Harc a jézusi örökségért

Badinyi Jós Ferenc: Jézus Király, a Pártus herceg (részlet)

Tudom jól, hogy amikor ilyen címre talál az eddig saját magát jó „kereszténynek" vélő olvasó, meglepődik és az evangéliumok ismeretében azt kérdezi, hogy miféle „harcot" akar ismertetni e könyv írója?

Pedig az Igazság és a hamisság folytatja harcát titkosan és különböző eszközöket használva Jézus Urunk emlékéért, Jézus Urunk örökségéért. Mi az Igazsápot keressük és ezzel már a „harc" mezejére dob minket a „feszítsd meg"-et kiáltók sokasága, akiknek majdnem 2000 éven át sikerült fenntartani art a hiedelmet, hogy Jézus Urunk zsidó volt.

A régi világba kell visszanyúlnunk. Igen! - Vissza az Igazság gyökeréhez. Jézus Urunk földi tartózkodásának idejéből kell indulnunk és itt már megtaláltuk a bizonyítékait annak, hogy:

„Jézusnak - mint Pártus Hercegnek - küldetéstudata a Pártus Birodalomban vált vallásos hiedelemmé. Legerősebben az ADIABENE Királyság területén, ahol az ADIABENE dinasztia uralkodott."

A „harc" azonban Jézus Urunk feltámadása után azonnal megindul, a Saul-rabbiból „Pál apostollá" változott ideológiával. Vagyis azzal a zsidónak hirdetett Jézussal, aki bár "Melkizedek szerinti főpap" is, de mégis zsidó identitású. - Tekintve, hogy az ortodoxiának sikerült ezt a Jézus-alakot - a zsidó Jézushoz illeszkedővé formált evangéliumok által - a „kereszténységnek" nevezett, de valójában zsidó-kereszténységben - véglegesen rögzíteni, minden élő és anyagi bizonyíték, mely a Pártus Herceg valóságát hirdette, e zsidó-keresztény törvényesített inkvizíció pusztításának áldozata lett.

Az egyetlen bizonyíték a csodálatosan megmaradt „Turini Lepel ", melyről megállapítható Jézus Urunknak a faji hovatartozása és a Feltámadás csodáját is megmutatja. Kétségteleníti Jézus Urunk testének Fénnyé válását Fényből jött és Fénnyé LETT a Világ Világa.

De mégis, hiába mondjuk azt, hogy „az evangéliumokból nem bizonyítható" Jézus Urunk Édesanyjának - Máriának - zsidó származása. hiába hivatkozunk a „szeplőtelen fogantatásra". Máté és Lukács evangélisták azon geneológiája, mely szerint József az ács - Jézus Urunknak állítólagos nevelőapja - zsidó volt, elegendő indokolása annak, hogy MA, 2000 év után - II. János Pál pápa „visszaköveteli" Jézus Urunkat a zsidóságnak! - Miért e „visszakövetelés"...? Éppen 2000 év után..? Ez az 1997. novemberében elhangzott pápai kinyilatkoztatás azonban nagyon érdekes kérdést vet fel. Ugyanis:

„Ha a zsidó-keresztény kánon 1997-ig Jézus Urunkat zsidónak tanította, hitte és híveiben így tudatosította, miért kell 1997-hen ezt - 60 biblia-tudósnak, vatikáni szimpóziuma által - megerősíteni és Jézus zsidó identitását „visszakövetelni"... ?

„Valami készül Hunniáhan" - mondták a rómaiak Atillánk idejében.

Most e sorok írója mondja ugyanezt és megtudhatunk valamit az említett „harc" titkaiból, mely Jézus Urunk örökségéért folyik, ha belenézünk abba a könyvbe, mely korunk egyik „bestsellere"-ként jelent meg a közelmúlóan a nagyvilág könyvpiacain. A könyvet hárman írták.

LINCOLN - angol filmrendező, BAlGENT - újzélandi pszichológus és LEIGH - amerikai novellaíró. A könyv címe: „Holy Blood, Holy Grail ". (Jonathan Cape Kiadó, 1982.) A szerzők igen érdekesen és alaposan vezetik végig az olvasót a „Szentföld" birtokolásáért folytatott „keresztes háborúkat" szervező erők és érdekek történetén. Foglalkoznak a „Szent Grál" jelentésével, hagyományaival, legendáival és románcaival is, részletezve mindegyiket. Igen érdekes ezek mindegyike és nagyszerűen megtaláljuk a minket érdeklő témakör - eddig ismeretlen - részleteit is.

A „Szent Grál"

Amikor ehhez a fejezethez érek, eszembe jutnak Jézus Urunknak a tanítványokhoz intézett szavai. Így mondta:

„És én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.

Az Igazságnak ama Lelkét, akit a világ be nem fogadhatott, mert nem látja őt és nem ismeri őt..." (Jn l-1. 16-17.)

Valószínűnek tartom azt, hogy Jézus Urunk úgy érthette és mondhatta is a „világ"-ot... „a rajtunk kívüli világ" ....és ez a „feszítsd meg"-et kiáltó, akkori zsidó világra vonatkozhatott, mert a „Jézusi világ" a 2000 éves „advent" hűségesei csak a szamáriaiak, galileaiak, és a pártusok voltak. Ugyanis ezeknél hitvilági tartalom volt a vérszövetség szentsége, melynek „két" szent eszköze volt: a „ vér " és a „grál " (a pohár, a kehely).

Az evangélisták említik is. Nézzük meg miként:

Lukács így mondja: „E pohár ama Új szövetség az én véremben, mely tiértetek kiontatik." (22:20.)

Márk szerint: "És vevén a poharat.... és mondó nekik: ez az én vérem az Új szövetség vére, mely sokakért kiontatik. " (14:23-24.)

Máté szintén említi a poharat és pontosan azt mondatja Jézussal, amit Márknál találunk, csak a "sokakért kiontatik" szöveget megtoldja a „bűnöknek bocsánatára" kifejezéssel, ami már teljesen a saul-páli ideológia szerint való.

Viszont nagyon érdekes, hogy a negyedik evangélium - Jánosé -, akit nagyon sokan Jézus Urunk János nevű, sőt „kedvenc" tanítványának neveznek ­ meg sem említi ezt a vérszövetséget. Csak a „lábmosásról" beszél. Miután ennek az evangéliumnak íróját általában „Alexandriában" tanult bölcsnek nevezik, talán azért nem tudósít a „vérszövetségről", mert ott ismeretlen volt ez a

„szövetségi" forma, ami a szkíta-hun-pártus és maghar népnél valóban szentsége volt az emberi életnek.

Mondhatjuk azt, hogy ezekből az evangéliumi írásokból nem ismerhetjük meg a „Szent Grál" valóságos lényegét.

Tehát arra kell gondolnunk, hogy a „Szent Grál " kifejezés jelentősége már a „Jézust-követő" hiedelmek terméke. A „Jézus-követőkre" vonatkozóan nem használom itt a „kereszténység" meghatározást és kifejezést, mert a „Jézusban való hit " egyházzá válásának „két" útja és „két" iránya volt.

Az egyiknek Ura: a sok ezer éves jövendölések szerinti és a Földön ember­testben megjelent Pártus Herceg, a feltámadott és a gonoszságnak halálát legyőző Jézus Urunk, akinek tanítása és Igéje Igazságnak Lelke szerint való. A „vérszövetség" pohara itt a „Szent Grál", melynek bora Jézus Urunk „vérévé", jóságos erejévé válik bennünk, akkor, ha Vele így szövetséget kötünk.

A másik irányé: az „Igazság Lelkét " be nem fogadó világ által - Isten bárányaként - feláldozott zsidó Jézus, aki - a zsidó-keresztényi felfogás szerint ­ azért jött a világra, hogy elvigye a világ bűneit. Azokét is, akik keresztre feszítették és „feszítsd meg "-et kiáltottak.

Ezek „egyházának" nem Jézus Urunk az alapítója, hanem a Saul rabbinak (ma már Szent Pálnak) „szentírása", melyekben nem találjuk meg Jézus Urunk egyetlen egy kijelentését, rendelkezését, tanítását sem. Az egész ún. „Christológia" a ma „apostolnak" nevezett Saul rabbi - miként már kifejtettem - zsidóalapú hittana.

Meg kell említenem megint, mert napjainkban éljük az örökségi harc utolsó fejezetét.

