Szinte már megszokhattuk ha valamilyen „egzotikus” kísérlet, vagy a hétköznapokban ismeretlen fizikai jelenség kerül szóba, előbb-utóbb felbukkan Nikola Tesla neve. A jelen esetben sincs ez másként. Kiderült ugyanis, élete alkonyán titkos projekteken dolgozott, a Modern Fizikai Kutatóintézet megbízásából, ahol munkatársa volt Einstein és Neumann János is. Közös tevékenységükre alapozott kísérletek eredményei sokak számára a még a „hit” kategóriába sem férnek bele.

 

A II. Világháború utolsó éveiben az Egyesült Államok katonai erői, főként Tesla korábbi társa, Neumann János, segítségével figyelmüket a radarok számára láthatatlanságot biztosító technika kifejlesztésére koncentrálták. Tesla 1942. márciusában elfordult a kutatásoktól, miután nem hitt az egész elképzelés sikeres kivitelezhetőségében, azonban felhívta a figyelmet Neumannra, aki át is vette a munkálatok irányítását. A kutatási eredmény a Philadelphia Kísérlet néven vonult be a köztudatba, a végrehajtási helyszín nevének köszönhetően. A Haditengerészet Philadelphiai Főhadiszállásán az SS Eldrige nevű hajót nagyfrekvencián üzemelő transzformátorokkal szerelték fel, majd ezeket feltöltötték, álcázó erőtér létrehozása céljából. 1943. augusztus 12-én az Eldridge eltűnt, majd négy órával később ismét felbukkant, azonban súlyos problémák mutatkoztak vele. Mind a hajó, mind a személyzet molekuláris szerkezete nyilvánvalóan szétesett majd újrarendeződött, minek köszönhetően a személyzet egyes tagjai a hajó fémburkolatában bukkantak fel, míg mások egyszerűen eltűntek.

 

A címben szereplő kísérlet lefolyását a legélethűbben egy testvérpár írta le, akik kiugrottak a hajóból, miközben az a hipertérben mozgott, ők pedig tér- és időugráson estek át.

 

„A hajó a hipertér felé sodródott. Mi a hajó belsejében voltunk, és tudtuk, valami fatális hiba történt a teszt végrehajtása során. Megpróbáltuk ezt az egészet félbeszakítani, de nem lehetett. Végigrohantunk a fedélzeten, és átvetettük magunkat a hajó korlátján. Kiugrottunk a hajóból, azonban időfolyosóba kerültünk, melynek végén Montaukban, Long Islandon kötöttünk ki 1983. augusztus 12-én éjszaka.

 

Nagyon gyorsan ránk találtak, sietve levittek minket a lépcsőkön, ahol von Neumann üdvözölt bennünket. Hatalmas megrázkódtatás volt mindez számunkra. Az egyik pillanatban 1943-ban voltunk, és most 1983 volt, Neumann idős emberként tekintett ránk. Elmondta, zárlat keletkezett a hipertérben, ezért vissza kellett menniük az időben és kikapcsolni a generátorokat a hajón, egyébként a hipertér további örvényeket vetett volna, ereje egyre növekedett volna, és esetleg az egész bolygót is elnyelhette volna. 40 éve várt érkezésünkre.”

 

1. ábra. Preston Nichols és Ed Cameron

 

A két testvér, Duncan és Edward Cameron, története meglehetősen bonyolult és érdekes, azonban mindenféleképpen hitelesnek tekinthető. A Cameron testvérek időbeli kivetítődését kiváltó kísérlet akkoriban Szívárvány Projekt néven volt ismert, később azonban átnevezték Főnix Projektre, amikor a kapcsolat az 1943-as kísérlettel egyértelművé vált. A kísérlet végrehajtására a Haditengerészet és a Légierő közös birtokában lévő Montauk Point-on került sor, New York állam távoli, keleti pontján. A kísérlet eredményes végrehajtása számos egyéb projekt beindítását tette lehetővé. Neumann János arra koncentrált, vajon miként lehetne leküzdeni a Philadelphia Kísérlet során felmerült nehézségeket. Az alkalmazott technológiát finomítani kellett, egyben szükséges volt metafizikai kérdések megválaszolása is, mint például, hogyan lehet stabilizálni a tudatot a hipertérben való utazás során. Az események hosszú láncolata köti össze az 1943-as Philadelphia Kísérletet az 1983-as Főnix Projekttel, az USA katonai erőinek számos fejlesztési és kutatási programja vezetett el a kívánt célig. A munkálatokban számos náci csúcstechnikus és csúcsszakember vett részt,  akik a II. Világháború végéig jó néhány olyan tértechnikai- és fegyverkísérletet hajtottak végre, melyek műszaki háttere messze fejlettebb volt a Szövetségesek akkori fejlettségi szintjénél. E kutatások eredményeit természetesen továbbfejlesztették, sok más egyéb technikai megoldással együtt, ezeknek köszönhető a mai kor számítástechnikája, a radarok számára láthatatlan lopakodó repülőgépek, valamint sok-sok metafizikai kísérlet, beleértve a mostanában vizsgált, a  Montauk Bázison végrehajtott kísérleteket is.

