|
|
Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő? |
|
|
|
Kovács László |
|
|
|
Első rész A közép-európai legendák
„Hazudjanak, hazudjanak - mindig fennmarad belőle valami' Voltaire
Kezdettől fogva értelmetlen volt a barguzini vita, mert jelen ismereteink szerint Petőfi Sándor sohasem járt Szibériában, ezért ott sem sírja, sem csontváza nincsen. Kétrészes cikkünk első fele azokat a főként magyar legendákat tekint át, amelyek hitelképtelen adataira támaszkodva indult el az 1989. évi expedíció, a második rész pedig a barguzini csődöt részletezi amely a közvélemény előtt csupán a nevezetes női csontváz téves nem-meghatározásában csúcsosodott ki!
„Leitattuk ezt a Krucskovot és a Krucskov úr segítségével kivettük a ládából, amivel letartóztattak, és ott maradt Petőfi, a csontvázat, a feleségem egy malévess kézitáskájába tettük és visszapecsételtük az üres ládát, mi pedig egy óra múlva indultunk New Yorkba a feleségemmel" - mesélte az 1991. tavaszán történteket Morvái Ferenc. A Megamorv Petőfi Bizottság (a későbbiekben MPB) vezére. Magyarra fordítva a szót. így lopták ki az USA-ba a hírhedtt női csontvázat, hogy elkerülhessék az MTA által szorgalmazott barguzini visszatemetését. Krjucskov úr egy régivágású szovjetburját miniszter elnök-helyettes volt, aki „nagyon szerette a ma gyár pálinkat", s ő érkezett Moszkvába a csontváz hivatalos hazaszállítására. Morvái másik meseváltozata szerint az MPB antropológusa ítta meg a levét ennek az ügyes stiklinek, ugyanis „Pesten félreállították Őket. Kiszely hátát jól megcsapkodlak gumibottal, miért cipelgeti azt az üres ládát, és hol van Petőfi. Morvái mindjárt leszáll New Yorkban, mondta. Úgy csempésztük ki a Petőfinek vélt csontokat az Egyesült Államokba" így tűnt cl a csontváz a hazai tudományosság látóköréből, de nem fölösleges újra áttekinteni, hogy miképpen került bele. 1849. július 11-én több szavahihető személy látta a csatából polgári ruhában, fegyvertelenül menekülő költőt, s feltételezett holttestének is akadt, általában hitelesnek tekintett szemtanúja: Gustav von der Heydte őrnagy. A nép körében azonban élt Petőfi megmenekülésének a reménye, de amikor még évek múltán sem jelentkezett, hallgatásának okát távoli, szibériai fogságában sejtették Nem akarták tudomásul venni, hogy meghalt, inkább hittek a fel-felbukkanó ál-Petőfiknek, akiknek a csaló mivolta rendre bebizonyosodott A tudomány kezdettől fogva kizárta az 1849-es magyar hadifoglyok szibériai száműzetésének lehelőségét. Az MPB tagjai sem bukkantak egyetlen hiteles forrásra sem. ami ezt cáfolta volna. Alihoz pedig, hogy éppen a költő jelentett volna kivételt, konkrét bizonyítékokra lett volna szükség. Ilyen azonban korábban sem volt ismeretes, és az utóbbi másfél évtized lihegő igyekezete ellenére sem sikerült találni. Mivel Petőfi Sándor a XIX-XX. század fordulója tájától kezdve aligha lehetett volna életben, a majd csaknem négy évtizeddel később jelentkezett, s egymásnak is természetesen ellentmondó legenda gyártók már csupán a sírhelyének megtalálását bizonygathatták. A legendák pedig törvényszerűen elégtelennek bizonyultak az ásatás színhelyének kijelölésekor. A visszaemlékezők többsége csupán azonosíthatatlan vagy azonosítható településneveket (pl. Barkája. Barguszinszk, Barguzin, Csita) említett, ahol Petőfi Sándor szibériai sírját látták, vagy hallomásból szereztek róla tudomást. Ezek az adatok konkrét helyszíni utalásokat azonban nem tartalmazlak, tehát régészeti vizsgálatra eleve alkalmatlanok voltak. Mindössze az alábbi négy legenda állított többet a helyszín megnevezésénél.
HERMANN FRIEDRICII BOENISCH (Bécs, 1896. november 11. - St. Pölten, 1978. május 21.)
