|
|
Kapkodó Petőfi-antropológia |
|
|
|
|
|
|
|
Morvai Ferenc szüntelenül a hazafiság próbájának állítja be a szibériai Petőfi iránti lelkesedést. aki kételkedni mer, az eleve nem lehet igazi magyar. Csak olyanok kételkednek, akik a pártüdülőben szoktak nyaralni, meg "státust harácsoltak" maguknak áltudományukból, egyébként is "elvtársak", márpedig ismeretes, hogy "az elvtársaknak nem kell Petőfi". Különben is rég megegyezett az MSZMP meg a szovjet vezetőség, hogy el kell titkolni a magyar nép előtt a szibériai Petőfit... Szerencsére az igazi magyar nem engedi, hogy a kétely megfertőzze! Hű hazafiak például még külföldről is táviratot küldtek Barguzinba. Íme a nemes textus az expedíció jelentéséből (a feladók nyelve és lakhelye ismeretlen, a szöveget fordításban kapjuk): "FIGYELMEZTETŐ TÁVIRAT! külföldön élő igaz magyaroktól. Érkezett Barguzinba 1989. július 20-án. 'Lelkesedéssel köszöntjük az expedíció ragyogó eredményét. Nagyon nyugtalanok vagyunk a magyarsajtó hallgatása miatt. A kutatómunka ellenségei óriási erővel és bevetéssel kompromittálni igyekeznek az Expedíció munkájának eredményeit. Nem lehetetlen egy hatalmas provokáció lehetősége. Erős védelmet kell biztosítani, nehogy megsemmisítsék, megkárosítsák, megrongálják a hazaérkezésig. közölje ezeket a veszélyeket az Expedíció tagjaival'". Mit is kell óvni a megsemmisítéstől? Az előző mondat értelme szerint a "provokációt"... Feltehető viszont, hogy a csontokra gondolnak, de az a szó nem fordul elő a táviratban. Hiába, a külföldi és hazai "igaz magyarok" már csak a nyelvtani minimum nélkül is megértik egymást. (Mellesleg mernék szerény összegű fogadást kötni - persze csak forintban - arra, hogy ezek az "igazi magyarok" közel állnak a Szittyakürt valamint az Ősi gyökér című lap, egyszersmind a Második nagy szittya kongresszus hajdan emigrációba kényszerült embereihez, akikről tudom, hogy milyen izzó érdeklődést tanúsítanak a hazai antropológia bizonyos típusú eredményei iránt.) De térjünk vissza az "igazi", sőt szittya magyaroktól a hazafiatlan és "Petőfi-ellenes(!) elvtársakhoz. A tegnapi Új Tükörben már említettem, de ha már egy sokkal nagyobb olvasóközönséghez van szerencsém szólni, hadd ismételjem meg: a szibériai Petőfi legendáját jóval "az elvtársak" előtt, a legenda múlt századi feltűnésétől kezdve minden "igazi tudós" elutasította. Morvai Ferencnek, mint egy Petőfi-expedíció vezetőjének illene tudnia, hogy a vállalkozásuk alapját képező Svigel-elméletet 1940-ben nem az "elvtársak" utasították el, hanem a Horthy-rendszer prominens hivatalosai: Kornis Gyula Corvin-láncos professzor, valamint Voinovich Géza és Gáspár Jenő a Petőfi-társaságból, szintén antielvtársak. Magát Svigelt viszont olyan szovjet sírkutatók "fedezték fel" újra, akik szuperelvtársak (egyikük engem épp mint "ellenforadalmárt" próbál lejáratni). Nincs tehát indoka, sőt értelme sem annak, hogy a hívők és kétkedők köztiu határt politikai, világnézeti, nemzeti, esetleg származási irányjelzőkkel és címkékkel határozzák meg. Egyenesen ijesztőnek tűnt tavaly év végén Morvainak az a bejelentése egy sajtófogadáson, hogy olyan antropológust fog felkérni az ásatásra, aki igazi hazafi. Bátorkodtam jelezni, ott a helyszínen: "Ne elégedjenek meg azzal, hogy az illető 'igazi magyar hazafi' legyen." Felsoroltam néhány egyéb követelményt is, mely nélkülözhetetlen egy tudományos feladathoz. (Új tükör, 1989. 2. sz.) A kétkedők, köztük e sorok írója is, e tekintetben a tudomány normáihoz tartják magukat, melyek a hiteles, egzakt, okadatolt bizonyítást követelik meg. Morvai Ferenc egyszer már bejelentette egy táviratban: megtalálták Petőfi sírját, a bizonyító dokumentumokkal együtt. Sajnos, a távirat alapján összehívott sajtófogadáson semmiféle olyan dokumentumot nem kaptunk, amely nemhogy a Petőfi-sír megtalálásának vitathatatlanságát, de akár Petőfi szibériai feltűnését bizonyította volna. Én jó ideje hangoztatom, hogy elvileg nem lehet kizárni az elhurcolásokat. Az év elején hosszan írtam is erről az Új Tükörben. Vagyis más Petőfi-kutatóktól eltérően az eleve elzárkózás helyett ezzel