A Petőfi titok

„Költő életében még nem fordult elő – Csak Petőfivel -, hogy ne akarják tudomásul venni halálát. Elfeledtek már költőt évszázadokra, mint Villont, kitaláltak, forgalmaztak és ünnepeltek már költőt, mint Ossiant, de mégis párját ritkítja, hogy kortársak és utódok évtizedekig fütyülve, fittyet hányva az élettani törvények ésszerűségének is, makacsul, nyakas csökönyösséggel hitték, vallották és állították, hogy a költő él – látták, hallották, visszatért, bujkál – mintegy ezzel bizonyítandó halhatatlanságát.

A Petőfi-legendakör megszületésének tárgyszerű oka nyilvánvalóan az a tény, hogy holttestét sohasem találták meg a segesvári tömegsírokban… De vajon miért keressük évszázad múltán is tárgyi bizonyítékát annak ami nyilvánvaló? Nem az irodalmi régészek szenvedélyét faggatva leljük meg a választ. Az ő buzgalmuk érthető. Ki ne szeretne Schliemann lenni és rálelni Trója romjaira?

A Petőfi-legendakör szülője a lelkiismeret-furdalás. Képzeletdús szélhámosok, handzsal látnokok, emlékbűvészek siserehada váltig halandzsázhatta volna a magáét és senki se figyelt volna oda, ha a magát bűnösnek bélyegző tudat nem kapkodott volna fölmentő vigaszhírek után. Hogy tehát mégis él?! S így talán jóvátehető az eszem-iszomba feledkező, mással - vele! - nemtörődés. Még kifizethetők a megnemadott forintok. Még megbocsátható a föl nem kötött nyakravaló. Még akad voks, hogy odakerüljön a kiválasztottak - megválasztottak - közé.

Ám mindhiába… Petőfi meghalt és Dózsa-lüktetésű szíve ott rohadt meg valamelyik segesvári tömegsírban. A halálhírét cáfoló legendák, a halálát körüllengő mítoszok szebbek, mint az európai bölcsőket ringató görög istenekről szólók. Mert a görög legendák emberségünk lehetetlen dimenzióit vetítik képzeletünk képernyőjére, de a Petőfiről szólók emberségünk lehetséges dimenzióit. Élőnek hittük halála után, mert rádöbbentünk arra, hogy olyanok lehetünk, lehetnénk amilyen ő volt. S még nem késő: legyünk is olyanok, nem fogunk ráfizetni! A meg nem alkuvóké a jövő!”

(Szász János)

Egy költő szavai ezek „a” költőről. Szép szavak. Kollektív lelkiismeretről és legendákról beszélnek, amelyek - úgymond - azért születtek mert „rádöbbentünk arra, hogy olyanok lehetünk, lehetnénk amilyen ő volt”. De vajon igazak-e, vagy tartalmukat tekintve csalóka délibábok, amelyek semmivé foszlanak, ha alaposabban szemügyre vesszük őket?

Tudjuk-e ki volt Petőfi? Hogyan nézett ki? Ápoljuk-e emlékét? Megtettünk-e mindent azért, hogy eszméi tovább éljenek?

Közhely: Petőfi életével, életművével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. De ez a tengernyi szócséplés közelebb vitt-e szellemének megértéséhez, a személyét, halálát körülvevő titkok, legendák megfejtéséhez? Mondhatjuk-e immár, születésének 163 éves távlatából, hogy megtaláltuk Petőfit, Petőfi a miénk? Persze nem a hazafias frázisokkal, a szóvirágokkal, az ünnepi megemlékezések szokványos tiszteletköreivel méltatott közhely-Petőfiről van szó, nem a múzeumlépcső és a többi mítosz „lánglelkű” Petőfijéről, a legendák, a titkok ködéből előbukkanóról, hanem az „igaziról”, a „meg nem alkuvóról”.

Mindezt azért kellett elöljáróban elmondani, mert néhány hónappal ezelőtt ismét „megtalálták” Petőfit. Napi- és hetilapok számoltak be róla szenzációként, hogy szovjet irodalomtörténészek feltételezése szerint Szibériában megtalálták a költő sírját. Józan, mértéktartó hangok ugyan ezúttal is rögtön figyelmeztettek egy régebbi legenda újjászületésére, de félő, hogy a kollektív lelkiismeret ezúttal is ily módon tér ki a homályoszlatás elől, nem beszélve arról, hogy az ilyen legendák ismét csak alkalmasak arra, hogy az újabb nemzedékek Petőfivel kapcsolatos különben is hiányos gondolkodását hamis útra tereljék. Mert az ilyen felfedezések csaknem másfél évszázados múlta tekintenek vissza.

