|
|
Arany László: A nő, a férfi és a gyermek a 3. évezred küszöbén |
|
|
|
(szociológiai tanulmány - 1997) |
|
|
|
A Nő a 3. évezred hajnalán "Az optimisták szerint: ez a létező világok legjobbika; a pesszimisták szerint: félő, hogy igazuk van."
A hatvanas évekig a nőtől főleg az anyaszerepet várták el és a háziasszonyi poszt betöltését, meg persze mindazt ami ezzel jár. Azonban a nők tömeges munkábaállásával (az egykeresős családmodellt a "teljes foglalkoztatás" jegyében ellehetet-lenítették) sérült mind az anyaszerep, mind a háziasszonyi feladatkör ellátása. Mindez a "nők felszabadítása" jegyében történt (mellesleg ekkor váltak a tömegek számára is elérhetőek a fogamzásgátló tabletták), azonban sokkal inkább a hagyományos családmodell szándékos lerombolásáról volt szó. Hiszen csak elég végiggondolni a fogalmi változásokat: az anya először "áldott állapotban" volt, később "várandós" lett, manapság pedig "terhes" - ha gyermeket vár. Az anyaság tisztelete, megbecsülése, elismerése meredeken hanyatlott. A tömeges munkábaállással a házasságok is hasonló mértékben kezdtek felbomlani. Hiszen a férjek hiába is várták volna el, hogy a feleségük a munkahelyi műszakon kívűl még egyet lehúzzon otthon, s mindannak az elvárásnak megfeleljen, aminek háztartásbeli mivoltában (szakács, takarítónő, mosónő, szép és üde feleség, és még tüzes szerető is). A férjek sem mindig a legkívánatosabbak voltak a kemény munka után A munkahelyi ismeretségek pedig és a fogamzásgátlás biztonsága adták a lehetőséget a félrelépésre. Különösen, ha a fiatal pár még hosszú időn át lakásproblémákkal is küszködött. (Mindez természetesen a férfiakra is érvényes!) Az ilyen helyzetekből szinte törvényszerűen bekövetkező válások után a bíróságok már-már automatikusan ítélték a nőnek a gyermekeket, aki ezután azonnal családfenntartóvá is vált. (Más kérdés, hogy az anyaszerep vállalására az esetek jó részében abszolút alkalmatlan volt, hiszen csak az válhat igazi anyává, aki a saját anyja -rokona, gondozója - révén átélte az anyaszerep betöltéséből fakadó gondoskodó szeretet élményét.) Az anya- és a szerelmi társ szerep nagyfokú odaadást, türelmet, önfeláldozást és kitartást igényel a nőtől. A családfenntartó szerep mindezekkel összeegyeztethetetlen, hiszen ez egyfajta vezetői poszt, s a vezetőnek olykor igenis önzőnek kell lennie, ha a mögötte felsorakozó csoport érdekeit is kívánja szolgálni. A nő alkalmatlan (genetikailag, kulturálisan, stb.) ennek a szerepnek a maradéktalan ellátására anélkül, hogy a többi szerepével ne kerülne feloldhatatlan szerepkonfliktusba. Elmarad a gyöngédség, a meghittség, a biztonságot adó szeretet. A helyzet kialakulásáért az államirányítás mellett a tömegtájékoztató eszközök felelősége is óriási. A különböző amerikai, brazil, német, stb, szappanoperák, a családregény-sorozatok milliók számára sugároznak igénytelen, mondanivaló nélküli, erkölcsileg degradáló élethelyzeteket. (A szép és boldog életet is felvillantó sorozatok a Walt Disney