A Petőfi-mítoszt nem lehet lerombolni!

Beszélgetés Fekete Sándorral

Fekete Sándorral, az ismert Petőfi-kutatóval B. Király Györgyi beszélgetett 1989. augusztus 13-án a rádió Vasárnapi Újság című műsorában a közvéleményt felkavaró szibériai Petőfi-kutatásról. A beszélgetésnek Fekete Sándor által kiegészített változatát közöljük.

- Egészen pontosan július 19-én röppent fel a szenzációs hír, hogy a Szovjetunió-beli Barguzin temetőjének 7-es számú sírhelyén megtalálták Petőfi Sándor csontvázát. Én most egy igazi hitetlennel, Fekete Sándorral beszélgetek, aki mind a mai napig úgy ítéli meg, hogy az érvek, a tények nem bizonyító erejűek.

- Ennek a magyar értelmiségnek, sőt, az egész magyar népnek már nagyon sokszor esett baja abból, hogy kritika nélkül, hiszékenyen elfogadott különféle állításokat, akár a politikában, akár más tekintetben. A megtalálás, vagyis a szibériai Petrovics csontvázának föllelése pillanatában a Petőfi Népe Barguzinba küldött tudósítója, lapjának első oldalán rámennydörgött a magyar sajtóra, hogy most aztán legyen vége a gúnyolódásnak. Azután más lapok is óvást emeltek mindennemű kételkedés ellen.

- A történeti hűséghez persze az is hozzátartozik, hogy történészeink évtizedeken át nem ismerték el az 1849-es orosz hadifogság tényét. Tudomásom szerint az első igazi áttörést mégiscsak a Morvai-féle sajtófogadás jelentette, ahol ők egy 1714 fős listát, az 1849-ben orosz hadifogságba került magyar honvédek listáját ismertették mintegy bizonyítékként arra, hogy Petőfi is kikerülhetett Szibériába fogolyként.

- Hadd tegyem hozzá, a Morvai-féle sajtófogadás, tehát 1988. decembere előtt, 1987-ben már az Új Tükörben megírtam, nem tartom kizártnak, hogy az oroszok hadifoglyokat vittek Oroszországba. Fölsoroltam az érveimet is, majd 1988. júniusában két cikkben is újra kitértem erre, hivatkozva arra, hogy az orosz és az osztrák nagyhatalom megegyezése a foglyok átadásában önmagában nem bizonyít semmit, mert én még nem ismertem olyan nagyhatalmat, amelyik ne szegett volna meg valamilyen megállapodást. Hivatkoztam arra is, hogy ha a XX. században el lehetett hurcolni tulajdonképpen nyomtalanul Raoul Wallenberget, miért ne lehetett volna Petőfit is. Elméletileg mondtam ezt, de hangsúlyoztam, hogy erre vonatkozó adat nincs. És meg kell mondanom, hogy nem publikáltak ilyen adatot Morvaiék sem az 1988. decemberi sajtófogadásukon.

- Azt a listát, amelyet levetítettek, ön akkor nem nézte végig. De mostanában járt a filmgyárban, ahol azt a restanciát megpróbálta pótolni.

- Világossá vált, hogy itt valóban zömükben magyar hadifoglyok névsorát olvashatjuk cirill betűkkel.

- Megtalálta Petőfi vagy Petrovics nevét?

- Nem találtam, de már eleve tudtam hogy nincs rajta, mert Balajthy András elárulta nekem egyszer, hogy se Petőfi Sándor, de még egy Alekszandr Petrovics sincs a listán.

- Tehát akkor ez a lista nem bizonyíték. De ugyanúgy létezhet még egy lista, vagy több is, és az is megeshet, hogy Petőfi egyszerűen nem szerepelt a listákon.

