Jézushoz kapcsolható ereklyék

Forrásművek alapján - 2005

Bécsben napjainkban is megtekinthetőek a Habsburg koronázási ékszerek, amelyek gyönyörűek ugyan, ám történelmileg hiteltelenek; szakértők szerint is szedett-vedelt a gyűjtemény. Még a Habsburg császárok hivatalos koronája sem német eredetű. A Habsburgok ugyanis amikor az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodói lettek, nem találtak más jelvényt, mint Csehország rubinokkal és zafírokkal ékesített koronáját, amely a tizenhetedik század óta a család tulajdonában volt. Ugyancsak nem számukra készült Attila kardja, és az a lándzsahegy sem, amellyel állítólag Krisztus testét döfték át a kereszten...

Longinus lándzsája

„Egy legenda szövődött e köré a Lándzsa köré, amely szerint, bárkié is a Lándzsa, bárki fejtse is meg a titkát, annak kezébe kerül a világ végzetének jó vagy rossz sorsa."

A hagyomány szerint tehát a Lándzsa korlátlan hatalmat és legyőzhetetlenséget biztosít tulajdonosának, ezért a középkori Európa szinte valamennyi uralkodócsaládja magáénak akarta tudni. Ha valakinek birtokában volt a Lándzsa, az máris jogot formálhatott a trónra - már természetesen, ha királyi vér csörgedezett ereiben -, a babonás néptömegek pedig rögtön isteni kiválasztottat láttak benne. Amelyikuralkodónak pedig nem volt a kezében a Lándzsa, az csináltatott magának egy hamisítványt. Volt is állandó vita az európai uralkodócsaládok között arról, vajon melyikük tulajdonában lévő ereklye a valódi.

„Hanem egy a vitézek közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jőve ki abból.

És a ki látta, bizonyosságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága, és az tudta, hogy ő igazat mond, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék."

(János evangéliuma 19: 34-37)

János evangéliuma elbeszéli, amint egy katona lándzsát döfött Krisztus oldalába. Galius Cassius Poncius Pilátus prokonzul hivatalos képviselőjeként volt jelen a keresztre feszítésen. Az öregedő tiszt mindkét szemét hályog borította, ezért légiójának csatáiban már nem vehetett részt, helyette a jeruzsálemi vallási és politikai helyzetről vitt jelentéseket.

Gaius Cassius két éven keresztül figyelte egy bizonyos, önmagát a Messiásnak nevező názáreti Jézus cselekedeteit, aki veszélyeztetni látszott az Izraelt megszálló rómaiak hatalmát.

A római centurio végignézte, ahogy a legionáriusok végrehajtják a kivégzést. Akárcsak a katonákra, rá is nagy hatással volt a názáreti bátorsága, méltóságteljes viselkedése és fegyelmezettsége,a kereszten.

Ézsaiás próféciája a Messiásról így szólt: "Az ő csontja meg ne törettessék." Annás, a szanhedrin tanácsadója és Kajafás Tópap hogy a tömeg számára bebizonyítsák: Jézus nem a Messiás, csupán a papok hatalmának eretnek támadója - meg akarták csonkítani a testét. Mindenkivel tudatni akarták, hogy Ézsaiás próféciája nem Jézusról szól.

Az idő múlása el is hozta számukra a szükséges indokot. Annás ugyanis a törvény nagy hatalmú embereként be kellett tartsa azt az előírást, hogy Sabbatkor tilos kivégzést tartani. Poncius Pilátushoz folyamodtak hát, hatalmazza fel őket a keresztre feszítettek végtagjainak eltörésére, hogy a kivégzettek még alkonyat előtt kilékeljék lelküket azon a bizonyos péntek délutánon.

A templomi őrség különítményét küldték e célból a Golgota hegyére. Vezetőjük vitte Heródes Antipasnak, a zsidók királyának lándzsáját, a tett végrehajtására szóló felhatalmazás jelképét, amely nélkül a római katonák nem engedték volna, hogy a színhelyre érkezve elvégezze megbízatását.

Ezt a Lándzsát Phienas, a próféta kovácsoltatta egykor, az Isten választott népének vérében rejlő mágikus erők szimbólumaként. A már akkor is ősréginek számító, hatalmat hozó talizmán emelkedett fel egykor Józsua kezében. Ezzel adott jelt katonáinak a Jerikó falait leomlasztó hatalmas kiáltásra. Ez volt az a Lándzsa is, amelyet Saul király féltékenységében az ifjú Dávid felé hajított.

Nagy Heródes is ezt a hatalmi jelvényt tartotta kezében, amikor élet és halál felett ítélve elrendelte az ártatlan csecsemők lemészárlását Júdea-szerte, hogy elpusztíthassa a gyermek Krisztust. És most Nagy Heródes fiának nevében ezt a Lándzsát vitték a Jézus Krisztus csontjainak megtörésére szóló felhatalmazás szimbólumaként.

Amikor a templomi őrség különítménye a keresztre feszítés helyszínére megérkezett, a római katonák undorodva hátat fordítottak. Egyedül Gaius Cassius nézte végig, miként törik és zúzzák össze a Tópap szolgái a Jézus Krisztus balján s jobbján álló keresztre feszített Gestas és Dismas csontjait. A római centurio oly irtózattal figyelte a két lator testének megcsonkítását, annyira meg volt rendülve Krisztus bátorságától, amellyel felszegeztetését elviselte, hogy eltökélte, megvédelmezi a názáreti testét.

Lovát a magas, középső kereszt felé ugratva, lándzsát döfött Jézus Krisztus jobb oldalába, a negyedik és az ötödik borda közt át szúrva mellkasát. A római katonák közt jól ismert volt ez a szúrásfajta. A csatamezőkön használták, ha meg akarták állapítani, hogy a megsebesített ellenség életben van-e még, hiszen az élet­telen testből már nem folyik a vér. Jézus testéből viszont „azonnal vér és víz jöve ki"', és ebben a pillanatban, amikor a Megváltó vére csodálatos módon megindult, Gaius Cassius visszanyerte elromlott látását.

A hagyomány természetesen úgy tartja, hogy a centurió az ősi lándzsát használta, gyakorlatilag azonban nem lehet tudni, hogy az öreg katonatiszt az izraelita százados kezéből ragadta-e ki a hatalmi talizmánt, vagy saját lándzsájával adta meg a gyors kegyelemdöfést. Nincs történelmi bizonyíték, amely megmutatná, melyik fegyverrel teljesítette be akaratlanul is Ezékiel próféciáját: „Néznek majd arra, a kit általszegeztek."

A Templomban, ahol Kajafás és Annás a Messiás csontjai megcsonkításának hírét várták, a Szentek Szentjének Leple felülről lefelé végighasadt, felfedve az Ószövetség Fekete Kockáját, amely széleinél elrepedve a Kereszt formáját vette fel.

A Lándzsa bizonyítékul szolgált a feltámadáskor, hiszen az elvékonyodó hegytől származó seb titokzatos módon beforrt, mire Krisztus spirituális képe megjelent összegyűlt apostolai előtt.

„Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet, és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő."

Mivel a Lándzsa által ejtett sebek és a szegek helye Krisztus feltámadás utáni testén újra megjelentek, az első keresztények úgy vélték, hogy ha a kereszten széttörték volna a csontjait, akkor a feltámadás soha nem történhetett volna meg: ezt az értelmet tulajdonították Ézsaiás rejtélyes szavainak: „Az ő csontja meg ne törettessék"

Gaius Cassius, aki Jézus Krisztus testét akarta megvédeni harcias cselekedetével, Lándzsás Longinusként vált ismertté. Áttért a keresztény hitre, és az első jeruzsálemi keresztény közösségek nagy hősként és szentként tisztelték, hisz ő volt az első számú szemtanúja az Újszövetséget megpecsételő kihullott vérnek. Ennek a szimbóluma lett a Lándzsa.

Az őskeresztények úgy vélték, hogy egy pillanatig az egész emberiség sorsa volt Gaius Cassius kezében. A Lándzsa, melyet Krisztus oldalába döfött, a kereszténység egyik legbecsesebb kincse lett, s különös legenda szövődött köré. A Lándzsa hegyébe később a kereszt egyik szegét is beleépítették.

A legenda, amely a századok múlásával egyre nagyobb jelentőségre tett szert, azt hirdette, hogy bárki birtokában is van a Lándzsa, függetlenül attól, érti-e, milyen hatalmakat szolgál: az a világ jó- vagy balsorsát tartja a kezében.

A Lándzsa hatalma

A vasból készült lándzsahegy megfeketedett már az időtől. Nagyjából harminc centiméter hosszúságú s mivel valamikor kettétört a közepe táján, a két részt ma egy arany hüvely tartja össze. Ezen kívül aranyszálakkal egy szeget erősítettek hozzá, amely a hagyomány szerint Krisztus keresztjéről származik.

A keresztény történetírás szerint a Lándzsát - melyről először János evangéliumában történik említés - Arimatiai József szerezte meg a rómaiaktól néhány más ereklyével (a kereszttel, a szegekkel, a töviskoszorúval és a halotti lepellel) együtt. A középkorban általánossá vált az a nézet, hogy József a Lándzsát és az utolsó vacsora kelyhét, a későbbi Grált Angliába vitte. Az angolok szerint az a hely, ahol a kelyhet elrejtette, nem más, mint Glastonbury, Britannia mágikus szíve. A XII. századtól kezdve a Lándzsát és a Grált a lovagregények szerzői beleszőtték az Arthur királyról és a Kerekasztal lovagjairól szóló történetekbe pontosan azért, mert elveszett.

Longinus lándzsája

A XX. század elején legalább négy Lándzsát őriztek Európa múzeumaiban, melyek közül a Habsburgokét tekintették a leghitelesebbnek.

A Vatikán nagytermében is függött egy ilyen lándzsa (illetve csak a szára), de a római katolikus egyház soha nem állította komolyan, hogy az lenne a valódi. A lengyelországi Krakkóban is volt egy lándzsa, de az csupán a bécsi Lándzsa pontos másolata (a szög nélkül), amelyet III. Ottó parancsára készítettek el ajándékként Bátor Boleslaw számára, valamilyen keresztény zarándokút alkalmából. Volt még egy lándzsa, amelyről komolyabban lehetett feltételezni, hogy az igazi. Ezt az őskeresztény atyával, Kriszosztomus Jánossal hozták kapcsolatba. Sokak szerint ez volt a héber Phineas próféta parancsára kovácsolt lándzsa. Szent Lajos király hozta magával a tizenharmadik században Konstantinápolyból Párizsba, a keresztes hadjáratokból hazatérvén. Állítólag a lándzsa a nagy domonkos rendi skolasztikus, Aquinói Tamás érdeklődését is felkeltette.

A Habsburg lándzsát állítólag Antiochiában találták 1098-ban, az első keresztes háború idején. Hogy miként került vissza Angliából a Közel-Keletre, arra nincs magyarázat. Egy másik verzió szerint viszont már Nagy Károly is birtokolta a csodálatos fegyvert, és 47 csatát nyert meg a segítségével. A legenda szerint a Lándzsa nemcsak világi hatalmat és hadi sikereket biztosított a császárnak, hanem a tisztánlátás képességével is megajándékozta.

Végül azonban a Lándzsa okozta a halálát is; ugyanis aki kiejti kezéből vagy egyszerűen elveszíti az ereklyét, azt hamarosan utoléri a végzet. Így volt ez Nagy Károly esetében is, aki miután véletlenül kiejtette kezéből a Lándzsát, néhány napon belül meghalt. Később Madarász Henrik szász uralkodóhoz került a mágikus eszköz, majd öt másik szász fejedelem birtokolta. Ezután a Hohenstaufok titkos fegyvere lett, és különösen Barbarossa Frigyes életében és halálában játszott nagy szerepet. Frigyes ugyanis nem sokkal azelőtt, hogy belefulladt egy sebes folyású hegyi patakba, Nagy Károlyhoz hasonlóan kiejtette kezéből a Lándzsát.