 

1951-ben az SS Eldridge-t eladták a Görög Haditengerészetnek. A hajónaplóban valamennyi adat megtalálható egészen 1944-ig visszamenően, az ennél korábbi eseményeket rögzítő lapokat ugyanis kitépték. A USA kormányzata a mai napig tagadja, hogy bármiféle, ilyen jellegű kísérletet végrehajtottak volna az Eldridge fedélzetén.

 

A Philadelphia Kísérletre és a Montauk Projektre vonatkozó információkat Preston Nichols, Duncan Cameron és az író/újságíró Peter Moon hozta nyilvánosságra. A misztikus tér- is időutazásról szóló kalandok érdekfeszítő olvasmányt jelentenek. Az említett kísérletekkel kapcsolatos hivatalos tagadások ellenére nyilvánvaló, hogy a legnagyobb titoktartás közepette kifejlesztésre kerültek különböző, a tudatállapot megváltoztatására irányuló technikák, a kísérletekben résztvevők védelme érdekében.

 

Az 1970-es évek elején Preston Nichols, elektronikai mérnök, ösztöndíjat kapott a mentális telepátia vizsgálatára. Kutatási programja felölelte bizonyos pszí-képességekkel rendelkező személyek válaszainak vizsgálatát, és azt tapasztalta, hogy a nap egy bizonyos időszakában tudatuk valamiképpen összezavarodik, és képtelenek a hatékony gondolkozásra. Nichols elektromos zavaró jelekre gyanakodott, ezért különböző vevőket állított fel az esetleges bejövő jelek detektálására. Úgy találta, hogy valamennyi esetben, amikor a 412-420 MHz-es jelek felbukkannak az éterben, a kísérleti alanyok agyműködése összezavarodik. A 412-420 MHz-es jelek eltűnése után kb. húsz perccel a pszí-képességekkel rendelkező alanyok visszanyerték eredeti adottságaikat.

 

2. ábra. A Montauk Állomás

 

Nichols elhatározta, követi a jelet. Ehhez egy átalakított TV-antennát használt fel, csatlakoztatta kocsija tetejéhez és egy VHF vevőhöz. Fáradozása sikerrel járt, kimutatta, a jelek forrása a Montauk Point. A jeleket közvetlenül egy piros-fehér radar-antenna sugározta a Légierő Bázisról. Az anomália forrásnak megtalálása után Nichols rögtön felismerte az ősrégi, a II. Világháború idején radarvédelmi célokra használt, úgynevezett „intelligens” radart. Mivel Nichols a bázis körül rendkívül szigorú biztonsági rendszabályokkal találkozott, így csak meglehetősen kevés hasznos információhoz jutott. Ezután Semmiféle további kapcsolat nem volt Nichols valamint a Haditengerészet és a Légierő közös Montauk-i Bázisa között egészen 1984-ig. Ekkor egyik barátja felhívta Nichols figyelmét a bázis elhagyatottságára és arra, érdemes lenne megvizsgálni. Amikor Nichols megérkezett a bázisra, meglepetéssel tapasztalta annak elhagyatott állapotát, amiből egyfajta vészkiürítésre gyanakodott. Rábukkant a különféle magasfeszültségű berendezésekre, valamint egy csomó szétszórt iratra, s mindebből az derült ki, a bázis nem sokkal korábban még működött. Nichols megpróbálta kitalálni kik voltak az elektronikus berendezések tulajdonosai, révén elektronikus eszközöket gyűjtött. Mivel semmiféle, a gyártóra vonatkozó jelzés nem volt a berendezéseken, a bázis tehát hivatalosan nem működött. Nicholsnak az az ötlete támadt, hogy alaposabban körülnéz a bázison és annyi berendezést szed össze, amennyit csak tud. Nicholsnak a Montauk Bázison történt jelen látogatása alatt különleges anomáliákat tapasztalt meg az agyműködésével és az általa feltalált személyekkel kapcsolatban. Példának okáért, rábukkant egy hajléktalanra, aki a bázison élt, amióta az nem működött. Ez a férfi úgy emlékezett Nicholsra, mint az egyik technikusra, aki részt vett a bázis üzemeltetésében, s arra is emlékezett, hogy Nichols eltűnt nem sokkal azelőtt, hogy a bázis teljesen megbolondult és ki kellett üríteni. Preston semmiféle tudatos információval nem rendelkezett ezekkel az eseményekkel kapcsolatban és nem is vette különösebben komolyan őket, amíg hasonlóképpen fel nem ismerték többen is egy rádiófesztiválon. Ezek a találkozások megváltoztatták Preston elképzelését önmagáról. Néhány évvel később találkozott Duncan Cameronnal, aki a mentális telepátia területén végzett kutatásaiban vett részt.