mesék közt szerepelnek, mintegy azt sugallva, hogy az ilyesmi a mese kategóriába tartozik!) Ezeknek a sorozatoknak a nézői döntő többségben nők. Az említett filmekben úgy állítanak be bizonyos élethelyzeteket, mintha az igaz és általánosan elterjedt lenne. A tragédia akkor következett be, amikor az emberek többsége ezt el is hitte, s valójában elkezdtek úgy élni, ahogy azt ezek a filmek sugallták. A televízió szuggesztív ereje hihetetlenül nagy, aki lebecsüli, súlyosan téved! A látott képek (olykor szebbnél-szebbek!) és a társított információk együttese a tanítás jól bevett gyakorlata. Ezt illett volna tudni ezen sorozatok megvásárlóinak is... Vagy a számukra mindez teljesen közömbös? Aki csak azért ül le a képernyő elé, hogy szórakozzon, annak is hat a tudatalattijára a műsor, s adott helyzetben sokkal inkább követi egyik-másik szereplő eljárását, mint saját meggyőződését. A tv-ben sugárzott minták hatalmas modellalkotó erővel bírnak. Ha az emberek azt látják napról-napra, hogy erőszakkal, aljassággal, csalással, stb. sokkal könnyebben célhoz lehet jutni, mint becsületes úton, akkor ezt el is hiszik és saját életükre is alkalmazzák. Felrúgják a szabályokat, az erkölcsi normákat, a családi békét, mindent - vélt pillanatnyi és átmeneti előnyökért. Az "eredmény" szemmel látható. A tv-sorozatokkal eltöltött időt természetesen a család többi tagja sínyli meg. (Ha betársul a TV-nézők táborába a családi együttlevés jegyében a helyzet csak romlik, mert ők is a hatása alá kerülnek a sugárzott és sugallott eseményeknek.) A gondoskodás, az érzelmi biztonság háttere sérül, károsodik valamennyiük személyisége. Nem is beszélve egy-egy epizód után megmaradt, le nem csengett, érzelmi töltésről, ami szintén a családtagokon üt vissza. A nők fokozódó alkoholizálása és dohányzása, valamint az ezekből és az életmódjukból következő betegségek, károsodások társadalmi méreteket öltöttek. Mindezeken túl egyes munkahelyek már-már rabszolgamunkára kényszerítik őket (mind fizetésben, mind testi-lelki terhelésben). Foglalkozik is valaki azzal, hogy ha a nőket tönkretesszük, a saját jövőnket tesszük tönkre? Mindörökre és megmásíthatatlanul. A nő, mint a család érzelmi pillére, megszűnőben van létezni. A TV-sorozatok sugallatainak elfogadása az ingyenkurva szerepre alacsonyítja őket. A férfiak ennek következtében hajlamosak úgy is bánni velük. A szándékosan el- és lezüllesztett társadalom felett könnyebb irányítást gyakorolni. Az emberek nem hajlandók együttműködni, hiszen félnek a másiktól. A szegénység egy szintjén a további áldozatok közönyt, majd agressziót váltanak ki. A közöny és az agresszió a másik emberben is közönyt és agressziót kelt. Megindult a társadalom érzelmi-etikai-emberi tartalékainak teljes pusztulása. A 3. évezred küszöbén vajon maradtak még nők, anyák, szerelmi társak, akik ezt az őrületet meg tudják állítani?! Ha igen, akkor tiszteljük, becsüljük, segítsük és szeressük őket! Velük még megváltozhat a helyzet, nélkülük végünk.