Elemeire bontva Saul rabbi ideológiáját azt az eredményt kapjuk, hogy: „EGY" (Éva) miatt mindnyájan bűnösök lettünk és így - Saul szerint - már bűnben születtünk.

De most, hogy a zsidók húsvéti bárányként feláldozták Jézust, ennek a szintén „EGYNEK" áldozata elvitte a világ bűneit. (Természetesen a zsidókét is.)

Ebben az elgondolásban tökéletesen megmutatkozik Saul-Pál igazi farizeus volta, aki mindig a környezethez alakította egyéniségét és a lehetőségekhez beszédjének módját. Krisztus dicséretében is megmaradt zsidónak, mert Jézus Urunk Édesanyját soha, egyetlen szóval meg nem említi sok „evangéliumi" levelében, ami júdai-kereszténységünkben „szentírásnak" van minősítve. A 4 evangélista is alig-alig emlékezik meg a Szűzanyáról. És itt a római egyház saját magával kerül összeütközésbe, mert a VIA CRUCIS 13. stációján a Szűz­anyának - Máriának - adják át a keresztről levett „Szent Fiát". De miért nem írják le így ezt az evangélisták?

De annak ellenére, hogy Saul-Pál írásaiban „Krisztus feláldozása", vagy „áldozata" mindig a fő téma és „evangélizációjának" ez a középpontja, egy helyen hivatkozik Jézus Urunk „úrvacsorai" hagyatékára is. (Kor. 11: 23-27.) szinte liturgiaként rendelve.

Viszont az „Apostolok Cselekedetei"-nek írója - Lukács - már csak a ,,közösségekben való kenyérnek a megtörését " említi. (ApCsel. 2:42-46.)

A „pohárról" nem beszél! Ennek indoka a Péteri és Saul-páli tanítások különbözőségében van. Saul-Pál internacionalizálta Jahwet. Azonosította Jézus Szerető Mennyei Atyjával.

Péter sohasem volt „jahweista" és azt kérte a néptől:

„Szakasszátok le magatokat e gonosz nemzetségtől!" (ApCsel. 2:40.) Nyilvánvalóan a zsidókat értve „gonosz nemzetség" kifejezés alatt. Talán ez az oka annak, hogy az „Új szövetségnek" nevezett „szentírás" Saul-Pál írásaiban bővelkedik és Pétertől igen keveset találunk, annak ellenére, hogy „kezében van a mennyország kulcsa" és földi helytartóként a római pápa szerepel. Arra a két „közönséges" levélre vonatkozóan, amelyet e „szentírásban" találunk, a teológia azt tanítja, hogy egyiket sem Péter apostol írta, hanem:

„....annak írója csak felhasználta a legtekintélyesebb apostolnak - Péternek - autoritását, őt tüntetve fel szerzőként és ez a szokás a korai hellenisztikus egyházban nem volt ismeretlen." (Bibliai szótár P. 762-768.)

Az egyháztörténelem adatai bizonyítják, hogy a korai egyház Péteri és páll részekre volt szakadva. A meg-nem-értésnek és a vallási felfogás különbözőségének éppen a „Szent Grál" a bizonyítéka és indoka is.

Miképpen az előbbiekben ismertettem, a Saul-páli ortodoxia ceremóniának kulmináns pillanata az „áldozás", Jézus testének, a kenyérnek (ma ostyának) a megtörése. Az így „megtört" kenyeret ették a jelenlévő egyháztagok, tudva azt, hogy a „megtörés" Jézus újra-való feláldozását jelentette, az ő „bűneik bocsánatára".

A „pohárból" csak a szertartást végző pap. ivott azért, hogy ez az „új szövetség" felhatalmazza, „felkenje" őt, hogy a kenyeret evőket bűneik alól feloldozza!

A Péteri Jézus-követők nem áldoztak! Ették az élet kenyerét az életre és „megújultak", a Szent Grál borával, a Jézus Urunkkal kötött „vérszerződésben". A Szent Grál tana tehát a „megújulás", mely által a hívő lelkében maga Jézus Urunk - a Megtartó - van jelen.

Így lesz a Szent Grál a hivatás adója, megtartója és védelmezője. Ajándéka pedig a Kegyelem, mert „senki sem marad a sötétségben ".

Az antiochiai „Szent Grál" - sokáig a földben pihent, - miképpen mondottam - csak 1910-ben találták meg.

Tudjuk jól, hogy a Saul-páli ortodoxia lett győztese az őskeresztény egyház Péter-Pál-i párbajának és itt, ebben a júdai gyökerű vallásban, a kehely a papi méltóság, a „bűn alóli feloldozás" hatalmának szemléltetésére szolgált. Miután a pap „vevé a poharat és ivék belőle", mint „felkent", feloldozta azok bűneit, akik Jézus Urunk szimbolikusan megtört testének - a kenyérnek (ostyának) - vételével részt vettek az „áldozati szertartásban".

De sokan voltak hívők, akik nem követték ezt az „újra meg újra" megismétlendő „áldozás" útját, és ezek a „Szent Grál" fogalmába belerejtettek minden megmaradt, megőrzött és igazi Jézus-hagyományt.

A „Feltámadás " nagy misztériumát is, mert nekik Jézus Urunk "nem szálla alá poklokra ", hanem a Fényből született emberi teste újra Fényyé LETT és ennek bizonyítéka a korunkban oly ismertté vált Turini Lepelen lévő Jézus-kép. Aki jól megismeri ennek a Lepelnek a történetét, meggyőződik arról, hogy erre is vonatkoznak Jézus Urunk szavai. Ugyanis a „Lepel'' is az üldözöttek közé tartozott.

Azok akarták elpusztítani, akik a „Szent Grál "-t megvetették.

Hogy ezeknél mivé lett a „Szent Grál", arról igen jó felvilágosítást ad e fejezetünkbe hivatkozott „bestseller" három írója. Az ő felderítésük is megállapítja azt, hogy a „Szent Grál " valamiképpen Jézushoz kapcsolódik. A legrégibb hagyománynak nevezik azt, amit itt említünk, hogy a „Szent Grál" az a pohár (kehely) volt, melyből Jézus tanítványai itták az ő „vérét", az Utolsó vacsorán.

Írásuk szerinti másik hagyomány az, hogy Arimatheai József ebbe a kehelybe fogta fel a keresztre feszített Jézus vérét.

Létezik olyan változat is, hogy az utolsó vacsorán használt kehely és Arimatheai József kelyhe egy és ugyanaz volt.

E felsorolás után a három író a következő kérdést teszi fel:

„Ha a Grál ilyen közvetlenül kapcsolódik Jézushoz, akkor miért nem említették több, mint ezer éven át... ? Hogyan lehetséges az, hogy évszázadokon át eltengetve és feledve marad egy olyan - szinte „szent" jellegű - dolog, mely rendkívüli jelentőségű a kereszténység számára és szorosan hozzá tartozik?

Még ennél is elgondolkoztatóbb az a kérdés, hogy a „Gral " pontosan abban az időszakban kerül felszínre, amikor a keresztes háborúk javában dúlnak?

Merő véletlen lenne, hogy ez a rejtélyes Tárgy, mely látszólag egy évezreden át nem létezett a köztudatban, pontosan akkor jelenik meg a színen, amikor a jeruzsálemi frank királyság fénykorát élte, amikor a templomosok hatalmuk csúcspontjára jutottak... ? "

Majd így folytatják: (kivonatosan közlöm történelmi írásukat):

„Aztán megjelennek a „Grál legendák", a „ Grál románcok", amelyek nem zsidó-keresztény alapokon nyugszanak, hanem a közel-keleti termékenységi rítushoz kapcsolódnak. Tehát a „pogány"-nak nevezett hitvilág a forrásuk. Egyekben a „Grál románcokban" azonban mindig megtalálható a főhős misztikus származása és egy bizonyos geneológiai vonal hangsúlyozása észlelhető.