A XX. század meghatározó személyiségei közül Adolf Hitler volt az, aki megszállottan érdeklődött a bibliai eredetű, mitologikus tárgyak, relikviák után. Hogy Hitlerre milyen nagy hatással volt a Lándzsa legendája, azt elsősorban egy fiatalkori barátja, dr. Walter Johannes Stein visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg. Az osztrák származású Stefin, aki matematikus és közgazdász volt, de az okkultizmus is érdekelte, 1891-ben született Bécsben. 1933-ban, miután nem volt hajlandó részt venni a Himmler által szervezett Okkult Hivatal munkájában, Angliába emigrált, ahol a háború alatt Churchill személyes tanácsadója lett, főleg a Hitler okkult érdeklődésével kapcsolatos kérdésekben.

Walter Johannes Stein

Stein szerint Hitler már 1912-ben jól ismerte a Lándzsa körül kialakult legendakört és tudott a Lándzsának tulajdonított mágikus erőről, sőt arról is meg volt győződve, hogy ez az erő egyszer az ő hatalmát fogja szolgálni. Stein mindezt előbb egy jegyzetek­kel telefirkált könyvből, később magától Hitlertől tudta meg.

1912. nyarán dr. Stein egy bécsi okkult könyvesboltban megvá­sárolta Wolfram von Eschenbach (1170-1220) német lovag és költő Parzival ját. A könyv tele volt firkálva lapszéli jegyzetek­kel és kommentárokkal, melyek arról árulkodtak, hogy előző tulajdonosa ismeri a germán mítoszokat, járatos az okkultizmus­ban. A könyv első oldalán egy név állt: Adolf Hitler. Stein a könyvkereskedő segítségével megismerkedett Hitlerre, akivel azután sok-sok órát töltött együtt. Beszélgetéseikből egy dolog világosan kiderült: Hitler megszállottan hitte, hogy teljesítenie kell egy misztikus küldetést, melynek kulcsa a Lándzsa. Hitler azt is elmondta Steinnek, hogyan került érdeklődésének középpontjába az ereklye:

„Lassanként felismertem, hogy valami hatalmas erő van jelen körülötte, ugyanaz a félelmetes erő, melyet életem során azon ritka alkalmakkor tapasztaltam, amikor megértettem, hogy egy nagy küldetést kell beteljesítenem, ablak nyílt előttem a jövőbe, amin keresztül egyetlen villanásnyi időre megpillantottam egy eseményt, melyből minden kétséget kizáróan megtudtam, hogy az ereimben folyó vér egy napon nemzetem népszellemének hordozójává fog válni."

Nem sokkal az Anschluss, Ausztria bekebelezése után a Führer elrendelte a Habsburg koronázási ékszerek, köztük a Lándzsa Németországba szállítását. Október 13-án az ereklyét és a többi kincset erős őrizet mellett a nürnbergi Szent Katalin-templomba vitték, ahol Hitler hadimúzeumot akart létesíteni. Stein szerint attól a pillanattól kezdve, hogy a rég áhított mágikus eszköz a birtokába került, Hitler legyőzhetetlennek érezte magát.

Hitler visszakövette a Lándzsa útjárt az évszázadok során. Megismerte a fegyvert birtokló férfiak életét, dinasztiáit, és azt, hogy hogyan használták fel a fegyver hatalmát. Azt tapasztalta, hogy a Lándzsa csodálatos legendája időről időre beigazolódott, jó vagy rossz célok szolgálatába állítva.

Mauritius, a thébai légió parancsnoka, utolsó leheletéig kezében tartotta a Lándzsát, amikor a római Maximian mártírhalálra ítélte. Mauritius ugyanis nem volt hajlandó Róma pogány isteneit imádni. A thébai légiót Diocletianus parancsára Egyiptomból csalogatták a római seregek Le Valais-i tömeggyűlésére (Kr. u. 285), ahol pogány áldozati ünnepet tartottak, hogy a légióknak a római istenek panteonjába vetett halványuló hitét megerősítsék.

Mauritius, a manicheus keresztény, tiltakozott Maximian fenyegetése ellen, aki megígérte, hogy légióját Krisztus-hitéért megtizedeli. Passzív ellenállása végső gesztusaként katonáinak sorfala előtt letérdelve saját életét ajánlotta fel a tizedelés eltörlése fejében. A feljegyzések szerint ezek voltak az utolsó szavai: „In Christo Morimur."

A thébai légió veteránjait megrendítette az önfeláldozásnak ez a nagyszerű példája, és úgy határoztak, inkább meghalnak vezérükkel, mintsem azokat a római isteneket imádják, akikben már nem hittek. Még a tizedelés fenyegetése sem tudta megingatni őket elhatározásukban. összesen 6666 legionárius = a római hadviselések történetének legfegyelmezettebb csoportja - dobta el fegyverét és térdelt le, lecsupaszított nyakkal várva, hogy lemészárolják.

Maximian borzalmas ítéletet hozott. Az isteneknek hozott áldozatul az egész légiót legyilkoltatta. Az iszonyatos emberáldozat egyedülálló volt az ókor világában.

A thébai légió mártíromsága csak gyorsította a pogány világ hanyatlását, és kikövezte az utat Nagy Konstantin meteorszerű felemelkedéséhez és a Római Birodalom áttéréséhez.

Nagy Konstantin, a világtörténelem egyik legrejtélyesebb figurája, azt állította, hogy a gondviselés vezette útját, amikor a korszakos jelentőségű, a Réma melletti Milvian hídnál vívott csatában Longinus Lándzsáját a kezében tartotta. Ez a csata vezetett oda, hogy a kereszténységet Róma hivatalos vallásává kinevezzék.

A ravasz Konstantin később arra használta fel a Lándzsa erejét, hogy az új vallást saját becsvágya szolgálatába vonja, és Romulus Rómájának harcias hagyományait tovább folytassa. A hatalmat és megvilágosodást hozó talizmánt melléhez szorítva, császári lilába öltözve, a „tizenharmadik apostolként" állt a legelső ökonemikus tanácson összegyűlt egyházatyák előtt. Személyesen nyilatkoztatta ki és kényszerítette az egyházra a Szentháromság dogmáját. Amikor Konstantin öregkorában Konstantinápolyban az új Rómát építette - a bástyát, mely az elkövetkezendő ezer év minden támadását kiállta -, a Lándzsát maga előtt tartva lépdelt, hogy kijelölje az új város határait, azt kiáltotta: „az Ő léptei nyomában járok, kit magam előtt járni látok."

A Lándzsa szerepe nyilvánvaló volt a Római Birodalom fokozatos hanyatlásának évszázadaiban, egyrészt a keletről és észak­ról jövő támadások visszaverésében, másrészt abban, hogy a barbárokat áttérítsék az új hitre és a római jogra.

Hitlerre nagy hatással volt, ahogy a Lándzsa nemzedékről nemzedékre szállt, kézről kézre járt azok között, akik örökösen változó céljaikra akarták felhasználni. Olyan férfiak voltak ők, mint a gótokat megszelídítő (Kr. u. 385) Theodosius, Bátor Alaric, a keresztény hitre tért barbár, aki Róma kifosztása után szerezte meg a Lándzsát (Kr. u. 410), Aetius, az utolsó római, és Theodorik, a termetes vizigót, aki a Lándzsát felemelve hívta össze egész Galliát, hogy a barbár hordákat legyőzze, és visszafordítsa a hun At­tila vad seregét (Kr. u. 452).

Justinianus, az abszolút uralkodó és bigott egyházfi, aki visszahódította a régi Római Birodalom területeit és a híres Codex Jurisszal megajándékozta népét, sorsát teljecéggel a Lándzsára bízta. A Lándzsát magasba emelve rendelte el Athén iskoláinak bezáratását, száműzve birodalmából a görög gondolkodókat. Végzetes lépésével a középkori Európa, a görög gondolat, mitológia és művészet nélkül maradva, a sötétség és az előítélet különös világa lett.

A nyolcadik és kilencedik században a Lándzsa továbbra is a történelmi folyamat tengelye maradt. A frank Martel Károly kezében a titokzatos talizmán valódi fegyverként szolgált, amikor az összegyűjtött arab erők ellen Poitiers-nél csodával határos győzelemre vezette szeregét (Kr. u. 732).

Adolf Hitler, egy eszme zászlóvivője

Adolf Hitler a Lándzsát kapcsolatba hozta Nagy Károly állító­lagos látnoki képességeivel is, amelyek segítségével Spanyolor­szágban megtalálta Szent Jakab sírját, és rejtélyes jövőbe látásával, amely a hit és a szentség glóriáját vonta feje köré. Imádott talizmánját egész életében éjjel és nappal a keze ügyében tartotta, és csak utolsó győzedelmes hadjáratáról hazatérve ejtette ki véletlenül a kezéből. Alattvalói ekkor észrevették, hogy ez a közelgő halálát jelző, tragikus előjel.

Mégis, Adolf Hitler fantáziáját a sváb Hohenstauffenek, köztük a legendás Rőtszakállú Frigyes és unokája, II. Frigyes izgatták leginkább. Ők valóban a németek legnagyobbjai voltak. Rőtszakállú Frigyes (1152-1190) vérében egyesült a viszálykodó welfek és svábok vére. Adolf Hitler csodálta tulajdonságait, melyek nagyszerű uralkodóvá tették, lovagiasságát, bátorságát, határtalan energiáját, csatázó kedvét, kalandvágyát, kezdeményezőkészségét és mindenek felett különös nyersességét, amely egyszerre tette félelmetessé és vonzóvá.

Rőtszakállú Frigyes, aki vissza szerette volna állítani a római Birodalmat, egész Itáliát elfoglalta, és magánál a római pápánál is erősebbnek bizonyult, amikor Rómát legyőzve személyesen vezette a Vatikán elleni támadást, száműzetésbe kényszerítve Krisztus földi helytartóját.

Később, amikor a Lándzsával kezében Velencében letérdelt, hogy az egykor legyőzött pápa lábát megcsókolja, tettével csak időt akart nyerni Itália visszahódításához. Rőtszakállú Szicíliában halt meg, amikor egy patakon átkelve a Lándzsa pontosan a halála pillanatában hullott ki a kezéből.

Hitler szemében azonban még a csodálatos Rőtszakállút is elhomályosította II. Hohenstauffen Frigyes (1212-1250), aki szikrázó üstökösként robbant be az európai történelembe. Ez a karizmatikus, zseniális egyéniség hat nyelven beszélt, és okkult erők­kel is bírt. Kiváló lovag volt és lírai költő, aki arra buzdította mesterdalnokait, hogy a Szent Grálról énekeljenek.

Frigyes pártolta a művészeteket, a csatamezőn bátor és ügyes parancsnoknak bizonyult, rejtélyes és művelt államfő volt. Szicíliában nevelkedet (mely abban az időben a kiterjedt Német Birodalom része volt), és sváb herceg létére szerecsen katonáival arab nyelven érintkezett, hatalmas háremet tartott, tudományos tételt állított fel, hitt az asztrológiában, és alkimista kísérleteket folytatott. A Lándzsa birtoklása mindennél fontosabb volt számára. A fegyver egész életében központi helyet foglalt el - legfőképpen keresztes hadjárata és az olasz államok, valamint a pápai hadsereg ellen folytatott csatái idején.

A fiatal Hitler a Lándzsa történetét tanulmányozva hatalmas felfedezést tett, amely azonban sem a császárokkal, sem hatalmas dinasztiáikkal nem állt összefüggésben. E szerint a teuton lovagok megszületését is a Lándzsa inspirálta. Ezek a keresztény harcosok lovagias, bátor tetteikkel, megszeghetetlen esküjükkel és aszkéta életelveikkel gyerekkori álmainak központi helyét foglalták el. Sőt Hegel filozófiáját tanulmányozva ismét találkozhatott a világtörténelmi hősökkel, akik „azok a hősök, akik a Világszellem akaratát, a Gondviselés tervét teljesítik be... A világtörténelem magasabb alapokra van helyezve ,mint az, amelyen a személyes jellemre és egyéni lelkiismeretre vonatkozó moralitás áll. A jelentéktelen morális követelményeket nem szabad összeütközésbe hozni világtörténeti tettekkel és azok végrehajtásával. A személyes erények litániáját ­ szerénység, alázatosság, filantrópia és a türelem - nem szabad ellenük felhozni."

A hegeli gondolat, mely szerint az ilyen típusú hősöknek joguk van szétzúzni mindent, ami nagyszerű végzetük beteljesítésében akadályozhatja őket, nagyon tetszett a magában erős küldetéstudatot élesztgető Hitlernek.