A magyar legendák előfutára egy eichgrabeni író. H. F. Boenisch 1936-ban megjelent cikke volt, amelyben két állitás szerepelt. Eszerint 1918-19-ben a csitai hadifogolytáborból szabadult két magyar liszt a messzi jakutiai északon, a Sziligir folyó mentén magyar település nyomaira bukkant, amiről tőlük az 1916-tól valóban kelet-szibériai hadifogoly Boenisch is értesült. Amikor pedig Harbinhan ezt elmesélte Lev Ivanovics Skridelszkij orosz alezredesnek, az hihetőnek találta a történetet, s a következőkkel toldotta meg. Korábban maga is Jakutiában szolgált, s ott a száműzöttek 1875. évi hivatalos listáját lapozgatva akadt meg a szeme egy 1857. május 18-án Ikatovo faluban meghalt rab, Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevén. Tiszteletre méltó műveltséget sejtetne, hogy ebből Petőfi Sándor visszaszlávosított nevére tudott következtetni, s ezzel a magyar lapok által is átvett feltevéssel alapozta meg a későbbi magyar legendákat.
BARÁTOSI LÉNÁRTH LAJOS (Máriaradna. Arad megye 1892. március 3. - Komádi, 1968. április 18.)
Boenisch nyomában Magyarországon először 1938. április 10-én egy kerekegyházi (Bács-Kiskun megye) magánzó. Barátosi Lénárth jelentkezett a későbbi legendája még kiforratlan változatával, amelyben azonban már szerepelt a jakutiai Sziligir folyó mellett a Petőfi alapította Kőrös/Kerizs falu, a temetőjében az alapító sírjával. Ettől kezdve Barátosi Lénárth, aki a párdabeszédek, leírások és az adatok megszállottja volt ugyan, de részlet gazdagon előadott mondanivalóját az előzményekre való tekintet nélkül állandóan változtatta, egymást követő cikkek és főként interjúk sorozatában variálgatta az említett alaptörténetet. Eszerint egy német származású svájci professzor ázsiai expedíciójának résztvevőjeként ő bukkant először a költő szibériai sírjára. Miután mindent mindig másképpen ismételt, variációi közül itt az 1939-es elmondású és 1908-as indítású legendáját ismertetem. Eszerint Barátosi Lénárth AnionI Otto von Occk 1908-1913 közötti szibériai expedíciójának tagjaként 1919. júniusában Petőfi strázsamesterének unokája. Vaszilij Vaszilijevics Dragomanov kíséretében a saját szemével látta, s te is fényképezte a költő sírját az ekkor már Sziligir menti Körözsben. A sírfeliraton Skridelszkij emlékei és a saját kitalálásai imígyen keveredtek:
Alexander Stjepanovics Petrovics halva itt 1857. május 18. ő csinálta falut: Körö[z]söt
E bámulatos ostobaság hitelét Cholnoky Jenő földrajzprofesszor ingatta meg azzal, hogy a nevezett helyen semmiféle település nem létezik. Erre Barátosi Lénárth úgy reagált, hogy egymást követő interjúiban mintegy 2000 km-es távon vándoroltatni kezdt a nem létező Kőrözst, temetőjében a Petrovics-sírral. Először mint Szelengir/Szilingir-parti települést a Bajkál északi végéhez, majd Szelenga mentiként a délihez illesztette, végül az alább ismertetendő Svigel Ferenc, később pedig Sándor József legendájához csatlakozva, a nagyjából középtáji Iliunszkkal, illetve Iljiszunszkajával azonosította. Miután az említett másik két Iegendagyártóban vetélytársat látott, következetlenségében teljesen mérteket vesztett. 1940-ben azt állította, hogy az akkor már Iliszunszkinak mondott Petőfi-sirt ő kereste fel először 1912-ben, ahová Svigel a maga beszámolója szerint is csak 1916-ban jutot el. E sorok írásakor Barátosi Lénárthnak még csak a 94 kéziratos oldalból álló, 1948-ban vagy még később összeállított vitairatát is-mertem, melyet Komádiban nyugdíjas tanítóként keltezetlenül írt; egy további, egyelőre ismeretlen naplóját pedig Münchenben unokája, Gál Csaba zeneszerző őrzi. Az előbbi szövegében Barátosi Lénárth komikus kísérletet tett a saját és a svigeli állítások összeegyeztetésére, mert időközben rájöhetett az 1940. évi nyilatkozatának képtelenségére. Meséjét most már úgy formálta, hogy ő abban a Kőrösben, amely viselte a Szabad-Szállás és Vengerka-Szelo nevet is, a hivatalos orosz neve pedig Barguszinszk volt (!). valóban látta 1911. május 12-én az említett feliratú sírt. de erről a Bering-szorostól visszatértében megtudta, hogy alatta nem nyugszik senki. Az öreg Dragomanov strázsamester ugyanis megsértődött Petőfi házasságkötésén, és csupán a baráti látszat fenntartásáért építette az üres emlékhelyet, mert a költő fiatal feleségével Iljiszunszkba költözött és ott is halt meg. Ottani „valóságos" sírját Barátosi lénárth 1912. november 8-án látogatta meg. Kidőlt keresztjén két sírfeliratot is talált, az egyik hogy, hogy nem, nagyjából a saját korábbi magyar, a másik a svigeli orosz szövegnek felelt meg. A kidőlt sírjelet új diófa keresztre cserélte. Mindkét feliratot újrafestette, sőt a tábla hátára felfestette a dátumot és saját magyarországi címét is. Nem csoda hát, hogy Svigel 1916-os ottjártát követően fel is vette vele levélben a kapcsolatot. Itt döccent csak egyet Barátosi Lénarth meséje, ugyanis Svigel csak az orosz feliratváltozatra emlékezett, a mesemondót pedig az sem zavarta, hogy a költő halálozási évét 1857-ről a svigeli 1856-ra kényszerült módosítani.
