azért találunk a mi évszázadunkban uralkodó zsidó-keresztényi felfogás szerint gondolkodó és nyomozó történészek között olyan irányzatot, mely mindenképpen el akarja feledtetni a nemzsidó Jézushoz tartozó vallási szervezetek létezését és azt bizonyítani, hogy ez a zsidóságból indult ortodoxia már a Kr. u. I. században papokkal és püspökségekkel rendelkezett. Ezt ők azért teszik mert valószínűleg ismerik azokat az „elrejtett" okmányokat, amelyek Jézus Urunk feltámadása után igen erősen megindult „Jézus-Hitre" vonatkoznak. Ugyanis a Moussuli Szeminárium szíriológusa - prof. A. MINGANA - igen felkeltette a szakmabeliek érdeklődését egy általa talált régi írással már 1904-ben, mely „ARBELA Krónikája" néven lett ismeretes. Ez a „krónika" igen ellenséges módon ír a pártusokról, de felsorolja az egyes perzsa és Adiabene királyok uralkodási sorrendjét. A szakmabeliek többsége megállapította azt, hogy ez a „ Krónika" prof. Mingana hamisítása. Ennek ellenére, igen sok „pártus-ellenes" történész hivatkozik rá, mint „forrásadatra". (Főként DEBEVOIS. N. C. „Political History of Parthia", 1938. c. munkájában, valamint Colledge és Frye is.) Van olyan is, aki az „Adiabene királyi háznak a „kereszténységre" való áttérését" írja le. (Neusner. J. 1996.: „The Conversion of the Royal House of ADIABENE to Christianity" - NUMEN Vol. XI11. Fasc. 2.). - Ezekre csak azért hivatkozom, hogy bemutassam az „Adiabene királyság" tagjainak fontosságát, mert azért folytatódik napjainkban is a hamis adatok közlése, hogy Adiabene Mária hercegnőnek pártus származására fény ne derüljön és maradjon csak az evangéliumi értékszellem szerinti zsidónő, akinek „Szentfia" csak annyit tud mondani:

„Mi közöm hozzád asszony!" (Jn. 2., 4.)

De II. János Pál pápa is jól ismeri az „igazság" történetét és a húsvéti „ex Urbi et Orbi" kinyilatkoztatása után 1997. pünkösdkor is ezt az igazságot szolgálta. Így beszélt: „..az evangelisták elhallgatják az igazságot Jézus (ő Krisztust mond) feltámadásának a körülményeiről."

E kijelentés igen vádolja az evangélistákat, mert a pápa szerint Máté-Márk­Lukács és János vagy tévedtek, vagy tudatosan változtattak a történéseken akkor, amikor a feltámadás körülményeiről és annak tanúiról hírt adnak. A pápai fogalmazás szerint - az evangéliumi írásoktól eltérően - „minden bizonyosság szerint Jézus édesanyja - a Madonna - volt az első személy, aki előtt Krisztus megjelent."

De még azt is hozzáteszi II. János Pál pápa e kijelentéshez, hogy:

„Az evangelisták hallgatásából még nem következik, hogy Krisztus ne jelent volna meg Máriának és inkább azokat az indokokat kell megkeresni, amik az evangélisták hallgatását motiválták. - Ha az Újtestamentum szerzői nem beszélnek Mária és a feltámadt Fia találkozásáról, annak oka az lehet, hogy egy ilyen tanúságtétel - az anyai elfogultság miatt - hihetetlen lett volna a feltámadást tagadók szemében."

1998-at írunk. A katolikus egyházfő jól ismeri Mária karizmatikus küldetését és az „anyai elfogultság" kifejezés alatt talán az ősi „Isten-Anya - Anya­lsten" fogulmakat érti, de NEM fogalmazhat a tévedésmentes érthetőség szerint, mert a Feltámadáskor élt „feltámadás-tagadók", a zsidó főpapok és papi hercegek utódai ma is élnek és közvetlen közelében is léteznek és működnek. Erről tanúskodik az általuk irányított világsajtó, mely a pápai nyilatkozatot egyszerűen ,.egyéni értelmezésnek" minősíti és még azt is hozzáteszik, ezek a „más" nézetet valló újságírók, hogy:

.,....a pápai kijelentés nem újdonság, mert hasonló nézetek már az 1. században is napvilágot láttak."

Pontosan ezeket a „hasonló nézeteket" kutatjuk e könyvben is, mert ezek azok az „igazságok", melyeket keletkezésük óta eltitkol, vagy másít a zsidó­keresztény egyházpolitika hatalma. És az az érdekes, hogy ez a „másítás" párhuzamosan halad a hívőknek a „kozmikus értékrendbe" való ébredésével, természetesen ennek az „ébredésnek" megakadályozása érdekében. Ezért változtat a római zsidó-keresztény katolicizmus - éppen most - a saját dogmatikáján is.

Egy olyan példát emelek itt ki, mely kimondatlanul és rejtett módon foglalja magába Jézus Urunk zsidó származásának további tanítását és ennek a tévhitnek „magától értetődő" elfogadását.

Vegyük elő az Új Dogmatika „szentségtanát". Eddig a következő meghatározás bírt érvénnyel:

„A Szentségek Krisztus által rendelt látható jelek, amelyek Kegyelmet közvetítenek."

Az új definíció pedig így mondja:

„A Szentségek újszövetségi értelemben vett misztériumok. - A szisztematikus reflexiónál már nem hiányozhat az antropológiai megalapozás." (Átvettem: Theodor Schneider: „Handbuch der Dogmatik" magyar fordításából, Vigília Kiadó)

Tekintve, hogy az Új Dogmatika azt írja, hogy: „az Egyház maga is egy misztérium", igen nehéz megmondani azt, hogy mik is az „újszövetségi értelemben vett misztériumok"... ? Kétségtelen tehát, hogy maga az „egyház" lazította fel teljesen a „szentség" fogalmát, aminek "szisztematikus reflexiójánál az antropológiai megalapozás"-t is hozzá kell adni. Miután erre az „antropológiai megalapozásra" nincs részletes magyarázat, kétségtelen, hogy az eddigi tanítás - a Saul-Páli zsidó Jézus-Messiás lehet csak a „misztérium antropológiai megalapozása".

A zsidó-kereszténység új dogmatikájának „új" szentségtana és a mi „Jézusi­szkítizmusunk értéktana" között az óriási különbség az, hogy minekünk Jézus urunk valóban SZENTSÉG és nem misztérium.

Az ,.antropológiai megalapozás" nálunk sem hiányzik, mert bizonyítjuk, hogy a Földre szállt és embertestet öltött Világ Világosságának emberi édesanyja Adiabene-Kharax Mária, pártus királyi hercegnő volt.