Évszázados fantomkép

Mintha vásári ponyvák rémregényeit olvasgatná az ember a Petőfi-titokkkal kapcsolatban. Miután Petőfi nem halottja, csupán eltűnője volt a segesvári csatának, tág tere nyílt a legendáknak, a lázas fantasztáknak, a ködevő ostobaságnak, rejtélyeket megoldani kívánó fantáziáknak. Se vége, se hossza annak a pernek, amely Petőfi halál- és sírhelye ügyében folyt és folyik a magyar sajtóban és tudományos életben. S nincs hiány a rémregényekbe illő epizódokból sem. Hány és hány jelentkező akadt, aki megtalálta a költő maradványait, tudni vélte, koponyájából (miután kifőzték) évekig ittak is, hogy a csata után (szászok, oláhok, muszkák) élve eltemették és meszet öntöttek rá, hogy hadifogságba esett és szibériai ólombányákba hurcolták… Efféle titkokban nincs hiány.

Pákh Albert már 1860-ban, a Vasárnapi Újság hasábjain felszólította a kortársakat emlékeik leírására, összegyűjtésére. Negyvenet közülük le is közölt, de aztán elege lett az emlékezésbozót irtásából.

A múlt század 70-es, 80-as éveiben hazafias érzelmű gazdag erdélyi főurak is elkezdték a forrásanyagok, emlékek gyűjtését, de hagyatékuk anélkül kallódott el, hogy az utókor felhasználhatta volna.

Egy világhírű embertani kutató, Török Aurél, egyetemi tanár 1885-ben vállalkozott volna a költő testereklyéinek megkeresésére. Mindössze 36 évvel Petőfi feltételezett halála után, akkor, amikor a szemtanúk, a csata résztvevői közül sokan még éltek, tehát tudományos létjoga is volt a reménynek. De jött a szitokáradat, az átokeső, a hazafias felzúdulás vihara. Megszállott misztikusok, mint Vadnay Károly, vagy közvélemény-formáló közírók is, mint Mikszáth is, vad és durva támadásokat intéztek a professzor ellen.

Török Aurélnak 1885-ben még reális esélyei lettek volna Petőfi sírjának azonosítására. A költő születésének századik évfordulóján, 1923-ban Salamon Henrik orvosprofesszor viszont már csak feltételezésekre támaszkodhatott volna, a megvalósításig az ő terve sem jutott el. S az „igazi” Petőfi megkeresésére vonatkozó elszánások nekifeszülések története mind-mind hasonló kudarcok története. A búsmagyarkodás,  szenzációhajhászás, az amatőr dilettantizmus, az álmodozó széplelkek, a cinikus hivatalnokok, a kis irodalmi zsarnokok mindig győztek a „muszáj herkulesek” felett.

A misztikus ködösítéseknek, a lázas fantáziálásnak azonban mindig jutott pénz, nyilvánosság, siker. S a Petőfi eltűnésével összekapcsolható titkok, rejtélyek kedveznek is az évszázados fantomkép, a lecsiszolt, újra és újra feltámasztott legendakör kialakulásának.

A téma legavatottabb kutatója Dienes András több könyvet írt erről (A Petőfi titkok, A legendák Petőfije, Az utolsó év, Petőfi a szabadságharcban), de előtte is számosan (Ferenczy Zoltán, Meztl Hugo, Tarnos Dezső) próbáltak meg szembeszállni e fantomkép terjedésével. Mint azt a szibériai Petrovicsról évszázados legenda és újabb felbukkanása is bizonyítja, kevés sikerrel.

Látták az ólombányákban

Annak lehetősége, hogy Petőfit az oroszok Segesvárnál foglyul ejtették és Szibériába hurcolták, már 1861-ben a Vasárnapi Újság ankétján is felmerült. Aztán 1867-ben a sztorit a nagy mesemondó, korának egyik legnagyobb tekintélye, s Petőfi egykori jóbarátja, Jókai szövi tovább a Hon című lapban. (Oroszországban kellene kutatni érte, és általában magyar foglyokért.) Az 1877-es orosz-török háború idején a hazai közvélemény szimpátiája – érthető okokból – egyértelműen a törökök felé fordult, s egyúttal bármilyen mesét hajlandó volt elhinni. Ekkor vetődött fel először, hogy nemcsak az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc, de az 1863-as lengyel felkelés hadifoglyai is szibériai ólombányákban sínylődnek, s esetleg Petőfi is köztük lehet. Egy Boros Sándor nevezetű szibériai fogoly 1877 áprilisában már a lapokban is beszámolt Petőfi szibériai raboskodásáról, majd két volt lengyel fogoly is – akiknek 1869-ben sikerült megszökniük – beszámolt a Petőfivel való találkozásról, „aki ősz hajú, lesoványodott, de izmos csontú” ember volt. 