Barátosi Lénárth Lajos állítólagos szibériai útvonala
Függetlenül a sírhely vándoroltatásától, Petőfi szibériai továbbélésének igazolására Barátosi Lénárth felsorolni sem könnyű mennyiségű bizonyítékot gyújtott A nem létező Körözsben lefényképezte Petőfi székét, és azt az asztalt, amelynek lapjára a költő ebédelés közben mintegy 400 strófát firkált. s amelyet hű strázsamester kísérőjének, az öreg Dragomanovnak a burját felesége (!) két füzetbe másolva gyűjtött össze. E füzetekről is fénykép készüli ugyanúgy, mint a költőnek a segesvári csatában közismerten nem viselt Őrnagyi zubbonyáról, amelynek vérfoltjai a testén áthatoló kozák lándzsaszúrás nyomait őrizték. Ehhez az ereklyéhez a fegyvertelenül a csatába ment Petőfi kardja csatlakozott, pengéjén Damjanich János (nem pedig Bem József) tábornok 1849. évi ajándékára utaló felirattal. Mindezen fényképeket az expedícióról való 1913. évi hazaérkezését követően egy jelentés kíséretében átadta a Honvédelmi Minisztériumnak, ahol azok sajnálatos módon elvesztek. Bár Barátosi Lénárth e fontos fényképek másodpéldányait vagy negatívjait megőrizhette volna, saját bevallása szerint (!) még 1940-ben is a birtokában maradtak az alábbi dokumentumok: a költő Barguzinban kiváltott házasságlevele, halotti levele, Sándor fiának keresztlevele és halotti levele. Petőfi unokájának születési bizonyítványa, továbbá a költőnek Szibériából a Kunszentmiklóson és Szabadszálláson élt Baky családhoz írott levelei, végezetül az a térkép, amelyet Barátosi Lénárth Körözs/Iliszunszkban kapott, fedelén a költő írásával: „PEFTŐFI SÁNDOR ŐRNAGY TULAJDONA 1849." Milyen kár, hogy mindebből soha egyetlen darabol sem mutatott meg senkinek! Mellékes, de nem érdektelen színfolt, hogy az Ázsiautazó a Kaukázusban maga fedezett fel egy vipra nevű pumaszerű, a borzéhoz hasonló bundájú, borjú nagyságú vadállatot, amely szintén az említett bizonyítékokhoz hasonló sorsra jutott: megsemmisítő kritika vonta kétségbe a létezését! Mindez azonban csupán filológiai játék volt abból a célból, hogy betekintést adhassak Barátosi Lénárth költői lelkivilágába. A lényeg azonban más: kérésemre a Svájci Földrajzi Társaság nevében Hella Marti nemrég közölte, hogy Anton Otto von Geck professzor nem létezett, ami nemcsak a szibériai expedíció vezetésében akadályozta meg, hanem abban is, hogy Barátosi Lénárthot magával vigye. Bizony, a jeles utazó sohasem járt Szibériában, s amit nem a legendagyártó kortársaitól kölcsönzött, azt maga találta ki. Mindez azonban csupán filológiai játék volt abból a célból, hogy betekintést adhassak Barátosi Lénárth költői lelkivilágába. A lényeg azonban más: kérésemre a Svájci Földrajzi Társaság nevében Hella Marti nemrég közölte, hogy Anton Otto von Geck professzor nem létezett, ami nemcsak a szibériai expedíció vezetésében akadályozta meg, hanem abban is, hogy Barátosi Lénárthot magával vigye. Bizony, a jeles utazó sohasem járt Szibériában, s amit nem a legendagyártó kortársaitól kölcsönzött, azt maga találta ki.