A pápai újdonságok ismertetése után azonban vissza kell térnünk Abgarhoz és az Adiabene királysághoz, mely a nyugati történészek által szerkesztett térkép szerint a VAN-tó mellékén van, Örményország szomszédságában úgy, mint a régi világban Strabo is tudósította. Érdekes összevetni ezt a VAN-tó mellettiséget dr. Bobula megállapításaival, aki az ékiratos anyag kutatásánál a Káld-királyságot találta meg a VAN-tó partján és ez a királyság „átélte az asszírokat" (Kr. e. 621.). Bobula Xenophon írására hivatkozik. aki:

„...látta a káldokat, mint az örmények szomszédait... szabad és bátor népek....a nagy perzsa királynak nem alattvalói." ("The Greek Historians. Xenophon, IV. és V. könyve.)

Csodálatosan összecseng itt a Káld és Adiabene nevű történelem. Mindkettő a VAN-tó partján, mindkettő Örményország szomszédságában. Ha pedig az Adiabene-királyság a „Káld-királyság" utóda lenne, vagy más név alatti azonosa, akkor teljesen érthető a „feltámadásban nem hívők" egyértelmű hallgatása és pontosan ennek a történelemnek a meghamisítása. Ugyanis a káldok őshona a ma Sumériának nevezett „Káldea" UR és URUK városaival és véletlen lenne az, hogy a közölt térképen UR város (melyet a pártusok újra felépítettek), közelében van KHARAX, mely Mária édesanyjának Kharax hercegnőjének családi neve, aki Adiabene Nakeb pártus királyi herceg hitvese volt. Így lett leányuk ­ Mária - Adiabene-Kharax királyi hercegnő. (Majd Kharaxról is szólok részletesen.)

Most foglalkoznunk kell még Abgar-ral. - Az előbbi fejezetekben elmondtam, hogy Jézus Urunkhoz írt levelére a jézusi választ Taddeus tanítvány vitte, a Feltámadás után és Taddeus ott maradt és gyógyított. Azt is írtuk, hogy Taddeus testvérével, a kánóni Simonnal Perzsiában találkozott. Ezt az állítást egy papi breviárium szövege alapján írtuk, de az „Apostolok Cselekedetei" című „szentírási" szöveg (2:9-10.) megcáfolja a „Perzsia" kifejezést, hiszen abban az időben csak Pártus Birodalom volt. Ezért mondja a hivatkozott szöveg így: „Párthusok, médek, elamifák és kik lakoznak Mezopotámiában... "

Eddigi írásunkban azt tételeztük fel, hogy Mária - Jézus Urunk Édesanyja ­ Szentfiának halotti leplét valószínűleg Hatrába vitte. Azért gondoltunk erre, mert HATRA pártus alapítású város, ahol hatalmas temploma volt a pártus államvallássá lett Jézus-Hitnek.

Azért gondoltunk HATRA-ra, mert 1967-68-ban a nyugati történészek is foglalkoznak ezzel a témával, „The Kingdom of Adiabene and Hatra" cím alatt. De Taddeusnak edessai tartózkodása és testvérének a kánáni Simonnak Edessába való átköltözése azt a lehetőséget erősíti, hogy éppen ez a kánáni Simon kísérte a szentleplet vivő Édesanyát és Mária-Magdalát Edessába, ahonnét megindult a diplomáciai összeköttetés Tibérius császárral és Mária­Magdala római császár-fogadásával végződik egyenlőre. Meg kell jól ismertetnem az olvasóval tehát ezt a tanítványt - a kánári Simont.

Máté evangéliuma (10:2-4) felsorolja Jézus Urunk tanítványait és tudjuk, hogy ezekből János testvérét - Jakabot - Heródes megölette. (ApCsel. 12:2). Az utolsónak említett Júdás kivételével a többi tanítvány kapta meg Pünkösdkor a Szentlelket, mely által váltak „apostolokká".

De már Máté felsorolásában megakadt a szemem egyiken, aki Simon a kánánita. Jézus Urunkat környező világban, vagyis az ő ismeretkörében így már két Simont találunk. De a feltámasztott Lázár apja is Simon volt, és az áruló Júdás apjának neve is Simon. Tehát eddig négy Simont találunk Jézus Urunk környezetében. (Itt azonban azt is tekintetbe kell venni, hogy Júdás, aki Jézus Urunkat „elárulta" úgy lett tanítvány, hogy zsidó voltát eltitkolta és így „befurakodott kémként" a 12 közé.) Érthető tehát az, hogy Jézus „átnevezi" a hozzá tartozó „Simon"-okat. Azért írom így, mert Jézus bölcsességéhez és tisztánlátásához csak olyan határozat illetékes, mely a logika szerint való. Így ­ ha két Simon tanítvány volt - véglegesen meg kellett különböztetni őket egymástól, mert a „kőszikla'' (Péter) itt inkább „jelzőszó" és a Simon név csak akkor homályosul el, ha mind két Simon-jának ad olyan jelző-nevet, mely egyéniségűket és munkájukul jelenti.

Ez volt a kiindulási alapom, amikor a „kánáni Simon" keresésére indultam. Az Apostolok Cselekedeteiben (8. részben) találtam „egy Simon nevű embert", akiről igen konfúzus leírást ad a „szentirat". De fontos nekünk az, hogy ez a „Simon" akkor végezte Szamariában „ördögi tudományát", amikor „Saulus pusztító az anyaszentegyházat, házról-házra járva, férfiakat és asszonyokat elővonszolván" (8:3) és ez a Simon, aki „ördögi mesterkedéssel elámította a Szamariaiakal " végülis Fülöp apostollal megy együtt, és „Szamaria bevette az Isten igéjét" általuk. Lukács (6:15) is megemlékezik Simonról, akit „zelotesnek" neveznek. Ezt a szót úgy magyarázzák, hogy „lelkes", de az Ap.Csel-ben közölt „ördögi tudományt" is héberül ugyanilyen jelekkel írják és jelentése "mágus". - Itt pedig elértünk a kereszténység történetében egy oly fejezethez, melyet egy „könyvtárra való" tanulmány tárgyal és ennek címe: „,SIMON MÁGUS". De nemcsak történelmi adatokkal rendelkezünk reá vonatkozóan, hanem a legendák sokasága kíséri titokzatos alakját.

Olvassuk csak el az említett Apostolok Cselekedetei részt és az ott leírt zavaros történettel szemben a következő kérdéseket tehetjük fel:

Mit tett ez a Simon, hogy ámulatba ejtette egész Szamariát...? - Milyen természetfeletti erőt tulajdonítottak neki az ő csodálói...? - Mit követett el a saját érdekében....? - Tisztességes Jézus-követő volt-e, vagy hipokrita, vagy csaló..?

Mi volt a következménye annak, hogy a beérkező Péter és János apostolok olyan monopóliummal rendelkeztek, hogy „kézrátevéssel" osztották a „Szentlelket"....és miért volt János apostol csak csendes és hallgatag szemlélője a Simon-mágussal való találkozásnak....?

Ezen igen bonyolult körülmények miatt nem lehet világosan megállapítani az itt leírt történetből a valóságot.