„Azonnal tudtam, hogy ez életem egyik fontos pillanata ­ mondta Hitler, amikor később a Lándzsával való első találkozását felidézte. - Mégsem sejtettem, miért tesz rám ekkora hatást ez a kereszténynek látszó jelkép. Álltam ott, és percekig nyugodtan bámultam, elfeledkeztem arról is, hogy a kincstárban vagyok. Úgy éreztem, a fegyver valamilyen belső tartalmat hordoz, amit képtelen vagyok megragadni, egy jelentést, amelyet mintha bensőmben ismertem volna, de nem tudtam felhozni a tudatomba. ...Ez nap mint nap erőt adott nekem, és legsötétebb, legmagányosabb óráimban vigasztalást nyújtott.

Úgy tetszett, a Lándzsa a megvilágosodás valamiféle mágikus médiuma, Hiszen az ideák világát hozta oly közeli és élő perspek­tívába, hogy az emberi képzelőerő valóságosabb lett az érzéki világnál. Úgy éreztem, mintha én magam tartottam volna a kezemben a történelem valamelyik régi századában, mintha én birtokoltam volna mint ősi hatalmat hozó talizmánt, s én irányítottam volna a világ sorsát. De mégis, hogyan lehetséges ez? Micsoda őrület támadta meg elmémet, s keltett ilyen zavart a keblemben?"

Krisztus teste

Az emberiség kulturális kincsei közül kétségkívül a Biblia a legvitatottabb alkotás. Támadói, védelmezői és persze hívei gyakran késhegyig menő csatározásokat folytatnak igazuk bebizonyítására. A Biblia alakjai közül pedig Jézus a legérdekesebb. Őt még a kereszténységtől távoli vidékeken is ismerik. A Korán például Issaként emlegeti, s azt írja, öregkorában halt meg. Ez az állítás ugyan nem perdöntő, de elgondolkodtató. Annál is inkább, mert számtalan más írásmű ­ köztük egykorú munkák - állít valami hasonlót. Ezért aztán az sem csoda, hogy a keresztény tanítás alapján képező dogmát, miszerint Krisztus meghalt a bűneinkért, majd testét elhagyva feltámadt, maguk a keresztények vonják kétségbe azáltal, hogy több templomban és kegyhelyen őriznek egy-egy darabkát a Megváltó testéből. A katolikusok persze azt állítják, hogy ezek a relikviák nem ellentétesek a tanítással, hiszen Krisztus ezen apró testrészeitől még halála előtt vált meg, ám a világ több pontján olyan ereklyék vannak Jézus testéből, amelyek a Szentírás szerint nem is létezhetnének.

Jézus sírja

A legtöbb keresztény hívő úgy gondolja, hogy Krisztus igazi sírja a jeruzsálemi Szent Sír-templomban található. Pedig annak idején a Szentírás nem határozta meg konkrétan a sír helyét: „És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba, és elhelyezé azt a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott; és a sír szájára egy nagy követ hengergetvén, elméne." (Máté evangéliuma 27, 59-60}

Valójában a IV. század elején Róma első keresztény császára, Nagy Konstantin (azaz Constantinus) 325-ben a níceai zsinat után megbízta Jeruzsálem érsekét, Makarioszt, hogy keresse meg Krisztus sírját, és építsen fölé templomot. Az érsek erre habozás nélkül leromboltatta Hadrianus 200 éves hatalmas pogány templomát és annak alapjai közt rálelt egy sírra. Ezt a helyi keresztény vezetők egyhangúlag Jézus sírjává nyilvánították, ahová háromszáz évvel korábban Arimátiai József sietve elhelyezte a Megváltó testét, mielőtt a nap szombatra fordult volna. Gyanúsan egyszerűen ment minden, ráadásul ugye kettős sikerrel. Egyrészt leromboltak egy pogány templomot, másrészt megtalálták, amit kerestek. De vajon valóban megtalálták?

Az evangéliumok szerint a rómaiak a Jeruzsálem falaihoz közeli kivégzőhelyen feszítették keresztre Jézust, ahol a város lakói jól láthatták a bűnözőkre kiszabott büntetést. A város északnyugati sarkánál volt egy bánya, ahonnan a Jeruzsálemben használt építőkövek származtak. Régészek szerint ezt a bányát a Kr. e. VII.-VIII. században nyitották, majd használaton kívül helyezték s Jézus idejére már kerteket és gyümölcsösöket telepítettek a helyére. Történészek szerint azonban volt egy olyan területe a bányaként használt hegynek, amelyhez soha nem nyúltak, mert ott a szikla alkalmatlan volt építészeti célokra. Ezt a részt körben kiaknázták, és a ennek köszönhetően a hely koponya formájúvá vált; ebből lett aztán a Golgota (azaz Koponya) hegy, ahol Krisztust megfeszítették. A közelben Jeruzsálem gazdag polgárainak a bánya sziklafalába vésett sírjai kaptak helyet, s nagy valószínűséggel ezek közt lehetett Arimátiai József nyughelye is. Ezt sugallja Máté evangéliuma is: „egy nyilvános kivégzőhelyhez közel, a város falai mögött." Sőt azt is tudjuk, hogy a sír bejáratát, egy nehéz, malomkő formájú szikladarabbal eltorlaszolták.

(Ezzel a jeruzsálemi helyszínnel már eleve baj van. Pilátus a legritkább esetben tartózkodott ebben a városban, sokkal inkább Cezareában, hiszen ott volt a palotája. Heródes, mint a rómaiak által a zsidók élére állított bábkirály, szintén általában Cezareában élt. Jézust miért végezték volna ki Jeruzsálemben, ha ott sem Pilátus, sem Heródes nem tartózkodott?...

De gond van az evangéliumi szövegekkel is. Péter háromszor tagadta meg Jézust. Tettére akkor döbbent rá, amikor megszólalt a kakas. Nos, kakas nem szólalhatott meg Jeruzsálemben, merthogy nem éltek ott baromfik, mivel a baromfi-félék tisztátalan állatoknak számítottak, zsidók tehát nem tartottak ilyen állatokat. Kakas viszont Galileában - Cezareában - minden gond nélkül előfordulhatott. Az ásatásokat át kellene tenni Cezareába tehát, ahol szintén megtalálták a "kövezett udvart". - Aranyi)

Az ásatások során találtak is ilyen sírokat, méghozzá Jézus idejéből. Valószínűleg arisztokrata családok nyughelyei voltak, akik több nemzedéküket temették beléjük s hatalmas, kerek kövekkel zárták le a bejáratokat. Ezeknek az úgynevezett gördülő köveknek a mozgatásához meglehetősen nagy erőre volt szükség, ezt jól tudjuk az evangéliumokból is.

Temetés előtt a holttestet megfürdették és bebalzsamozták a korabeli zsidó szokásokhoz híven. Ezután halotti lepelbe burkolták, és a sírkamra oldalában található sziklapadra fektették. Éppen a mosdatás és balzsamozás elvégzésére tértek vissza az asszonyok Jézus testéhez a szombat (vagyis a Sabbath) elmúltával, amikor a bejáratot takaró sziklát elmozdítva találták, a megváltó teste pedig eltűnt.

A helybeli keresztények évekig jártak az üres sírhoz imádkozni; egészen addig, amíg Hadrianus a II. század közepén le nem romboltatta a várost, hogy romjain felépítse Aelia Capitolinát... 135-ben Aphroditének, a szerelem istennőjének emeltetett templomegyüttest - a keresztény hagyomány szerint éppen Krisztus sírjának helyén. Sőt, a Golgotán, az egykori kivégzőhelyen egyes feljegyzések szerint szobrot állíttatott az istennőnek. A későbbi keresztény szemlélet szerint Hadrianus azért építtette a templomot a szent sír fölé, hogy megakadályozza Krisztus követőit legszentebb helyeik látogatásában. Az bizonyos, hogy új városában mind a keresztényeket, mind a zsidókat meggátolta vallásuk gyakorlásában. Mindezek ellenére bizonyos keresztény jelenlét túlélte a római uralmat Jeruzsálemben.

Mire Nagy Konstantin elrendelte Krisztus sírjának felkutatását, a város mérete és falainak kiterjedése jelentősen megváltozott. Számos kutató kételkedik abban, hogy az üldöztetéseket túlélő kicsiny keresztény közösség évszázadokon keresztül pontosan emlékezett volna a szent sir helyére. Már csak azért is, mert Aph­rodité templom-együttese körülbelül egy mai lakótelep területét foglalta el, és ezen belül a teljesen átrendezett tájban lehetetlen egyetlen elbontott sírkamra helyét megjegyezni. Ráadásul Makariosz érseknek eszébe sem jutott, hogy a sírt az új városon kívül keresse, hanem rögvest a hatalmas római templomot romboltatta le a település szívében. Egyes kutatók szerint az érsek tudta, hogy Jézus idejében ez a terület még a város falain kívülre esett, ezért nem is keresgélt másutt.

Kilátás egy Krisztus korabeli sírból

Magáról a sír felfedezéséről csupán egyetlen feljegyzés tudósit; jellemzően Konstantin életrajza, melyet Szent Ózséb, Caesarea püspöke írt. Szerinte még az ásatást végzők is csodálkoztak azon, hogy milyen gyorsan találták meg a sírt, amelyet ráadásul semmi sem jelölt vagy különböztetett meg más kamrák maradványaitól. Honnan tudta hát Makariosz, hogy Krisztus sírját találták meg? Nos, erről nem beszélnek az emlékiratok, így a legfontosabb válasz alighanem örökre homályban marad.

Mindenesetre Jeruzsálemben gyorsan felépítették a Vértanúság-templomot, amely a mai Szent Sír templom elődje volt. Maga az állítólagos sír az épület mögött, egy ligetben állt, majd körülkerítették egy kis bárnak nevezett szentéllyel. Napjaink temploma már e szentély köré épült. A templomot lehet ugyan látogatni, a szentélybe viszont tilos belépni, így azt sem tudhatjuk, van-e abban valami. Ez azért is kérdéses, mert az idők folyamán a templom többször megsemmisült tűzvész, földrengés vagy emberi pusztítás következtében. Utoljára 1808-ban építet­ték újjá, de 1927-ben a földmozgások ismét megrongálták. Ahhoz, hogy ismét teljes pompájában ragyogjon, le kellene bontani és újra felépíteni, az egyházatyák azonban hallani sem akarnak arról, hogy munkásokat eresszenek Krisztus állítólagos sírjának közelébe.

Krisztusi relikviák

.Az újszövetségi régészettel foglalkozó irodalom olvasása közben furcsa érzésünk támad. A könyv- és folyóiratlapok tucatjain és százain írják le, hogyan szervezték meg az ásatásokat, milyen az illető helyek és tárgyak külseje, milyen az adott tárgy történelmi és bibliai háttere, viszont amikor befejezésként az egész munka gyakorlati eredményére kerül sor, Felhadarnak néhány értelmetlen és szégyenkező mondatot - a ,problémát még nem oldották meg, de megvan a remény arra, ahogy a jövőben megoldják stb. Teljes bizonyossággal és határozottsággal elmondhatjuk, hogy egyetlenegy, a szó szoros értelmében vetten egyetlenegy újszövetségi történetnek sem találták eddig valamennyire is megbízható régészeti bizonyítékát. Teljes mértékben vonatkozik ez többek között, Jézus Krisztus személyére és életrajzára.