Petőfi Sándor állítólagos fejfája Iliszunszkban (Svigel nyomán)
E sorok írásakor még az életrajza is homályos. A Magyar írók élete és munkája Viczián János szerkesztette 18. kötetében írottakba a szibériai út bele sem fért: eszerint Barátosi Lénárth az 1910. évi nagyszebeni érettségi után Kufsteinba ment, ahol 1911-ben feleségül vette báró Vetscherra Saroltát. A felesége 1913-ban gyermekszülésben meghalt, ő pedig a 33. gyalogezredhez vonult be Aradra, s mint létszámfölöttit a 82. gyalogezredbe helyezték. Végigharcolta a világháborút, s 16 hónapi olasz fogság után 1919. áprilisában tért haza. Ha nem említette volna a szócikk, hogy 1934-től Kerekegyházán élt, fel sem vetődött volna bennem a verseket, monográfiá(ka)t író műszaki tisztviselő és a szibériai Petőfi-ügyben többször itteni lakosként nyilatkozó utazó azonossága. Hűtelen lett volna azonban önmagához, ha nem volna olyan életrajzi változata is, amelybe az ázsiai utat is beillesztette. Legújabb életadatait Hanthy Kinga közölte a Magyar Nemzet 2001. március 17-i számában, de még ezek sem véglegesek, hiszen a hatvanas évek végén a Hajdú-Bihar megyei Komádiban élt. Itteni hagyatékaként adták be a debreceni Déri Múzeumba az eddig még nem közölt, s éppen a svigeli legendával azonosuló, de ugyancsak hitelképtelen vitairatát, amelyre egy zsadányi jegyző bukkant rá, s amelyet Petőfi szibériai továbbélése új hiteles bizonyítékának tekint.
SÁNDOR JÓZSEF
Időrendben az utolsó legendagyártó Sándor József nyomdász volt, aki az 1941-ben megjelent, de 1939-re visszakeltezett könyvében legalább nem állította magát helyszíni megfigyelőnek. Csupán annyit mesélt, hogy amikor hadifogolyként 1918-ban a novonyikolajevszki (=novoszibirszki) tábor egyik barakkjában elfoglalta helyét, a felette lévő priccsen egy újságpapírba csomagolt fényképet talált. A fotó a Svigel-féle fénykép példánya volt, az újságban pedig a Svigel-féle 1916. évi sírfelfedezés orosz nyelvű beszámolóját olvashatta. Miután egyebekben is csupán abban különbözött vetélytársától, akivel igazságát követelve még perre is ment, hogy Svigel a sír helyszínét Iliszunszkban, ő pedig Iljiszunszkájában nevezte meg, a későbbiekben vele nem foglalkozom. Bár 1920-ban már hazatért Magyarországra, 1939/1941-ig ő is kivárt, s a lényeget tekintve Svigel-epigonként értékelhető. Barátosi Lénárth 1940-ben csatlakozva Svigel publikált felháborodásához, maga is azon a nézeten volt, hogy Sándor József 35 pengőért vásárolta meg minden dokumentumát a nyomorgó munkanélküli nyomdász Svigeltől. Barátosi Lénárth debreceni vitairatában még az is szerepel, hogy mintegy húsz levelet váltva Sándor József kiszedte belőle az összes információját, de talán 1941-ben összevesztek, ezért megtiltotta Sándornak, hogy adatai a könyvében megjelenhessenek. A Petőfi Társaság elnökéhez 1940. december 10-én írott levele viszont még azt a pillanatnyi állapotot tükrözte, amikor Sándor Józseffel volt azonos véleményen: „Svigel ügye nem kóser, adatai nem fedik a valóságot. Ő sohasem látta Petőfi sírját, rajtam kívül az országban csak egy ember van, aki azt látta, s kinek adatai megfelelnek a valóságnak: ez Sándor József író, aki 12 évvel utánam [sic!], mint hadifogoly találta azt meg.” E furcsa kijelentésen viszont a Petőfi Társaság szakbizottsága csodálkozott el, mert éppen Sándor József volt az egyetlen a három legendagyártó közül, aki maga mesélte úgy, hogy ő bizony sohasem járt a nevezetes sírnál.