Tovább mentem tehát a „Simoni nyomozásban" és az „egyházatyáknak" írásait böngésztem. Meglepetéssel olvastam Eusebius-nál (Hist. II. 13. 1-8.) azt, hogy: „ Simon a legnagyobb eretnekséget indította el és követői - éppen úgy, mint Morcion is - elvetették u. ótestamentumot és az ördögi világ írásának tekintették. "

Justinus (Apol. 1:26.) szerint: „Egész Szamaria Simon - Jézusról szóló tanítását követte. "

A „Dictionary of Christian Biography {IV. 1887. 681-688. o.) George Salamonra való hivatkozással, „Simon mágus" fejezetben azt közli, hogy „Péter és Simon mágus közötti megméretés, amit az Apostolok Cselekedete tárgyal, valójában Péter és Saul-Pál közötti nézeteltéréseket tartalmazza, és a köztük lévő veszekedés leírása.

George Salamon Simon-mágust ., PAL"-nak nevezi!

*     *     *

Most értettem meg Jézus Urunk bölcsességét, hogy a két Simon-ját - két hűséges tanítványát - küldetésébe iktató és kötelességet előíró „új" névvel látta el. Simon - Jona fia - lett Péter (kéfás) kőszikla és a kánáni Simon lett „PAL".

„PAL" sumer-arámi szó. Megtalálható a Deimel és Labat szótárakban a 9. sz. jelekben. Bemutatom legrégibb képjelét, mely már a Kr. e. 3. évezredben létezett és vannak írásos-agyagtáblák, melyekről leolvasható ennek szövegi jelentése. Ez mitológiai szempontból is nagyon fontos, mert az ősi „Szent­háromságot" jelző képjel az alapja, amelyen az áttörő és mutató „nyíl " adja a hivatást, jelentést így: „ a Sentháromságnak tanítója, hirdetője". Deimel: „herscher" = uralkodó értelemben olvassa e jelet és prof. Labat szótárában kiegészíti „dinasztia", „királyi jelvény", „trón", „akadályt leküzdő" fogalmakkal. Jézus Urunk tehát hivatást adott a kánáni Simon­nak „PAL" névvel az ő saját, arámi-kánáni-szamar nyelvükön szólva.

Miután Saul-rabbi kisajátította, eltulajdonította a maga számára (éppolyan zsidó akaratossággal, mint ahogy saját magát „apostolnak" is nevezte), a zsidó­gyökerű és a Sauli ideológiát érvényesíteni akaró „egyházatyák" mindent elkövettek, hogy a kánáni Simon emléke úgy maradjon fenn, mint az "őrdöngős Simon-mágus" és a Jézus Urunk által „NEKI" - Simonnak adott „PÁL"-i elhívást a zsidó-kereszténységünk alapítója - a Saul-rabbiból lett „Pál apos­tol " vehesse magára.

Az ortodoxia, melyből a mai zsidó-kereszténységünk kiteljesült, igyekezett minden bizonyítékot, főleg „írást" elpusztítani, melyből ennek a kánáni Simon­nak „PAL" nevét és hivatását az utókor megtudhatta volna. Ez sikerült is Saul rabbi írásainak „szentírássá" való változtatásával és ideológiájának a teljes átvételével. De most, hogy megismertük a „PAL" elnevezés lélektani jelentését és a „PAL"-i hivatást, vagyis a „.Szent-hármasság védelmezését" és ezt összehasonlítjuk mindazzal a munkássággal, amit az ortodoxia „Simon mágusról" ­ akiről az előbbiekben kimutattuk, hogy kánáni Simonnal azonos - írt, megértjük Jézus Urunk jövőbelátó tervét, mellyel erre a Simonra bízta a „PAL"-i hivatást. Simon-PAL pedig jól tudja, úrnőjében, akit Abgarhoz kísér, Jézus Édesanyjában ennek a „Szent hármasságnak" második lénye, a „Fény Szüze" lakozik, hiszen ő is, Abgár is és mindenki látja, hogy szent kezének érintésével csodák keletkeznek. A vakok megint látnak és a bénák járnak. Hűséggel szol­gálja őt azért is, mert jól tudja azt is, hogy a „Szent hármasság" öröktől fogva létezik.

Lukácsy által felsorolt egynyelvű és egyfajú népeknél és köztük a ma „sumérnek" nevezett mahgar, vagy káld népeknél, - beleértve a Szamariában élőket is - a „Szent hármasság" évezredes hagyomány és az általuk elképzelt „Teremtés történet"-ben a TE-RAM-TU (Teremtő Isten) fogalmát a „kétszeri hármasság" létezésével azonosítják

Ennek a „kétszeri hármasságnak" a jelképe látható az emberiség első törvény-kódexének, UR-NAMMU törvénytáblájának a homlokzatán, amit bemutatok a 49.oldalon, a teremtő erőket megszemélyesítő sumér „isten-nevekkel" együtt. Nagyon fontos ezt is tudni, mert a mai zsidó-keresztény vallástörténeti szemlélet a csaknem 500 évvel későbbi és sémi Hammurabi törvényoszlopát tanítja „elsőnek". - A „szemet szemért, fogat fogért" sémita bosszúálló vallás­felfogásban valóban az „első", mert törvényesíti a kínzásokkal egybekötött halálbüntetést is, amit az UR-NAMMU kódex nem ismer. Tehát UR-NAMMU „kétszeres hármassága" jelképezi mindazt, amit a sumér Teremtéstörténet tanít a „kezdetről".

Jó, ha ezt is megismerjük, mert így még jobban megértjük és hisszük Adiabene Mária karizmáját. Így kezdődik a „Teremtéstörténet" a káld írások szerint:

„Kezdetben létezett a Szellem, a Lélek és az Erő. - A nagy „EGY"-ben élt a Minden felett. - Leírhatatlan, kifejezhetetlen és elérhetetlen hatalmasságnak hittük.

Neve: „IZ"

IZ „ volt " a Kezdetben és „ van " örökké a Minden felett.

IZ alatt nyugodott a Csend. Mozdulatlanságában hordta az ősanyagot. Az ősanyagban az - ősvizet. Az ősvízben - az - Élet ígéretét. E három egységét is hittük.

Neve: „TEN"

Így lett nekünk a „kezdet ":  IZ-TEN. "

Az „IZ-TEN" kétszeres hármasságából indul meg a TEREMTÉS, amit az ékiratos szöveg úgy mond el, ahogyan áldott emlékű Mór József festőművész a Képes Bibliánkban illusztrált szöveggel lemásolta. Külön oldalon bemutatom. A szöveg CHIERA, Edward: ,Sumerian Epics and Myts" (The Univ. of Chicago Oriental Ist. Publ. Vol. XV. és Vol. II1. 1934.) ékiratain található. A szövegben AMA PALIL-nak olvasott név. „AMA-TU-AN-KI" rövidített neve, de jelentése az "Ég és Föld szülőanyja", aki a szentháromságban a „Fény Szűze ". A Szűz, aki első a Fény általi megtermékenyülésben.