A korai kéziratokban a Grál „Sangraal" és „Sangreal" kifejezésekkel szerepel, melyek értelmesen és érthetően fejezik ki a mondanivalójukat. Így a „Sangraal " - Szent Grált, vagyis a Jézusi kelyhet jelenti, míg a „Sang-raal" vagy „Sang-real" azaz .. Sang-Royal " = a Királyi Vér, a vérségi kötelékre, a vérségi kapcsolatra vonatkozik. "

A megnevezett és hiteles dokumentumokat kiértékelő munka szerzői a kö­vetkezőképpen magyarázzák ezt a két lehetőséget:

„Ha elméletünk helyes, akkor a Szent Grál egyszerre két dolgot is jelentett. Egyrészt Jézus vérségi vonalát és leszármazottait, vagyis a „Sang Raalt ", az „igazi" vagy „Királyi vért ", amelynek őrzőjéül a Prieuré de Sion a saját maga álfal életre hívott Templomos Lovagrendet jelölte ki. Ugyanakkor a Szent Grál a valóságban az az edény volt, amelyben Jézus vérét fogták fel és őrizték, vagyis Mária-Magdolna méhe, illetve tulajdonképpen ő saját maga. Valószínűleg a korai Magdolna kultuszból fejlődött ki a középkor folyamán a Szűz kultusza, és a két kultusz később keveredeti egymással. Kimutatható például, hogy a híres „Fekete Szűz", vagy „Fekete Madonna" ábrázolások a kereszténység korai időszakában nem Szűz Mária, hanem a Mária-Magdolna iránti tisztelet megnyilvánulásai, amelyek általában együttesen ábrázolják anyát és gyermekét. Érvek hangzottak el amellett is, hogy a gótikus székesegyházak, amelyek az anyaméh nagyszerű és fenséges kőbe vésett másának is felfoghatók, és amelyeket a „Notre Dame", azaz „Miasszonyunk" oltalmába ajánlottak, ugyancsak Mária-Magdolna és nem Szűz Mária tiszteletére épített szentélyek voltak.

A Szent Grál tehát egyrészt Jézus származási vonalát szimbolizálta, másrészt pedig Mária-Magdolnát, akinek méhéből ezen származási vonal fakadt. Lehetett azonban a Grál ezenkívül még valami más is. I. sz. 70-ben a nagy júdeai felkelés idején Titus római légiói kifosztották és lerombolták a jeruzsálemi Templomot. A Templom elrabolt kincse ezután állítólag végül a Pireneusokba került, és Plantard a beszélgetésünk soron kijelentette, hogy a kincs a Prieuré de Sion birtokában van. A jeruzsálemi Templom kincse valószínűleg nemcsak a Titus katonái által elrabolt kincset jelentette. Az ősi júdaizmusban a vallás és a politika elválaszthatatlanok voltak egymástól. A messiás egy istenkirály volt, aki világi és vallási tekintetben uralkodott birodalmában. Éppen ezért lehetséges, sőt valószínű, hogy a jeruzsálemi Templomban őrizték az Izrael királyi házaira vonatkozó dokumentumokat, amelyek megfeleltek egy mai modern királyi család vagy arisztokrata család születési bizonyítványainak, házassági engedélyeinek és más lényeges adatokat tartalmazó iratoknak. Ha Jézus valóban a „Zsidók Királya" volt, akkor csaknem bizonyos, hogy a Templom bőséges információt őrzött személyére vonatkozólag. "

„A rendelkezésre álló anyagot teljes egészében nem lehet ezeken az oldalakon kellő alapossággal és részletességgel áttekinteni. Lényegüket röviden a következő pontokban foglaltuk össze:

I. A Templomos Lovagrend hátterében meghúzódó titkos rend hozta létre a Templomos Lovagrendet, mely a titkos szervezet katonai és adminisztratív szervezeteként működött. Ez a titkos rend, amely többféle név alatt folytatta tevékenységét, leggyakrabban a Prieuré de Sion (Sion szerzetesrend nevet használta.

2. A Prieuré de Siont olyan nagymesterek egész sora irányította, akik a nyugati történelem és kultúra legkiemelkedőbb alakjai közé tartoznak.

3. Bár a Templomos Lovagrendet 1307 és 1314 között megsemmisítették és feloszlatták, a Prieuré de Sion rend érintetlenül fennmaradt. Annak ellenére, hogy időszakonként testvérharc és széthúzások gyengítették a rendet, folyamatosan továbbműködött évszázadok hosszú során át. A háttérbe húzódva. a színfalak mögül ők szerezték és irányították a nyugat-európai történelem bizonyos döntő fontosságú eseményeit.

4. A Prieuré de Sion ma is létezik és aktívan működik. Nagy befolyással rendelkező szervezet, szerepet játszik magas szintű nemzetközi eseményekben éppúgy, mint bizonyos európai országok belső ügyeiben. A rend nagymértékben felelős az 1956 óta kibocsátott információk megjelentetéséért.

5. A Prieuré de Sion nyíltan bevallott és deklarált célja a Meroving­dinasztia, és vérségi vonal restaurációja nemcsak Franciaországban, hanem más európai országokban is.

6. A Meroving-dinasztia restaurácija jogilag és morálisan egyaránt szentesitett és igazalható. Bár az i.sz. 8. században megfosztották őket trónjuktól, a Meroving vérségi vonal nem halt ki, sőt ez egyenes ágon ll. Dagoberten és fián IV. Sigigberten keresztül fennmaradt. Dinasztikus szövetségeken és házasságkötéseken keresztül ebbee a származási vonalba tartozott Godfroi de Bouillon (Bouillon Gottfrid), aki 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet, valamint számos más nemesi és királyi család a múltban és jelenben, közöttük a Blanchefort, Gisors, Saint-Clair (Angliában a Sinclair), Montesquieu, Montpézat, Poher, Luisignan, Plantard és a Habsburg-Lorraine (Lotharingiai) - ház. Korunkban a Meroving vérségi vonalnak legitim joga van jogos örökségéhez.

Elképelhető, hogy a Sauniére által talált pergameneken a Sionra történő utalás mögött a Prieuré de Sion rejlik. Ez ugyancsak megmagyarázná azt a különös „P.S." aláírást, amely a pergamenek egyikét, valamint Marie de Blanchefort sírkövén szintén szerepel.

Mi is szkeptikusan viszonyultunk az ilyen jellegű összeesküvés-elméletekhez, ezenkívül a fenti állítások többsége lényegtelennek, valószínűtlennek vagy egyenesen képtelenségnek tűnt. Ennek ellenére tudormásul kellett vennünk, hogy bizonyos emberek ezeket az elképeléseket terjesztik, mégpedig teljes komolysággal, sőt okkal hihettük azt is, hogy ezt tekintélyes hatalmi pozícióból teszik. Függetlenül attól, hogy az állításokban mennyi az igazság, mindez láthatóan valamilyen módon összefüggésben állt a Sauniére-t és Rennes-le Chuteau-t körülvevő rejtéllyel.

A követkenő lépésben hozzáfogtunk a dokumentumok - melyeket ironikusan „Prieuré dokumentumok"-nak kezdtünk nevezni - valamint az abban szereplő állítások szisztematikus vizsgálatához. Arra törekedtünk, hogy a kijelentéseket körültekintő kritikai elemzésnek vessük alá, és eldöntsük, bizonyítható-e hitelességük. "

(A fenti idézeteket átvettem a megnevezett munka magyar kiadásából, melynek címe: „Az abbé titka - Szent Grál, Szent Vér" (General Press Kiadó, 1994.) 88.89. és 354. oldalairól)

Az idézetben említett „a kereszténység korai időszaka" kifejezés alatt, amikor nem Adiahene Mária pártus királyi hercegnőt tisztelik és nevezik „Szűz Máriának", hanem a zsidónak nyilvánított Mária-Magdalénát, feltétlenül az ortodoxia értendő. Vagyis a zsidó-kereszténységnek kialakulásában az az erőszakos irányzat, mely a zsidó Jézust tette a vallás középpontjába.

A titkos társaságok által érvényesített vérségi vonal geneológiáját a mellékelt táblázatban foglaltam össze, a megnevezett könyvnek a hipotézise szerint és kiegészítettem a magyarországi ANJOU-háznak uralkodóival, akik Jézus Édesanyjának, Boldogasszonyunknak voltak a nagy tisztelői - ellenkezve az európai Anjouk „vérségi vonalával".

A két Mária

A zsidó-gyökerű korai „kereszténység", vagyis az ortodoxia Jézus Urunk Édesanyát, a Boldogságos Szűzet, azért akarta mindenképpen a tanaiból kizárni, kiszorítani, elfeledtetni, mert ebben a korai időben meglévő zsidó hagyomány nagyon jól ismerte az ő Adiabene, pártus királyi házból való származását. Viszont azt is tudták ezek az „egyházatyák", hogy Mária Magdala, Jézus Urunk hűséges követője és legbölcsebb tanítványa - szintén nem az ő fajtájukból való. Tehát ebben az időben mind a kér Mária eretnekként szerepelt a zsidó-keresztény felfogásban. Hogy az említett „vérségi vonal" által történt szembeállításukat megtudjuk, bele kell tekinteni a kereszténység kialakulásának történetébe.