- Azt mondta egyszer egy szovjet diplomata, hogy mi nagyon belügyi ország voltunk már a múlt században is. Ezen azt értette, hogy mindent nyilvántartottak. És ez a lista, amit láttunk, egy nagyon akkurátusan megcsinált, keresztnevekkel ellátott névsor. Külön az ezredesek, alattuk az őrnagyok, főhadnagyok, és így tovább. A cári Oroszország is nyilvántartott mindenkit. Minden történész tudja, aki ebben a korban járatos, hogy már akkor szigorúan tiltották azt, hogy egyik faluból a másikba - miként most egyik városból a másikba - papír nélkül át lehessen menni. Tehát amennyiben Petőfi valamelyik szibériai városban vagy faluban élt volna, akkor minden lépéséről okmányszerű irat maradt volna fenn. Ilyent pedig nem tudtak felmutatni orosz eredetiben. Akkor miben higgyek?

- Mondjuk, az antropológusok jegyzőkönyveiben. Ők mégiscsak szakemberek. Itt volt két clevelandi, egy leningrádi antropológus, továbbá a mi nemzetközi hírű antropológusunk, dr. Kiszely István, airól azt mondják, hogy huszonöt éve nem tévedett.

- Nem vagyok benne biztos, hogy az egyébként valóban neves Kiszely István tudományos tekintélye ilyen egyértelműen vitathatatlan. De ebbe én nem is szólhatok bele, mivel nem értek az antropológiához. De ahhoz azért valamit konyítok, hogyan kellene festeni egy antropológiai jegyzőkönyvnek. Itt ezek az ismérvek, sajnos, hiányoznak. Költői túlzások pótolják időnként a tényeket. Hogy sorra vegyük: egyáltalában nem egyértelmű az a bizonyos farkasfog, noha az egész magyar népet ezzel ébresztették július 19-én hajnalban a rádió révén: „Megvan a farkasfog.” A jegyzőkönyv nem használja ezt a kifejezést sem orosz, sem magyar változatban…

- Picit várjon, hadd idézzek még Kiszely Istvántól, aki szerint 11 ismérv egyezése a csontokon csak minden háromszázmilliomodik embernél fordul elő. No most, a három világhírű antropológus nem 11, hanem 21 jellegzetes ismérvet lelt föl. A farkasfogat, a tbc-t, a csonthártyagyulladás nyomait és a többi és a többi, amiről korabeli leírások állítják, hogy Petőfire ezek jellemzőek voltak.

- Az első nyilatkozataiban Kiszely doktor 13 azonosságról beszélt. A sajtófogadásig nőtt meg az a szám 21-re. Ezek közül a tizenharmadik ismérv, hogy a nyomok éppen Barguzinba vezettek, igazolja az előző tizenkettőt. Ez azért nem vehető figyelembe, mert a nyomok rengeteg helyre vezettek. Az Uráltól Csitáig egymástól több ezer kilométerre eső városokban, mindenütt volt valamilyen legenda állítólagos Petőfi-sírról, Petőfi-eltemetésről, még arról is, hogy egy urális bányába 300 méterre a föld alatt temették el. Ennek a tizenharmadik ismérvnek semmilyen logikai hitelesége nincsen. De a többi közül is néhányat meg kell ingatnom. Például azt, hogy fölfedeztek tbc-s nyomokat a csontvázon. Én természetesen elhiszem ezt a tisztelt antropológusoknak. De megkérem őket, hogy akkor álljanak elő azzal a szakirodalommal, amely azt bizonyítja, hogy Petőfi valóban tbc-s volt. Nem fognak ilyet találni, előre megmondom. Azért nem, mert ez egy legenda, amelyet főleg a XIX. század végén gyártottak a tüdőbeteg, köhécselő, tbc-s Petőfiről…

- Az összes többi ismérv - a farkasfog, a csonthártyagyulladás, a nőies csípő, a ringó járás-, minden legenda?

- Én az összes leírásban azt olvastam, hogy baka módjára vágtatva ment, elrobogott az emberek mellett, „távgyalogló” léptekkel rohant. Ez mind kizárja a ringó járásnak a képzetét is.

- Ezt a Petrovics nevű csontvázat most egy páncélszekrényben őrzik - ez meglehetősen morbid dolog -, aminek kulcsa Morvai Ferenc zsebében található. Én is, és még néhányan szeretnénk, ha ez a páncélszekrény végre kinyílna és a tartalmáról egyértelműen meg lehetne állapítani, hogy kicsoda, micsoda. De én úgy érzem a beszélgetésünk alapján, hogy maga nem szeretné, ha Petőfi csontjait őriznék ott a zárak.