Nagy misztériuma ez, a zsidók által „mágus"-nak nevezett papjaink igehirdetésének, mellyel az ősi hitet tanították és ez Szamria-Galilea „arám" népének vallása volt. A zsidók ismerték e vallás arámi nevét is. Ezért nevezte Saul rabbi Jézus Urunkat „Melkizedek rendje szerinti főpapnak". (Zsid. 6.20.)

„MELKJZEDEK" arámi neve fonetikusan kiejtve: MILKIILU. Írásban azonban így van:

MU-IL-KI-ILU..... „Égés Föld Hatalmas Istene" jelentéssel.

Miután Jézus Urunk mindig így mondta: „Én és az Atya EGY vagyunk. " A „Fény-Atya" és a „Fény-Fia" egybetartozóan egészítik ki „Szenthárom­sággá" a „Fény Szűzét".

Miután pedig a .,Fény Szűze" az első megtermékenyítettség - logikus értelemben véve - tulajdonképpen ő a „Szentháromság" létrejöttének legfontosabb lénye, mondhatni indítéka.

Ennek a fejezetnek az elején említettem, hogy az Adiabene Királyság létezési tagadásának és meghamisításának igen nagy irodalma van. Sokan olvassák. Mivel a júdeológia és a teológia kiváló egyetemi tanárai a szerzők, e hamis adatok mennek át a köztudatba. Szükségesnek tartom tehát megismertetni az olvasóval ezeket a hamis alapokat. Kezdjük talán egy nagy kérdéssel így létezhetett

Két zsidó király Adiabenében?

Említettem az „Arabela Krómkút", a leghíresebb és legmerészebb júdai érdekű hamisítást, amelyre mindegyik - Mária Adiabene voltát elhallgató - történész hivatkozik. De van még egy ilyen szándékú régebbi munka is és ez Flavius Josephus: "Jewish Antiguities" című írása (Kr. u. 37-90. élt az író).

Említést találunk itt a már ismert Adiabene Helena királynőről, aki a „Toledot Jesu" szerint Jézus Urunk rokona és kortársa volt.

Josephus úgy írja (XX. 37-91.) kivonatosan közlöm, hogy:

„az ADIABENE származású Helenának, aki Jeruzsálemben lakott, Monobazos nevű „valaki" volt a férje. (Ezt egyik író zsidónak ismeri, mások pedig nem írnak származásáról.) Helenának ettől a férjétől két fia született. Monobazos halála után ll. Artaban arsacida pártus uralkodó megengedte, hogy Helena fia IZATES legyen király az Adiabene tartományban."

Itt találjuk az első hibát, mert ll. Artaban. Kr. e. 128-124 között uralkodott a Pártus Birodalomban. Talán lll. Artabanról (Kr. u. 12-38) lehetne szó, de itt is baj van, ment Josephus azt írja:

,...mielőtt IZATES király lett, CHARACEN-ba ment, ahol felvette a zsidó vallást. "

Úgy látszik, már Josephus kezdte a „ködösítést", mert Characene az Eufrates deltavidékén lévő pártus tartománynak a neve. UR várostól délre és kimondottan „káldok" lakta terület, ahol Izates nem tudta „felvenni" a zsidó vallást, mert itt zsidók nem laktak. Hansman John szerint (Kharax and the Karkhen című írása (lranica Atius VII. 1967. 28-56. oldal) "KHARAX" volt a központja a Pártus Birodalom ázsiai kereskedelmi hajóforgalmának és a sasanida-perzsák alatt is. Itt a Deltában voltak az ún. Káldeus-tavak, melyeket csatornákkal kötöttek össze a hajózás végett. Mária édesanyjának Kharax neve jelenti, hogy ő a „Characene" nevű, önálló pártus provincia uralkodójának a leánya volt.

De baj van az „Izates" névvel is. Ugyanis ezt a nevet Josephus az „Elephantine Papirus"-on lévő „ZT" kifejezésre alapítja, melynek jelentése „szabad". Ezt a „ZT"-t J.T. Milik professzor „ZL "-nek héberesíti (Revue Biblique LXI. 1954. 250-251. oldal) és kimondja, hogy ez a talmudi periódus MIDRAS-áhan „Zeitos", Tacitusnál „Ezates", amit a kiadó - J. Freinscheim ­ 1941-ben „Izates"-nek olvas, jól kisegítve Josephust. De még folytatódik a „gombolyítás".

Javier TEXIDOR: „The Kingdom of Adiabene and Hatra" című munkája (Berytus XVII. 1967. 68.) ügyesen hivatkozik Khorenei hfózesre, aki azt írja valóban, hogy:

„Az Adiabene királyi család Örmérryországba menekült ",

de nem mondja meg Texidor, hogy mi volt az oka ennek a menekülésnek, hanem Khoreneinek, a királyi család menekülésével kapcsolatban tett írását vonatkoztatja és összekapcsolja - ugyancsak Khorenei által említett ­ AMADUNI-MANUYANS nevű zsidó famíliával, akiről Khorenei azt írja, hogy: „nem tudja, miért menekültek Arméniába." De Texidor tovább megy és J. Neusner: „The Jews in Pagan Armenia" (JAOS. 84. 1964.) írására hivatkozik, aki a menekülőket Monobazos családjának ismeri fel, akik itt - Örményor­szágban - veszik fel a kereszténységet. Indoklásban visszatérnek a nagy hamisítóhoz, A. Mingana-hoz, ezek azért lettek „keresztények", mert Mingana az „Arbela Krónikában" írja: „A Kr. u-i 2. században a mágusok kerültek hatalomra Adiabeneben. " (A. Mingana: „Sources Syriaques I. Leipzig 1908. 12. oldal).

Azután azt írja le ebben a „krónikában" - természetesen ellenőrizhetetlen adatokkal -, hogy „Izates és testvérének az uralkodása után „három" királya volt Adiabenenek. Nares - a Zab folyó mentén, Barsemius - Hatrában és Abgar Edessában. „Nares és „Barsemius" neveket azonban sehol nem találunk. Így azt kell megállapítanunk, hogy a történelemhamisítók - nagy kerülő után ­ mégiscsak elismerik Edessát az Adiabene királyság központjaként és annak Abgar nevű uralkodóit. (Sumer-arami nyelven AB = atya, és GAR = nép. Tehát AB-GAR = a NÉP-ATYJA.)

Az itt közölt „felderített történelem" igen sok kutatást és nyomozást követelt a szerzőtől. Könyvek, tanulmányok sokaságát kellett átböngészni, mert a „félrevezetők" írásai tele vannak hivatkozásokkal és a hivatkozott munkák is mind a júdaizmust magasztaló „szakemberek" származékai. Aki nem tudja, hogy a „közös alap" - szinte „forgatókönyvként" - a hamisított „Arabela Krónika", az beleszédül a sok útvesztőbe. Az előbbiekben közölt nyomozásunk eredményeit az alábbi megállapításokban foglalhatjuk össze és megállapíthat­juk azt, hogy a „félrevezető irodalom":

1.) Elismeri az ADIABENE királyság létezését, de Nakeb Adiabene palesztíniai kormányzóságát és családját egyserűen megsemmisítik.