SVIGEL FERENC
Svigel Ferenc nyomdász nemcsak legendát „gyártott”, hanem maga készítette hozzá több lépésben a legjobb tehetsége szerinti bizonyítékokat is! 1916-ban tett felfedezésének közzétételével ő is kivárt, hiszen csak 1940 nyarának végén adott interjút Abonyi Ernő újságírónak a Magyarság augusztus 4-i és szeptember 4-i számába. Beszámolója szerint hadifogolyként került a berezovkai (=Verhnyeudinszk/Ulan-Ude) táborba. Egyszer vásárlás közben jutott tudomására, hogy egy Varga nevezetű helybéli magyar szerint a 320 versztnyire lévő Iliszunszk temetőjében sok magyar sír között van Alekszander Petrovics magyar költő és őrnagy nyughelye is. Svigel többedmagával valamikor 1916 augusztusa előtt el is utazott Iliszunszkba, ahol az ottani negyvennyolcas magyar foglyok leszármazottainak egyike vezette ki őt a Donszkaja ulica végén lévő temetőbe. Egy tatár kereskedő sírja mellett a következő feliratú sír előtt álltak meg:
Alekszandr Sztyepanovics
(azaz: Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunszkban [Ázsia] az 1856-os évben, május hónapban). Ezután egyik fogolytársa beszaladt a városba a fényképészért, aki lefotózta a sírt. A kép megmaradt ugyanúgy, mint Svigel egyéb bizonyítékai: a svéd vöröskereszt térképe, amelyen a Szibériába hurcolt magyar hadifoglyok alapította 12 falu látható, továbbá egy újságkivágás az Amurszkaja Zsizny 1916. augusztus 17-i számából, a felfedezés korabeli említésével. Miután Svigel részletezni tudta Petőfi megmenekülésének, szibériai száműzetésének, majd barguzini s végül iliszunszki életének és ott 1856 májusában bekövetkezett kórházi halálának eseményeit, mindez olyan kerek egésznek látszott, hogy Barátosi Lénárth és Sándor József csatlakozni kényszerült hozzá. Azonban a beható vizsgálat, amelyet még 1940-41-ben a Petőfi Társaság végzett el, elutasította Svigel bizonyítékait. A legendagyártót az elutasítás további dokumentumok készítésére sarkallta. 1942 augusztusában Magyar Csik Józsefnek a Kis Újságban megjelent írásában egyebek között közreadta Petőfi Szibériában, 1853-ban írt utolsó költeményének elroncsolódott újságkivágatát is. Később újra közölte teljes anyagát egy 1943. október 24-re tervezett pesterzsébeti előadásához mellékelt füzetkében, immár további újságkivágással bővítve. Az utóbbi Gyóni Géza versei és Petőfi iliszunszki költeményei közös könyvben tervezett kiadásáról adott hírt. A füzetkében jelezte, hogy minden dokumentum eredetije akkor még a birtokában volt! Így állt össze a svigeli anyag. Lássuk most a jelenleg érvényes, az összes korábbi véleményt is figyelembe vevő, részletes értékelést! Eduard Viktorovics Gyomin ulan-udei helytörténész kutatásai szerint a XIX. század második felében Iliszunszk még település sem volt, csak mindössze a Barguzin folyó révjének bal partján, néhány burját jurtából álló lóváltó állomás (pritraktovaja sztancija). Nem lakott benne egyetlen magyar sem, de még nem burját lakójára sem maradt adat. Természetesen nem álltak benne (fa)házak, hát még kórház! Nem voltak utcái, s így nem volt Donszkaja ulica sem, amelynek a végén nem létezett a temető. A burjátok a halál színhelyén temették el a halottaikat; temető csupán Iliszunszk XX. századi utódában (?), Eleszunban létesült, amit 1989-ben éppen a MPB tagjai regisztráltak. A nem létező temetőben aligha állhatott síremlék, amelyről amúgy is nehezen lehetett volna ilyen semleges hátterű fényképet készíttetni. A fényképen ugyanis nem látható sem a keresztnek a sírhantba szúrt vége, sem a sírhant növényzete, sem a mellette említett tatár kereskedő sírjele, vagy bármilyen bokor, fa, kerítés, netán az ég felhőzete. Természetes, hogy a nem létező település nem tudott volna eltartani fényképészt, szakember viszont aligha készített volna ilyen semmitmondó fotót. Érzelmileg pedig elvárható lett volna, hogy Svigel és bajtársai a kereszt száraira könyökölve, a fényképezőgép lencséjébe bámulva hitelesítsék a felvételt. A bizonyára Budapesten házilag készült fénykép ilyen lehetőségének híján láthatta jónak Svigel a nem keményfa táblába vésett, hanem inkább deszkalapra vagy kartonra festett furcsa felirat összeállítását. Ugyanis csak a hamisítás ténye magyarázhatja a halálozás helyének szerepeltetését, hiszen Iliszunszkban felesleges lett volna erre külön utalni. Svigelnek azonban a jellegtelen fényképen legalább egy eleve rajta szereplő bizonyosságra szüksége volt, amelyet még az „Ázsia” szóval, a kontinensre történt további utalással vélt pontosítani. Az írásbeli bizonyítékok közül az Amurszkaja Zsiznyből származtatott újságkivágás szóhasználati és nyelvtani hibáira már a Petőfi Társaság bizottságának segítője, Darvas János szerkesztő rámutatott, a bizottság pedig a hitelességet kizáró további érvnek tekintette az újságkivágás hátoldalának szövegét: Ivan Nyikolajevics Tyimofejev barguszini (a hibás sz betűt az alább tárgyalt térképről véve át!) Dosztojevszkaja ulicai csemegekereskedő „véletlenül” teljes épségben megmaradt hirdetését. A nevezett lap ugyanis Blagovescsenszkben jelent meg, másfél ezer kilométerre Barguzintól, ahol egy ilyen hirdetés bizonyára hatástalan maradt volna, viszont a sír megtalálásának hírét inkább egy helyi, verhnyeudinszki újságban közölhették volna. Az pedig manapság derült ki, hogy a Svigel széljegyzetezte 1916. augusztus 17-én a lap már nem is létezett, Barguzinban pedig nem voltak utcanevek, különösen nem a hajdan szibériai kényszermunkára küldött Dosztojevszkijről elnevezve!