 

Preston és Duncan együtt mentek el a Montauk Bázisra, hogy kikutassák az anomáliákat és az „intelligens” radar által sugárzott jeleket. Ott-tartózkodásuk alatt Duncan seregnyi ismeretet tudatosított, melyek az ő bázisbeli szerepével voltak kapcsolatosak. A megtapasztalásai közül sokat videóra is rögzítettek, a felvételeken pedig látszik, ilyen alkalmakkor Duncan nyilvánvalóan retteg. E traumatikus események alkalmával Duncan visszaemlékezett „pszichikus kivetítőként” betöltött szerepére. Feladata a kundalíni energia-hálózat összpontosítása, valamint képekre való koncentrálás volt. Az általa keltett energiákat a kísérletek során rendkívül bonyolult számítógépes rendszerekkel felerősítették, ezt a rendszert egyben portálnak is használták, mely segítségével a tárgyat magát, melynek képét Duncan elképzelte, a tér és idő egy másik pontjára továbbítottak, illetve egy elképzelt tárgyat hoztak be a létezésbe a Montauk Bázison. A kísérletekhez szükséges fejlesztések igen nagyszámú emberéletet követeltek, Al Bielek szerint mintegy negyedmillió utcagyerek tűnt el az évek során a 24 bázis összekapcsolásának időszakában, e tevékenység miatt. A projekt különösen a pubertáskorban lévő fiúk elektromagnetikus energiáját használta fel, akiket előzőleg különféle ártalmas beavatkozások sorozatának tettek ki, ezen energia természetének és használatának megismerése céljából.

 

Az is kiderült, Prestont úgy programozták, hogy két különböző idősíkon is képes legyen tevékenykedni. Miközben Preston igyekezett felszínre hozni elnyomott memóriaemlékeit, egyre sűrűbben tapasztalt időkiesést és aszinkron eseményeket, példának okáéért, gyakran találta munkanapjának közben kezét megsérülve és ellátva ragtapasszal, miközben semmiféle olyan emléke nem volt, hogy hogyan és milyen körülmények között sérült meg. Abban az időben Preston Lond Islanden dolgozott, a honvédelemmel kapcsolatos szerződéseket kötött. Elhatározván, hogy többet tud meg, megtalálta a legalkalmasabb módszert blokkolt memóriaemlékeinek felszabadítására, ez pedig saját reakcióinak megfigyelése volt, amikor a tervezeten gondolkozott. Egy bizonyos szoba meglehetősen idegesítette. Megpróbált bejutni ebbe a bizonyos helyiségbe, azonban úgy találta, nem rendelkezik ehhez megfelelő jogosultsággal. Az elkövetkezendő hetekben Preston folytatta a hiányzó idővel kapcsolatos kutatásait és kitartóan figyelte testének jelzéseit is. Egy napon odáig merészkedett, hogy a megfelelő hivatali eljárást követve, azonosító-kártyáját kezében tartva odalépett az említett szobához vezető ellenőrzési ponthoz, s legnagyobb meglepetésére kártyáját visszakapta és továbbengedték. Preston követte összeszoruló gyomrát, s hamarosan egy fényűző mahagónifával borított irodában találta magát, az íróasztalon olvasható volt a névtábla, rajta a név: Preston B. Nichols projekt-igazgatóhelyettes. Az iratokat átnézve felfogta, létezik egy teljes második életpályája is, melyről tudatos állapotban semmit sem ismer. Preston megtapasztalásai tovább folytatódtak, azonban már ennyi is elég volt számára, hogy megértse a kísérletekben résztvevő emberek konspirációs hajlamait és viselkedésük összetettségét. Később elmondta, sikerült megértenie kezének gyakori sebesüléseit is. Mialatt Projekt igazgatóhelyettesként dolgozott, részt vett valamiféle rendkívül fejlett és bonyolult technikai eszköz kifejlesztésében - körös-körül mindenféle csatlakozók és nehéz berendezések -, ennek volt köszönhető keze sűrű sebesülése.