A helyek közül, amelyeket a hagyomány az egyes újszövetségi események színterének tekint, egyetlenegy sem azonosítható valamely mai hellyel, még a legminimálisabb bizonyossággal sem. Vegyük például a betlehemi barlangot, ahol Jézus állítólag született. Arról a barlangról, amelynek ma ezt a nagy megtiszteltetést tulajdonítják, Szent Hieronymus (Jeromos), aki a IV. században járt ott, azt írta, hogy az a pogány kultuszban régóta szerepet játszott mint Adonisz rituális elsiratásának helye. Ez azt jelenti, hogy az illető helyet már a kereszténység keletkezése előtt szentnek tekintették, és így semmi különös sincs abban, hogy egy idő után más minőségében kezdték tisztelni - Jézus születése helyeként. Egyébként egyes apokrif evangéliumokban Jézus születési helyeként pedig nem Betlehem, hanem a Makpela-barlang szerepel, ahol az ősanya, Sára van eltemetve. Az isteni kisded állítólag akkor született ott, amikor szülei Betlehemből visszatérőben voltak Názáretbe. (Nem is lehet azonosítani, Jézus születési helyeként semelyik barlangot sem, annál az egyszerű oknál gofva, hogy nem barlangban született... - Aranyi)

Lényegében így van ez az Újszövetség minden földrajzi és topográfiai elnevezésével. Semmiképp sem tudjuk megállapítani, hol volt Emmaus város, amelynek környékén Jézus feltámadása után a Biblia szerint megjelent tanítványainak. Nem tudjuk, hogy hol volt a Táborhegy, (Ez nem így van, tudjuk hol volt. Názáret közelében. - Aranyi) Jézus színeváltozásának a helye. A régészek még magában a Golgotában is kételkednek, ahol Jézus állítólag kínhalált szenvedett. A „golgota" szó „koponyát" jelent, és a „kalvaria" szóval fordították latinra a „calva" - koponya - szó után. Így hát koponya alakú dombot kell keresni. Az, amit ma a Golgotának számítanak, egyáltalán nem hasonlít koponyához. Lehetséges, hogy az elmúlt kétezer esztendő alatt megváltozott a domb alakja? Nos, 1867-ben a Damaszkuszi kaputól nem messze egy kriptát fedeztek fel egy olyan hely közelében, amelyről több-kevesebb képzelőerővel azt mondhatják, hogy egy koponyához hasonlít. 1882-ben az akkor Jeruzsálemben tartózkodó Gordon tábornok egy öreg hadfira jellemző határozottsággal kijelentette, hogy ezt a helyet kell a Golgotának tekinteni. Ettől kezdve ezt a helyet Gordon Golgotának nevezték. Egy és más körülmények ellene szólnak annak is, hogy a mai Golgotát tekinthessük az igazinak. Az Újszövetség szerint a Golgota a városon kívül, a falakon kívül feküdt. 1925-1927-ben feltárták a jeruzsáIemi városfal maradványait, ezek azonban jóval kijjebb húzódtak, mint azt korábban feltételezték. Az ásatás és a kutatás 1940-ig folytatódott, és az eredményük rendkívül vigasztalan a hagyományos verzió hívei számára. Ha a városfal vonalán belül van, akkor a Golgota korántsem lehet az igazi Golgota... (Az is lehetséges, Jézust, nem Jeruzsálemben végezték ki - Aranyi)

Ám a Gordon Golgota ugyancsak nem felel meg a történelmi hitelesség követelményeinek. Gondos vizsgálattal megállapították, hogy a Gordon által feltárt sír a bizánci (V-VI. század) korszakból származik. Egyesek olyan megoldást javasoltak, hogy válasszák el egymástól a Golgota és a sírbolt ügyét. E változat esetén, igaz, további nehézséget kellene megoldani ­ meg kellene magyarázni, miért nem tudósit az evangélium arról, hogy Krisztus testét eltemetés végett más helyre szállították, ezzel azonban valahogy még megbirkózhatnának. Az egyház emberei mást tekintenek fontosnak: ha változtatnának a dolgon, és azt kezdenék magyarázni a hívőknek, hogy az eddig tisztelt Golgota nem volt az igazi, és ezért most egy másik helyet kell tisztelni, ezzel túlságosan nagy kockázatot vállalnának - azt, hogy elvesztik erkölcsi hitelüket. Hiszen ebben az esetben a hívő tömegek abban is kételkedni kezdenének, amit a papok más szent helyekről mondtak nekik, hiszen ha évezredeken át tévedtek a Golgotát illetően, hol a garancia arra, hogy a betlehemi barlangot és Názáretet illetően nem tévednek-e? Ezért minden marad a régiben, és azt kell hinni, hogy itt, és nem másutt feszítették keresztre és temették el Jézus Krisztust.

Schwegler ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Itt kezdődik annak a hívőnek a tragédiája, aki legelőször azt szeretné tudni, hol van a Földnek az a helye, ahol a Megváltója élt és szenvedett. Ám halálának színhelyét, ha régészeti fogalmakban gondolkodnunk a legmélyebb homály rejti." -  Természetesen együtt érezhetünk ezzel a hívővel azon okból, hogy a bibliai régész említette iménti vallási szükségletét nem tudja kielégíteni. Ez azonban nem változtat a helyzeten - bár a legnagyobb intenzitással folyik a régészeti kutatás, mégis nincs olyan ember, aki valami határozottat tudna mondani Jézus Krisztus halálának és eltemetésének helyéről.

Az „Ecce Homo" (Íme az Ember) árkád minden bibliai régészeti könyvben megtalálható, képét közlik a vallásos folyóiratok, és levelezőlapokon is óriási példányszámban terjesztik a zarándo­kok között. Jól tudjuk azonban, hogy mind a diadalívet, mind a környező épületeket Kr. u. 117-től 138-ig uralkodó Hadrianus császár építtette, és hogy ilyen módon Krisztushoz a legcseké­lyebb köze sem lehetett. Pedig milyen csábító bemutatni a zarán­dokoknak azt a helyet, ahol Krisztus Pilátus előtt állt, azt a dia­dalívet, amely alatt mindez történt. És ráadásul üzletnek sem rossz...

A mai szent Sír-templom hosszmetszete. A legmagasabb rész közepén látható a kis ház, az ún. edikula, amely magát a sírt rejti

L. H. Vincent francia katolikus szerzetes régész azt a célt tűzte maga elé, hogy felderíti, hol történt Jézus kihallgatása. János evangéliumában az áll, hogy Jézust a „törvényházba" vitték, s Pilátus „üle a törvénytevő székbe, azon a helyen, amelyet Kőpadolatnak (lithostrotonnak) hivlak, zsidóul pedig Gabatbának". Ez görögül „kő útburkolatot" jelent. Meg kellett tehát keresni a törvényházat és a hozzá tartozó nagy udvart.

Jeruzsálemben abban az időben semmiféle praetorium, törvényház nem volt. Pilátus júdeai helytartó rezidenciája pedig egyáltalában nem Jeruzsálemben, hanem Caesareában, a Földközi-tenger partján volt. Az evangéliumoknak ama állítása, hogy Jézus elítéltetése idején Pilátus Jeruzsálemben ténykedett volna, éppen ezért eléggé különösen hangzik. Azzal próbálják megmagyarázni ezt, hogy Pilátus valami miatt szükségesnek tartotta, hogy a zsidók pászka ünnepének idejére Jeruzsálembe utazzék. Tegyük fel, hogy ez megtörténhetett, és most térjünk át arra a kérdésre, hol lakhatott Pilátus jeruzsálemi tartózkodása alatt. Két eset lehetséges: Heródes Antipas palotájában vagy abban a várban, amelyet még I. Heródes király építtetett, és Marcus Antonius tiszteletére Antonius-várnak nevezett el. A bibliai régészek között elkeseredett vita indult: hol kell keresni Jézus elítéltetése nevezetes evangéliumi jeleneteinek a nyomait - Heródes palotájában vagy az Antonius várban? Vincent is azok közé tartozott, akik szerették volna tisztázni ezt a kérdést.

Ebben a kis házban van elrejtve Krisztus sírja

Az ásatások nem voltak eredménytelenek. Azon a helyen, ahol a Kr. u. I. században az Antonius-vár állhatott, pontosabban ott, ahol annak udvara lehetett, nagy kőburkolat maradványait tárták fel. A polgári, de különösen az egyházi lapok diadallal harsonázták: megtalálták azt a lithostrotont, azt a kőpadozatot, ahol Jézus Krisztus kihallgatása lejátszódott. Ez az üdvrivalgás azonban eléggé mesterkéltnek tűnt.

Abból, hogy Jeruzsálem egyik utcájában vagy udvarában egy, az ókorban létező és az evangéliumban megemlített kőpadozatot fedeztek fel, csak arra következtethetünk, hogy az evangélista tudott annak létezéséről, és semmi különös sincs abban, hogy a legendás eseményről úgy képzelte, hogy az éppen ezen a környéken, a város központjának ezen, a legkiemelkedőbb, legnevezetesebb helyén játszódott le. Am az eseményekkel összefüggő tanúbizonyságot semmi mást nem találtak. Annak a következtetésnek a levonásához, hogy az evangéliumokban leírt események valóban megtörténtek, mégpedig a szóban forgó helyen, egymagában a kőpadozat felfedezése túlságosan is kevésnek tekinthető.

Egy cseppet sem jártak nagyobb sikerrel azok, akik fáradhatatlanul keresték a többi evangéliumi elbeszélés valamilyen bizonyítékát vagy illusztrálását. Íme, néhány példa.

János evangéliumának 5. részében azt olvashatjuk, hogyan gyógyított meg Jézus a Bethesda nevű tó mellett egy súlyos beteget. Az evangélium azt mondja a tóról, hogy annak „öt tornácza van". Sok találgatás folyt akörül, hogy a Jeruzsálem környéki természetes tavak közül melyik azonosítható a Bethesdával. Végül találtak egy tavat, amelynek környékén eléggé régi boltozatok romjai voltak láthatók, és nem volt kizártnak tekinthető, hogy éppen öt volt valamikor belőlük. Ha az árkádokat azonosítjuk a "tornácokkal", ami már egymagában is nyilvánvalóan erőltetett dolog, akkor feltételezhetjük, hogy amikor az evangélista a Bethesda tóról beszélt, erre a tóra gondolt, bár erre nincs határozott bizonyíték. Ám a maximum, amit ez esetben az evangélium történeti valóságának bizonyítására felhasználhatnak mindössze az, hogy az evangélista tudott annak a jeruzsálemi fürdőnek a létezéséről, amelynek öt tornáca, illetve folyosója volt. Azt azonban, hogy egy Jézus nevű embernek volt-e valami köze ehhez a tóhoz, és ilyen nevű ember egyáltalán létezett-e, azt semmiképpen sem tisztázza a víztároló megtalálása.

Jézus Krisztusnak az evangéliumokban leírt tevékenységében fontos helyet foglal el Kapernaum városa. A Gertezáret-tó északi partján, ahol Jézus idejében e város állhatott, Kohl és Watzinger német régészek a század elején ásatásokat végeztek a célból, hogy feltárják e vidéken Jézus tevékenységének nyomait. Megtalálták egy épület maradványait, amely valaha zsinagóga lehetett. Vajon azt a zsinagógát találták-e meg, amelyet a kereszténység alapítója felkeresett? Gaudenzío Orfali franciskánus szerzetes 1922-ben gondosan tanulmányozta ezt a kérdést, és egy művet írt, amelyben határozottan állítja, hogy a zsinagóga romjai a Kr. u. I. századból származnak. Ha ez így van, akkor az épület Jézus idejében már létezhetett, jóllehet teljesen újnak kellett lennie. A régészek véleményei azonban megoszlanak a kapernaumi zsinagóga korának kérdésében, többségük szerint a romok nem származhatnak a Kr. u. II. századnál korábbi időből. Ha ez így van, akkor ez nem az a zsinagóga, amelyben Jézus igét hirdetett. De íme, segítségül kínálkozik egy újabb hipotézis, amelynek - igaz - eddig semmiféle meglapozása sincs: a megtalált romok annak a zsinagógának a romjai, amelyet egy régebbi zsinagóga romjai fölé építettek, s az volt az, ahol Krisztus tanított. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Kapernaumban talált romok alapján semmiképpen sem dönthető el az a kérdés, hogy Krisztus ottani igehirdetése történelmi valóság-e. (Újabb példa arra, hogy Jézust zsinagógákba akarják kényszeríteni. Képesek odáig elmenni, hogy Jézus létezését tagadják, csak azért, mert nem találtak zsinagógát... Az fel sem merül az elméleteket gyártók többségében, hogy Jézus esetleg nem is zsinagógákban tanított, hanem hegyeken, tópartokon, stb. Ebben az esetben természetesen Jézus zsidó voltát is el kellene vetni. Az pedig messzire vezetne. Egészen az igazságig. - Aranyi.)