Az öreg Dragomanov építtette üres emlékhely
Jevgenyij Beresztovszkij és Kiss József anyaggyűjtése alapján
átgondolatlan hamisításnak tekinthető az a Petőfihez kötött magyar nyelvű
verstöredék is, amely nem szerepel a Russzkoje Szlovo 1916-os számának
sem a Svigel idézte, sem egyéb helyén. Hogyan is jelenhetett volna meg a
világháború alatt az orosz olvasók számára érthetetlen, latin betűs, magyar
szöveg, amelynek keletkezési dátumát az alányomtatott 1853-as évszám
természetesen nem bizonyította volna. Szintén csalásnak bizonyult a költő
hiteles aláírásának melléklete, ez ugyanis hazai publikációkban már 1850-től
ismertté vált, szerepelt a Pallas lexikonban (1893) és a Ványi Ferenc
szerkesztette Magyar irodalmi lexikonban (1926) is, tehát Svigelnek
módjában állott bármelyik helyről kifényképeznie. Mivel pedig teljes
Petőfi-verset nem óhajtott gyártani, az újságlap töredékességét azzal magyarázta,
hogy a bakancsa talpába rejtve mentette meg, s ezért ment tönkre, szemben az
összes többi dokumentumával, amelyeket épségben hozott haza. Barátosi Lénárth
viszont nem a papírmorzsoló bakancsában mentette meg Petőfi kerezsi verseit,
mégis valóságos csoda (!), hogy egyedül éppen ennek a szövege maradt meg, amint
az a már említett debreceni vitairatában olvasható (a svigeli szövegtöredékek
kurziválva):
Rabság, szabadság, – e két szó Iljiszunszk 1853. III. 7.
Ez még akkor is szép költői teljesítmény, ha a töredékes hatodik sor betűaljainak sorozata egészen más szavakat sejtet. További megjegyzésem mindössze annyi, hogy zord tele ellenére a Bajkál-tó gyönyörű vidéke az örök hó mezejének semmiképpen sem tekinthető. A Gyóni–Petőfi közös verseskötet kiadásának orosz nyelvű hírét közlő újságkivágást Svigel az Irkutszki Újság 1917. augusztusi jegyzettel keltezte. Nincs tudomásunk valamiféle ilyen című orosz nyelvű hadifogoly lapról, hivatalosan ilyen újságot Irkutszkban nem is adhattak ki. Ráadásul nem létezett az Irkutszkaja Gazeta vagy hasonló elnevezésű orosz folyóirat sem. A városban az idő tájt az Irkutszkaja Zsizny jelent meg, de annak augusztusi számaiban Jevgenyij Beresztovszkij kérésére a szóban forgó adatot nem találták meg. Egyébként a hamisítás ötlete nyilvánvalóan a Gyóni Társaságnak az 1939–40-es évek lapjaiban gyakran szellőztetett tervéből fakadt, hogy a krasznojarszki (!) hadifogolytáborban elhunyt névadójuk földi maradványait hazaszállítsák. A svéd vöröskereszt oroszországi térképéről Svigel azt állította, hogy a svéd segélyszervezet beosztva jutott hozzá. Magam derítettem ki az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában vizsgálódva, hogy ez valójában egy Bécsben 1918 táján kiadott színes papírtérkép volt, s a hadifogolytáborok és a szállítási állomások bemutatására szolgált. Svigel e térkép fekete-fehér változatát jelentette meg, s néhány változtatást is eszközölt rajta. A színvesztést pótlandó, tollal bepöttyözve tette felismerhetővé a Bajkál-tó felületét, aláhúzott néhány fontosabb helynevet, így a német helyesírású Irkutskot, Bargusinskot,Ilyssunskot és Tschitát, s utóbbitól északra pedig csúnya betűírással felvitte és aláhúzta az orosz Vengerka helynevet. Ez nagyon szerencsétlen lépés volt, hiszen a szó jelenleg is ’magyar tánc, csárdás, huszármente, bőrkabát, bekecs’, tájszóval ’ugorka’, ill. ’magyar nő’, de kevésbé szemérmesen, viszont közismerten ’kurva’ jelentésű. Az utóbbi lépésre valószínűleg az ösztönözte, hogy a Vengerka helynév gyakori volt a szibériai visszaemlékezésekben, hadd idézzek egyet Tarczali dell’Adami Géza:Megváltás Szibériából (kidolgozta Vámosi Saáry Jenő) című, 1925-ben megjelent könyvéből: „A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve... Egyik másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica... A vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: jóccakát koma. – 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt.” Svigelnek nem volt érzéke a helynevekhez, amit nem csak ez a választás bizonyít; az általa e térképről leolvasott, német helyesírású magyar helynevek még némi humorizálást is megengednek: Kalács, Ivanovbor, Csizma, Mura, Medvesi, Movabalta, Vargasi, Csik, Balta, Baja és a két nekem legjobban tetsző: Alakul és Bélalova! Még olyan apróság is hamisnak bizonyult, mint az iliszunszki Petőfi-sírt 1916-ban felkeresett verhnyeudinszki svéd vöröskeresztes megbízott, Herbst kisasszony neve. A svéd tisztségviselőt azonban valójában Olga Brändströmnek hívták és iliszunszki kirándulásának nyoma sincs!