Egy a sok álsír közül. A Székelykeresztúron (Románia) felállított emlékműn a feltételezett halál és az újratemetés időpontja szerepel. A legenda szerint a költő túlélte a csatát, sebesülten jutott el a faluig, s ott halt meg. A helybeliek tudják, hogy a kő alatt nem Petőfi nyugszik, de úgy vélik, kell egy hely, ahol tisztelettel emlékezhetnek rá.

Az álhírek lépésre kényszerítették a „tudós” Petőfi Társaságot, amely májusban kérelmet intézett a belügyminiszterhez, aki az információk ellenőrzését rendelte el. Ugyanakkor felbukkantak az első hazai szélhámosok is. 1877. június 3-án kezdődött a korszak egyik legnagyobb botránya, a Manassas-féle humbug. 1877-ben nemzeti betegségünk, a fecsegés - írja Dienes - olyan járvánnyá fajult, hogy ez alól írók, közigazgatási vezetők, politikusok sem tudták kivonni magukat. Az egész ország – valami fuvallatra – az Oroszországban raboskodó költőről beszélt, szemtanúk tűntek fel, akik látták a szibériai ólombányákban. Helfy Ignác a Parlamentben Tisza Kálmánt interpellálta az ügyben, s bár hamarosan kiderült, hogy Manassas - igazi nevén Pap János – romlott múltú csavargó, aki az orránál fogva vezette az országot, a mesék tovább terjedtek. Török Aurélnak ugyan nem sikerült megnyernie a nemzetet tervei megvalósításához, annál nagyobb hitele volt viszont a magukat kinevező ismerősök, bennfentesek, barátok „sztoriainak”.

A század vége fele azonban egyre kevesebb volt a valószínűsége, hogy a költő még élhet. Így megjelentek a színen azok a távoli utazók, katonák, hadifoglyok, akik a költő sírja felől hoztak új, izgalmas híreket, dokumentumokat. S a XX. Században is - a boszniai okkupációtól kezdve (ahol a hegyekben élő ősz remeteként Iátták) a második világháborúig – mindig jelentkezett valaki újabb és újabb történetekkel. Az egyik legfontosabb „szemtanú" Barátosi Lénárt Lajos, aki az Ázsia-kutató Geck-expedíció tagjaként jutott el Csitába, ahol 1909-ben azt hallotta, hogy a Bajkál-tó mellett van egy Kerezs (Körös) nevű falu, amelyet egy Petrovics neve volt magyar őrnagy alapított. Barátosi odautazott és ,.megbizonyosodott", hogy ez a Petrovics azonos Petőfivel, aki Damjanics(!) parlamentertisztjeként esett cári fogságba, ahol falut építtetett, verseket írt és Urgában véres őrnagyi zubbonya és kardja is látható volt.

"Lázálmok"

Az első világháborút követően ugyancsak számos volt hadifogoly tért haza azzal a írrel, hogy megtalálták Petőfi sírját Szibériában. Közülük Svingel Ferenc és Sándor József "sztorija" keltette a legnagyobb feltűnést. Svigel beszámolója szerint egy Iliszunszk nevű faluban olyan sírt fedezett fel, amelynek felirata a következű: .,Alexandr Petrovics, magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunszkban (Ázsia) 1856. év május havában." A sírt lefényképezte és fényképet közzétette.

Nem sokkal később Sándor József könyvben számolt be (Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el) saját meseváltozatáról. Ő is megtalálta Petőfi sírját, de nem lliszunszkban, mert ilyen falu nem létezik, hanem Ijiszunszkajában. Sándor a könyvben azt is leírta, mint is kereste fel őt korábban Svigel és árulta neki dokumentumait állásért, majd 35 pengőért. „Leleplezése" után viszont Svigel perelte be Sándort, mert - úgymond - jogtalanul tette közzé azt a fényképet, amelyet a sírról a rendelkezésére bocsátott. A nem mindennapos, de jellemző pereskedésben végül a Petőfi Társaságnak is állást kellett foglalnia, amely főtitkári jelentésben számolt be arról, hogy a Svigel-féle fénykép nem Petőfi sírját ábrázolja, mert a sírkereszt nem származhatik 1856-ból, nincs rajta korhadásnak nyoma, s a névtábla anyaga is elütő a kereszt anyagától, stb. Megállapították, hogy a szöveg az orosz helyesírást nem ismerő személytől származik. Ugyanakkor lélektani képtelenség is Iátható a feliraton, ahol a helységnév után a világrészt nevezik meg.