2.) Az Adiabene királyság uralkodóiként olyan személyeket nevez meg, akiknek létezése történelmileg nem bizonyítható, nevük kitalált.

3.) Minden félrevezetés ellenére, végülis kénytelenek az Edessa központú ADIABENE királyságot elismerni, azért, mert a rómaiaknál le van írva, hogy:

„Adiabene királya az Edessa-ban uralkodó Vlll. Abgar, diplomáciai képviselőt küld Septimus Severus római császár udvarába Kr. u. 195-ben, miután a császár „Parthius Adiabenicus" címmel köszöntötte a független Adiabene királyságot" (Texidor).

Ezek után bizonyítottnak vehetjük azt, hogy az Adiabene királyság a Pártus Monarchiába tartozott, de a monarchia törvénye szerint az ügyeit függetlenül végezte és királyi központja EDESSA volt. A közölt térképen látható többi városaiban kormányzók (patesik) végezték az államvezetési teendőket. (A nyugati részen a Khabur folyóhoz akarták „beszorítani" a félrevezetők ennek az Izates-nek az uralmát.)

Valószínűleg számos tagja volt az Adiabene királyi dinasztiának és Khorenei szavát igaznak kell fogadnunk. hogy „Örményországba menekültek" akkor, amidőn - a Pártus Birodalom hanyatlása idején - Kr. u. 250 körül nemcsak a római megszállás veszélye következett be, hanem a sasanida-perzsák pusztítás korszaka jött, amikor a perzsák lerombolják a pártus mágus-vallás templomait. Az Adiabene-k a Jézust-adó királyi ház tagjai tehát menekülnek, hiszen ők az egyre erősödő júdaizmus első számú ellenségei is, a római és perzsa veszély mellett."

Az Adiabene királyi ház tagjainak szétszóródásáról külön fejezetben kell beszámolnunk, mert észak felé is mentek, nemcsak az örmények - mint vértestvérek - voltak a befogadóik. A Kaukázusi szabírság már erős ebben az időben és ők is vértestvérek. De még maradjunk Edessában, ahová Szűzanyánk vitte Szentfiának halotti leplét.

Mint érdekességet megemlítem, hogy a ravennai S. Apollinare Bazilika őrzi az itt bemutatott és a Kr. u. Vl. századból származó mozaikképet, az evangéliumi három királyok vagy ahogy a hívők mondják: a három mágus ábrázolásával, a pártusok nemzeti viseletében. Miután 1997-ben Riminiben megrendezett „őskeresztény kiállítás"-nak az 5. századból származó kőszarkofágja domborművein pontosan ilyen öltözetűek és fövegűek a szent családdal kapcsolatos személyek, azt mondhatjuk, hogy az őskereszténység jól ismerte Jézus Urunknak pártus hercegi voltát.

Ugyanezen a kiállításon volt látható a Santa Scala templomnak kápolnájából való (itt látható) Péter és Pál. IV. századbeli faragott mészkőből készült portréja, melyet szintén bemutatok Tábori László és Kiss Irén szívességéből.

Ez a portré ékes bizonyítéka Jézus Urunk azon elhatározásának, hogy a két SIMON-jának a PÉTER és „PAL" nevekkel határozza meg a hivatását.

De a fejek és az arcok embertanilag is meghatározzák faji származásukat. Így a római egyház egyik „megszentelt" kegytárgya bizonyítja, hogy ez a „PAL" bizony nem servita. Tehát nem lehet azonos azzal a Saul rabbival, akinek - ugyanezen a kiállításon közszemlére tett és az egyház által őrzött ­ „legelső portréját" a „Saul-Rabbi" című fejezetben már bemutattam.

De vegyük fel az elejtett fonalat és foglalkozzunk csak tovább az Adiabene királysággal.

Miután sikerült a Pártus Monarchiához tartozó, de önálló ADIABENE királyság területét és EDESSA fővárosát is megtalálnunk, azt hiszem, hogy az olvasó természetes következménynek fogja tekinteni azt a következtetést, mely szerint: az Adiabene királyi hercegnek - a Pártus Jézusnak - tanítása nemcsak a Vele együttélő Samaria-Galilea népénél talált hűséges követőkre, hanem az Adiabene királyság területén élők is ugyanezt a ..hitvallást" követték. Egy korábbi munkámban így írok:

„...a méd-örmény - a régi UR4RTU népe - a Van-tó környéki káld-uralom népe, a subar-szabírok Jézus követők lesznek anélkül, hogy valaki őket „megtérítené". Vállásuk egyszerűen megtisztul a jézusi igaságokkal." (Káldeától Ister-Gamig I. köt. 160. oldal).

Ide kell sorolnunk még a kaukázus felett települteket is, mert ott hun-szabír véreink laktak. Sok író „massagétáknak" nevezi őket. de csak hun-magyarok ezek, hiszen:

„...a korai orosz krónikák - több évszázaddal a bizánci írók után - még a Kunkázust MAGYAR HEGYSÉGNEK hívják. " (Hodinka Antal: Orosz Évkönyvek Magyar Vonatkozásai, Budapest, 1916. 33., 68., 349. oldalak)

Ugyanezt tették Örményország hajdani lakosainak, a hun-magyar­szkítáknak Jézus korában az örményekkel együtt élő leszármazottai is, hiszen az örmény királyok is hun-arsacida királyi vériek voltak. De Örményországban is megtaláljuk a „magyar" vonatkozásokat.

Ugyanis Örményország délnyugati részén - tehát a Van-tótól északra - állt ebben az időben „MATZAR" (Magyar) vára, arait a perzsák ellen harcoló bizánci hadsereg Kr. u. 587-ben újra felépített. " (Bobula Ida: „Sumer-Magyar Rokonság" 98. oldal).

Ennek a MATZAR (Magyar) nevű erődítménynek a létezése az örmény történészek azon adatait bizonyítja, amelyekben ők a magyarokat az örményekkel együttlakó és együttélő testvér-népnek neveik. Sőt, a Kaukázusi „vaskapuk" építőinek is a magyar ajkú népeket (úz, szabír, guda-magyar, madzsar stb.) mondják. Azt is írják, hogy:

„A kunkázus bércei felett, az Őrményországgal határos Hunok-Orszszága fekszik és a két orszszágot a „hun-Kapuk" választják el egymástól (mely név már a Kr. e. 11. században ismeretes volt)." (Lukácsy megnevezett könyvének 104., 105., 107. oldalai) '

De a Jézus-Hit követésében igen nagy szerepet játszanak ezeknek a kaukázusi területeknek szabír-magyar népei, mert - mint majd látni fogjuk - ők lesznek a minden júdaisszágtól mentes „Anyajogú Szentháromságnak" egyetlen védelmezői és megtartói.