is segítettem a sírkutatókat. De amíg bizonyosságot nem kapok, amíg 14 hónap nem elég a "csonkult Petőfi" oroszországi ápolását bizonyító okirat közlésére, addig nem tapsolhatok - az ilyesmi színházakban is a kialakult körök dolga, akik akkor is összeverik tenyerüket, ha a darab pocsék. Ez a sajtófogadásokkal megspékelt színjáték sajnos mind ez ideig nem meggyőző. említett tegnapi cikkemben kénytelen is voltam megfogalmazni egy sarkos véleményt: a sokat emlegetett, s állítólag Petrovics, sőt Petőfi nevét tartalmazó hadifogolylisták vagy nem léteznek, tehát szélhámossággal, blöffel van dolgunk, vagy vannak ilyen dokumentumok, de ezeket szándékosan nem akarják megmutatni. ez utóbbi estben inkorrektségről lehet beszélni. Fent említett cikkemet a múlt hétvégén írtam. e hét közepén eljutott hozzám egy jugoszláviai magyar lap, amelyben - nem szívesen használok erős kifejezéseket. de itt erre van szükség - döbbenten olvastam Morvai FErenc e kijelentéseit: "A szovjet titkos levéltárakban háromezer (!) olyan dokumentumot találtunk, amik eredeti hadianyagot képeznek, nemcsak Petrovics Sándorról, hanem 1714 cári orosz fogságba esett honvédről. A mikrofilmeket másfél millió forintért megvásároltam (...) A bizonyítékkal óvatosan kellett bánni. Ismerve a magyar bürokrácia útvesztőit, elhallgattuk, hogy több visszaemlékezést, néhány eredeti Petőfi-verset hoztam haza Szibériából, megvizsgáltattuk szakemberekkel, egyértelmű, hogy Petőfi írta őket". (Magyar Képes Újság, július 27-i szám.) Tetszenek érteni? Miként - egyik lehetőségként - feltételezem elhallgatták némely bizonyítékaikat! Sőt, a sajtófogadásra kiadott 65 oldalas füzetükben sem közöltek egyet sem például az "eredeti" Petőfi-versekből!! Pedig ha azt egyszer már közzéteszik, nincs az a magyar bürokrácia, amely eltüntethetne egy több száz példányban kinyomtatott Petőfi-költeményt! Én persze az ilyen harciasan indokolt elhallgatások elméletét nem fogadom el, s a nemzet színe előtt felszólítom az expedíciót, mégpedig Morvai modorában: azonnal tegyék közzé, bármely orgánumban, a birtokukban lévő hadifogolynévsort, amelyben "nemcsak Petrovics Sándorról" van szó, továbbá a "csonkult" Petőfi gyógyítását bizonyító oroszországi katonai okiratokat. Amíg ezeket nem reprezentálják, semmiféle hitelessége nincs azoknak a magyarázatoknak, hogy miért éppen Barguzinban ástak! Tudni való ugyanis, hogy a Barguzinba vezető folklór-anyagok mellett más, de hasonlóan folklorisztikus forrásból egyéb szibériai, sőt uráli(!) Petrovics-Petőfikról is szólnak legendák. Maga Sándor József, aki mindmáig - az összes szovjet Petrovics-szakértőt is beleszámítva - az egyetlen Petőfiben tájékozott "szibériai sírkutató" volt, 1939-es előszóval ellátott, de csak később megjelent könyvében tárgyilagosan elismeri, hogy ama Petrovics halálozási és temetkezési helyéről túl sokféle hír (illetve) legenda van. A Sándor Józsefet hevesen elutasító, de ismereteit méltányol Dienes András is említi ezeket a helységeket 1958-as könyvében. Hogy csak néhányat említsek: Petrovizs-Petőfiteltemettek Barguzinon kívül Iliszunszkban, Iljuszunkajában (Morvai kedvéért vegyük úgy, hogy e három ugyanaz a helység), továbbá Kerezsben (= Körös = Kiskörös!!!), Ikatovóban, Csitában, Barkájában, s több más helyen. VAn keresztfa Kerezsről, e "magyar" szöveggel:
De van kereszt Iliszunszkból, "magyar" felirat helyett "oroszul":
E gyönyörű átírást a Magyarság című szennylapból vettük, Tivanyenkóék főforrásából, Svigel fényképén cirill betűk olvashatók. Egy harmadik kereszten, amelyet 1952-ben egy szovjet diák látott, s emlékezetében olyannyira megőrzött, hogy harminchét évvel később is fel tudja idézni, két tábla is volt, magyar és orosz szöveggel, de a Svigel-féle Iliszunszkiétól különbözővel. Volt azután sok egyéb, egészen hihetetlenül hiteles állítás például arról, hogy Petőfit 49 után orosz fogságba kerülvén, szökés miatt elítélték, életfogytiglani kényszermunkára, s nem 56-ban, nem 57-ben, hanem 54 elején halt meg. Ezt a Vengerov Petrovics Alekszandert... a voszlyokovai ólombányában temették el, "sok száz méterre a föld alatt". Nyolcadik helységnév! Más hiteles tanú Boszniában(!) 