Mint ismeretes, Jézus evangéliumi élettörténetében különleges szerepe van Názáret galileai városnak. Jézus szülei Názáretből származtak, s az, hogy az istenember nem szűkebb hazájában, hanem Betlehemben született, csupán a véletlen műve, ugyanis a szüleinek a „beírattatás" miatt Betlehembe kellett menniük. (Emlékezzünk vissza! Jézus születi tehát Názáretben, Galileában, az "idegenek" földjén születtek, azaz nem voltak zsidók. Názáret mellett található az eredeti Betlehem. Tehát Jézus is galileai volt, ahogy a születi. Azonban ez a tény nem felelt meg a jézusi tanítást az ószövetségi szentíráshoz erőszakkal kényszerítő törekvéseknek, a saul-páli törekvéseknek, tehát a kineveztek egy falut Jeruzsálem mellett "Betlehemnek", melynek hasonló volt a neve, oda "születtették" Jézust, és kitalálták a történetet a népszámlálásról, mint okot Szűz Mária és Szent József "elvándoroltatására." A gond ugye az, ha Jézus Galileában született, názáreti szülőktől, tehát "idegen" azaz nem zsidó szülőktől, akkor vajon miért kellett volna népszámlálás ürügyén egy egészen más nép által uralt területre elvándoroltni!? - Aranyi)

 Az evangéliumok Jézust nem egy ízben „názoreusnal~' (názáreti) nevezik, s ez a jelző Názáret város nevéből származik. A „názoreus" szónak ez az értelmezése önmagában is mesterkélt, és helytelen, mert tulajdonképpen az evangélium ebben a jelzőben valójában azt az ószövetségi hagyományt követi mely szerint názoreusnak nevezték az isten előtt különösen kedves embert, a „necer" - „ág" szó után. Ami pedig Názáret városának, Jézus hazájának a kérdését illeti, azzal szintén koránt sincs minden rendben.

A bibliakritika már régen felhívta a figyelmet arra, hogy a Názáret elnevezés először csak az Újszövetségben fordul elő. Józsué könyvében, amely felsorolja az izraeliták által meghódított palesztinai városokat, Názáret nem szerepel. A Kr. u. I. század második felében élt Josephus Flavius műveiben 45 galileai várost sorol fel, s ezek között szintén nem fordul elő Názáret. Sőt a Kr. u. III-V. századból származó Talmud sem említi Názáretet. Azt hihetnénk, hogy abban az időben, amikor az Újszövetség szerint Jézus élt, ilyen nevű város vagy egyáltalán nem létezett, vagy pedig olyan jelentéktelen település volt, amelyet senki sem tartotta szükségesnek megemlíteni. A régészeti ásatások nem döntik meg ezt a feltételezést. Bárhogy igyekeztek is a bibliai régészek az újszö­vetségi Názáret nyomait felfedezni, mindössze néhány cseréptárgyat sikerült találniuk, amelyek megközelítőleg ebből a korból származnak. Az evangéliumoknak azt az állítását, hogy Názáret, Jézus Krisztus hazája létezett, egyelőre semmi sem bizonyítja. (Ismét helytelen következtetés. Ugyanis, érdekes módon, fel sem merül a bibliakritikusok fejében az, hogy esetleg Názáret nem tartozott a "zsidók által meghódított galileai városok...." közé. De ha felmerült volna bennük, ismét csak azt a következtetést kellett volna levonni, hogy bizony, Jézus nem zsidó településről és nem zsidó területről, pláne nem zsidó szülőktől származik. Sőt, meg kellett volna említeni a pártus-hun birodalmat, azon belül pedig az Adiabene-királyságot. A tisztelt biblia-kritikusok ennyire már nem mertek "kritikusok" lenni.... - Aranyi)

A Jézus kasmíri sírja fölé emelt kápolna

Szent ereklyék

A pravoszláv és katolikus papság rengeteg különféle erőt tulajdonít az újszövetségi főszereplők, különösen Keresztelő János, Szűz Mária és mások valódi relikviáinak.

Collin de Plancy francia történész még 1821-1822-ben „A relikviák kritikai szótára" címmel háromkötetes munkát adott ki, amelyben az újszövetségi szereplők relikviáira vonatkozó minden hozzáférhető adatot összegyűjtött. Az eredmény elképesztő volt. Kiderült, hogy igen sok relikvia van, jóval több, mint amennyire a bennük való hit fenntartására szükség lenne.

Keresztelő János különösen szerencsés helyzetben van. Kiderült, hogy majdnem minden tárgy megvan, amely összefügg életének legfontosabb epizódjaival. Kell az a kard, amellyel Krisztus előfutárát lefejezték? Parancsoljanak, megvan, az avignoni (Franciaország) székesegyházban őrzik. Azt a szőnyeget, amelyet a kivégzéskor János feje alá tettek, az aacheni székesegyházban mutogatják. Az a kő viszont, amelyre a szőnyeget terítették, a velencei Szent Márk templomban van. Megvan az a tál is, amelyen a táncoló Salomé elé vitték a vértanú fejét - a genovai Szent Lőrinc templom tulajdonában. És megvannak János sarui, szőr­csuhája, a barlang, amelyben elrejtőzött, a kő, amelyen aludt, és amelyen megmaradt testének lenyomata. Sőt mi több, Keresztelő János testéből is számos ereklye maradt fenn.

Az óegyház egyes szerzőinek tanúsága szerint Julianus római császár a Kr. u. IV. században elrendelte, hogy ássák fel János sírját, földi maradványait keverjék el különféle állati csontokkal, és égessék el. Ez a történet tág lehetőségeket nyitott meg az egyház számára Keresztelő János hamvainak a mutogatására. És valóban, e hamuból nem kis mennyiséget - jóval többet, mint amennyi egy ember teteméből származhatnék - őriznek Róma, Genova és számos francia város - Vienne, Ardres, Douai, Puy-en-Velai, vagy ahogy ma nevezik, Puits-la-Vallée és mások templomaiban. És jóllehet ilyen nagy tömegű hamu esetén mindenesetre azt kellene feltételeznünk, hogy Keresztelő János egész tetemét tartalmazza, mégis kiderül, hogy testének különböző részei érintetlenül megmaradtak.

Érthető, hogy a legérdekesebb az Előfutár feje, amelyet Heródes gálánsan felajánlott mostohalányának, Saloménak. A fejet, természetesen megtalálták: a IV. század elején fedezték fel Ems városában. Utána különösen csodás események történtek. 452-ben Keresztelő Jánosnak újabb fejét találták meg, majd 857-ben találtak még egyet, később pedig sorozatosan következtek az újabb felfedezések. Egy Marolles nevű apátnak tulajdonítják azt a megjegyzést, amelyet azután tett, hogy Konstantinápolyban Keresztelő János feje elé járulhatott: „Istennek hála - ez már a hatodik feje Jánosnak, amelyet szerencsém volt megcsókolni"'. Összesen tizenkét Keresztelő János-fej ismeretes. Vannak olyan adatok, hogy a tizenharmadikat valamikor Moszkvában őrizték, de ennek később nyoma veszett.

Mivel azonban Jánosnak nemcsak feje volt, többi testrészei is szép számmal megtalálhatók katolikus és pravoszláv templo­mokban, kolostorokban. E szent testének sok apró ereklyéjét őrizték a forradalom előtt az Uszpenszkij-, Arhangelszkij- és Blagovescsenszkij-székesegyházban. János lapockacsontját négy példányban őrzik a Párizs környéki Saint-Denis-ben, Longpont-ban és más helyeken. Lábszárcsontjait Abbeville-ban, Velencében, Toledóban és Nemours-ban őrzik. Különösen sok keze maradt fenn Keresztelő Jánosnak. Az egyik, amely sokat vándorolt, a XVIII. század végén Pál orosz cár tulajdonában volt. A második Bolognában, a harmadik Soissons-ban, a negyedik Rómában, az ötödik Perpignanban van, s összesen kilenc van belőlük 45 ujjal. Ezenkívül Keresztelő Jánosnak, hogy úgy mondjuk önálló életet élő ujjai is vannak: egy van Besanconban, egy másik Toulouse-ban - összesen tizenhárom önálló ujjat tartanak nyilván. C. de Plancy, aki ezeket az adatokat közli, természetesen nem sorolhatott fel minden ereklyét - néhány kéz, láb, ujj stb. elkerülhette a figyelmét.

Furcsa lenne, ha isten szolgái semmiféle ereklyével, testének egyetlen porcikájával sem rendelkeznének magától Jézus Krisz­tustól. És valóban, vannak ilyenek, több mint amennyi elegendő lenne.

Az isteni gyermeknek megszületése után csak úgy elvágták a köldökzsinórját,, mint ahogyan azt a közönséges újszülöttel is meg kell tenni. Es mi a csodálatos abban, hogy ez az értékes részecske fennmaradt? Ismeretes, hogy az egész középkor alatt Clermont-ban őrizték ezt az ereklyét. De ugyanilyen ereklye birtokában volt a Chálons-sur-Marne-i székesegyház is. Jóval több példány maradt fenn a Megváltó fitymájából, amelyet a körülmetélés alkalmával a születése utáni nyolcadik napon vágtak le. Kálvin János ennek az egyedülálló szent relikviának már három példányáról tudott. Thiers apát 1699-ben még két további példányról tudósít. Utána egymást követték az újabb felfedezések. Jézus Krisztusnak legalább másfél tucat fitymáját tartják nyilván összesen. A Megváltó szakállából, hajából és körméből is rengeteg van. A keresztfán hullatott verejtékét is összegyűjtötte valaki. Nagy mennyiség van azokból a könnyekből is, amelyeket Krisztus a Getsemáné kertben ejtett, amikor azt imádkozta, hogy „távoztasd el tőlem a pohárt". Csak azt nem tudjuk, hogy ki és hogyan gyűjtötte össze. Nincsenek ilyen nehézségek Krisztus keresztjével, a szegekkel, amelyekkel kezét és lábát átszögezték, és a dárdával, „amely megdöfé az ő oldalát": ha már a könnyeket és a verítéket össze lehetett gyűjteni, ugyan milyen nehézség van a dárda vagy a szögek megőrzésében? De annyi a szög, hogy elegendő lenne egy közepes nagyságú ház felépítéséhez, a dárdákkal pedig egy egész szakasz katonát fel lehetne fegyverezni...

Valószínűleg akadnak olyan olvasók, akik úgy vélik, hogy mindezek az ostobaságok a távoli múltra vonatkoznak, és hogy ma már maga a papság is elhatárolja magát tőlük. Természetesen, amikor a kérdés lényegi tárgyalására kerül sor, az egyház bármely szolgája kénytelen sokat megtagadni közülük. De sem a pravoszláv, sem pedig a katolikus egyház sohasem jelentette ki nyilvánosan, hogy az ereklyék tiszteletét helytelennek tekinti. Sőt, ellenkezőleg, e kultusz kiaknázása még ma is változatlanul folyik, és nem kevés hasznot hajt az egyháznak és a papságnak.

A katolikus vallás propagandájában mind a mai napig nagy szerepet játszik Jézus Krisztus úgynevezett köntöse. Az evangélium kimondja, hogy a légionáriusok „Minek utána pedig megfeszíték őt, elosztók az ő ruháit, sorsot vetvén: hogy beteljék a próféta mondása: Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének." A középkorban legalább két tucat katolikus templom állította, hogy birtokában van Jézus Krisztus eredeti ruhája. A köztük folyó éles konkurencia-harcban a trieri székesegyház győzött: az ő köntöse aratta a legnagyobb sikert a zarándokok és búcsújárók körében. A trieri érsek 1844-ben bevezette azt a szokást, hogy ezt az ereklyét időnként közszemlére tetette ki. Az ereklye tiszteletére minden alkalommal százezrek sereglenek össze, s ez tetemes jövedelmet hoz mind a városnak, mind az egyháznak. Ismeretes például, hogy 1900-ban a köntös előtt kétmillió ember rótta le tiszteletét, nem érdektelen, ha közöljük, hogy a városnak akkor mindössze körülbelül 50 000 la­kosa volt.

A köntöst 1959-ben is kiállították július 19-től szeptember 20-ig. Két hónapon át naponta átlagosan 30-40 000 ember hajtott térdet előtte. A kiállítás népszerűsítésére a modern reklám min­den eszközét igénybe vették. A székesegyház terén nagy teljesítményű hangszórók különböző formában szüntelenül azt harsogták az emberek fülébe: „Most látni fogják Krisztus igazi köntö­sét..."