Az elmondottak után azt kell valóságnak elfogadni, hogy:

az egész Pártus Birodalomban, Örményországban és az Adiabene királyság területén még Jézus Urunk életében megszilárdul és a Feltámadás után - a Pártiában működő Apostolok munkájával - tökéletesen megszemeződik az a régi hiedelem, amit a történések „mágus-vallásnak " neveznek. Itt hangsúlyozni kell azt, hogy Jézus összes, életben maradt Apostola a Pártus Birodalom területén hirdeti Jézus Igéjét.

András - Örményországban, Taddeus és testvére „PAL" (kánóni Simon) Edessában, Tamás és Fülöp Szkítiában (a Káspi térségben és a Kaukázus felett). A többiek is itt vannak, de az ortodoxia inkvizíciója minden nyomukat megsemmisítette. A Jézus-Hitnek ez a megszilárdulása pedig évszázadokkal megelőzi azt a „kereszténységet", amit Konstantin császár tesz „római államvallássá". A Pártus Birodalomban így megalapozott - minden júdaiságtól mentes kereszténység - a Sippar-i ún. „mágus papság" szervezésével aztán Síppart teszi a pártus .,Vatikánná".

Már tudjuk, hogy itt találták meg azt az ékiratos táblát, amelyen Jézus Urunk születésének ideje volt jövendölve és a síppári bölcsek, akik tudtak az „ég könyvében" olvasni, irányításuk szerint indultak el a kereszténységben ünnepelt Három-Királyok Pártiából Betlehembe köszönteni a "gyermeket, aki született nekünk" a Pártus Hercegben.

Az Adiabene királyság uralkodói

Már tudjuk, hogy EDESSA volt az Adiabene királyság fővárosa. Nagyon nehéz a rendelkezésre álló irodalomban a Pártus Birodalmi uralkodási sorrendeket és az uralkodók neveit megtalálni, mert a monarchia hercegségeinek urait is sokszor az Arsacidák közé sorolják, vagy olyan neveket írnak, melyek értelmetlenek. Így találtam meg pl. Edessa királyai között Gutschmidt (1876) munkájában a „MA'NÚ" király nevet. Ilyen ékezettel és így nem lehet tudni, hogy a jelzet „U" hogy hangzik? - Ezt a nevet tehát „MA-RI-NA" = „Istenanya embere" jelentésűnek olvasom. Ez a név tökéletesen beleillik a hiedelembe.

Az uralkodási sorrendet kezdem azzal az Abgar-ral, aki Jézus Urunkkal volt kapcsolatban és a „Nagy" melléknevet is viselte, Tehát:

Kr. u. 13-50: V. (Nagy) ABGAR. Után a fia következik.

Kr. u. 50-57.: V. MARINA. Követi fia.

Kr. u. 57-71.: VI. MARINA, majd

Kr. u. 71-91.: VI. ABGAR. A következő király fontos a hiedelemben.

Kr. u. 91-109.: SANATURK, első a "Szent Sólyom" koronával.

Kr. u. 109-116.: VII. AB~AR. Utána nincs pontos adatunk.

Következnek: V11. és VIII. MARINA, V1I1. Abgar 212-ben, IX. Abgar és

Kr. u. 240-252.: X ABGAR, azzal a megjegyzéssel, hogy

Kr. u. 242-től kezdve Edessa római megszállás alatt van, de a régi királyi ház tagjai nem ellenségei Rómának.

SANATURK vezeti be az Adiabene királyoknál Jézusnak - a Pártus Hercegnek - „isteni kiválasztottsági emlékeként" azt, hogy az Adiabene ház uralkodói olyan koronát viseljenek, mely homlokukra a „Szent Sólymot" teszi.

Jézus Édesanyjának - Máriának - halála után vezetődött be ez a korona­viselet, de ugyanakkor a királyné fejdísze is Mária kiválasztottságát jelképei. A királyné fejdíszének éke: a „Fény-Fia ", aki az Adiabene királyi „szűztől született. Így mutatják meg az Adiabene dinasztia királyai azt, hogy ők „Jézus­házi" uralkodók.

Bemutatom felnagyítva a királynénak a fejdíszét. Én úgy látom, hogy a napsugarakkal ékesített „Fény-Fia", a trónuson illve, van ott. Ezt a szimbolumot kétféleképpen értelmezhetjük:

1.) Ha elfogadjuk a „titkos társaságoknak" a vérségi öröklésre vonatkozó, „Szent-Páli" nyilatkozatát, (amit említek az előbbi fejezetben), akkor ez a jelkép Jézus fiára emlékeztet, akit Mária Magdalától születettnek mondanak a „titkos társaságok". Ebben az esetben SANATURK a Pártus Hercegnek - Jézus Urunknak - a leszármazottja lenne.

2.) Ha viszont - szintén az előbbi fejezetben bemutatott - Hatrai szoborra gondolunk, mely azt hirdeti, hogy egy gyermek (Jézus) születik nekünk, akkor a királyné fejdíszén a „Fény-Fia" annak a „királyasszonyi kötelességnek" a parancsolója, mely a „lézus-házi" királyfiak születésére serkent, hogy az Adiabene-dinasztia királyai - a Feléd tartott tenyerükkel - a népet boldogító uralkodásukban maradjanak meg Jézus Király igaz és az ősi hitet megtartó utódainak sokáig, nagyon sokáig.

Bemutatom SANATURK-ot és Feleségét (átvettem Girschman könyvéből).

Nekünk az a fontos, hogy kétségtelenné válik a „vérségi öröklés" valósága. Ugyanis az Adiabani-dinasztia minden ragja Jézusnak, a Pártus Hercegnek vértestvére, akkor is, ha nem Jézus-Fiának leszármazottai. A „rokonok" is a „Jézus­királyi-ház" tagjai. Az uralkodási sorrendet - miként pl. az „Árpád-háznál" látjuk ­a rokonsági kapcsolat közelsége vagy távolsága szabályozza. A „Jézus-házi" királyoknál azonban nemcsak a vérségi származás rendelte uralkodói kötelességek, vagyis Jézus Népének jólétben és igazságban való megtartása voltak az örökség törvényei, hanem a „Jézus­királyi-ház"-ból emberré LETT „Isten­Fia" küldetéstudatának vallásos kegyelettel való ápolása, nemzeti vallásban való megőrzése. „szentesített" kötelességgé vált a királyi hatalom gyakorlásában. A példakép „CHRESTOS" volt, akinek küldetését, a Feltámadás csodája után, még a rómaiak is elismerték. Igaz, hogy eleinte csúfolták a „Chrestos"-t, még a színpadon is. A sokistenes és császáristenes rómaiaknál azonban mégiscsak egy lelki megrázkódtatást okozott a „feltámadt" Chrestos, az „egyetlen Isteni Szent" és a katakombáknak a sötétségébe is behatolt a „Fény-Fiának" világossága.