1883-ban(!) találkozott "A testben-lélekben megtört Petőfi Sándorral, s az "ősz remete" egy imakönyvvel(!) ajándékozta meg tanúnkat. A mai Jugoszlávia területén egyébként más tanú szerint is éldegélt a mi költőnk, 1849 után, méghozzá nem is remeteként, hanem egyenesen az egyház hivatalos szolgájaként, mint sekrestyés... Saját verseit éppúgy lefordította szerbre is, miként szibériai alteregója is roppant kiváló orosz verseket költött... E vidám történeteket azért kellett roppant vázlatosan előadnom, mert az expedíció magyar antropológusának mindez nem okoz problémát, ő tudja, hogy egyedül Barguzin a hiteles sírhely. Sőt egy nyilatkozatában ezt a hitét, mintegészen rendkívüli érvet lobogtatja meg! Miután előadta, hogy 12, azaz tizenkét(!) antropológiai érve van a barguzini csontváz azonosítására, hozzáteszi: "és tulajdonképpen tizenharmadik ismérvnek tekinthetjük, hogy ott történt a feltárás, azon a helyen, amelyről előzőleg többen is elmondták: itt látták a magyar költő sírját." (168 óra. - aug. 1.) Itt látták? De milyen alapon kell ezt nekünk elhinnünk? És miért nem hiszünk azoknak, akik sok egyéb helyen látták a sírját, sőt őt magát? Csak a sokat emlegetett, de eddig soha be nem mutatott (Morvai szavával:) "hadianyagok" tudnák ezt bizonyítani. Mivel azonban ezeket nem láthattuk, akár mert (megint Morvai szava) "elhallgatnak" előlünk egyet s mást, akár mert nincsenek ilyen okmányok, egyik esetben sem hirdetheti a különben jogosan nagy figyelmet keltő dr. Kiszely István "többek" elmondásait bizonyítéknak arra, hogy Barguzinba kellett menniük. Ilyen bizonyítékok nélkül némi csodálkozással olvashatjuk a matematikailag megkonstruált, de nem okadatolt "tizenharmadik" érvet - érvnek, méghozzá ekkora súlyú kijelentéshez: "Na, most tizenhárom ismérv biometriailag körülbelül hatmilliárdot jelent. Vagyis azt, hogy minden hatmilliárdodik embernél fordul elő ez az egybeesés - és ez esetben az igazságügyi orvos azt mondja: akit megtaláltunk, minden bizonyosság szerint Petőfi Sándor". Kénytelen vagyok megfordítani ezt a logikát: mivel a tizenharmadik ismérv nincs bebizonyítva, ez az egész kijelentés - pusztán - kijelentés. Többek folklórjellegű "elmondásával" igazolni a csontváz azonosítását, majd a csontvázzal magukat az állításokat - ez módszertanilag elfogadhatatlan eljárás, mely egy logikai levezetéstől legalább olyan messze van, mint Makó Szibériától. De hát ez persze nem hatástalanítja a többi tizenkét "ismérvet". (Csak ennyit emlegetek, nem huszonegyet, mint a Népszava tudósítója, aki címben már huszonegy ismérvet hirdet meg - annál a lapnál már egy olyan híres csatát is találtak, mely le sem zajlott, így maradok inkább Dr. Kiszelynél, aki mégiscsak messze földön ismerttudós, nem pedig kapkodó zsurnaliszta.) Mielőtt azonban az igazi, antropológiai ismérveket megközelítenénk, következzék egy kis kutatástörténet, Morvai Ferenc összegzésében: "Július 17-én 11 órakor megtaláltuk Küchelbecker dekabrista vezető sírját, a szovjetek büszkeségét, azt követően pedig, déli 12 órakor a szakemberek azonosították Petőfi földi maradványait is." tessék elgondolni T. Olvasó! 11 órakor megvan Küchelbecker sírja (amit persze ki kellett ásni ahhoz, hogy azonosíthassák a csontokat), majd kiássák a másik sírt, 170 cm-es mélységig hatolva, úgy-ahogy letisztítják, ránéznek, déli 12 órakor felkiáltanak: Ez Petőfi! Micsoda rohammunka! Nem csoda, hogy a nagy kapkodásban az egyik amerikai antropológus felrúgta Petőfi bal sípcsontját, minek következtében gyorsan "azonosította" is egy csonthártyagyulladás nyomait... A lehangoló az egészben az, hogy ezúttal hajlamos vagyok hinni Morvai Ferencnek - nagyjából valóban így történhetett a feltárás. Az antropológusok azonban ezúttal korrigálták a túlzottan beszélőkedvű Morvait, mert jegyzőkönyvükben a déli 12 órai "heurékát" nem említik, az időt nem konkretizálják, csak annyit mondanak, hogy Küchelbecker sírja után "nemsokára" egy másik sírt találtak: amelyet "később" egyértelműen Petőfiének határoztunk meg". (Kiemelés tőlem. F.S.)