Constantinussal kell kezdenünk, aki - amikor Kr. u. 321-ben elrendelte, hogy a bíróságok zárva legyenek a „Nap Szent Ünnepén" és munkaszünetet is rendelt e napra - tulajdonképpen a júdaizmus gyökerétől távolodott el. Ugyanis Jézus születésnapját azelőtt január 6-án ünnepelte a júdai gyökerű egyházszervezet, a „Sol Invictus" napja pedig december- 21, mely nap egyben a „Nutalis lnvictus", vagyis a Nap újjászületése is. Ezzel tulajdonképpen Jézust, a „Feny Fiának" nyilvánította, anélkül, hogy ezt írásban is rögzítette volna.

De a 325-ben összehívott „Níceai zsinat" úgy dönt, hogy:

„Jézust Istennel egylényegűnek kell tekinteni! ", így Jézus már azonos a Napistennel - a „Fény Atyával ". A zsinat jegyzőkönyvében még nincs szó a „Szentháromságról."

A Kr. u. 431-ben megtartott „Ephezusi zsinat"-ot nevezhetjük az első „reformációnak" ebben az erősen zsidógyökerű ortodoxiában, mely Irenaeusi alapokon nyugodott. Ugyanis - miként már említettem - ez az „ephezusi zsinat" szavazza meg Máriának az „ISIS"-i titulust, így: „ISTENANYA". - A zsinat tagjai, akik így szavaztak, nagyon jól tudták azt, hogy: "ISIS" az egyiptomi „fény-vallás" szentháromságába tartozott, mely:

„OSIRIS" = Fény-Atya, „lSIS" = Fény Szűze", és „HORUS" = Fény fia összetételben volt az ,,ISTENl EGYSÉGE", vagy „EGYISTENE". (OSIR = Ős-Úr = Öregisten, ISAS = Ős-Asszony, HOR = kor-gor-gyor-gyer(mek) - Aranyi)

A „niceai zsinat" Jézusra vonatkozó döntése, az ephezusi megállapítással, az „Isis"-i lényegnek Máriára való átruházásával, Mária is egylényegű lett az Atyával, amiként Isis is egylényegű volt Osirissel.

Tehát Ephezusban, az Égei-tenger partján Jupiter lányának, Diánának városában a zsinati döntéssel megszületett, létrejött a „kereszténységünknek „ATYA-ANYA-FIÚ"-hól álló „SZENTHÁROMSÁGA"!

Ez a határozat pedig a zsidógyökértől való elválásra utal, mert ez az Atya­Anya-Fiú „Szentháromság" Egyistensége a „Szentlélek"-nek a tulajdonosa is. Mindegyikből árad a Szentlélek és attól jön hozzád - akitől kéred.

Ma már lehetetlen megállapítani azt. hogy a zsidógyökerű irányzat mikor zárta ki er „Szűzanyát" a Fény Szentháromságából és helyettesítette be az önállósított „szentlélekkel".

Csakis az erős júdaizálás következménye lehet ez a „kizárás", hiszen ­ mint már mondtam - a héber nyelvnek NINCS szava az „Istenanya" kifejezésére.

Boldogasszonyunknak a Szentháromságból való kizárásával erősödhetett meg az a „frank" irányzat. mely a másik Máriát dicsőítette és - éppen úgy, mint Jézus Urunkat, őt - Mária-Magdalénát - is zsidó vérűnek hirdette és vallotta. Olyannyira, hogy a keresztes háborúknak az idején Jeruzsálemben gyönyörű templomot építettek Mária-Magdaléna dicséretére. Ez a templom MA is ott van Jeruzsálemben és egyik jó „zarándok" ismerősünk részt vett az ott, 1997-ben tartott egyik misén.

Az a jó „keresztény" olvasó, akit úgy tanítottak a hittanórákon, hogy Mária­Magdaléna egy „bűnös rossz" (itt Argentínában a papok úgy mondják: „prostituált") nő volt, most csodálkozhat, hogy a „Szentföldön" róla nevezett templomban tisztelik.

E sorok írója úgy véli, hogy a „nemzsidó" Mária-Magdolna megérdemli ezt a tiszteletet, mint a szintén „nemzsidó" MAG-DA-LA, vagyis a „mágusok városának" az ékessége. Jézus Urunknak legjobb, leghűségesebb tanítványa. Ha úgy tetszik - „hitvese", de nem zsidó, miként a titkos társaságok - érdekeik erősítésére besorolták őt is a zsidó Jézus mellé - feleségnek és a Jézusfi anyjának.

Jézus és Mária-Magdaléna vérségi vonalának érvényesítése ellen sok pápa tiltakozott. Ma már azt is nehéz megállapítani az egyháztörténelem sok viszályában, hogy hány pápa fizetett életével e tiltakozásért. Végülis nem a titkos társaságok világuralmi törekvései ellen fordult a vatikáni erő, hanem - bölcsen - Jézus Urunk Édesanyjának a felmagasztalására törekedett olyan liturgiával, mely a hívők tetszését is megnyerte. Ez pedig a rózsafűzérrel való imádkozás volt, ahol az „Üdvözlégy Mária... lstennek Szentanyja" - a „Miatyánk" és a Jézusi feszület együttesében, az ephezusi „Szentháromság"-ot dicsérte és dicséri ma is.... a zsidó-kereszténység dogmatikája szerint gondolkodók ajkán is. Így lesz a győzedelmes „Szűz Mária" a „másik Mária" felett akkor is, ha a mai zsidó-keresztény egyházaink mind a kettőt a „feszítsd meg"-et kiáltók leányainak tanítják.

Ezek az írások azonban az Igazságot hirdetik, hisz ez tesz szabaddá minket. Így mind a két Máriát magunkénak valljuk, hisszük, mint a vérünkből valókat. Tudjuk, hogy azért akarják tőlünk elszakítani őket, mert azokba a szent hagyományainkba tartoznak, amiket nekünk vallásos kegyelettel kell megtartani és ápolni. Mind a ketten beletartoznak a magyarság Jézusi örökségébe. Ha a titkos társaságok ereje a tőlünk elvett és zsidónak nyilvánított „Pártus Herceg" és Hitvese birtokolásában rejlik, akkor Jézus népe megmaradásának feltétele - egyetlen feltétele - a Hozzá való visszatérés, vagyis tudatosítása annak, hogy a pártus-hunmagyarság viszi a NÉPBEN a jézusi „vérség" örökségét.

A titkos társaságok a világ „igazolt és jogos" urai akarnak lenni. De Jézus Urunk már előre megmondta így:

„E világnak fejedelme megítéltetett." (Jn. 16. I l.)

Tudjuk azt is, hogy ezek a titkos társaságok a vérségi örökségük és joguk bizonyítására, a Szent Pállá lett Saul rabbi írására hivatkoznak, amint ő írja a rómabeliekhez így: (1.3.)

„Az ő fiáról szól ez az evangélium, aki test szerint Dávid utódaitól származott."

E „szentpáli" kifejezés kétségtelenül Jézus „fiára" vonatkozik, aki az „ember-fia" lenne...?

Vizsgáljuk meg tehát az evangéliumok alapján ezt a kifejezést:

Az „Ember - fia"

Ezt a kifejezést az evangélisták kilencven esetben adják Jézusunk szájába annak ellenére, hogy Jézus mindig a saját nevében beszélt és azért olvashatjuk az evangéliumokban állandóan így: „...és mondó nekik".

Viszont ha a szövegekben szereplő „ember-fia" megnevezés helyett „Isten­Fiát" olvasunk, akkor minden alkalommal Jézus Urunk küldetésének bizonylata nyilatkozik meg előttünk és minden alkalommal megerősödik az „Én és az Atya EGY vagyunk" valósága.

Az „ember-fia" kifejezésnek - az evangélisták által való gyakori használata - mintha a „szentiratoknak" a sémita ideológiához való simítását szolgálná. Ugyanis náluk „istenfia" érték NINCS. A bibliai ószövetségben egyedül Dániel könyvében találkozunk az „ember-fia" kifejezéssel. Dániel így beszél az „ember-fiáról":

"Minden népnek, nemzetnek neki kell szolgálni. Hatalma örök hataIom.... mely nem enyészik el soha. " (Dániel 7.13-14.)