- Nem illik nekem erről beszélnem, de ha már rákényszerülök, elmondom. A nagy Petőfi-irodalomból egyedül a „a vívódó Petőfiről” írt tanulmányom kínál kulcsot ahhoz, hogy megérthessük egy olyan ember magatartását, mint amilyen a legendákban lefestett szibériai Petrovics. Az a lényege, hogy Petőfi nemcsak 1846 elején, a Felhők írásakor kerül pesszimista, kétségbeesett állapotba, hanem ez ciklikusan ismétlődik nála, forradalmi periódusaival váltakozva. Felbukkan ez 1847-ben amikor arról ír, hogy az ország elpusztul, a Föld is el fog pusztulni, 1848-ban újabb lehangolódási periódusok, majd 1849-ben az utolsó ismert versben a történelem már mint egy „őrült rémülésteli zavart ész meséje” jelenik meg – vagyis az a hite, hogy a  történelem az emberiség nagy világszabadsága felé halad, nincs többé. Egyedül ezzel a Petőfivel lehetne összehasonlítani azt a Petőfit, aki hallgat Szibériában, és nem törődik a világgal. Változatlanul nem hiszem viszont, hogy e legenda be van bizonyítva, mégpedig azért sem, mert a Barguzinig vezető út tökéletes homályban maradt.

- Lehetséges, hogy nekünk a nagy magyar legenda kell, és ehhez Petőfi kell, aki a segesvári ütközetben halt meg, és nem tudunk mit kezdeni azzal, aki ágyban, párnák között, szibériai száműzetésben hunyt el. Nem tudunk segédkezet nyújtani ahhoz, hogy leromboljunk egy mítoszt.

- Petőfi Sándor, aki március 15-ét csinált, aki megírta Az Apostolt, aki elszavalta a Nemzeti dalt - a Nemzeti Múzeum kivételével - számos helyen, ez a Petőfi Sándor megmarad nekünk, annak ellenére, hogy - tegyük föl - elvette ama postamester lányát és sétálgatott a folyóparton, és amatőr színielőadásokat rendezett ott foglyokkal vagy másokkal. Egy ilyen mítosszá lett Petőfi - mert ismerjük el, hogy ez is egy mítosz, nemcsak a szibériai legenda volt az – nem írtható ki egy nép gondolkodásából. Tehát valószínűleg Mikszáthnak lesz igaza, aki azt írta a múlt a században, ha véletlenül Petőfit hoznák haza, úgyse hiszi el senki. Hát azért ma sokan elhinnék – ki kárörömmel, ki boldogan, ki oroszellenes hangulatokra gerjesztené magát, ki szovjetbarát érzelmekre, hogy visszakaptuk a mi Petőfinket és így tovább. De nagyon sokan nem hinnék el.

- Önnek van egy egészen abszurd ötlete is – ami, persze a tények ismeretében nem is olyan abszurd -, hogy Barguzinban az állítólagos Petőfit egy zsidótemetőben találták meg.

- A mai felfedezők arra esküsznek, hogy ásatásuk Svigelt igazolta, azt a hadifoglyot, aki a második világháború előtt Iliszunszkra, Barguzin mellé mutatott. Igen, de Svigel leírja a temetést is, amelyet Petőfi barátainak állítólagos naplója szerint rögzített. Eszerint öt-hat-hét honvéd állt ott, és ünnepélyesen temették el az őrnagyukat. Na, de kérem szépen, az semmiképpen nem képzelhető el, hogy magyar honvédek egy Petőfi Sándort koporsó nélkül helyezzenek sírba. Ez a  magyar temetkezési szokásokkal nem fér össze, kivált olyan helyen, ahol dúskálni lehet a fában.

- Ráadásul gyolcsba temetve, ami az ortodox zsidó temetkezési mód jellemzője.

