Hazatérhet-e a barguzini csontváz?

 Tovább keressük Petőfit. Lehet, hogy megtaláltuk, lehet, hogy nem. A kérdés tizenegy éve eldöntetlen. És hallgatnak azok az amerikai kutatók, akik tudják a titkot. Talán senki nem kérdezte őket, talán valakiknek nem érdekük, hogy a Petőfi-kérdés nyugvópontra jusson. A magyar tudományos életben furcsamód senkinek sem jutott eszébe, hogy hivatalos, írásos szakvéleményt kérjen az amerikai kutatóintézettől, amely a barguzini leletet vizsgálta. Ennek hiányában pedig továbbra is mindenki azt mond, amit akar.

A Petőfi Sándornak tulajdonított csontváz egy évtizede pihen valahol Amerikában, talán egy széfben, talán egy fémládában. Bűnügyi regénybe illő módon csempészte ki Moszkvából Morvai Ferenc vállalkozó, a Megamorv-Petőfi expedíció vezetője és finanszírozója, valamint Kiszely István antropológus, miután arról értesültek: a Magyar Tudományos Akadémia kérte Alekszej Petrovics akadémikust, vigyék vissza a csontokat eredeti helyükre, és jeltelen sírba temessék el. Morvai tehát berakta a csontvázat egy sporttáskába, felszállt vele a New York-i gépre, a hullámpapírral kitömött ládikát pedig Kiszely hazahozta.

Vajon mi állhatott a Moszkvába küldött üzenet hátterében? Magyarázat többféle is lehet. A barguzini leletet vizsgáló magyar akadémiai bizottság azt állapította meg, hogy a csontváz egy fiatal nőé, tehát teljes bizonyossággal kizárható, hogy Petőfi Sándor földi maradványaira bukkantak volna Szibériában. A történeti, levéltári adatok, kutatások sem támasztják alá, hogy a segesvári csatatéren eltűnt költőt az oroszok akár hadifogolyként, akár menekültként magukkal vihették volna. A Akadémia vezetése tehát úgy ítélte meg, nyugodjanak a csontok tovább békében, ott ahol eltemették őket. Kiszely István értelmezése szerint egészen másról van szó. Szerinte a magyar tudományos élet vezetése azért szerette volna eltüntetni a csontvázat, hogy ne derüljön ki az igazság, az hogy Petőfi Barguzinban halt meg. Az antropológus úgy véli, máig érvényes a magyar tudományos élet részéről az a válasz, amelyet Barátosi Lénárt Lajos kapott 1913-ban ázsiai expedíciója után a Petőfi Társaságtól: „Hagyjunk mindent úgy, ahogy azt sok éve tanítják, ne zavarjuk fel az emberek lelkét újabb dolgokkal! Szóval maradjon minden a régiben –hazudjunk mi is tovább!” Barátosi Barguzinból visszatérve arról számolt be, látta a sírfeliratot: „Alexander Stjepanovics Petrovics honveg ernagi es kelte – halva itt 1856. május hónapban.”

A barguzini történet több mint tizenegy esztendeje, 1989-ben kezdődött, s máig befejezetlen. Ahhoz, hogy ne lehessen újra és újra folytatást remélni, a tudomány cáfolhatatlan bizonyítékaira lenne szükség. Ezek hiányában mindkét fél azt mond, amit akar. Amikor 1989. július 17-én Kiszely István és csapata felnyitotta a burjátföldi Barguzinban a 7-es sírt, és megpillantotta  csontvázat, a beszámolók szerint mindannyian tudták, rátaláltak Petőfi Sándorra. Az antropológus felismerte a csontvázon azt a huszonöt jegyet, amelyek a költő sajátosságai voltak (termet, életkor,elálló bal szemfog, balkezesség, a koponya jegyei, nőies jelleg, ismert sérülésnyomok, valamint a csontváznak rendellenes fejlettségű térdkalácsa, ugyanis a leírások szerint a költő bicegett).

Felröppent tehát a hír: a Megamorv-Petőfi Bizottság megtalálta a költő elveszettnek hitt földi maradványait. Megjelent a Magyar Nemzetben is egy fotó, amelyik „in situ”, tehát a kiemelés előtt ábrázolta a csontvázat. Ennek láttán a hazai anatómia legnagyobb szaktekintélye, Szentágothai János így szólt: „Ez olyan nő.”. Kiszely István szerint e kijelentéssel kezdődött el a lelet kálváriája, a gúnyáradat, amelyik a barguzini menyecskézésbe torkollott, és ez adta az ötletet ahhoz, milyen módon lehet nevetségessé tenni a szibériai vállalkozást. Azt követően ugyanis a magyar és a szovjet akadémia által felállított bizottság is megvizsgálta a leletet, és megállapította: női csontváz került elő a 7-es sírból. Kiszely arról beszél: bizonyítéka van arra – két hónappal ezelőtti, Oroszországban Morvai Ferenc által rögzített beszélgetés -, hogy a szovjet tudósokat Magyarországról kérték, nyilvánítsák nőinek a csontvázat. Szerinte a későbbi események is arra utalnak, a magyar tudományos élet ellenállt a barguzini felfedezésnek. Őt magát 28 év után elbocsátották a Régészeti Intézetből, és a mai napig állás nélkül vannak a Megamorv-Petőfi Bizottság munkájában részt vevő régészek is.