A második világháború idejére az a terméketlen vita elült, de - Dienes András meséli el egyik könyvében - de addigra terjedelmes cikkgyűjtemény gyűlt össze a megjelent írásokból. Lázálmok – írta a dosszié borítójára, amely a Petőfi-emlékezéseket gyűjti össze s szerepel benne mindaz, amit a két világháború közötti, lázas Európában Petőfiről a hazai és külföldi lapokban megjelent. „Micsoda zsibvásáros idő! – kiált fel a szerző. – Egymás után hegyén-hátán adat, hazugság, hagyomány és monda, mindenki tele torokkal kínálja a portékáját, a legcifrábbat, a legképtelenebbet... Mintha elmebetegek közé mentek volna emlékezést gyűjteni...” –írja, majd megjegyzi: „Végül, nem csodálom, hogy a Magyar Nemzet cikkírója 1942-ben szinte a haját tépve, hisztérikusan sikoltozik: „…mi volna, ha a szerkesztő urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le??”

A goromba hangra azonban csak átmenetileg hallgattak el az „igazlátók” és igazmondók, mert a szibériai legenda a második világháborút követően is makacsul tartotta magát. 1948-ban a forradalom és szabadságharc kitörésének 100. évfordulójára centenáris emlékanyaggyűjtést rendeztek, s a beérkező emlékezésekben újra és újra felbukkant a régi mese. „Szibériában még hosszú ideig élt és írta verseit a szabadságharcról.” „Egy bányában dolgozott Szibériában, de mindenki tudta hogy kicsoda, mert sapkáján volt egy nemzetiszín szalag, arra volt ráírva hogy Alexandr Petrovics.” „Szibériában volt rab, de hazaengedték; volt egy fekete furkósbotja, azt kifúrta, abba rejtette verseit.”

Dienes könyveiben ismerteti, leírja ezeket a legendákat, mondákat, hiedelmeket, ahogy beszámol a Petőfi-titok történetéről is.  Hiába azonban a filológusok, irodalomtörténészek, tanárok munkája, ha ez a legenda napjainkban is tovább élhet, a tömegkommunikációban teret kap. Mint legutóbb, amikor szeptembertől a Népszava, Vasárnapi Hírek, majd a legendát cáfolva a Magyar Nemzet is sorra beszámolt a szibériai Petrovics-legenda újabb feltűnéséről. Mint e beszámolókból megtudhattuk, a témát a Heves Megyei Népújság tálalta először, amely a Kárpáton-túli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lapból vette értesüléseit. Az Ungváron megjelenő lap beszámolt arról, hogy a Munkácson élő V. V. Pagirja helytörténész és irodalomkutató foglakozik Petőfi szibériai utóéletével. Pagirja egy másik munkácsi irodalomtörténész (Tivanenko) adataira hivatkozva azt állítja, hogy egy Szibériában elhunyt Petrovics azonos Petőfivel. Aki hadifogolyként került e tájra, és feleségül vette Tatjana Kuznyecovát. Megtalálták Kuznyecov fotóalbumát is, amelyben egy fotón ugyanaz a fejfa látható, mint Svigel fényképén. Egy másik „bizonyíték” szerint pedig Petrovics Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Ennyi az információ, amelynek nyomán a lapok szenzációsnak tűnő felfedezésről cikkeztek, holott nem nehéz felismerni a motívumokban a Barátosi- és a Svigel-féle „sztori” elemeit, amelyekből most egy „újat” konstruáltak.

A több mint másfél százados ködevés tehát folyik tovább, s miközben volna mit tennünk Petőfi „megtalálása” ügyében, még mindig a Petőfi-titok ponyvamegoldásain rágódunk. Az igazi Petőfi pedig továbbra is valamelyik segesvári tömegsírban nyugszik. S ha már az unokák áldó imádság mellett nem is helyezhetik el az emlékezés virágait haló porai fölött, a „szent névnek” tartozunk annyival, hogy a vásári ponyváról az őt megillető helyre állítsuk alakját, eszméit, történelmi örökségét. Hogy nem tudjuk, végül is testének hol a sírja, ezt a szomorú tényt akár jelképnek is tekinthetjük. Mert ha ismerjük és értjük, halhatatlan a költő s a forradalmár, bennünk él, örökké újra és újra megszületik.

Sebők János

Forrás: Ifjúsági Magazin, 1985
 

Vissza a nyitólapra