- Igen, bevallom töredelmesen, első pillanatra azt hittem, hogy a politikai foglyok iránti megvetést fejezi ki, hogy bedobták „Petőfit” csak így, koporsó nélkül, egy rongyban, a sírba. De aztán kaptam a leveleket, amelyek figyelmeztettek arra, hogy ez egy zsidó ortodox temetkezési szokás, amely Magyarországon ma is érvényben van az igazán ortodox közösségekben, például Kisvárdán, Dombrádon és másutt is. De megerősített ebben az Új Élet felelős szerkesztője, Domán István is, aki felekezeti lapszerkesztő. Nagyon tájékozott előadást tartott nekem arról, hogy ez így van, sőt ez kötelező érvényű volt. Ezek után alkalmam nyílt beszélni Szabó Gézával, aki kitűnő régész, tárgyilagos ember, és felróttam neki, miért nem vizsgálták ezt a motívumot…

- Kiszelyék egy gyolcsba csomagolt csontvázat találtak?

- Az első bejelentés így szólt és így is jelent meg a lapokban. A jegyzőkönyv is épp így beszél gyolcsról, később textilmaradványról, ami persze, ugyanaz lehet. Az az érzésem, kezdtek rájönni arra, hogy a gyolccsal veszélyes terepre jutottak. Megkérdeztem tehát a régészt, miért nem vizsgálták meg azt a szempontot, hogy esetleg egy ortodox zsidó holtteste az, amelyet ott találtak. Azt mondta, ez ki van zárva, mert néhány méterrel arrébb megtalálták, feltehetően egy kerítésnek a tartóoszlopát, illetőleg annak a 10-20 centire kiálló maradványát.

- Ennek elméletileg el kellett választania ezt a temetkezési helyet a zsidótemetőtől.

- Igen ám, de nem volt idejük megvizsgálni - mondta a régész -, hogy milyen idős az a falmaradvány. És hogyha ezt a kerítést csak később tették oda, mondjuk 20, 30, 40 vagy 50 évvel ezelőtt? Annyi biztos, hogy ezt a szempontot elhallgatással elintézni nem lehet.

UTÓHANG EGY RÁDIÓS BESZÉLGETÉSHEZ

Ha az ember írással foglalkozik, sőt abból él, ritkán érezheti, hogy szóban azt mondta el, amit akart –a rádiós vagy tévés csevegés, ha igazi, vagyis rögtönzött, s nem papírról, esetleg olvasógéppel készült, szabatosságában nemigen közelítheti meg az írott szöveget. Ennek ellenére érdemben nem nyúltam a fenti beszélgetés magnóról készült átiratához, csak egy-két, nem jelentős árnyalással egészítettem ki a szerkesztői stilizálást.

Azóta azonban tovább folytatódott a vita, s ennek legalább egy mozzanatához illik hozzászólnom. Arról a bizonyos zsidó „Petrovicsról” volna szó. Mivel e kérdésről a Pesti Hírlapban is szót ejtettem (augusztus 5.), a Morvai-féle Petőfi-expedíció - helyesebb volna egyszerűen Morvai-expedíciónak nevezni, mert egyelőre nincs bizonyítva, hogy Petőfi neve jogosan szerepel e címkén -, szóval a Morvai-csapat egy tagja kommentálta nyilatkozatomat (Esti Hírlap augusztus 21.). Egyetértett velem abban, hogy „érdemleges elemzéseket kellett volna közölni…erről a különös tényről”. Magyarázata szerint „nagyon gyorsan készült a jelentés”, ez volta az oka a mulasztásnak, s most ő igyekszik „pótolni” a hiányt, „mint az expedícióban részt vevő amatőr kutató”.