Valójában a zarándokoknak nem a köntöst, hanem annak csak a selyemhuzatát mutogatják. A trieri érsek által a köntös valódisá­gának megállapítására kiküldött szakértő bizottság még 1896­ban a következő megállapítást tette: „A zarándokoknak mutogatott, madarakat ábrázoló selyemruha csupán a köntös védőhuzata. Maga a köntös olyan valami, amit penész borít, csupa lyuk, anyaga mibenvoltának meghatározása ma lehetetlen, még csak az sem állapítható meg, hogy vannak-e a holmiban varrások. Feltehetően lenből vagy pamutvászonból készült, és semmiféle dísz sem volt rajta". Azt, hogy a Jézus Krisztus ruhájának mondott avítt régiséget honnan vették, természetesen ma már nem tudjuk megállapítani. Ám arra, hogy elhiggyék, valóban Krisztus igazi köntöse, semmilyen alap sincs.

Az ember fia

Jézusban minden kor, minden emberének legnemesebb vágyai váltak valóra - mondta egyszer egy híres teológus, s ezzel lovat adott azok alá, akik szerint Isten fia sosem létezett, pusztán kitalálták. Illetékesek persze rögtön megmagyarázták, hogyan is kell értelmezni a fenti szavakat, s idézték a 451-es kalcedonai zsinatot: „Krisztus egyszerre tökéletes isten, és tökéletes ember. Olyan ember, aki lélegzik, vérzik, kételkedik és - mint a Biblia is mondja - ki volt téve minden kísértésnek, mégis bűntelen tudott maradni." Nos, ez a zsinat már meglehetősen régen ült össze, de azért ne higgyük, hogy a ma emberét nem foglalkoztatja Krisztus alakja. 1988-ban például a velencei filmfesztiválon jókora botrányt kavart Martin Scorsese rendező filmje, a Krisztus utolsó megkísértése. A mű Nikosz Kazantzakisz - ő írta egyébként a Zorba, a görög című regényt is - hasonló botrányt kavart regényéből készült. A történet szerint Jézus a kereszten elképzeli, mi lenne, ha nem vállalná meghatározott sorsát, a kereszthalált, hanem megnősül­ne, s mint sok gyermek boldog apja, békességben élne feleségével, Mária Magdolnával. Vagyis emberi, sőt hétköznapi sorsa volna.

Ez a történet nem új, évszázadok óta mesélik már.

De haladjunk sorjában, s tekintsük át Jézus, az ember történetét.

Már származása is bizonytalan. Az elmúlt évszázadok folyamán számtalan tanulmány bizonyította be, hogy Jézus, Mózes­hez hasonlóan nem a zsidó nép szülötte volt. Ha elvetjük a Biblia szó szerinti értelmezését és a Megváltó isteni eredetét, akkor valóban létező személyként kell elfogadnunk Jézust, és el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon honnan jöhetett, honnan származhatott ez a különös ember?

Az egyik legelvetemültebb elmélet szerint egy moabita vagy elamita asszony gyermeke lehetett, akit egy gall provinciából származó római katona erőszakolt meg. Egy másik nézet szerint Jézus úgy nevezett phartus Kharax-Grapte hercegi származású. Ez a bizonyos phartus birodalom pedig nem más, mint az ősi hun birodalom déli része, amely a Távol-Keleten és Közép-Ázsiában terült el. Valahonnan innen indult el a Megváltó születésekor három mágus-pap, akiket ma már csak három királyokként emlege­tünk. Pedig nem királyok voltak ők, még csak nem is vallási vezetők, hanem hatalmas tudással rendelkező beavatottak, a világegyetem titkainak ismerői.

Boldizsár (Baltazár) - a mai Baltisztán vagy Baluchistán területéről jött, amely Pakisztán és India határán terült el és ugyancsak a hunok rokonai lakták.

Gáspár (Kaspar) - mint neve, Kasp-ár (Kasp ragyogása) is mutatja, a Kaspi-tenger vidékéről érkezett, azaz a hun birodalom legdélibb csücskéből.

Menyhért (Melchiár) - pedig Mezopotámia Babilon környéki részén élt, a zigguratok és csillagvizsgálók földjén. Ő ugyan nem állt rokonságban a hunokkal, ám a beavatást és a tudást ifjúkorában a hun mágusoktól és táltosoktól kapta.

A háromkirályok valamint országaik nevei az évezredek folyamán állandóan változtak és beépültek a modern nyelvbe, ezért rendkívül nehéz feladat kibogozni az összefüggéseket. Azt például kevesen tudják, hogy a hunok és a szkíták gyakorlatilag ugyanaz a nép. A görög történetírók, köztük Herodotosz is azt állították, hogy a szkíták a világ legelső népe, náluk öregebb nincs. Ezért hívták őket többek között hunoknak (Hun=un, uno, una, one, ein, egy, első), míg a szkíta elnevezés a görög sagitta - íj szóból származik, hiszen a hunok voltak az akkori világ legjobb lovasai, akik vágta közben hátrafelé fordulva nyilaztak, csakúgy mint 600-800 évvel később Árpád népe. Hiszen ők voltak az időközben szétbomlott hun-szkíta birodalom leszármazottai, akiket akkor és azóta is úgy emleget a világ, hogy ungor, hongor, hungar, stb.

Vagyis világszerte úgy ismernek minket magyarokat, mint hunokat. A hunokat pedig a szkítákkal azonosítják, és ha elfogadjuk Jézus phartus-hun eredetét, amelyet több világhírű tudós bizonyított, akkor némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy Jézus magyar volt.

Persze Jézust hasonló okfejtések nyomán nemcsak mi magyarok követelhetjük magunknak. Indiában például régészeti ásatásokkal bizonyítják Jézus „kereszt utáni' életének mozzanatait. Egy német protestáns valláskutató, bizonyos Holaer Kersten például könyvet is írt Jézus Indiában élt a keresztrefeszítés előtt és után címmel. Ebben azt állítja, hogy Jézus Srinagarban, Kasmír fővárosában van eltemetve. Es ez nem egy tudós fantazmagóriája, hiszen a világ számos kutatója vélekedik hasonlóan.

Jézus Krisztus második élete

Lukács evangéliumában tizenkét éves koráig követi nyomon Jézus életét. Ezután már csak a felnőtt férfiról olvashatunk. De vajon hol volt, és mit csinált Jézus a közbeeső idő alatt?

Aki már gyermekkorban kitűnik intellektusával és küldetéstudatával, annak személyisége és kisugárzása nem szűnik meg. A kutatók szerint Jézus a három napkeleti bölcs „hívása" nyomán Indiába kerül, ahol megkapja mindazt a tudást, amellyel az a kultúra rendelkezett. Feltételezhető, hogy Jézus és Buddha gondolatai egy tőről fakadnak (azoknak a védikus ismereteknek és mágikus erőknek, amelyeknek birtokában később rendkívülinek tűnő cselekedeteit végrehajtja). Aztán mindezen képességekkel visszatérve Palesztinába, beteljesíti küldetését, amelynek földi végpontja az evangéliumok szerint a kereszthalál. Csakhogy a kereszten nem halt meg, hanem csak tetszhalott állapotban volt. Ezt pedig úgy érték el, hogy a néki felnyújtott ital (ecetes szivacs) nem ecet volt, hanem olyan növények főzete, amely a halottéhoz hasonló állapotot idéz elő. Az esszénusok, koruk tudósai, gyógyítói voltak, ismerték hát az ilyen praktikákat, s Jézus közéjük tartozott. Az mindenesetre tény, hogy Jézus lábát nem törték el, míg a két latorét igen, hogy meggyorsítsák halálukat. (Ha nem tud lábra állni, a kezén csüngve megfullad.) Jézus Longinus lándzsadöfésére nem reagált - így vélte őt a római katona halottnak. Arimátiai József pedig kikérvén Pilátustól a holttestet, megkapta azt. Arimátiai József - szintén esszénus - a levétel után áloéval, mirhával, gyógyftivekkel ellátta Jézus sebeit, s a lepelbe takarva a sírboltba helyezte.

Innen kezdve a lepel tanúsítja a Mester életben maradását. Ugyanis a torinói lepel tanúsága szerint kétfajta vérzés nyomai találhatók rajta. Az egyik, mely a kereszten keletkezett, s rászáradt a testre, a másik pedig, amely a levételkor, a test megmozgatása után keletkezett, illetve a lepelbe való becsavaráskor is még tartott. Tudjuk, hogy más nyomot hagy a rászáradt vér és mást a friss vérzés. Ráadásul a halott ember nem tud vérezni, legalábbis nem a test magasan lévő pontjain. Jézus teste pedig vérzett a lepel tanúsága szerint, vagyis működött a szíve, s elpumpálta a vért a homlokon, a mellkasán lévő sebekig. Tehát az evangéliumokban leírt találkozások valódi találkozások lehettek, mint például a tanítványokkal, amikor Hitetlen Tamás megérinti, vagy Saullal való találkozása, azon az elhíresült damaszkuszi úton, amikor azt kérdi a leendő Páltól, hogy: „Saul, Saul, miért üldözöl te engem?". Saul e találkozásig, tehát a megtérésig fanatikusan üldözte a korai keresztényeket. Ám most Jézusnak valóban el kellett menekülnie Palesztinából, hiszen ott halálra volt ítélve.

Két kísérője is akadt, Mária, az anyja és Mária Magdaléna. Hosszú vándorlás után érkeztek meg a mai Kasmír vidékére, atyáik földjére. Ebből az is következik, hogy nemcsak Jézus sírja található itt. Mária sírja a mai Pakisztánban, az indiai határ közelében fekszik, egy katonai területen. Az itt élők évezredek óta őrzik a tudást, hogy abban a sírban Mária, Jézus anyja nyugszik. Mária Magdaléna pedig a Himalájában - ma Kínához tartozó területen - van eltemetve. Jézus itt is - csakúgy, mint Palesztinában - vándortanítóként, mesterként járta a vidéket, s átadta tudását az embereknek, miként Buddha is az ő idejében. S megöregedvén, midőn érezte halálának közeledtét, egy ifjú tanítványának rendelkezett, hogy hová temessék el. Ez a hely ma Srinagarban van, Kasmír fővárosában.

Később egy kápolnát építettek a szarkofágja fölé. A szentély Rosabal névre hallgat, ami lefordítva annyit tesz: a próféta sírja. S a legenda szerint Jus Asaf (Youza Asouph) nevű szent nyugszik itt. A helybéli muszlim hívők zöme szerint ő egy iszlám szent, míg mások, köztük jó néhány kutató és tudós szerint Yuz A-Saf nem más, mint Jézus.

Utazók, kutatók tibeti tekercsekben, ősi szanszkrit könyvekben, perzsa feliratokban találtak utalásokat arra, hogy Jézus a Sindh (Indus) vidékén élt és tevékenykedett. De a kutatók véleménye szerint Mózes is itt van eltemetve. Mégpedig a Biblia topográfiai leírásával megegyező helyen. S miként Mária és a többi szent sírját őrzi a néptudat, úgy Mózes sírját évezredek óta őrzik a Wali Risltik.

Ez egy dinasztia, akik örökül kapták ezt a tisztet és feladatot. Számos földrajzi megjelölés is visszautal Mózesre. Ilyenek, mint: „Mózes fürdője", vagy „Mózes sziklája". Ezek szerint Kasmír, illetve annak bizonyos része lenne az „ígéretföldje"? Amit Jahve megígért Mózesnek és választott népének? Meglehet. A negyven éves vándorlás is elárulhat valamit. Hisz Egyiptom, a Sínai-félszigeten át a mai Izraelig nem negyven évnyi báróföldre van. Gondoljuk csak meg. Nem sokkal azelőtt Jákob fiai, József testvérei jöttek-mentek Egyiptomba élelemért nem egyszer, s nem negyven évig. Viszont Kasmírba eljutni egy néppel, és közben életben is maradni, az bizony időbe telik. Pillantsunk csak rá a térképre, s a fölvetés rögtön érthetővé válik. S ha egy kicsit elgondolkozunk, az is segíthet.