A felsorolt dokumentumok saját kezű hamisítása megmagyaráz egy további furcsaságot. Elmondása szerint Svigel abban a berezovkai táborban volt hadifogoly, amelyet a mai olvasó valamilyen Gulag-létesítményként képzel el. Pedig ez a maga idejében inkább egy jól felszerelt katonai telep volt, vasút- és gőzhajóállomással, villanyvilágítással, fűtött kútházas kutakkal. A nagyszámú gerendabarakkon kívül működtek benne irodák, műhelyek, raktárak, konyhák, sütödék, fürdők, mosdók, fertőtlenítők, kórház, gyengélkedők, gyógyszertár, istentiszteleti helyek, színház, boltok, istállók, s a különböző adatok szerint 1916-ban a más nemzetiségűeken kívül 833–1307 magyar tisztet és 8500–21 544 legénységi állományú foglyot őriztek itt. Rendszeres katolikus és református istentiszteletet tartottak 50-60 tagú tanítói kórussal, 68 tagú zenekarral. Működött a színházi és sportélet. Tábori újságjuk Berezovka, majd Magyar Újság, illetve Hírmondó néven jelent meg, de maradt szórványos adat a Hajnal és Fogolyélet című lapról is. Hiába említette tehát 1940-ben Svigel, valamint több, csupán az ő beszámolóit követően jelentkezett, újságolvasó hadifogolytársa (például Darab Lajos, Hagymási István, Horváth István, Pálffy Károly stb.), hogy az iliszunszki Petőfi/Petrovics sír 1916-beli felfedezése a táborban közbeszéd tárgyává vált, több évtizedes hallgatásukra nincsen más magyarázat, mint a nevezett esemény meg sem történte! A berezovkai tábor több száz tanult, művelt lakója közül bárkitől elvárható lett volna, hogy hazatérve azonnal közreadja a szenzációt. Ráadásul akadt köztük a szibériai Petőfi-kérdéssel foglalkozó, arról író, de a nevezett eseményt mégsem említő fogolytárs is: dr. Strém István, s a fentebb idézett Tarczali dell’Adami Géza! Svigel anyagát a Petőfi Társaság szakbizottsága a Koszorú 8 (1941–1942) számában megjelent értékelésében legendának nyilvánította. Kiss József már 1991/1992-ben ennél „határozottabban [jelentette ki], hogy Svigel tudatos csaló volt, s nemcsak az állítólagos sírfénykép, hanem a többi »bizonyítékai« is közönséges hamisítvány.” Ezt a kijelentést kívántam a fenti részletes ismertetéssel még jobban alátámasztani. Svigel Ferenc egymásra is utaló bizonyítékainak minden olyan részlete, amit az ellenőrzés folyamatában bármilyen egyéb adattal össze lehetett vetni, tudatos hamisítványnak bizonyult. Svigel Ferenc legendája tehát nem történeti forrás. Mindennemű tudományos vizsgálatra alkalmatlan, sem az egésze, sem bármelyik részlete alapján semmiféle felhasználható következtetés nem vonható le belőle. Nem egyéb a Petőfi-legendakör egyik jól felépített, de csupán kutatástörténeti jelentőségű részleténél. A történeti források hiányát az MTA Harsányi László orvosprofesszor vezette (1.) Petőfi Bizottsága (MTA–PB) az 1991. évi jelentésében, illetve 1992-ben a Nem Petőfi! című kötetben a mondakör lezárásaként értékelte, s ehhez Kosáry Domokos történész-akadémikus, az MTA elnöke jóváhagyólag csatlakozott. Ezért tekinthető az MTA nagyvonalú gesztusának, hogy az MTA (1.) PB-ának elnöke, Harsányi László halálát követően Bökönyi Sándor akadémikus vezetésével felállította az MTA–(2.), s az ő elhunyta után Hanák Péter akadémikus elnökségével az MTA–(3.) PB-át, amelynek kizárólagos feladata az volt, hogy az MPB által pótlólag megszerezhető dokumentumokat minősítse. Erre összesen egyetlen kísérlet történt, s a még 1991-ben Szibériából hozott új bizonyítékokat Hermann Róbert hadtörténész-kandidátus részesítette megsemmisítő bírálatban. Összefoglalásul megállapítható, hogy a Boenisch–Barátosi–Sándor–Svigel-féle legendák (végső megközelítésként a Svigel-féle változatban összpontosult) hamis adatai elégtelenek a költő Bajkál vidéki továbbélésének feltételezéséhez. Mai ismereteink szerint Petőfi Sándor soha nem került Szibériába, sírt ott neki nem áshattak, ezért azt senki nem találta, találhatja meg! Törvényszerű volt tehát, hogy az MPB ásatása sem talált reá.