Itt azonban nem Jahwe megtestesüléséről van szó, mert ilyet az ószövetség nem ismer. Inkább arra kell gondolni, hogy Dániel a „káld birodalomban", a király utasítása szerint megtanulta a káldeus-mágus tudományt és az ősi káld­sumer „advent" földre szállt Istenfiának a nevét, a „Fény-Atya" megtestesülését változtatta - talán a „purimot" megengedő és népét eláruló káldeus király ­ remélhetőleg semita utódjának a dicséretére - a „Fény Fiát".... ember-fiává.

A Pártus Birodalomban azonban megőrződött és nemzeti vallássá lett az „Isten-várás", az Advent. Tudták és hirdették, hogy az „istenfia" embertestet ölt és ezt látható módon tudatosították is. Ennek a tudatosításnak egyik emlékét találták meg a régészek a HATRA-i templom romjai alatt. A következőkben látható szobor ez. A pártusok királya tartja kezében az „isten Fiaként" Földre szállt „Pártus Herceget", aki embertestben is az Isten-Fia, aki Szűztől született.

Mint említettem, a káld-sumer hagyományt megismerte a zsidóság a babiloni fogságban, és így adhatták Ézsaiás írásaként, az ősi sumer hagyomány szövegét így:

„Mert egy gyermek születik nekünk és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének." (Ézs. 9:6-7.)

A zsidók nem hisznek az örök életben és az örökkévalóság is idegen fogalom náluk. Ézsaiáshoz „beékelt" szöveg a Hatra-i templomból való. Itt az írás is és ez a szobor is bizonyítéka. hogy valóban: „égy gyermek születik NEKÜNK és nem a zsidóknak."

És ez a „gyermek" valóban a békesség fejedelme, erős Isten is volt (Én és az Atya EGY vagyunk), - akit a zsidók nem fogadtak be, hanem keresztre feszítették.

Hogy Jézus a sémi népeknél „csak" ember volt, azt a Pártus Birodalom után évszázadokkal keletkezett Iszlám is bizonyítja, de elismeri „királyi vérbő! szármaró prófétának". A Korán mintegy 35 alkalommal említi „Isten hírvivője" névvel is, de sohasem mondja, hogy „Dávid fia", és azt sem, hogy zsidó lett volna.

„Jézus - a Pártus Herceg" volt és így él örökké népének szent hagyományaiban.

„Kérd Őt ér megadatik!"

Az eddig elmondottakból láthatjuk, hogy a „harc", a jézusi örökségért már a Feltámadás után megindult a „Jézus-követők" (gnosztikusok) és Saul­rabbi ideológiáját követők (ortodoxia) között. Mind a két fél valójában a jézusi „vérségi" különbözőségre alapozta saját hiedelmét. A kezdetben ez megmaradt a hitbeli felfogás (vallás­filozófia) kereteiben és csak a keresztes háborúk megindulásával keletkeztek azok a „titkos társaságok", melyek ezt a „vérségi" vonalat leszármazássá változtatták egy világuralmi hatalom elérésének érdekében.

A bemutatott Hatra-i szobor azonban elibénk áll ma is és azt kiáltja: „Egy gyermek születik ­ (vagy született) nekünk ".... és ezt kétféleképpen értelmezhetjük:

1.) Ha elfogadjuk a titkos társaságok „Szent Pálra" való hivatkozását, amit az előbbiekben említettem, (Róm. 1:3.), mely szerint Jézusnak közvetlen vérutóda (fia) lett volna, akkor a pártus uralkodó kezében Jézus Urunknak pártus nemzetségbeli fia van.

2.) A pártus „vallás" szerinti "egy gyermek született nekünk" azt jelenti, hogy a pártus király Adiabene Mária pártus hercegnő Fiát, a „Pártus Jézust" tartja kezében.

Mind a két lehetőség azonban a vérségi vonalat, a pártus-hunmagyar néphez tartozónak bizonyítja, az Adiabene királyi dinasztia tagjainak folytatólagos és igen messzire érő uralkodásával.

Ugyanis - miként bizonyítom minden szempontból - a pártus népnek vallásos kegyelettel őrzött hagyománya szerint:

„Jézus urunk a pártus nép vérével testet öltött ISTENFIA. "

A pártus-hunmagyar utódokban tehát tudatosítva volt a Jézushoz való lelki és vérségi tartozás valósága. Ezek - a hitben és nemzeti öntudatban megmaradt - utódok valóban egy ideológiai harcot folytattak a Jézushoz való tartozás örökségéért, de ugyanakkor a lassan erős hatalommá lett ortodoxia (zsidó­kereszténység) eretnek-üldözéseinek áldozatai is lettek. Ma - csaknem 2000 év után - elmondhatjuk, hogy a „zsidónak" hirdetett és tanított Jézusalak mögé sorakozóknak Saul-páll ideológiája elfeledtette a világgal Jézus Urunknak azt az igéjét, amit tanítványai, az apostolok tanítottak.

Ugyanis ezeknek írásai nem képezik a zsidó-kereszténység „szentírását", és azért lettek ezek elpusztítva, mert Jézus Urunk apostolai a Pártus Birodalomban hirdették azt, amit nekik Jézusunk rendelt. A Pártus Birodalom történelme is „kimaradt" - az apostolokkal együtt a „kereszténység" hittanából. Egyedül az ún. „keleti" kereszténységben találjuk meg "András apostol" emlékét, mint ennek a „kereszténységnek" az alapítóját.

Ismételnünk és hangsúlyoznunk kell tehát, hogy Jézus Urunk tanítása - a Szeretet vallása - megmaradt a Pártus Birodalom „nemzeti" vallásaként, hiszen az ősi „Melkizedek" vagy „Zoroaster" nevéhez kapcsolt „Fény­Szentháromság" hiedelme volt az alap, még akkor is, ha sokan „Mitraizmus"­nak nevezik. A Pártus Birodalom bukása utáni perzsa pusztítás, üldözésben „manicheus-vallás" néven ismeretes ez a minden zsidó vonatkozástól mentes „Jézus-Hit", de a „kaukázusi" területek ún. „mágus vallása" is ugyanez, amit aztán dr. Bobula Ida oly remekül bizonyít a magyarok ősvallásának, a zsidó­kereszténység által elnevezett „pogány" magyar vallásnak („A Sumer-Magyar Rokonság" 98. oldal.)

Kutatásunkban nekünk nagyon fontos az a valóság, hogy bármelyik vallást vizsgáljuk meg a fenti nevek alatt említettekből, mindegyikben az „anyajogú ", vagyis az Istenanyára alapozott „Szentháromságot" találjuk meg és benne .. Mi-Anyánkat" a Szentlélek egyik tulajdonosaként.

Nagyon jól tudom, hogy nehéz MA erre a „fény-felé" forduló gondolkodásmódra átállni a júdeai-kereszténységből, de a „fénybeállás", a „kozmikus gondolkodás" eredménye, ahol az ember közvetlenül szemben áll a „Szent­háromság" Egyistenével, a Pártus Herceg tanítása szerint.

Ismerjük hát meg azt, amit eltitkoltak előttünk!

*     *     *

Megint Hatrába kell mennünk. Ebbe a pártusok által épített városba, melynek hatalmas templomában - a hagyomány szerint - Tamás apostol is tanított ­ és boldogan látta ott. a templomban a „Szentháromságnak" ezt a hatalmas szobrát, amit itt bemutatok. A pártus öltözetű hatalmas alak a „Fény-Atya" maga, aki a két oroszlán között áll. (A „Napisten" az Oroszlán és a Szűz csillagképek között, miként a „hét oroszlán" ezen mitológikus helyzetét ismertetem „Az Ister-Gami Oroszlánok Titka" című könyvemben.) A „Fény­Atya'' fejét, (amit valószínűleg a napsugarak öveztek) letörték, éppen úgy, mint a két tenyerét felénk tartó két karját is.

A szív felett ott van szentséges szíve­ként a „Fény-Fia " sugárban tündökölve és lent a „Szent-Anya ", aki még itt van a Földön, emberi testben, mint Adiabene Mária.