A férfi a 3. évezred hajnalán "Az embernek nem a természettől kell félni, hanem az emberi természettől..." /idézet a szerzőtől/
A férfivel szembeni elvárások gyökeresen és alapjaiban változtak meg az elmúlt évtizedek alatt. "Amilyen lenn, olyan fenn." A hagyományos családmodell széthullásával a társadalmak is elvesztették stabilitásukat. A kis szeretetközösségek felbomlásával ugyanis totális bizalmatlanság és bizonytalanság uralkodott el. Az események rendkívül gyorsan zajlottak le. A házasságban élők élete sem kifejezetten harmonikus. A szerepvesztések a házastársi kapcsolaton belül is éreztetik hatásukat. A férfiak elbizonytalanodtak, s egy magabiztosságát vesztett férfi a házasságon belül sem vonzó. Különböző pótcselekvéseket végez, főleg munkatempóját pörgeti fel, de az esetek többségében ez nem válik be hosszú távon. A szerelmes együttlétek stabilizálhatnák az életüket, de a TV-sorozatok és hasonló "nívójú" műsorok végignézésébe belefáradt feleséget nehéz bármire is rávenni (pláne, ha azt másnap még a munkája is várja). A romantika is szép lassan meghal - ha volt egyáltalán. Amennyiben a férfiak otthon nem kapják meg a kellő törődést (érzelmi téren is) menekülnek a helyzetből, jönnek a szeretők, a kocsmai barátok - esetleg az elfásulás. Vagy ha nem erre az útra térnek, akkor a házasságon belüli villámszeretkezések - a párkapcsolatokban felbukkan az önzés. Megszűnik egymás tisztelete. A férfi nem tiszteli többé a nőben a nőt, az anyát, a szerelmi partnert, a nő nem tiszteli férjében a férfit, az apát, a társat. Erkölcsileg fellazult világunkban elkezdődhetnek a korábbi (vagy jelenlegi titkos) kapcsolatokhoz való - nyílt vagy burkolt - hasonlítgatások. Ezért egyesek kifejezetten támogatják a nyitott házasságot, olyan együttélési formát ahol a férj és a feleség legálisan folytat külső kapcsolatokat, a "házasságok megmentésének" jelszavával. (Az elmélet hívei bölcsen hallgatnak arról, hogy egy ilyen helyzetben vajon milyen erkölcsi tudatú gyermekek nőnek fel...) Azonban azt hiszem sokkal inkább a még létező tartós és boldog házasságok háttérbeszorításáról van szó, és az erkölcsi kilengések legalizálásáról, mintsem a házasság intézményének megmentéséről. Mivel pedig a nők a megnövekedett szerepteljesítési kötelezettségeik miatt az élethelyzetekből adódóan válnak önzőbbé, a férfiak pedig a szerepvesztéseik következtében (próbálnak ragaszkodni a megmaradt szerepeikhez, ami szintén önzésbe torkollik), a házasságok innentől kezdve névlegessé válnak, s nem pedig szeretetközösségek - ami eredeti feladatuk lenne. Az otthonteremtés problémája sem elhanyagolható. A több tízezer éves modern emberi kultúra és a még ennél is távolabbra visszanyúló hím-jellegű tulajdonságok, a férfi szerepévé teszik az új pár otthonteremtési feladatát. Ezt a szerepet manapság szinte teljes egészében - már ha egyáltalán képesek rá - a szülők vették át. Szülői segítség hiányában jöhet az albérlet kilátástalansága, vagy az együttélés a szülőkkel, ez utóbbi azonban a kifejezetten alacsony gyermekszám miatt előbb-utóbb anyósproblémákhoz vezet. A férfiak számára messze beszűkültek azok a lehetőségek, azok az életterek, melyek - kulturális és genetikai eredetű -önmegvalósítási törekvésüknek megfelelnének. Sikeres tudós, sportoló, filmsztár, vagy valami hasonló, csak kevesek számára megvalósítható cél. Viszonylag szép számmal lehetnének vállalkozók. A köztudatformálás mintegy azt a téveszmét sugallja, hogy a sikeres férfi egyenlő a sikeres vállakozóval. Azonban nem minden férfi számára elfogadható a vállalkozó típusúak életvitele, felfogása és erkölcsi normarendszere. Mit tehetnek ők, akik számára ez nem járható út? Maradhatnak