Kasmír ugyanis földi paradicsomot jelent. Legalábbis egyik értelmezése szerint. De van más megfejtése is. Vannak kutatók, akik a Kús szóból származtatják. Az történelmi tény, hogy Jézus idejében e tájon Kusán birodalom volt. Korabeli nagy királyukkal, Kaniskával - a föltevések szerint - maga Jézus is többször találkozott, mint kiemelkedő szellemi vezető. Ugyanis ez időben tartották a mai Harwanban azt a buddhista kongresszust, amelyen létrehozták a népnek is kedvező Mahajána buddhizmust, s amelyen az öreg Jézus is részt vehetett. Ezt csak sugallja az az eszmerendszer, amely a Mahajána buddhizmusra jellemző, s amely rendkívül közel áll a jézusi gondolatokhoz.

Na de mit is jelent a Kús szó? A Bibliában Noénak három fia van. Sém, Khám és Jáfet. „Khám fiai pedig a következők: Khús, Miczráim, Pút és Kanaán. Khús is nemzé fiakat és sokasodónak. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén". Ezek szerint Khús leszármazottainak, az ő nemzetségének, azaz a kusánoknak a földjéről ír a Biblia. A történelmi tudással egybevetve ezek megerősítik egymást. Tehát világos a Kús szó értelmezése és a Kusán birodalom léte. Azután az idők folyamán a Kús szó Kasra módosult, a Mir szónak pedig nagyon sok jelentése ismert. Például törökül megtisztelő cím, perzsául valami értékeset, ékszert jelent. Az is tudott dolog, hogy a kasmíri népesség Mohamed után, az elsők között vette föl az iszlám hitet, valamilyen közvetítéssel. Mindenesetre a Kasmír név létrejött és a népesség letelepedett. .

Más kutatók szerint a betelepülésnek más története van. Ismeretes Izráel tizenkét törzsének a története, illetve az, hogy az egyik babilóni támadás alkalmával a tíz zsidó törzs eltűnt. Míg Júda és Benjámin törzse felvette a harcot, a többiek nem tették ezt, hanem el tűntek. Mi történhetett? Egyszerűen elmenekültek, hogy ne pusztuljanak el, hogy ne jussanak szolgasorsra? S ahol békesség volt, nem bántották őket, ott letelepedtek? Sokak előtt ismert, hogy az afgánok magukat zsidó származású népnek tartják. Származásukat egészen Saul királyig vezetik vissza. Így az „elveszett" tíz törzsből juthatott Kasmírba is. Az is meglehet, hogy a Noé utáni betelepülés és az elmenekült törzsekből való betelepülés is igaz. Egyik nem zárja ki a másikat. Sőt egy másik történelmi és régészeti tény csak megerősíti a zsidó törzsek jelenlétét e földrajzi térségben

Jézus előtt 268-239-ig uralkodott Asóka, aki a kis királyságból egy összefüggő nagy észak-indiai birodalmat épített. Asóka buddhista hitre tért, s arról volt híres, hogy oszlopokat állított szerte a birodalmában, amire felvésette gondolatait, intelmeit. A legtöbbet az Észak-Indiában beszélt prákrit nyelven, de a birodalom nyugati tartományaiban (a mai Pakisztán és Afganisztán) arámi nyelven is. Vajon miért? Mert ott az arámi nyelvet beszélő néptörzsek éltek. Ne feledjük, maga Jézus is az arámi nyelvet beszélte. (Mely, mint tudjuk, a sumér rokona - Aranyi.)

Innen eredhet hát az a legenda, hogy az életben maradás után visszatért atyái földjére.

Ezek után érdemes megnézni, hogyan vélekednek a ma ott élő emberek Jézusról. A Rosabal-szentélyt egy hithű muzulmán család gondozza, aki az érdeklődő turistának egy papírlapról szívesen felolvassa, hogy a sírban nyugvó Yuz Asaf nem más, mint egy indiai herceg, aki idejött a régmúltban, és mint iszlám szent halt meg. Ennek ellentmond azonban az a perzsa felirat, amely a belső, üvegszentélyre van felfüggesztve. Az üvegfalon túl a félhomályban sajnos csak két iszlám díszsír iázható, semmi más. (Jézus és Magdalai Mária? - Aranyi.) Illetve még egy - a lábnyom szobra. De erről egy kicsit később.

Jézus perzsa nyelvű sírfelirata

A Jézus Indiában élt a keresztre feszizés előtt és után című könyv azt írja: „egy keskeny résen át lelátni a kriptába, s ha bevilágítunk, látható Jézus szarkofágja".

Mára már befalazták, eltüntették azt. Ez a könyv ír Hassnien professzorról is, a téma szakértőjéről, s hogy itt él Srinagarban. A professzor büszkén mutatja azt a szanszkrit szöveget, amelyben Jézus ittlétéről van szó, s amelyet ő fedezett fel, a Bhavishya­Mahapuranában. Kutatásai széles körre kiterjedtek, s amit lehetett, fotókkal dokmnentált. Talált vésett kereszteket Tibetben, lovas-keresztes ábrázolásokat Kasmírban, perzsa és iszlám szövegeket, amelyek Jézusra, azaz Issára vagy Yuzra utalnak. Régi, használaton kívüli temetőben héber feliratos sírkövet. De a legsúlyosabb tényeket a Rosabalban találta. Évtizedekkel ezelőtt még nyugodtan le tudott jutni a kápolna alatti kriptába, ahol a szarkofág fekszik. A legszembeötlőbb az volt, hogy míg a moszlimok észak-déli irányba tájolják a sírjaikat, addig a szarkofág kelet-nyugati tájolású.

Nyilvánvaló hát, hogy nem iszlám a valódi sír. Hanem akkor milyen? A hinduk, mint köztudott elégetik halottaikat ősidők óta, s ha a hamvakat nem a folyóba szórják, hanem eltemetik, akkor csak egy sírkövet állítanak föléje emlékül.

Aki személyesen járt a kriptában - mint Hassnien professzor -, az láthatta az ellentmondást. Fönt a díszsír észak-déli irányú, míg lent a szarkofág kelet-nyugati. De nemcsak ezt állapította meg a professzor, hanem lajstromba vette az összes ott található tárgyat. Pontosan az alábbiakat:

Külső faszarkofág,

Belső faszarkofág,

Két faragott sírkő,

Egy kőtábla, lábnyom ábrázolással,

Egy négyszögletes kőtábla,

Egy fakereszt,

Egy fa füstölőtartó.

A lábnyomot ábrázoló kőfaragás és az egyik sírkő fent található az üvegszentélyben. Az iszlám szövegekkel sűrűn telerótt üvegen át kukucskálva felfedezhető a lábnyomábrázolat néhány sajátossága. Amelyre azt is mondhatnánk talán, hogy szenzációs. Mielőtt részletesen kifejtenénk mi is ez, vessünk egy pillantást e kultúrkör egyik tradíciójára.

Már évezredek óta dívik India-szerte és kulturális hatáskörzetében, hogy kiemelkedően nagy szentjeiknek őrzik a lába nyomát, ha másként nem, hát kőfaragás, azaz szobor formájában. Így pl. Buddháét vagy Vivekanandáét. De nem csak a rendkívüli embereknek állítják ezt az emléket, hanem a tehetősebb emberek az indiai urnatemetőkben a négyzetes hasáb alakú sírkövek tetejére kicsi lábnyomot vésetnek a kőfaragómesterrel, így emlékezvén az elhunytra.

Hassnien professzor gipszöntvényt készíttetett a lábnyomfaragásról, így szemrevételezhető az negatív és pozitív formában. A faragás a valódinál valamivel nagyobb, sematikus két talpat ábrázol. És itt jön az egyedi sajátossága. Ugyanis a kőbe bele vannak vésve a keresztre feszítés nyomai, vagyis a stigmák. Két holdsarló alakú bemetszés formájában. Mint jól tudjuk, a stigmák a történelemben senki máshoz nem kötődnek, csak Jézushoz. Jóllehet a rómaiak ezreket, tízezreket végeztek ki kereszten, többek között Spartacust, de a stigma csak Jézusé.

Mi következik ebből? Az, hogy a kőfaragó, aki ezt az emléket készítette, ismerte Jézust és a lábán a szög ütötte sebeket, de nemcsak ezt. Ugyanis e talpábrázolásoknak van még egy sajátossága. Mindkét talpon látható egy-egy félkör alakú bemélyedés ­ miden bizonnyal ez is sematikusan leegyszerűsítve a faragó által. De mi ez?

Amikor Jézust a keresztre szögezték, minden bizonnyal akaratlanul is eltörték, összezúzták a lábfejében a csontokat.

A felszögelést, majd a levételt nem vészelhette át a láb boltozatának valamilyen mértékű sérülése nélkül. Azt tudjuk, ha valakinek csak a kislábujja is hiányzik, vagy lúdtalpas, már nem tökéletes a járása. Nyilvánvaló, hogy Jézusnak a fölépülése után valamilyen segédeszközre volt szüksége, hogy valahogyan járni tudjon. Meg kellett emelni, kitámasztani lábboltozatát, magyarul talpbetétet kellett használnia. A kor színvonalának megfelelőt, ami elképzelhető, hogy nem egy mai lúdtalpbetét simaságával és komfortosságával rendelkezett. S egy életen át hordva egy másik stigmát vésett a segédeszköz Jézus talpába. Ez az a nyom, ez a félkör alakú bemélyedés, amely arra utal, hogy a sírban valóban Krisztus nyugszik.

Jézus kőbe faragott lábnyoma a stigmákkal

És itt megállhatunk, elgondolkodhatunk a dolgon egy pillanatra. Miért nem fognak össze a világ tudósai, miért nem vizsgálják meg a sírt, a csontokat, miért nem vetik össze a torinói lepellel, és így tovább. Sajnos számos helyen, ahol Jézus után kutathatnánk ellenállásba, elutasításba vagy titkolózásba ütközünk. Álljon itt egy példa ennek megvilágítására.

A szenvedő Jézus fájdalmát csillapító szivacs

Szenzációs leletre bukkantak a németországi Halberstadt város (Sachsen-Anhalt tartomány) dómjában.

A doboz le van zárva, de a rajta látható felirat szerint annak az ecettel átitatott szivacsnak a maradványát őrzi, mellyel a kereszten szenvedő Krisztus szomját próbálták enyhíteni. A tudósok feltételezése szerint a relikviát rejtő ládikát Konrad von Krosigk püspök vihette 1205-ben Konstantinápolyból Halberstadtba.

A dóm kincstárnoka szerint az évszázadok folyamán egyszerűen eltűnt szem elől a fadoboz, most pedig előkerült valahonnan. A ládikát hamarosan restaurálják és kiállítják.

A szent vándorbot

Aisa Mukam. A településnév lefordítva annyit jelent, hogy Jézus pihenőhelye. Az Aisa itt az Issa név változata, a Mukam pedig pihenőt jelent. A falu fölötti hegyoldalban van egy barlang, ahová az iszlám elterjedése után egy mecsetet, a barlang szájára pedig egy szentélyt építettek. Ebben a szentélyben őriznek egy vándorbotot, amely Jézusé volt valaha.

A legenda szerint őhozzá, sok közvetítőn keresztül Mózestől jutott, s Jézus halála után egy iszlám szenthez, aki ebben a barlangszentélyben van eltemetve, és itt őrzik relikviáit is. Többek között az ő botját, ami valójában „Jézus pálcája".

Az itt élők egyébként csodatévő erőt tulajdonítanak a botnak, bajban, ínségben hozzá fohászkodnak előhozván a szentélyből. De Jézus nevét nemcsak ez az egy település őrzi, hanem közel húsz földrajzi név is.

Az történelmi tény, hogy Tamás, a „hitetlen" apostol itt térített és halt meg Indiában. Egész pontosan Madrasban ölték meg, s csontjait valamikor a középkorban visszaszállították Európába. Ennek a ténynek Jézus indiai történetére nézve az az érdekessége, hogy Tamást Jézus hívta Indiába, sőt bizonyos időszakokat együtt is töltöttek. Hassnien a 49. évet említi, amikor is a Mester és kiválasztott, beavatott tanítványa együtt volt Taxilában. Hogy kiválasztott és beavatott volt Tamás, azt saját apokrif evangéliumából tudhatjuk.

Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy Jézus sírját megtalálni vélték másutt is olyan emberek, akik hisznek abban, hogy Jézus nem halt meg a kereszten. Sőt, miután megfeszítették, naplót is vezetett.