De - mialatt a római uralom kegyetlensége üldözi és oroszlánok elé veti a „Chrestos-hitűeket" - a Pártus Birodalomban „államvallássá" lesz a Jézusi Tanítás és a „fénybeállást" megerősíti olyan nemzeti öntudat, mely hivatást érez azáltal, hogy a Földre szállt istenfia - Pártus Hercegként - a mi vérünkkel öltött emberi teslet.

Perdöntő bizonyítékként pedig Edessaban őrzik Jézus Urunk szemfödőjét, halotti leplét, amit az Édesanya és a Hitves vittek oda. Ott marad a lepel, szépen összehajtva úgy, hogy a fej látszik a „Mandylion"-nak nevezett ereklyének a tetején. Miután Mária és Mária-Magdala elköltöztek az égi világba, az Adiabene királyság felsorolt uralkodói őrzik. Amikor a 3. század közepén bekövetkezik a Pártus Birodalomnak a hanyatlása, megjelennek a „megszálló" rómaiak és az uralomra kerülő szaszanida-perzsák is veszélyeztetik Edessát. Örményországba menekül az Adiabene (Adiabani) dinasztia, mert itt is „Chrestos" világossága tündökölt mindaddig, míg „Világosító (Szent) Gergely" - az arsacida-bahli-surena ágból - be nem vezeti a Saul-páti ideológián alapuló „kereszténységet". Ez IV. Tiridatesz (286-341) - szintén arsacida származású, örmény király - uralkodása alatt történt, aki nagy küldöttséggel látogatja meg a kereszténységet államvallássá tévő Nagy Konstantin római császárt. Kettőjük „kereszténysége" között az a különbség. hogy Konstantin kereszténysége ­ miként elmondtam - Jézus Urunkat a „legyőzhetetlen Napistennel" azonosítja és ez a hiedelem mentes a zsidó-származású „egyházatyák'' befolyásától. mialatt az örmény-„kereszténység" már saul-páll alapú.

Így történik meg az, amit leír Agathangelos (Szent Gergely élete), hogy: „Gergely Örményországban annak egyik végletétől a másikig hirdette az evangéliumot. "

A mi kutatásunkban igen fontos adat az a valóság, hogy ebben az időben már létezik egy „evangéliumnak" nevezett olyan „szentirat", mely Jézus származását nem tárgyalja, de őt már nem „Chrestos"-nak nevezi, mint Konstantin, hanem Saul-rabbi szerint ,.Christos"-nak, aki áldozatával elviszi a világ bűneit.

Hogy az „örmény-kereszténység" ebben az időben különbözött a rokon és testvér-népeik hiedelmétől, azt megtudjuk a közöttük létrejött „szövetség­kötésből". Ugyanis IV. Tiridutesz a „hunok szövetségeseként" visel háborút a szaszanida-perzsákkal. E szövetség megkötéséről így tudósít Pharhi Lázár („Az önvényeknek a perzsák ellen viselt vallási és szabadság háborúja" című I könyve I 13. oldalán):

„A hunok a perzsák ellen szövetségre léptek az örményekkel, a szövetséget a vallások rendi esküjével erősítvén, a keresztények esküjét viszont elfogadván. "

A „szövetség" szövege tehát bizonyítja azt, hogy a Kaukázus feletti hun­magyarok nem voltak olyan „keresztények", mint az örmények. Tehát a „keresztény" kifejezés ebben az időben náluk - az örményekre vonatkoztatva ­a Saul rabbi féle zsidó-gyökerű „új vallásra" értődött. Ugyanis az ő „vallásukat" - az örményeket is erre a judai vallásra átállító „egyházatyák" - „Jézusi-szkítizmusnak" nevezik éppen azért, mert ők „Schytiában lakoznak" és itt András, Tamás és Fülöp Apostolok - Jézus Urunk tanítványai - hirdették Jézus Igéjét."

Amikor a „hun-magyar" elnevezést használom, Lukácsy Kristóf megnevezett könyvének 122-128. oldalain írt bizonyítékokra hivatkozom és közlöm is legfontosabb megállapításait az alábbiakban:

„Az Oxus melléki massagéta és rokon schyta népekről a maga helyén elmondtam, miszerint ha azok nem Hun-Magyarok, úgy létezésük merő históriai titok és megfejthetetlen rejtély, és az V. szájad közepe táján minden nyom nélkül el kellett tűnniük a népek sorából. 3 A mussagétáknak Kaukáziában a IV. században Kr. e. és azelőtt ismeretes a nevük - a Hunoknak neve azonban ismeretlen a görögök és rómaiak előtt. Hova lettek a lV. század után a massagéták... ? - Hol lappangtak ezen idő - Kr. u. 375. - előtt a Hunok... ?

Felelet: A IV. századhun a világtörténelem színére lépő Hunok voltak a hajdankor massagétái, akik nem mások, mint a IV. században megjelent HUNOK.

Midőn a Hunok Kr. u. 375. után Kaukáziából felkerekedtek....és saját nevük alatt Nyugat-Ázsia és Európa népeinek magukat bemutatták, (a történet­írók) nem sejtették, hogy a Hunok legyenek az egykori Massagéták és a Hunokat China falai mögül vezették Európába."

„Atilla Hunjai... Kaukáziából, melynek mint láttuk, ős régi lakói és nem a chinai falak mellől jöttek Europába. Emlékük a Kr. előtti II. század óta szakatdatlan előfordul Arménia évkönyveiben, hol HUN, hol MASSAGETA néven.... fegyvereiktöl görögök, örmények, perzsák rettegtek.... barátságukat mindenki kereste és nagyrabecsülte.... erejük a félvilágot bámulatba és rettegésbe ejtette..... nem szükséges bizonytalan hipotézisekhez folyamodnunk eredetük és hatalmuk megfejtése végett...... a Hunoknak megjelenésekor éppen Keleten élt Szent Hieronym őket egyenesen Kaukázia bérceiből, a vaskapuk mögül, a MASSAGÉTÁK' földjéről vezeti."

A Hun-Magyarok ily ismertetése után most nézzük meg, hogy miképpen kapcsolódik az Adiabene dinasztia sorsa a leírt eseményekhez.

A szaszanida-perzsák uralma Kr. u. 250 körül kezdődik, a békés és jóhiszemű ARSACIDÁK legyilkolásával. Ugyanekkor indul Róma is e terület elfoglalására, miután a Pártus Birodalom ellen hiábavaló volt a sok erőlködése. Most a perzsákat támadja.

Az Adiabene dinasztia tagjai Örményországban vannak, az Edessa-ban uralkodó Abgar-ok kivételével, akik Jézus Urunk halotti leplét is ott őrzik. Így Edessa független az Adiabene dinasztia további útjától. Ugyanis „Gergely evangélizációja" valójában „ellenük" való.

Valószínűnek tartom, hogy az Adiabene uralkodók akkor szüntették meg a „Szent Sólymos Koronájuk" viselését, amikor az örményekhez költöztek. Mikor az erős Berozamad legyőzi a perzsákat és újra feltámasztja a Pártus Birodalmat, utána következő gyenge fia - Kamszár. - Kr. u. 326-ban elhagyja népét, átmegy Örményországba. Felveszi az ott már megszervezett sauli­kereszténységet és „Szent Gergely kereszteli meg." A „Chrestos"-i Adiabene dinasztia tehát tovább menekül Északra, a Hun-Magyarokhoz.