szürke eminenciások, netán a művészetekben valósíthatják meg önmagukat (meglehetősen keveseknek sikerül), vagy szerepvesztéseik miatt egyéniségüket is feladva az alkohol mámorába menekülhetnek. Vagy a depresszióba. Egyik választás sem túl rózsás. A statisztikák meg is mutatják, hogy mennyire nem az. A férfiak több mint fele elvált, agglegény vagy sokadik párkapcsolatát éli. 50%-uk el sem éri a nyugdíjas kort. idő előtt távozik. Felőrli a munka, az idegesség, újabban a munkanélküliség kilátástalansága, az alkohol, a dohányzás. A tudomány legújabb "vívmányai" szerint a szaporodáshoz tulajdonképpen férfire nincs is szükség, hiszen a klónozás technikája és a mesterséges megtermékenyítés mind olyan beavatkozások, melyek férfiak nélkül is biztosíthatják a faj fennmaradását. Nem hiszem, hogy vonzó lenne egy ilyen világ. A nők számára sem... A házasságok (jelenleg) kétharmada végződik válással, az újabb kapcsolatokat már ritkábban teszik hivatalossá, inkább az együttélési formát választják. Nem merik, akarják vállalni a jogi következményeket. Az elvált nők is sokkal nehezebben szülnek újabb gyereket, félnek attól, hogy ismét válásra kerül a sor, s akkor eggyel több személyről kell gondoskodniuk, miközben kiesnek a munkából, az előremenetelből, stb. Mi lehetne a megoldás, ha egyáltalán van megoldás? Erre a kérdésre igen nehéz válaszolni. Ahány eset, annyiféle. De talán valamennyi párkapcsolat javulhatna, ha egyetemlegesen mindenegyes ember sokkal jobban tisztelné a másik életét, meghagyná a szerepeit, száműzné az önzést, ha bízna a másikban, figyelmes és megértő lenne hozzá, nem akarna fölötte uralkodni, akkor is igazat adna a másiknak, ha az esetleg téved. (A békesség kedvéért. A másik később úgyis belátná hibáját.) Mindez álom lenne? Ha nem akarunk úgy bevonulni a világtörténelembe, mint az az évszázad, amelyik tönkretette a hagyományos családi és házassági formát, akkor ideje lenne cselekedni. Most azonnal.
A gyermek a 3. évezred hajnalán "Játszani is engedd..."
A gyermeknek az a szerepe, hogy gyermek legyen. Ennek a szerepnek mostanság igen ritkán tud megfelelni. A szülők (már akinek kettő van) gyakran veszekednek, folytonosak az anyagi problémák, mindezek miatt lassan felőrlődnek, eldurvulnak, agresszívabbá válnak, netán alkoholistákká, idegbetegekké. Az iskola is messze többet követel a gyerekektől, mint amire életkoruk alapján egyáltalán szükségük lenne, s azoktól a boldog, vidám, játékokkal és különböző tevékenységektől teli évektől fosztja meg őket, melyek az igazi gyermekkort jelentenék. Kicsi gyermekek töltenek távol az otthontól 8-10 órát naponta, s valamelyik őrült elme kitalálta a hétvégi óvodákat is... Mindezek mellett leértékelődött a tudás szerepe, a gyerekek (fiatalok) között sokszor az a menőbb, akinek több a zsebpénze, jobb cuccokban jár, nem pedig az, aki rátermettebb, tehetségesebb, okosabb. Ez szintén nem az ő hibájuk. Nincs igazi példaképük, akit igazán érdemes lenne követni. Rendkívül erős a szülő, az otthon, példaadó szerepe. Még akkor is erősebb az óvodánál, iskolánál, ha a gyermek sokkal többet tartózkodik a különböző gondozási-nevelési intézményekben, mint otthon. Az a gyerek, aki rossz családi háttérrel érkezik óvodába, iskolába, az magával hozza a közösségbe mindazokat a problémákat, félelmeket, melyeket otthon összeszedett, s a pedagógusnak elég kicsi az esélye a viselkedésformálásra a gyermek otthoni rossz tapasztalataival szemben. A "valósítsd meg önmagad" gondolat jól hangozhat, de igen sokszor az önmegvalósítás nem a tehetségesebbek számára adott, hanem inkább azok számára, akiknek a lehetőségeik adottak. Az önzés kibontakozásának melegágya lehet ez a