Miután a régészek nem tudták megállapítani e szobor keletkezésének idejét, ebből az ábrázolásból azt kell következtetnünk, hogy közvetlenül Jézus Urunk féltámadósa után készítették a pártus mágusok, a szobrászművészet nyelvén, értelmesen tudósítva a nézőjét arról, hogy az „Istenanya", a „ Fény-Szűze" közöttük tündököl és Szentlelke erejével gyógyítja a Hozzá érkezőket. Mert így volt ez Mária életében. Így kellett lenni, mert „a Szentléleknek" a létmódja az, hogy isteni ereje az „Atya-Anya-Fiú "-tól származik és áldását, segítségét, nagy kegyelmét az „EGYISTENSÉG"-nek attól a tagjától kapod, akihez fordulsz áhítatos imádságoddal.

De ehhez a „hit"-hez hozzátartozik a „kozmikus" gondolkodás, vagyis nem a „vallási-naptár" szerinti ünneplés, mert életünk ritmusát, módját az életet megtartó és azt tápláló „NAP"-unk határozza meg. Mert ugye Földünk - Nap­körüli keringésében - „egy" kör ad „egy" esztendőt.

Rajzoljunk tehát egy kört. Húzzunk bele két átmérőt, egymásra merőlegesen. Megkapjuk benne az „egyenlőszárú keresztet", mellyel az ember már ősidőktől kezdve a világmindenséget jelképezi. A keresztnek a csúcspontjai a mi kozmikus ünnepeink idejét mutatják - „négyet" egy esztendőben. A merőleges felső pontja a „MITRA-NAP ", a nyári napforduló, amikor legerősebb a Fény. Vele szemben van a „Világ Világa", az "Újra-éledő " Fény ünnepe - a téli napforduló, december 2l. - A vízszintes két végpontja jelzi a „tavaszi és őszi nap-éj-egyenlőség" napjait, amikor a „Fény-Szűze" ünnepeit tartjuk. Láthatjuk tehát. hogy a „Fény-Szűze" - a mi Nagyboldogasszonyunk - tartja egyensúlyban a Világunkat, hiszen vízszintes „horizonton" zajlik le a földi élet és jól van ez így, hogy Szűzanyánk - ezekben a nehéz „átmeneti" időkben fejti ki gondoskodó munkásságát azért, hogy tartós, folyamatos, örök legyen az „Istenáldás", amit a „Fény-Szentháromságának Szentlelke" ad nekünk.

De visszamegyek az ősi mah-gar (sumér) hagyomány „MITRA" fogalmához, mert az a „Fény", vagyis a „tudás" bőséges forrása. Ide írom ékírással „MITRA " nevét. Láthatjuk, hogy „három" ékjellel alkotott, összetett szó ez és így kell kiejteni (ha szótagolom): PA­SU-ULLU.

Itt a PA = felső, fő. hatalmas, vigyázó értelmezést ad és a sumér királyok „PA-TE-Sl" elnevezésének is egyik összetevője.

A SU = „a jobb-kéz", vagy a „jobb kéz tenyere" jelentésű, és az ULLU (miként „Igaz történetünk vezérfonala Árpádig" című könyvem 234. oldalán részletezem) a „teljes égi Fény" jelölője.

Ennek a hatalmas hatrai szobornak szimbolikája mutatja kozmikus ünnepeink „szentjeit". A „Fény-Atyának" ez az ábrázolása, hogy mindkét tenyerét felénk tartja, a „Szentháromság" olyan gondviselésének kinyilatkoztatása, mely semmiféle feltételt nem szab a hívő részére. - Ugyanis metafizikai épségével és tökéletességével eléri mindazokat, akik a Fényben állnak.

Ezt a kinyilatkoztatást azonban csak azok értik meg, akik ahhoz a hiedelemhez tartoznak, melyet a dogmákat szerkesztő másik oldal csak „könyv nélküli vallásnak" nevezett. A Pártus Birodalom termékeként igen sok, ún. „vallási" emlék maradt fenn és került elő minden ásatás alkalmával. Hála legyen érte a pártus „mágus-papjainknak", akik éppen úgy, mint a görögök által „szkítáknak" nevezett elődeik, őseik, testvéreik, a szimbolizmus nyelvén tanítottak és „Istenes-hitüknek" részleteit aranyba, bronzba öntve, vagy kőbe (alabástromba) faragva hagyták utódaikra. A pártusok aranyát a szaszanida­perzsa pusztítók eltulajdonították. De szobraik és alabástromba vésett csodás alkotásaik megmaradtak.

Ezek egyikéből úgy látom, hogy Adiabene Máriának, Jézus Urunk Édesanyjának a felmagasztalása még életében megtörtént, hiszen csodatetteinek híre eljutott a Birodalom minden helyére és Mária - az embertestet öltött égi küldött, a „Fény-Szűzének" gondviselését láthatóan és érezhetően megvalósította. Ezért az emléke oltár-ábrázolásokban is fennmaradt. Bemutatok itt egyet, mely alabástromból készült és szintén Hatrában találták. Négyoszlopos oltárka ez, ahol az oszlopok között állva, a négy világtáj felé ugyanaz a nőalak látható. - Jobb kezében a földgolyó, és baljában - kebelére szorítva - virág, kalász, gyümölcs jelképezi a gondoskodását. A régészek azt írják, hogy az ősi termékenység istennőt jelképezi, akit Párfiában „ALAT" (ÉLET) néven ismertek. (De ez csak a mássalhangzósírásból való következtetés, „LT" lehet ALaT és éLeT is).

Én úgy hiszem, hogy a földreszállt Isten-Anya ő, - Adiabene Mária - Jézus Urunk Édesanyja.

Ugyanis a pártusok a „Fény-Szűzét" is ábrázolták, bevonva az ősi misztériumot is az uralkodás és az uralkodó család hatalmának - szimbólumok segítségével - való hirdetésére. Így találjuk az egyik királyi palota fogadó termének egyik falán az itt bemutatott falfestményt, ahol a „Fény-Szűze" lovas szekerén vágtat a királyi család segítségére.

A „Fény-Szüze"

Ezt az elnevezést - a római és keleti kereszténységben egyaránt tisztelt ­ „Szűz Máriára" vonatkozólag az egész világon csak egyetlenegy helyen találjuk meg és ez az Erdőelv-ii (Erdélyi) CSIKSOMLYÓ. (Ma Romániához tartozik.)

Igen sok „csoda" történt a néppel ezen a helyen, ahol a „Szűzanya" különös neve:

„A NAPBAÖLTÖZÖTT BOLDOGASSZONY"

A néppel történt csodálatos események azt eredményezték, hogy a „Ferences rend" tagjai építettek ide egy templomot és benne található a „Napbaöltözött Boldogasszony" szobra, amelynek rajzát itt bemutatom. Látjuk, hogy a „kelő Holdon" áll a ,Szűzanya. Amikor megjelenik az égen az „újhold" égi ,.C" betűjével, vagy majdnem fekvő „kifli-alakú"-an látható, a nép áhítatos lélekkel nézi és így mondják: .,megjött BABBA-Mária".

Már esteledik ilyenkor és áhítatos lélekkel sokáig nézik. „Máriát" látják benne, az istennek Szentanyját és imádkoznak Hozzá.

Ki-ki a maga módján. A hívő lelkeknek nagy misztériuma ez a folyamatos imádkozás így „Babba-Máriához " és a „Napbaöltözött Boldogasszonyhoz", a „csodák" helyén. Igen régi hagyományt őriz ez a két - „Égi-Fény"-t jelentő elnevezés, mert nevük és fogalmi tartalmuk is a sumér hitvilágból ered.

Azt már tudjuk, hogy a Boldogasszony sumér nyelven = „BAU-DUG­ASAN ". Keressük meg a „napbaöltözött" jelentést. Ezt úgy is kifejezhetjük: a „Fény Palástja. "

Ezt sumér nyelven így mondjuk: „PÍR­PALA-S(u)-TU". Tehát a Csíksomlyói Szűzanya ősi neve: „Pir-palástú Boldogasszony. " (Hivatkozás: Pír (L.381.), Pala (L.536 és DSL. 53G/130, 131, 132.) SU (L.354.) TU (L.58 vagy 381.) (L. = Labat-féle szótár - Aranyi)

Most keressük meg a „BABBA­MÁRIA " elnevezést és fogalmi tartalmát. Kezdjük Mária nevével.

Igen üdvösnek tartom azt, hogy Jézus Urunk Édesanyjának neve „Mária" formában terjedt el a kereszténynek nevezett világban és nem a héber „Mirjam"­al, ahogyan őt a zsidók nevezik dicstelen írásaikban.