Jézus naplója

Történészek és Bibliakutatók lázasan tanulmányozzák a Jézus titkos naplójának vélt öt tekercset. Szakemberek szerint: a tekercseken Jézusnak a második ezredfordulóval kapcsolatos intelmei és jövendölései olvashatók. Dr. Joan Harvey angol teológusprofesszor, aki az eredetileg arámi nyelven írt tekercseket angolra fordította, elmondta, hogy a szöveg szerint az évezred utolsó napjai rémületesek lesznek jóknak, rosszaknak egyaránt. Utána azonban a jók számára, akik megőrzik hitüket, ismét paradicsommá lesz a Föld ezer éven át, és Krisztus itt él majd köztünk. Egészen pontosan 2005 áprilisától.

A hír, hogy megtalálták Jézus titkos naplóját, akkor terjedt el, amikor régészek és tudósok Izraelben három - koporsószerű - ládát ástak ki Jézus feltámadásának felételezett helyén. Úgy vélik, a másik kettő Szűz Mária és József koporsója. A tudósok behatóan tanulmányozzák mind a koporsókat, mind a környéket, ahol találták őket.

- A hely és maga a barlang is megfelel Arimátiai József kriptája leírásánal - ahová Jézus testét helyezték miután levették a keresztről - teszi hozzá dr. Harvey.  - János evangéliuma 19. fejezete 41. versében ez áll: „Azon a helyen pedig, ahol megfeszítették, vala egy kert, és a kertben egy új sír, a melybe még senki sem helyeztetett vala." Ez a hely azonban nem a Szent Sír-templomnál van.

- A tekercs írója azt álli ja, ő Jézus, és a naplót a halála és a feltámadása között eltelt három nap alatt írta - magyarázza Kunt Frankel élvonalbeli német régész, a csoport vezetője.

A Biblia és a keresztény hagyományok szerint a három nap alatt Jézus a Jeruzsálem keleti peremén magasodó Olajfák hegyéről felszállt a mennybe, aztán lebocsátkozott a pokolba, majd „felkereste az igazakat mind e Földön".

Harvey úgy véli, Krisztusnak a lelke járt ezeken a helyeken, ám testét hátrahagyta, hogy megírja a naplót, végrendeletét az igazak számára, hogy reményt nyújtson és erőt adjon nekik a következő ezer év megpróbáltatásainak elviseléséhez.

A napló szerint „a harmadik millenniumot" megelőző ötven évben Isten el fogja veszteni türelmét az emberrel szemben. Akárcsak Szodomában és Gomorrában, gonosz indulatokkal, bűnökkel teli a lelkük, olvasható a szövegben. Az ember felfuvalkodott és zabolátlanul lázad.

„Csak a testi dolgok tudását áhítja, igazsággal, törvénnyel nem törődik. A föld minden gazdagságának birtoklására tör. Amivel csak dolga akad, mindeneket megront.

Miért törekedtek hiábavaló tudásra? Az elrejtett, láthatatlan tudás bennetek lakozik. Nem adhattam tudtotokra, mert mások kárára használtátok volna."

Isten még egyszer próbálkozik majd, hogy meggyőzze az embert, hagyjon fel a gonoszsággal, mondja Krisztus, de az emberek többsége ezt meg fogja tagadni.

Azokat azonban, akik engedelmeskednek isten szavának és erősek maradnak a hitben, isten megjutalmazza, ígéri a napló. Miután a gonoszok megbűnhődtek, a Föld ismét édenkertté változik, olyanná, mint azelőtt volt, mielőtt Ádám és Éva megszegték volna Isten parancsát:

Az igazak itt a földön Istennel élnek majd ezer évig, azután pedig az örökkévalóság hátralevő részére megtérnek hozzá a mennybe;

Az alatt az ezer év alatt pedig éhínség, járványok, betegség gondja „ismeretlent lesz az emberek között".

A tekercseken az áll, hogy Isten sokszor fogja figyelmeztetni az embereket, mielőtt végülis elveszti a türelmét.

Mindezekre a jelekre azonban, keveseket kivéve, senki sem fog felfigyelni.

„Az ember továbbra is makacsul hátat fordít Istennek. Nem hiszi el, hegy gonoszságáért Isten megbünteti. Nem érti meg, nem látja be, hogy magára vonta a Mindenitató Isten haragját.

Még akkor sem bánja meg gonoszságát, amikor csak hamut, fájdalmat, halált és pusztulást lát majd maga körül.

Elküldöm az Antikrisztust, és egy ideig ő fog uralkodni. Rombolni fog és pusztítani. És csak akik hallgattak a szómra, csak azok menekülnek meg a pusztulástól.

2005. április 17-én, fogok visszatérni, és elér akkor mindeneket a Mindenható Isten bosszúja. Akik a gonosz útját járják, erőszak és rombolás fogja sújtani azokat, fenéket és ragályt, éhínséget meg szomjhalált küldök azokra, és nem lesz azoknak békességük."

A napló szerint az ítélet napja 2005-ben, húsvétvasárnap lesz. Az igazak megmenekülnek. Krisztus ígéretet tesz, hogy azokat, akik megtartották Isten törvényeit, megmenti, és a paradicsomba vezeti őket.

„Minél gyorsabban térjetek meg, és ragaszkodjatok a tanításaimhoz. Nem maradtok egyedül, lesznek, akik mellétek állnak. Legyetek állhatatosak az imádságban és a böjtölésben, bízzatok az én szavamban.

Vonuljatok a titkos helyekre, melyeket készítettem nektek, és melyeket felfedek előttetek, ha itt az idő. A bűnösök megpróbálják majd elkerülni a pusztulást, de én nem hagyom menekülni őket. Lefogom zárni előlük a kapukat és a vízi utakat, az országutakat és az ösvényeket. Öklükkel fogják ütni a falakat, a fejüket fogják beléverni, de az nem fog engedni.

Ám rád, hűséges népem, építem majd új királyságomat, és te velem fogsz élni az Ígéret Földjén."

Félelmetes dolgok vannak ezekben az írásokban, erősíti meg Harvey Stillwater kaliforniai történészprofesszor is, az öt férfiből és két nőből álló csoport tagja, akik a tekercseket Jeruzsálem mellett, Krisztus keresztre feszítésének helyszínétől, a Golgota-hegytől nem messze felfedezték.

Az elkövetkezendő évek majd eldöntik, mennyire helytállóak az üzenetek.

Addig is azonban el kell mondanunk, hogy a Jézus-legenda természetesen nem ilyen egyszerű.

Forrás: Bolyki Tamás: A világ leghíresebb ereklyéi

Eric von Däniken látogatása Jézus feltételezet sírjánál

Kasmír, Indiának ez a paradicsomi felföldje, a szivárvány minden színében pompázó hegyi tájakkal, tavakkal és csatornákkal vár bennünket, valamint Srinagar városának kapui előtt egy olyan kultúra maradványaival, amelyet iszonyú fegyverek semmisítettek meg.

A parhaszpuri templompiramis maradványai kilométeres távolságokban vannak szétszórva a környéken

Van a mai Srinagarban még egy nevezetesség, valami egészen különleges dolog, ahova - tetszik, nem tetszik - befejezésképpen rövid látogatást kell tennünk.

Kasmír fővárosának legbelsejében egy - kétezer éves zarándokhely található, s az épületet gondozó vallási közösség a legnagyobb komolysággal állítja, hogy itt van a názáreti Jézus végső nyughelye.

Minden hívő keresztény számára abszurd ez a kijelentés, hiszen végtére is tudjuk, hogy Jézus kereszthalált szenvedett, feltámadott, s harmadnapra a mennyekbe emeltetett. Következésképpen nem lehet neki sírja sem a földön. Vagy tán mégis? Srinagar egy szűk kis utcácskájában egy földszintes épület áll, kicsiny hátsó udvarral. A sikátor ezt az elmés nevet hordozza: „Jő majd egy próféta." Maga az építmény egy templom és egy mecset keveréke. A bejáratot néhány őr vigyázza, főként azonban arra figyelnek, hogy a látogató levegye a cipőjét, és nehogy fedetlen fővel lépjen be. Egy fatábla a „Ziarat Yousa" felirattal utal arra, hogy itt van Jézus sírja.

Srinagar kellős közepén található ez a zarándokhely, Jézus sírja.

De hogyan került Isten fia a kasmíri felföldre? A vallási közösség elöljárója felvilágosított róla. Miután leemelték a keresztről, ápolták Jézust, aki felgyógyult sebeiből, s egynémely tanítványával fölkerekedett a hosszú útra, mely ide vezetett, hiszen élete a Római Birodalomban nem lehetett immár sehol biztonságban.

Kérdeztem beszélgetőtársamat, mivel tudná ezt bizonyítani; felhívta figyelmemet néhány szövegemlékre, melyeket másnap valóban meg is találtam a srinagari Allami Levéltárban. A szövegek pontosan el vannak látva dátumjelzéssel, s Kasmír akkori uralkodójának két találkozását ecsetelik egy idegennel. Ez utóbbi testét fehér lenruha fedte, s a fűben ült, körötte néhányan magyarázatát hallgatták. Az uralkodó odaküldte szolgáját, kérdezné meg, ki ez az idegen, s a fehér leplet viselő férfiú nyugodt és boldog hangon ezt válaszolta:

„Egy fiatal asszony testéből születtem. Palesztinában vándoroltam és hirdettem az Igét, s tanítottam az Igazságot a hagyomány szétzúzásával szemben. Messiásnak neveztek engem. Nem szenvedhették azonban tanaimat, elvetették a hagyományt, s elítéltek engem. Nagyon szenvedtem a kezeik közóytt."

Belsejében téglalap alakú ereklyetartó, faburkolattal

Ha hinni lehet a kasmíri beszámolóknak, úgy Jézus boldogan élt, s egészen aggkoráig tanította az embereket.

Most pedig itt állok a szent sír belsejében. Egy indiai professzor fordítja nekem a sírfeliratot:

„Itt nyugszik a híres próféta, Yusu, Izrael gyermekeinek prófétája."

A sír mellett egy másik, kisebb szekrény áll. Maga a terem meglehetősen sötét, a gerendákra keresztek vannak erősítve, gyertyák égnek rajtuk. A középpontban egy finoman faragott faburkolattal borított sírhely áll, melyet díszes, vékony farostély véd. Kivételesen felnyitják nekem a szekrényt. Egy színes kendőkkel teleaggatott állvány látványa tárulkozik fölelőttem. Óvatosan, elmormolt imáktól kísérve, ezt az állványt is odébb tolják. A padló kövezetén pillantom meg egy befalazott szarkofág felső részét. A kőlap nyugat-keleti irányban fekszik.

A Fatáblán olvasható felirat: Jézus sírja

A szekrény előtt hívők imádkoznak

A Jézus tiszteletére emelt szentélyt Srinagarban nemcsak keresztények, hanem hinduk és muzulmánok is látogatják. Jézus a mozlimok szemében is prófétának számít, főként azonban példamutatóan igaz embernek.

Utólag bevallom, hogy kissé kellemetlenül éreztem magam a sírhelyen. Az a gondolat, hogy esetleg valóban itt nyugszik a názáreti Jézus holtteste, borzadállyal töltött el. Föl kellene emelni a zárólapot, s ki kellene nyitni az alatta fekvő szarkofágot. Ha ekkor valóban előbukkanna Jézus porhüvelye kezén és lábán a szögek ütötte sebek nyomaival, úgy ez talán bizonyító erejű lenne. A csontok mellett talált tárgyak is felvilágosító erejű bizonyítékok lehetnek.

Még azt a véleményt is megkockáztatom, hogy Srinagarban ezt a sírt már csak a keresztény igazság érdekében is föl kellene nyírni. Végtére is ez az egyetlen, kétezer esztendős sírhely a világon, amelyről azt állítják, Jézus teste nyugszik benne. A keresztény közösségnek érdeke fűződne hozzá, hogy utánajárjon ennek a legendának.

Vagy mégsem?

A voltaképpeni sírbolt fölött faállvány áll, s képen látható színes kendő takarja

„Itt nyugszik Yusu (Jézus) próféta, Izrael gyermekeinek hírhozója"

Forrás: Eric von Däniken: A MInden-hatók nyomában
 

Vissza a nyitólapra