mozgalom - a türelemre és a toleranciára nevelés helyett. A fiatalok igen keveset olvasnak, s ha olvasnak is, nem feltétlen építő hatása van olvasmányaiknak. Az olvasás jelenti a fantázia beindulását, e híján fantáziaszegényekké válnak. A belső látást a külső pótolja: a video, a számítógép. (Naponta olykor 6-8 órán át is!) A filmek és a számítógépes játékok sugallta világ degradálják az emberi élet értékét és értelmét. A gyerekek - a szembetegségek beszerzése mellett - egyre agresszívabbakká válnak. Tartósan nem boldogok ebben a helyzetben. Nem igazán szeretnek gyerekek lenni. Túl gyorsan és kíméletlenül szakadnak nyakukba a mindennapos élet problémái. A különböző menekülések nem jelentenek megoldást nehézségeikre. A gond az, hogy a felnőtt élet sem túlságosan vonzó számukra, hiszen ott a pályakezdőkre leselkedő munkanélküliség, a tehetségesek számára is egyre távolabbnak tűnő továbbtanulási lehetőség. (És mi sem vagyunk különösebben vonzók a számukra. Ezt eleinte nem élik át tudatosan. Inkább csak érzik.) Lassan újra bekövetkezik az a több évtizeddel ezelőtti korszak, amikor egy családból csak egy gyerek tanulhatott (esetleg) tovább, a többiek képzésére egyszerűen nem telt. Ez lenne a fejlődés? Elvárások azonban vannak bőven feléjük, követelnek tőlük, miközben a felnőttek saját maguknak egészen más viselkedéseket és erkölcsi normákat engednek meg. Olyan példákat mutatnak, melyektől egy egészséges érzületű gyermek is meginog. Ugyanakkor elvárják saját utódaiktól a tiszteletet. (Mire föl?) A gyerekek mindezeket a dolgokat természetesen észreveszik, eleinte felháborodnak rajta, ilyenkor "szemteleneknek" és "neveletleneknek" tartják őket. Majd beletörődve a helyzetbe és mit sem adva a véleményekre elkezdik a saját életüket élni, ami olykor egy szemernyivel sem jobb a felnőttekénél. A gond az, hogy amikor erre a szülők rádöbbennek, az események folyása a legtöbbször már megfordíthatatlan. Sokszor érzik magukat tehernek. A gyermek "zavaró közeg" lehet az elvált szülők (az esetek 90%-ában az anyáról van szó) randevúinak lebonyolításakor. Olykor messzemenően éreztetik is ezt vele. Lassan(?) oda jutunk, mint a viccben: "Köszönj kisfiam minden férfinak, nem lehet tudni melyik az apád..." A felnövekvők egészsége is már-már katasztrofális. Kezdődik a méhen belüli élettel. A kismamák tekintélyes része dohányzik, még a kórházak területén is(!), s különösebb szándékot nem tapasztalni ennek megakadályozása érdekében. Egy 1997-es ENSZ reprezentatív felmérés szerint a magyarországi gyermekek egyharmada alultáplált, további egyharmad pedig hiányosan étkezik, ha a mennyiség elegendő is volna. Közel 70%-uk éhgyomorral megy el otthonról óvodába, iskolába. Mindezek a tényezők, valamint a súlyos levegő- és ipari szennyezések, plusz a lélektani háttér következtében a gyermekek több mint fele már tizenéves korára valamilyen maradandó betegséget szed össze. (Légzési problémák, csontproblémák, állandósult testtartási rendellenességek, vérszegénység, különböző szervek elégtelen működése, idegbetegségek, stb.) A kép teljessége érdekében meg kell említeni a fiatalok közt elharapódzó dohányzási, alkoholizálási és drogfogyasztási szokásokat, az elég korán elkezdett kicsapongó életmód mellett. Az "eredmény" nem lehet kétséges: mire elérik azt a kort, hogy egyáltalán gyermeket vállaljanak, testi-lelki állapotaik messze-menően nem felelnek meg a kívánatosnak. Ezek a fiatalok fogják(?) saját és utódaik jövőjét megalapozni és megteremteni. Ilyen kezdő feltételek mellett igen félő, hogy 30-40 év múlva eltűnik a játszóterekről a gyermekzsivaly, s életünkből - a semmivel nem pótolható és helyettesíthető - gyermekmosoly...
|
|