MA-Rl-A „sumer-arámi összetett szó, ahol: MA (aMA) jelentése..... „égi Anya"

RI = eredet, eredő, valahonnét származó.

A = meghatározó rag (mai határozott névelő azonosa)

MA-RI-A neve: „égi Anyától származó".

Érdekesek nyelvünkben fennmaradt gyök-azonosságok. Pl. : RI-an, RI-ad, RI-kolt, RI-gó. Mindegyik sumér szóképzés. PI..: RI-Gu = torokból származó. - De népnevünk MA-GAR formáját is innen származtathatjuk és ez...„Isten­anya-Népe" értelemmel hivatást ad népünknek és Adiabene Mária földre-szállásával - Mária Népe vagyunk.

Most nézzük meg a „BABBA" szót, mint elnevezést. A sumér „KA" = kapu vagy „nyílás"-t jelentő ékjel egyik olvasata. "BABA „Jelentése: az „Ég nyílása " az „Ég kapuja " (L. I33.).

Így „BABBA-MÁRIA" elnevezéssel a néphit az Ég félhold alakú „nyílásában" Máriát köszönti, aki kinyitja az Ég kapuját. A hívők serege az Ég kapujára, a félholdra nézve küldi imáját, könyörgését Máriához abban a tudatban, hogy az ima a nyitott kapun Mária kezében, Mária által biztosan eljut Urunk Istenünkhöz.

Ez a „misztériumban" az indulás, amikor a hívő lelkekben életre kel az a bizonyos tudat, hogy imája, kérése Mária segítségével bejutott a „Fény Birodalmába".

Nyugodt szívvel mennek a misére, teljes szívvel vesznek részt annak minden részletében, buzgón énekelnek, a templomban megsimogatják a „Napbaöltözött Boldogasszonyt" jelképező szobrot is, de a nagy „Istenvárást" a hajnal hasadása hozza. A „BABBA­MÁRIÁHOZ" intézett könyörgésük és imájuk emlékével ők a Napkelte bíborában, ott a PÍR-ban, a Napbaöltözött Boldogasszony érkezését látják, hiszik és imádják, aki ott - előttük - szüli meg bíborból fakadt Szent Fiát - a „Fény Fiát ", a „Világ Világát ", aki lelkükben Jézus Urunk.

És nézik, csodálják a "Fényt", mert tudják, lelkük sugallja, hogy „BABBA­MÁRIA"által kinyitott égi kapun át küldött könyörgésük itt, a „Fényben" életet kap - teljesül.

Náluk tehát a Napbaöltözött Boldogasszony nem választható el az ő „Szent Fiától", mert együtt vannak ők az égen a PIRKAN csodájában.

És itt a néphit erősen szembehelyezkedik a zsidó-kereszténység álláspontjával, mely azt tanítja nekik:

„Máriát nem imádjuk - hanem csak tiszteljük és kérjük közbenjárását a Szentháromság második személyénél, Jézus Krisztusnál!"

Iszonyú nagy antagonizmusa ez a zsidó-kereszténységnek, melynek alapja az a zsidó vallási felfogás, mely az Istenanyát nem ismeri, hiszen a héber nyelvnek szava sincs rá.

Ennek a következménye az lett. hogy a zsidó-kereszténységünkben egy „hímnemű" - úgy magyarázzák - „patriarchális" Szentháromságot találunk: az Atya-Fiú-Szentlélek összeállításban.

Itt joggal kérdezhetjük: a „Szentlélek" talán egy olyan misztikus valami. mely külön van az Atyától és a Fiútól és Tőlük függetlenül működik? Mert ha az „Atya-Fiú" tulajdona, akkor Bennük van és általuk érvényesíti az áldásait. ­ Ha külön áll, akkor honnan jön...?

A zsidó-kereszténység „Szentháromság"-ának létrejöttében tehát nem a Lélek metafizikus épsége, nem a tudás logikája volt az indíték, hanem a júdai­alapú valláspolitika, mely a „Fényes-Világ", a „Felső-Világ" kozmikus törvényét erőszakosan érvényesített dogmákkal helyettesíti be. Csakis így tudta „kizárni" az „Istenanyát" a kozmikusan gondolkodók örökségeként fennmaradt „Szentháromságból".

Az egyháztörténelem nagy ideológiai csatákat mutat ebben a fontos témakörben. Az ún. „Lutheri-reformáció" kísérelte meg a változtatás létrehozását, de a római ellenkezés és az erősen zsidóalapú „Kálvin" szinte nyomnélküli módon elsöpörték a változtatás szándékát

Egy németországi régi templomban „véletlenül" megmaradt egy szép freskó e szándék bizonyítékaként, a "Fény-Szentháromságával". az itt bemutatott kép a Felső-Bajorországi CHIEM-tó környéki, ősi avar településeken megmaradt és minden júdaiságtól mentes „kereszténység" néphitét tükröző falfestményekkel díszített Urschalling-i templomban látható és képeslapján az van írva: „A Szentháromság".

Ez bizonyítja, hogy valamikor erős volt a kozmológikus hitszemlélet és így az is megérhető, hogy a magyar néphitben - minden térítés ellenére - él, sokszor tudat alatt, az a Hit, hogy a „Szentlélek" a „ Fényes Világ" Szentháromságának isteni tartalma.

Az természetes. hogy a zsidó-kereszténységnek a papjai (telekezeli különbség nélkül) szemben állnak minden olyan népi megnyilatkozással, mely a „Fény" felé fordulásban látja a hitvilági megújulásunk lehetőségét.

Ugyanis e papok „ószövetségének" Jahweja tiltja ezt. mint írva van az ő "szentírásukban".

Íme: Mózes V. könyvében, a 4:19. és a 17:3. fejezet és versekben így ír a zsidó-keresztény „szentírás": (Károli Gáspár szerint):

„Szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál és le ne borulj azok előtt és ne tiszteljed azokat.... "

„.....és szolgál idegen isteneket, imádja azokat, akár a napot, akár a holdat, vagy akármelyet az ég seregei körül, nyelüket nem parancsoltam... "

Miután a mi ,.BABBA-MÁRIÁNK"' is az „ég seregeinek a tartozéka" és „Napbeöltözött Boldogasszonyunknak", mint a „Fény-Szűzének" imádata (és nem csak tisztelete) él és kerül gyakorlatba a néphitben, természetes, hogy a júdai-kereszténység papjaiként működő „szerzetesek" is csak Mária-tiszteletet hirdetnek, hiszen a „szentatya" - a római pápa - csak „földi asszonyként" emlékezik meg Máriáról, bár az „Üdvözlégy"-ben ő is így mondja: „Istennek Szentanyja" . Mi úgy véljük, hogy „Istent csak istenanya szülhet". De ismerjük meg II. János Pál pápa hogyan rendelkezik az „Istennek Szentanyjára" vonatkozóan:

A 3. évezredhez közeledve.

II. János Pál Pápa apostoli levele „A 2000. évi jubileum előkészítése":

48.) Mária, a Szentlélek által fogantatva a megtestesült, Igével és létezésében alávetve magát a Szentlélek irányításának, mindenek felett úgy tekintendő és követendő, mint a Szentlélek engedelmes leánya, a csendesség, a hallgatás és a reménység asszonya, aki magába fogadta - miként Ábrahám - Isten akaratát, „reménykedve minden reménytelenség ellenére". (Róm. 4.18.)

Mindig kinyilatkoztatta Jahwe szegényeinek óhaját és példaként tündököl mindazoknak, kik teljes szívükkel bíznak Isten ígéreteiben. (1996.)

De a pápa nyilatkozatát nemcsak a mai csíksomlyói búcsúsoknak a „fénybe-állása" cáfolja, hanem a „múlt" is tiltakozik ellene.

Ugyanis az említett felső-bajorországi templom mennyezet-freskójának másik szögletében ott találjuk a „Napbaöltözött Boldogasszonyunk" ábrázolását, karján a „Fény-Fiával", akit csak a júdai-keresztény egyházpolitika választott el Édesanyjától, a „mai" Szentháromságban. Így kapcsolódik egybe az ősi „avar" hiedelem a mai csíksomlyóival, melynek pünkösdi búcsúján - felekezeti különbség nélkül - állnak a fényben a tisztulni vágyók.