 

 

 

3. ábra. Neumann János 50 éves kora előtt nem sokkal

4. ábra. Neumann János az 1990-es évek elején

 

A Montauk Projekt keretében végzett kísérleteket teljes egészében Preston Nichols és Peter Moon rendkívül izgalmas négykötetes könyvében olvashatjuk; szerzőtársa ellenőrizte az állítások hitelességét, valamint videofelvételeket, fotókat és dokumentumokat szerzett be bizonyítékokként. További bizonyítékot jelent Stewart Swerdlow, az egyik Montauk fiú beszámolója, aki kísérleti alany volt. Sok-sok elképzelhetetlen eseménnyel szembesülnek azok, akik a Montauk Projektről szóló beszámolókat tanulmányozzák egészen napjainkig. Különböző helyekkel, hiedelmekkel és tevékenységekkel. Az eredeti kísérletekre összpontosítva azt találjuk, hogy Preston Nichols, Duncan Cameron és Peter Moon igazat állítanak. A kísérletek eredményeképpen minden bizonnyal általánosan használják a tudatmanipulációs technikákat, akár nagyobb tömegek esetében is, azonban az ismeretek az emberi tudat működésének különböző szintjeire, az emberi tudat igazi mivoltára vonatkozóan és kapcsolódásáról az egész Világegyetemhez, egyelőre továbbra is rejtve maradnak. Ha mindehhez hozzávesszük a Montauk Bázisnak a Föld felszínén elfoglalt különleges pontját, valamint a Bázis vezetőinek kapcsolatát esetleges földönkívüli lényekkel, a rejtély még mélyebbnek tűnik.

 

A továbbiakban Preston Nichols, Duncan Cameron és Peter Moon által nyilvánosságra hozott legfontosabb felfedezésekre fókuszálunk. Habár a Montauk Projekt célkitűzései között szerepelt az eredmények embertömegek viselkedésének és tudatos működésének kontrollálása, ezenkívül speciális, egyénenként testreszabott, az emberi potenciálra vonatkozó kutatások végzése – a kutatók által leleplezett tevékenység részeként -, szerepet kapott az erkölcsi, az inspirációs és tudati képességek növelése is.

 

Tudatilag beprogramozott embereket küldtek a társadalom fő áramlatába, egészen addig éltek teljesen normális közösségi életet, amíg meg nem kapták a tudatalatti programjuk végrehajtására a parancsot, a legtöbb esetben egy gyilkosság végrehajtására, drog- és fegyverkereskedelemre és egyéb titkos tevékenységekre. Cathy O’Brien leírja saját élettapasztalatait az „Amerika Transzformálása” című könyvében, ebből megtudhatjuk, miként kondicionálták az egyes személyeket.

 

Véletlennek nem nevezhető az egybeesés, miszerint a Montauk Bázis pontosan az Alganquin indiánok törzsi területén fekszik. A hely eredeti neve „Manatuck” indián kifejezés a hegyre, illetve a magasföldre vonatkozóan, olyan helymegnevezés, mely távol esik a megfigyelőtől, illetve ahonnan a megfigyelőt valaki távolról láthatja.

 

Egy régi, 1911-ben megjelent könyv, Long Island Története – címen, tartalmaz egy fényképet „Montauk Piramisairól”. A képen három piramis, más szóval „mound” látható, egyenként mintegy 7 méter magasak. A piramisok e hármas felállítása ezoterikus tradíciók szerint egyértelműen a Marsra és Egyiptomra utalnak, ami különösen annak a ténynek az ismeretében elgondolkoztató, miszerint a Montauk törzs megmaradt tagjainak fő családi vonala a „Fáraó” nevet viseli.