De mennyi időt jelöl ez a később? nem közlik. Egy másik írásuk szerint 17-én délután találták meg Alekszandr Petrovics sírját. S 19-én Morvai már Pesten személyesen tájékoztatja, agitálja-fenyegeti a Művelődési Minisztérium embereit! S mivel Barguzintól egy repülőtérig, onnan Moszkvába, majd Pestre kell repülni, csak néhány órája maradhatott Morvainak, hogy az "azonosítás" - számára már az első percben sziklaszilárd - eredményének egy kissé részletesebb megalapozását megvárja. A 65 oldalas Jelentésben - nyilván a nagy sietség miatt - csak két gépelt oldal jut az antropológiai jegyzőkönyvre. Nagyjából ugyanannyi, mint az orosz dekabrista Küchelbeckernek, akinek Petőfivel kötött barátságára természetesen szintén nincs egyetlen okirat, csak megint folklóranyag - egy Petrovicsről. Az antropológusok megállapítják, hogy minden embertani adatot a Petőfi-szakirodalommal is alá tudnak támasztani. Ezt azonban elmulasztják igazolni. Egy amatőr Petőfi-kutató hosszú biográfiai meséket ad elő a Jelentésben a szibériai Petrovicsról, de semmi tudományos igazolást, nem kapunk arról, hogy a valóságos Petőfit laíró hatalmas irodalomban ki, mikor, hol, milyen egzakt adattal szolgál a Jelentésben említett embertani jellegzetességekre, betegségekre, és így tovább. Pedig például milyen érdekes volna tudni, milyen hiteles irat bizonyítja, hogy az igazi Petőfinek is nőies volt a medencéje, sőt - ezt szóban mondta el Kiszely doktor - "ringó járása" is volt. De hiányoznak az érdemleges régészeti és etnográfiai adatok is. A sajtófogadáson az expedíció egy tagja megemlítette, hogy Petrovicsot "rátemetéssel" hantolták el, egy burját halott fölé - mire vall ez? És mi lehet az oka annak a meglepő ténynek, hogy a fában gazdag Szibériában egy jómódú hölgy az ő híres költő-férjét koporsó nélkül, gyolcsba takarva temetteti el? Mely kérdés súlyát növeli az a körülmény, hogy a Petrovics-sír középen található a temetkezési hely északi felében fellelhető zsidő, és a déli részén elterülő pravoszláv temető között! A kapkodásnak és fontos feladatok elmulasztásának nyilván az lehetett az oka, hogy Morvai nagyon akart sietni - közeledett július 31-e, a költő halálának 140. évfordulója, s ő dísztemetést akart. Amikor ez nem látszott reálisnak, akkor legalább felravatalozást, vagy legalábbis évfordulós sajtófogadást! Követelve persze továbbra is, hogy gyalogmenetben vigyék le a csontokat Kiskőrösre, mert Petőfit "versben leírt végrendeletének megfelelően Kiskőrösön" a szülőhelyén kell eltemetni. Több tudós elme és még több áltudós volt a 23 főnyi expedícióban, és senki sem figyelmeztette Morvait ara, hogy Petőfinek nincs ilyen verse! Sőt, le sem írta szépírói munkáiban Kiskőrös nevét. Aki akar, gyalogoljon le Kiskőrösig, de felelősen kijelentem: ez a terv bizonyíthatóan ellenkezik mindazzal, amit a költő majdani eltemettetéséről valaha is nyilatkozott. Egyelőre tehátnincs értelme többet beszélni a témáról. Ha majd leteszik a költő Barguzinig vezető útjának történeti iratait (nem Sviegel meséit!), hanem a katonai dokumentumokat, ha az antropológiát kiegészítik a szükséges biográfiai tények tudományos igazolásával, akkor érdemes tovább folytatni a vitát.
Fekete Sándor
Forrás: Népszabadság, 1989.08.05.
|
|