Kiszely István a maga igazát alátámasztó érvként említi egyrészt a csontminta hazaérkezése után elvégzett kromoszómavizsgálatot, amely világosan mutatta az XY-kromoszómát, tehát hogy férfi az illető, másrészt a külföldi tudósok szakvéleményét. Azt mondja, az Egyesült Államokban a koponya alapján felépítették az arcot, s ez egyezik az egyetlen hiteles Petőfi-kép, a dagerrotípia méreteivel. Az arcrekonstrukció fotóját azonban Kiszely István nem kívánja nyilvánosságra hozni, hogy ne befolyásoljon vele senkit. Más szakemberek ugyanakkor arról beszélnek, hogy egyetlen profilkép alapján lehetetlen a hiteles azonosítás. Az Egyesült Államokba csempészett csontvázzal kapcsolatos vizsgálatokról 1991 decemberében tartott tájékoztatót Budapesten egy zürichi és négy amerikai szakember. A dendrokronológus kimutatta, hogy a koporsó fája 1854-55-ből származik, az amerikaiak pedig „levetítették a barguzini 7-es sírból származó egyén csontváza alapján algatelephelyen helyreállított DNS-láncot, és rámutattak arra, hogy amennyiben Petőfi Sándor édesanyja DNS-láncában azonos egyedi jellegzetességek lennének, mint a barguzini 7-es sírból származó csontváznál, abban az esetben 1:egymilliárd biztonsággal kimondható, hogy a barguzini sírban Petőfi Sándor volt eltemetve.” (Az idézet Kiszely István Meghalt Szibériában című könyvéből származik.) A tájékoztatón nem képviseltette magát sem a főváros, sem a Magyar Tudományos Akadémia, de úgy tudjuk, nem is kaptak meghívót. Kiszely azt nyilatkozta, az 1989-es vizsgálatok óta fel sem merült többé, hogy női csontvázat talált volna expedíciójuk, az amerikaiak véleménye pedig mutatja, hogy Hrúz Mária exhumálása, a csontozatból vett minta vizsgálata jelenthetné a végleges megoldást.

Az 1989 júliusában kezdődött történet már-már lezárulni látszott azzal hogy a történészekből, antropológusokból orvos szakértőkből, irodalomtörténészekből és történészekből álló vizsgálóbizottság összeállította és megjelentette Nem Petőfi című könyvét, amellyel be kívánta fejezni a vitát. Ebben ismertették a történeti és természettudományos vizsgálatok eredményeit, amelyek nem igazolják a felvetést, hogy nagy költőnk valaha is eljutott a tízezer kilométerre fekvő Barguzinba.

Négy esztendővel később, 1996-ben azonban ismét felmelegedett a Petőfi-ügy. Meglehet, azért, mert egy holland származású tudós megállapította, hogy a barguzini csontváz a vizsgálatok során női csontváznak bizonyult. Kiszely szerint a holland azért nyilatkozott így, mert külső tagságot kapott az MTA-tól. Akárhogyan is, de 1996-ban már igen közel került a lehetőség, hogy felnyitják a Petőfi család Kerepesi temetőben lévő sírját. Morvai Ferenc felajánlotta, hogy túl az Amerikában végzett tudományos vizsgálatok költségein, állja a sírbontás, sőt a sír helyrehozatalának a költségeit is. A temető igazgatója akkor azt nyilatkozta, hogy ezen mindenki nyerhet, hiszen a rossz állapotú kriptára ráfér a csinosítás. Végül a fővárosi önkormányzat nem adott engedélyt a sírbontásra. A kulturális bizottság, amely feladatul kapta az intézkedés előkészítését, nyolc pontban foglalta össze feltételeit. Ezek közé tartozott a csontváz hazahozatala is. A feltételek máig érvényesek a főváros részéről, s ez tovább akadályozza a megegyezést. Kiszely István szerint folyik az egymásra mutogatás.