 

Legendák kapcsolják össze Montaukot Atlantisszal, mindez geológiai tényeken alapszik, melyek szerint a talaj Montauk térségében jelentősen eltér Long Island többi részétőlű: „sokkal inkább úgy néz ki, mint ha ebben a térségben egy tenger alatti hegy érte volna el a felszínt”. Mások szerint Montauk az ősi Atlantisznak egy el nem süllyedt, megmaradt darabja, az itt őslakos indiánok pedig az atlantisziak leszármazottai. A királyi család neve, a „Fáraó” név, is meglehetősen alátámasztani látszik ezt az elméletet. „Long Islandről úgy gondolja a legtöbb geológus, hogy jelenlegi helyére az északi sarkvidék térségéből sodródott a jégkorszak vége felé. A p54-es piramis Montaukban – Preston Nichols és Peter Moon szerint – elhelyezése különleges szakrális geometriát mutat, hiszen éppen 100 fokra esik az egyiptomi Nagy Piramistól, amennyiben a 12-es felosztást használjuk. Montauk megegyező délkörön fekszik a görög Olimposszal, az istenek lakhelyével, és a jelenleg Törökország területén található mitológiai Trójával, mely város – a feltételezések szerint -, akkor élte virágkorát, amikor Atlantisz elsüllyedt.

 

A Haditengerészet és a Légierő közös bázisa szent indián temetkezési helyen épült, s a terület jogos tulajdonosának személyéről a mai napig vita folyik. A Montauk törzs megmaradt tagjainak először is azért kellett harcolniuk New York Állam törvényes képviselőivel, mert azok az indián törzset kihaltnak nyilvánították. Szent helyeket azért kellett temetkezési helyül választani, mert ez esetben a csontok tartalmazta kristályos anyag megőrzi a hozzá tartozó élőlény életének emléknyomait, s továbbítja az egyetemes energiahálózat felé. Ez a törvényszerűség lehetővé teszi az elhaltakkal való kommunikációt, és egyben biztosítja a tudatosság szintjének folyamatos emelését, az ősök által összegyűjtött információk szétsugárzását a bolygó energetikai hálózatába.

 

 

5. ábra. A kihalt bázis egy része.

 

A Montauk kísérletek során Duncan Cameron rendkívül fontos kapcsolódási ponttá vált a bolygó energetikai rendszeréhez. Kiterjedt pszichikai és ezoterikus képzést követően képes volt megérinteni a „Földanya szívverését”, megismerni bolygónk energiahálózatának különböző szintjeit, továbbítani, illetőleg kiolvasni belőle információkat, attól függően, milyen irányú információátvitelre kapott megbízást. Gondolatokat lehetett elültetni az energiamezőben, sőt tömegek számára tudták befolyásolni a tudatos időérzékelést. Azonban, ismeretlen okok miatt, a bolygó energiaközpontjainál letöltött információk nem voltak manipulálhatók. Így habár kiválogatták és közvetítették az információkat a Föld tudatosságának morfogenetikus mezői felé, a kísérletekkel kapcsolatos rejtett és tudatalatti információk is továbbításra kerültek, sőt, igazából ezek kerültek leginkább kisugárzásra valamennyi teremtmény számára, és ennek köszönhetően hozzájárultak a tudatosság evolúciós fejlődésének felgyorsításához.

 

A Montauk Projekt kísérleti eredményei valamennyi embert inspirálhatnak rejtett képességei megismerésére. Érzékenyebb egyének számára lehetségesnek bizonyult, hogy az éterből különböző tárgyakat materializáljanak pusztán gondolataik segítségével, illetőleg, hogy szabadon kalandozzanak a tér és idő szövevényén, örvényeket keltsenek a múltban és a jövőben. Valamennyi ember számára megnyílt az út hasonló eredmények produkálására. Ha rábízzuk másokra, hogy kiterjesszék a mi tudatosságunkat, akkor nem leszünk képesek saját képzelőerőnket használni, ami biztosíthatná számunkra, hogy a manifesztáció mestereivé váljunk.