A pótlólagos magyarázat abból indul ki, hogy a szibériai Petrovics csontváza alatt egy fiatal „burját-mongol” férfi feküdt koporsóban (a jelentés persze erről is elfeledkezett beszámolni). A kommentáló „elképzelése” szerint (ez az ő saját szava) az történt, hogy a friss burját holttestre temették még aznap éjjel, vagy egy-két nap múlva, titokban az „idegen rabot”. De miért? „Az 1916-os Svigel-féle fejfafotó szerint Petőfi a 40 kilométerre északra lévő Eliszunban (akkor Iliszunszk volt) halt meg. Ott is kezdődött a kutatás 1983-ban. A kutatóknak e burját-mongol faluban, egy 90 éves férfi elmesélte, a nagyapjától tudja, hogy itt meghalt egy rab, aki építkezésen dolgozott, mint ács, de átvitték a barguzini temetőbe.

Most mi is elmentünk Eliszunba. Az öreg már meghalt, de a 81 éves Rin-Csin bácsi a történetet ugyanígy mondta el. Ő is a nagyapjától hallotta. Indulás előtti pillanatban visszaléptem hozzá: - Miért nem itt temették el? - Huncutul elmosolyodott: - Mert a láma nem engedte! A miénk szent föld! (1939-ig állt a lámakolostoruk, de Sztálin leromboltatta.)

Tehát - szerintem - egyszerű a magyarázat: a rendőrséget kijátszva, nem temették buddhista temetőbe. Pokrócba tekerve, eldugva vihették el szekéren, s egy friss barguzini sírba engedték le titokban.”

Az egyszerűnek hitt magyarázat a lehető legbonyolultabb fantáziatermék. Tekintsünk most el attól, hogy 1983-ban nem kezdődhetett semmiféle kutatás Eliszunban, hiszen a Bajkál című szibériai folyóirat csak 1984-ben bízta meg Tivanyenkóékat a kérdés vizsgálatával – az expedíció legtöbb tagja képtelen bármit is tárgyszerűen, pontosan, hitelesen előadni. Ami a lényeg: Morvaiék Jelentése is azt állítja, hogy Svigel 1940-es nyilatkozatait igazolta az állítás. Ez azonban már csak azért is képtelen állítás, mert az egykori hadifogoly Iliszunkszban „látta” a sírt, vagyis mintegy 40 kilométernyire Barguzintól, ahol most fellelni vélték Petőfi csontvázát. Rin-Csin bácsi bizonytalan, ködös meséje „egy rabról” nem bizonyíték arra, hogy miért állt a fejfa Iliszunkszban, ha egyszer Barguzinban temették el a költőt? A cári rendőrök félrevezetésére rossz oroszsággal kiírtak egy nevet az egyik helyen, hogy a másik helyen, amelyet nem jelölnek meg, békén pihenjen a költő? Továbbá: ha egyszer Svigel a felkent és igazolt papja a szibériai legendának, miért beszél nyilvános temetésről, mely a család és a fogoly honvédek jelenlétében zajlott volna le? Vagy ha Petőfi legendás fogolytársa valóban naplót írt a temetésről, s ez hiteles (bár Svigelen kívül senki sem látta), akkor ő miért nem utalt a burját fiúra, a különös éjszakai „rátemetésre” stb., s miért nem hozzá ragaszkodnak az expedíciósok? Ha viszont mégsem hiteles (nem is tekinthető annak) Svigel meséje, akkor miként szolgálhatott kiindulásul Morvaiék számára?

A 81 éves Rin-Csin bácsinak egyébként halvány fogalma sem lehet Petőfiről. Kérdezgetik, faggatják, tolmácsok segítségével, s végül emlékezik „egy rabra”, akiről a nagypapától hallott. De még igen sokra emlékezhetne, mert a nagypapa idején,  s Rin-Csin bátyuska életében is elég sok rab halhatott meg ott, tekintve, hogy dugig megtömték Szibériát száműzöttekkel, majd a gulág foglyaival.

Ne csodálkozzék az expedíció, ha egyre humorosabbá válik körülöttük a légkör - amikor nyolcvan-százesztendős bácsik és nénik kósza vallomásaival pótolják a még mindig hiányzó okmányokat, iratokat, maguk is mesefigurákká válnak, s Petőfi-kutatók helyett az élénk képzeletű Háry Jánoshoz kezdenek hasonlítani.

Fekete Sándor

Forrás: Ijfúsági Magazin, 1989.08.13

Vissza a nyitólapra