Jogilag a jegyző hatásköre lenne a sírnyitás engedélyezése, mivel a sírhelyet a főváros adományozta, és a vendéglátó-ipari egylet építette. Az antropológus az évek során rendre benyújtotta kérelmét, azonban 1999 szeptemberében az önkormányzat, véli, épp ezen ügy miatt, olyan rendeletet hozott, amelyik a jegyző exhumálási hatáskörét átadja a Fővárosi Közgyűlésnek. Kiszely szerint azonban ez a rendelet visszamenőlegesen nem érvényes, az ő kérelmük pedig jóval korábbi. Egyébként is az a véleménye, ha ő nem szab feltételeket, ne szabjon neki a főváros és a főpolgármester sem.

Az 1996-os fellángolás után ismét úgy tűnt, hogy elalszik a barguzini Petőfi-ügy. Hogy mostanában megint foglalkozik vele a sajtó, azt elsősorban Kiszely Istvánnak a már idézett, Meghalt Szibériában – Egy szomorú magyar szellemi körkép című kötetének megjelenése indította el. Ebben a szerző kronologikusan, 1849-től tehát a költő eltűnésétől kezdve áttekint a szibériai Petőfi-kutatás eredményeit, valamint azokat a visszaemlékezéseket, közleményeket, sajtóhíreket, amelyek a témával kapcsolatban megjelentek.

A Petőfi-történetet tehát ismét felkapta a sajtó, a Magyar Televízió. Most már egyre többen kérdezik, vajon miért nem lehet végre megnyugtatóan lezárni ezt az ügyet. Sokan úgy vélik, akár bankszámlán is összejöhetne a sírnyitáshoz szükséges összeg (amelyet az azóta vállalkozóként ismét egyenesbe került Morvai Ferenc, de más vállalkozók is hajlandók lennének kifizetni!). Kiszely szerint a kegyeletsértés ebben az esetben egyébként is használhatatlan fogalom, mivel Hrúz Máriát eddig kétszer temették át, és ebből a szempontból kegyeletsértés lehetne minden régészeti feltárás. Elmondja, még nem találkozott olyannal, hogy egy természettudományos vizsgálatot megtagadtak volna. Ha kiderül, hogy téved, készséggel elfogadja, cserébe ugyanezt várja el az Akadémiától.

A laikusok persze laikus kérdéseket tesznek fel. Így például azt, miért akar egy irodalomtörténész, jelen esetben Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője természettudományos ügyekben állást foglalni. A főigazgató asszony megerősíti, semmiféle adat nincs arra, hogy Petőfi 1849. július 31. után élt volna, és a csata után nem csak az ő holttestét nem találták meg. Hermann Róbert történész is kijelentette, az oroszok nem vittek magukkal hadifoglyokat. Arra a kérdésre, kitől származik az ötlet, hogy a Petőfinek tulajdonított hajmintát vegyék összehasonlítási alapul a csontokhoz, Ratzky Rita azt felelte, úgy gondolja, abból sok mindent meg lehetne állapítani. Hisz a tudósoknak, akik szerint a barguzini lelet száz évnél nem idősebb női csontváz, előbb ezt kell megcáfolniuk, azután kinyit Hrúz Mária sírját.

Hasonlóképpen laikus kérdésnek tűnhet az is, miért nem végzik el a szakemberek a Magyarországra került csontmintákból a szükséges vizsgálatokat, miért nem döntik el maguk azt a lassan már valóban a magyar tudományos élet minden területének komolyságát megkérdőjelező problémát. Az, hogy mindenki gyanakszik a másikra, csupán az egyik akadály. Egyik laptársunk még 1996-ban ezt írta: „A szakértők szerint a költséges amerikai vizsgálatok során könnyebben születhet a megrendelő igényeihez igazodó szakvélemény, mint idehaza.” A gyanakvás természetesen kétoldalú. Kiszelyék éppúgy gondolhatják, hogy ha felvetésük helyes, és a magyar tudományos élet nem akarja megtalálni Petőfi maradványait, akkor az Amerikából hazakerülő csontok sincsenek biztonságban, s akárki akármilyen eredménnyel előállhat egy vizsgálatot követően.

Kovács László régész, aki tagja volt az MTA Petőfi-bizottságának, és a Nem Petőfi című kötet szerkesztője, nem tudja, hol vannak ma Magyarországon a barguzini csontvázból mintaként vett darabok – ezt nem is sikerült kiderítenünk -, de szerinte azok már semmiféle vizsgálatra nem alkalmasak, mivel össze vannak fogdosva. Hangsúlyozta, hogy a csontvázat haza kell hozni, azonosítani a feltárási mérések alapján, s akkor lehet teljes bizonyossággal, a legszigorúbb előírások szerint megvizsgálni. Azt sem érti, hogyan lehet, hogy az eddig elvégzett amerikai vizsgálatokról a hazai tudósok vagy az Akadémia semmiféle papírt, szakvéleményt nem kapott.