 

Duncan Cameron - feladata szerint - természetfeletti képzeteket manifesztált, mesterséges valóság megteremtése céljából, azért, hogy az időutazók körül létrejöjjön egy mező, ily módon kapcsolatban maradhattak valóságos tudatukkal, míg elérték célállomásukat. Mindezt a szexuális energiák összpontosításával érték el. Ezek a technikák Aliester Crowley, a scientológus Ron Hubard és követőinek szexuális mágiát alkalmazó korábbi kísérletein alapultak. Mind a Montauk kísérlet, mind Crowley kísérletei arra derítettek fényt, hogy amikor a tantrikus érzelmi orgazmus által keltett szexuális energiákat a Föld energiahálózatába egy erőponton koncentráltan besugározzák, a gondolat ereje, az érzelmek és a vizualizáció az orgazmus vakságának pillanatában felerősödnek. E technika alkalmazása felgyorsítja a gondolatok realizálásához vagy a manifesztálásához szükséges időt, valamint növeli a kollektív tudatba küldött információ töltésének nagyságát. Ezek a kísérletek azt is kiderítették, mekkora az emberi tudat ereje, valamint azokat a képességeket is, melyeket valamennyien kifejleszthetünk saját valóságunk tökéletesebb meghatározására.

 

A tudat szétválasztásának technikáját használták és fejlesztették a Montauk kísérlet keretében, mind a kísérletek áldozatain - akiken ezt a pszichikus fejlesztéseket végrehajtották -, mind a kísérletekben résztvevőkön és a technikai személyzeten, akik a magukat a kísérleteket felügyelték. Kiderült, hogyan szorítható ki a személyiség/lélek tudatossága a testből, meghagyván a helyet a tudat megfelelő rekeszében, hogy újraprogramozhatóvá váljon a személyiség, más, különböző személyiségek ültethetők bele, mely új személyiségjegyek alapján fog az illető viselkedni tudatos állapotában. Minden egyes alanynak különbözött a többiekétől a programja, különböztek a kulcsai, a jelfrekvenciái, valamint azok az események és parancsok is, melyek ezeket aktiválták. „Ezek a vizsgálatok megmutatták valamennyiünk számára, habár extrém eseteken keresztül, miként működik az emberi társadalom maradék része, hogyan éli mindennapi életét, habár ezen képességek messze alacsonyabb szintű használatával. Azt, hogyan tartja kézben a többrétegű személyiség a maga egymással is ellentmondásos képességeit, értékeit; azt, hogy miként felügyeli belső gondolatai és érzései sokszínűségét miközben igyekszik meghatározni és megfigyelni önmaga tudatosságát; valamint azt, hogy az egyes, különböző tudatossági rekeszek által gerjesztett energiák milyen gyakran nyilvánulnak meg a mindennapokban önmaguk kifejezése érdekében mint motivációk és attitűdök. Az oktatási intézményeken, a munkahelyeken, a médián és a hirdetéseken keresztül megkaptuk az elfogadható kulcsingerek és válaszok paradigmáit, melyekkel aztán dolgoznunk kellett. Amikor a sorompók megszűntek létezni a különböző parancsok, elvárások, remények és vágyak között, sok-sok konfliktus és idegi probléma eredményeként, teljes idegösszeomlást vagy „skizofréniát” tapasztaltunk. Ezekben az időkben történt, hogy eredeti tudat/lelkünk fénye keresztülragyogott mindenen, s messze távolibb koncepciót tárt fel létünk mélyebb valóságáról. Amikor már képesek voltunk úgy használni saját tudatosságunkat, hogy megfigyeljük számos összetevőjét, valamint át tudtuk alakítani különböző összetevőit és kialakítani egy integrált és összehangolt működést, akkor megtapasztaltuk hogyan kerülhet az egyén összhangba saját magával, és beléphettünk arra a rezgésszámra, amit „mesterinek” nevezhetünk.”

 

A Montauk Projekt a maga teljességében megmutatta, hogy amit nekünk a realitásról tanítanak, az bizony meglehetősen messze esik a valóságtól, az ugyanis sokkal összetettebb, az alkotóerőnkben rejlő lehetőségek elképesztő mértékben dinamikusabbak, valamint, hogy a térben és időben elfoglalt helyünkről kialakított, a lineáris létezésként megfogalmazott elképzelésrendszerünk, messze távol esik a létezés igaz valóságától.

 

Fordítás: a Lightnet News, Double Issue #7/8 1998. augusztusában megjelent cikk alapján