Az Adiabene király koronáján tündöklő „Szent Sólyom" ettől a pillanattól kezdve a „Jézusi-schyták"-nak, a Hun-Magyaroknak a zászlait ékesíti és megjelenik a „TUR-UL", a Rómát és Bizáncot legyőző HUN zászlókon, hirdetve az Adiabene Jézusi-dinasztia továbbélését és a Pártus Hercegnek, Jézusnak, a Földre szállt Szeretet hitvallásához való ragaszkodását.

A szintén szentté avatott GERGELY, örmény püspök nem adott semmi tiszteletet a Hun-Magyarok Jézushitének. Elindult hozzájuk a Kaukázus fölé Kr. u. 340 körül, arra a Saul-rabbi szerinti ideológiára támaszkodva, hogy mindenki pogány, aki nem ezt vallja. Nem vette ez a Gergely örmény püspök azt sem figyelembe, hogy a perzsák által oly csúfosan meggyilkolt arsacida­vérű Mani már jó idővel Gergely előtt megszervezte a „manicheus­püspökségeket" a Kaspi-Aral térségben, és Mani vallása, Jézus Urunk Apostolainak a Pártus Birodalomban végzett tanításai alapján kialakult pártus-mágus­vallás folytatása volt, és éppen a júdai-kereszténység felett diadalmaskodott, mert hívői azt hirdették, hogy „Mani - Jézus Urunk újabb megjelenési alakja volt. "

Ez a kaukáziai Hun-Magyarokhoz is eljutott és kiegészítette a náluk régóta élő szokást, a lelkiismeret-tükrével végzett önvizsgálatot, amelyet most Manival, maga Jézus Urunk tanítása erősített meg.

Így bizony az örmény Gergely térítése felbőszítette a Hun-Magyarokat és őt, - mint az Adiabene-Pártus Jézus ellenségét - megölték.

Ebben a környezetben valóban otthonra talált a Saul rabbi tanaival „elrontott" örmény-kereszténység területéről ide áttelepült Adiabani (Adiabene) dinasztia és nem véletlen, hogy az a Hun-Magyar történelem leggyengébben felderített időszaka. Csupán annyit tudunk, hogy a kései írók a Kaukázus feletti területet nevezik DAN-TU-MAGYARlA néven, de az Adiabani dinasztiára vonatkozólag csak feltételezésekkel rendelkezünk.

Egyetlen biztos adatunk az, hogy ezeknek a Hun-Magyaroknak nemzeti jel­vényük a TUR-UL-nak nevezett „Szent Sólyom" és „Turulos" zászlaikat látja a már júdai-kereszténnyé lett Európa Galliától Rómáig és Bizáncig. Ha pedig az akkori világ urára - ATILLÁRA - visszanézünk, az ő egyéniségének méltóságos egyszerűségében, igénytelenségében és igazságos ítéleteiben a Jézusi tanok követését fedezhetjük fel.

De azt is hozzá kell tennünk, hogy az ő címere is a TURUL volt!

A „TURUL" pedig így mutatkozik meg a Kárpát-medencében államot alkotó magyarok egyik krónikájában. Idézek Anonymus (Pósa mester) krónikájából:

„Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében ÜGEK, aki MAGÓG király nemzetségébő! származott, feleségül vette DANTUMAGYARIA EUNE­DUBELIANUS nevű királyának EMESE nevű leányát, akitől fia született. Csodás eset miatt nevezték e fiát ÁLMOS-nak, mert anyjának - EMESÉNEK ­ Isteni látomásakor a „Turul-madár" jelent meg álmában, mintegy rászállva ­ teherbe ejtette őt."

Ma már tudjuk, hogy ennek a krónikának az írója júdai-keresztény pap volt, akinél Dantumagyaria királyának neve latinizált formában, „Eunedubelianus-endobilia" írással jelenik meg, amit aztán a „fordítók" „önedbeli, EUDIA-béli, ENOD-heti formában igyekeznek visszaadni. E sorok írója azonosítja ezeket a latinizált és átformált neveket az „ADIA-BANI" dinasztia nevével.

Ugyanis a magyar nyelvben a „-bani", vagy „-beli" határozóesetet mutató ragok értelme azonos.

Az „Eudia", vagy „Öned" pedig nem más, mint az „ADIA " névnek a tuda­tos torzítása. Határozottan állíthatjuk tehát azt, hogy:

A Jézusi ADIA-BaNI dinasztia leszármazottja volt Dantumagyaria királya, EMESE édesapja és így tőle származik az Álmos-Árpádi magyar királyi ház, Jézus Urunk - az Adiahani pártus királyi herceg dinasztiájának - minden megszakítás nélküli - folytatása és vérutódja!

Ezt sejteti az említett Anonymus-i Krónika is, amikor így ír:

„EMESE úgy látta, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak. "

Ezt a csodálatos látomást a krónikaíró zsidó-keresztény pap saját hitbeli felfogása szerint tudósítja azzal a kifejezéssel, hogy:

„...a Hun-Magyarok „egyetlen szentje" - a TURUL - akiben ők igazából Jézus Urunkat látták és tisztelték - „teherbe ejtette " EMESÉT. "

Ha egy parányi „magyar-szeretet" lett volna a krónikás szívében, talán úgy kellett volna írnia, hogy „áldott állapotúvá" tette, hiszen ez a „látomás" nagyon hasonlít Mária Szűzanyánk „szeplőtelen fogantatásának" a csodájához és Emesét (mely név sumer nyelven „főpapnőt" jelent) a Magyarok Nagyasszonyának földi megszemélyesítőjévé teszi!

Ide illesztem boldogemlékű Mór József festőművész csodálatos ihletésű ábrázolását, melyben bemutatja nekünk Emesének a TURUL általi fogantatását, melyet maga a történelem igazol, hiszen „ágyékából valóban dicső Jézus­házi királyok származtak! "

Azért írom, hogy „Jézus-házi" királyok voltak. mert ebből a dinasztiából „huszonhárom" magyar uralkodó származott, de „huszonkettő" - gyilkosság áldozata lett abban a küzdelemben. amit leírtam a „Harc a Jézusi örökségért" című fejezetben.

Ennek a "huszonkettő" Jézus-házi (Árpád-házi) királynak erőszakos halálát nagyszerűen írja le Grandpierre K. Endre: "Királygyilkoságok" című könyvében. (Titokfejtő Könyvkiadó, Budapest, 1991.)

hogy az olvasót meggyőzzem az itt közölt történelmi igazságról, bemutatom az Adiabani-Pártus és a magyar Árpád-házi királyoknak az embertani azonosságát is.

További forrásmunka:

Bolyki Tamás: A világ legnagyobb mágusai

Vissza a nyitólapra