Farkas Gyula szegedi antropológus is úgy vélte, a csontminták vagy megsemmisültek, vagy DNS-vizsgálatra használhatatlanok. A professzor nem tudja, miért nem végezték el korábban a csontmintán a kromoszómavizsgálatot, de mint antropológusnak neki nem is ez volt a dolga. Meggyőződése, hogy az általa vizsgált csontváz egy nőé, és hogy a Kiszely István által felsorolt 25 azonosító pontból egy sem igaz, Kiszely ugyanis prekoncepcióból indult ki. Ilyen az is, hogy Petőfinek született rendellenesség folytán nem volt térdkalácsa, ráadásul jelentős elmérések is voltak a feltárást végzők részéről. Farkas szerint az ügy megnyugtatóan csak úgy záródhat le, ha hazahozzák és azonosítják a csontvázat, s azután független szakértők úgy alkotják meg véleményüket, hogy nem tudják melyik minta honnan való. Ez nem politikai kérdés. Fenntartja a véleményét, hogy a Barguzinban kiásott csontváz a méretei szerint egy beteg nőé, akinek a koponyacsontja teljesen el volt vékonyodva. Szerinte kétséges, hogy az eddig eltelt idő, a csontváz tárolásának a körülményei (többször volt például műanyag zacskóban), valamint az a tény, hogy Hrúz Máriát is többször újratemették, valóban teljesen megbízható vizsgálati eredményt tesznek lehetővé.

Az utolsó és megkerülhetetlen  kérdés valóban az, milyen eredményeket hozhat a összehasonlító vizsgálat, miről vallhatnak a csontok. Lászik András doktor, a Semmelweis Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének tanársegédje, a DNS-labor vezetője, aki azonosította Toma Andrást, az utolsó oroszországi hadifoglyot is, vállalkozott arra, hogy elmagyarázza, mire képes ebben az ügyben a tudomány. Mint megtudtuk, a DNS molekula a sejtben a sejtosztódás alkalmával rendeződik kromoszómává. Élő szövetből a kromoszómavizsgálat viszonylag egyszerűen elvégezhető, csont esetében azonban csak a DNS marad meg, s az is nagy kérdés, hogy az milyen mennyiségű és minőségű. Kétségét fejezte ki, hogy a barguzini mintából egyszerű lett volna elvégezni a kromoszómavizsgálatot.

A molekuláris biológia módszereivel ma a csontokból a megfelelő módon és minőségben kivett minták jól vizsgálhatók, és még összetört molekulákat is lehet analizálni akár több évszázados csontból is. A kérdés az, a vizsgált mintában van-e használható DNS-molekula. Ez választ adhat arra a kérdésre, milyen nemű és milyen családhoz tartozott az elhunyt. Előfordul azonban, hogy a baktériumok helyrehozhatatlan károkat tesznek az idők során a csontokba zárt DNS-molekulákban.

Lászik András szerint ha laboratóriumuk mintát kapna a Barguzinban kiásott csontvázból, akkor kivonnák belőle a DNS-t  és megállapítanák a halott nemét. Amennyiben kiderülne, hogy az illető nő, nem lenne tovább miről beszélni. Ilyen vizsgálatot ma Magyarországon a rendőrség és az Igazságügyi Orvostani Intézet laboratóriuma képes elvégezni. Megtudtuk azt is, hogy a mitokondriális DNS-ek (tehát a sejt energiafolyamataiban szerepet játszó mitokondriumok DNS-ei) akkor használhatók, ha a csontok igen súlyosan rongálódtak. A sejtmagon kívül a mitokondriumokban található DNS-ek úgynevezett D-hurok része egyedi tulajdonságokat mutat. Lászik doktor elmondta, ez a vizsgálat arra jó, hogy kizárja a rokonságot, de nem elegendő erejű a bizonyításra magyarországi mitokondriális DNS-adatbank hiányában. Csupán valószínűsíti a rokonságot A vizsgálat előtt azonban a csont eredetét mindenképpen dokumentálni kell, az antropológusoknak el kell végezniük a megfelelő méréseket. A lényeg az, hogy minden, a csontváz azonosításához szükséges vizsgálat Magyarországon is elvégezhető.

A Petőfi-történet tehát a XXI. Században is folytatódik. A barguzini csontváz „tulajdonosai” nem árulják el, hol van a lelet. Valószínűleg nem is lenne egyszerű hazahozni az Amerikába csempészett csontokat. De remény van talán arra, hogy a vizsgálatokat elvégző amerikai intézet hivatalosan tudatja, mit állapított meg. Addig csak a nem hivatalos híresztelések maradnak, amelyek viszont kevés reményt nyújtanak a barguzini Petőfi-legenda híveinek.

Forrás: Magyar Nemzet, 2001.01.27.

Vissza a nyitólapra