Az itt bemutatott freskón a Szűzanya - fején a koronával - egyformán ábrázolja az „Égkirálynőt" és „Adiabene Mária pártus királyi hercegnőt " is, mert mindkettő fejére illetékes a korona.

A pártus-hunmagyar­avar népünk hite szerinti „Szentháromságból", a „Szentlélek" a „Fény" által érkezik minden hivőhöz.

Az „ősvallásunknak" alaptétele volt ez, amit a régi és még nem júdaizált latin szöveg is bizonyít. Mert így van leírva: „FIAT LUX"....ami azt jelenti. hogy: „LEGYEN FÉNY!" - a Szentírást írók és fordítók ezt „Legyen Világosság"-ra változtatták, ami helytelen.

Mert a „Világosság" a *Fény* állal születik, mint a *Fény* teremtménye!

Ezért kell az életünket az „Égi Fény" törvényéhez igazítani és életrendünket (kalendáriumunkat) az „Égi Fény" megnyilvánulásaival egybehangolni. Jó lesz, ha itt is felfrissítjük az elfelejtetteket!

Már ismerjük a „Világ Világa Újjászületésének" napját, a téli Napfordulót, december 21-én. A „legnagyobb fényesség" - MITRA - napja a nyári Napforduló, június 21-én van.

A „Fény Szentháromságában " az Atya-Fiú ünnepeit így mutatja nekünk a kozmikus rend törvénye, de ugyanekkor a „Fény-Szűzének" ünnepnapjait is elrendeli a tavaszi és őszi nap-éj egyenlőség napjaiban.

Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy a ,,Fény-Szentháromság" isten­Anyjának két ünnepe van. - Gondoljunk a földi édesanyákra, az ő hatalmas és magasztos hivatásukra. Mert ugye: a szüléssel életet adnak. Szeretettel nevelik szülöttjeiket. Gondoskodnak a Családról, a testi-lelki szükséglet szerint. A békesség őrzői... a gonoszság elűzői. Ugyanez van az Égen is.

Március 27: az életet adó Szűranya ünnepe, hiszen ezzel a nappal fakad a tavasz és kezdődik az élet kibontakozása a természetben.

Szeptember 21-ével pedig megindul a hervadás, de Istenanyánk gondoskodik az élet megtartásáról és a védelemről is, mert a „sötétség" is elindul gonosz útján és megerősödik a Skorpió-csillagkép sugárzásával is. (Itt csak azt kívánom megjegyezni, hogy a semita népekről azt tanítja a hagyomány, hogy a Skorpió-csillagkép hatása befolyásolja cselekedeteiket.) Égi Boldogasszonyunkhoz - ebben az időszakban - tehát nagyon sok ima, könyörgés érkezik addig, míg Szentfia, a Világ világa újjászületik a gurusúnyi fényben. Ezek a „Fény-Szentháromságának" ünnepei, melyeket a Világ Rendjének „naptára" ír elő az embernek. Nekünk - magyaroknak - igen szent és magasztos a „Fény­Szentháromsága".

Az a „Szentháromság", mely a Szentlelket a „Fény-Aya-Fény-Szüze" és a „Fény-Fia" Egyistenségéből küldi hozzánk. Nagyobb értékű ez minden „kereszténységnek" nevezett zsidóalapú ideológiánál, mely az Isten-Anyát nem ismeri el a Szentháromság tagjaként!

A magyarság csak akkor éledhet újra, ha visszatér az elhagyott és elfeledett Istenanyához, a Napbaöltözött Boldogasszonyunkhoz azzal a lelkünkben tudatosított igazsággal, hogy:

„Urunk-Istenünk szuverén és megkérdőjelezhetetlen akarata, üdvtervének megvalósítására Adiabene Mária pártus királyi hercegnőt választotta ki arra az isteni feladatra, hogy földi Édesanyja legyen Földre szállt Szent-Fiának, Jézusnak."

De ezen tudatosításunknak alapja az a HIT, mely szerint Adiabene Mária ­ a Fény-Szentháromságába tartozó Fény-Szűze-Istenanyánknak a földi megjelenése - inkarmációja, aki a Fény-Fiától - Szentfiáról - el nem választható. ­ Ezt a kozmikus történést látják a csíksomlyói „fénybe-állók" - az ősi hagyomány igazságaként - amikor a PIRKAN bíborába öltözött Boldogasszonyunk ott - előttük - szüli meg a „Fény-Fiát" a nagy misztérium hiedelmének valóra válásakor.

*     *     *

Az előbbiekben láttuk, hogy a Pártus Birodalom „Szentháromságának" fénye elért a bajorországi, hajdani avar települések hitvilágáig és ma is él Csíksomlyón, annak ellenére, hogy az ott miséző papok másként mondják. A néphit nem bírja lelkéből és „Szentháromságából" kizárni a „Szűzanyát". Kutatásaink eredményeként megállapíthatjuk azt, hogy minél alaposabban végezzük a történelmi nyomozást, annál több tárgyi bizonyítékot találunk ennek a „fényben" tündöklő vallásnak, - Jézus hitnek - az erős létezésére vonatkozóan. De csak azért maradhatott meg a néphitben - az erős és kegyetlen inkvizíciók ellenére is - mert erős volt az „ősi gyökér".

Ebben a küzdelemben, melynek „Harc a jézusi örökségért" címet adtam, az évezredes valóság az, hogy a nemzsidó Jézusért - a világ összes népei és nemzetei között - csak a pártus-hun-magyar-avar nép vívott és utódaik MA is vívnak egy fizikai és ideológiai harcot a „zsidó-Jézust" feláldozó és egyre nagyobb hatalommal bíró látható (egyházi) és láthatatlan (titkos) erőkkel. De mindig a „Pártus Herceghez" kell visszatérnünk igazságunk bizonyításában, mert ő együtt van a Benne hívőkkel és visszatért a hajdan eltévedt. de megtisztult fényben állókhoz. A „Fény-Fia"-ként, aki „született nekünk" úgy, amiként itt látjuk őt egy - szintén Hatrában talált - kis szobron. Tenyerét feléd tartja (letörték a gonoszok a jobb karját), de a pártus királyok is őt utánozzák, amikor jobb kezük tenyerét mutatják a Népnek. Ezzel nyilvánították ki karizmatikus küldetésüket, istenes szándékukat, az Istentől nyert hatalmuknak a gyakorlásában és így lett a „feléd mutatott tenyér" a tisztaság, a becsületesség és lstenhez emelkedő lelkiség őszinte közlésének jelképe.

Mert a tenyér vonalaiba van beírva sorsod, képességed, kötelességed és hivatásod. Érdemes megemlíteni, hogy a pártusoknál a „leánykérés" is úgy történt, hogy a „kérő" választottja elé állt és mindkét tenyerét feléje tartotta. „Tiéd a sorsom, életem" kifejezése volt ez. Az „igent" az jelentette, amikor a leány két tenyerével takarta be a fiúét. Régen volt, de hozzátartozott az „istenfiak" és „istenlánykák" vallási felfogásához. Befejezésül még azt szeretném bemutatni, hogy Jézus urunkat „Jó Pásztorként" ábrázolva is megtaláljuk a Pártus Birodalomban. A „DURA-EUROPOS"-i naptemplomhoz tartozó ház faláról való a fenti festmény, melyet átveszek ide a Yale University Gallery Art közleményéből.

Nagyon érdekes itt az a rész (Jézus Iába alatt), ahol az első emberpár és a „kígyó-nélküli" Tudás Fája van ábrázolva. Felnagyítva is közlöm, mert jól látni, amint „mind a ketten" szakítják az „alrnál" a fáról. Tehát éppen úgy. mint a sumér teremtés-történetben ez le van írva. De bemutatom itt az említett „Urschaling"-i templom  freskóját is, amit Nagy Kálmán munkatársam szívességéből közölhetek, mert itt is a „kígyó-nélküli" Tudás Fája mellett állnak.

Ádám és Éva, eltakarva szemérmüket valami érdekességgel, ami külön tanulmányozást igényel.  Azért közlöm ezt a képet is, mert ezzel is bizonyítjuk az ősi hitnek minden júdai befolyástól mentes  létezését. Ugyanis a kígyós Tudásfa és a hozzá tartopó legenda a héberizmus terméke. Nem a mienk. Adjuk vissza nekik. Hiszen megtaláltuk írásban és ábrázolásban is a magunkét, a sajátunkat!

Vissza a nyitólapra