Második rész
„A virágnak nincs szüksége
parfőmre, a tehetségnek dobszóra.”
A Petrovics névazonossággal azonban óvatosan kellett volna bánni, hiszen semmi okunk feltételezni, hogy Petőfi a maga választotta nevét megváltoztatta volna, sőt egyenesen nem is tót, hanem orosz formára. Ezzel megtagadta volna egész addigi életét, hiszen például 1847. július 14–27. között, Szatmáron írt Válasz, kedvesem levelére című versében az áll, hogy
„… akit te szeretsz,
Amúgy is elhamarkodott volt az azonosítás, hiszen a Szibériában általános szokás szerint az emberek a három elemű orosz név középső tagján, sőt gyakran annak is a becézett alakján szólították egymást. Ezért szerepel a barguzini visszaemlékezésekben a Petrovics barátjaként említett dekabrista, s ugyancsak száműzött Mihail Karlovics Kjuhelbeker (azaz Küchelbecker) a Karlovicsból becézett Karlics névvel! Ezt figyelembe véve talán nem is Petrovicsot, hanem apja, István neve alapján Sztyepanovicsot, vagy akár Sztyepanicsot kellett volna Gyominéknak találniuk! Az egykori barguziniak érezték is, hogy a kiderítetlen származású Petrovics nevével nincs valami rendben. Morokov apó szerint az ő apja nem hitte el, hogy a titokzatos embert csupán Petrovicsnak hívják, „s azt mondta, hogy így csak tisztelhetik [azaz az apai nevén (otcsesztvo) szólíthatják], de nem nevezhetik őt. Amikor találkozott a titokzatos emberrel, rákérdezett a valódi családnevére (familija). A titokzatos ember a fejét csóválta, és azt mondta, hívja őt csak egyszerűen Petrovicsnak…” A húga sem emlékezett másként. „Csak az a baj, hogy sokáig élt itt, és sem a keresztnevét (imja), sem a családnevét (familija) senki sem ismerte, ahogy illett volna.” A száműzöttként érkezett idegent Karlics feleségének unokatestvéréhez, Anna/Annuska Ivanovna Kuznyecovához (1821–1925?) szállásolták be. Idővel kapcsolat alakult ki közöttük, mert jóllehet a házasságuknak nem maradt okirata, gyermekük született, aki az Alekszandr nevet kapta. Mindvégig Barguzinban maradt, nem költözött sehová, így Iliszunszkba sem! Halálának ideje természetesen eltér a svigeli hamisítás 1856-os évétől! Morokov apó úgy emlékezett, hogy „harminc év körül járt, vagy még annyi sem volt”, amikor Petrovicsot Barguzinba hozták, s „úgy húszévnyit [Nehéz Zsíros megtévesztő fordításában: jó néhány évet!] élt még, azután tüdőbajban megbetegedett, és meghalt.” Ha e húsz évet a születésétől számított 20-30 évhez tesszük, akkor a bizonytalan vélekedés szerint Petrovics 1876–1886 között hunyt el! Morokova anyó talán pontosabb volt (?), mert azt mesélte, hogy „Karlics után már [Petrovics] nem élt sokáig, talán öt év múlva halt meg és Karlics mellé temették.” Miután pedig Karlics 1859-ben fejezte be az életét, Petrovics az 1860-as évtizedben halhatott meg! E kronológiai utalásokat Kéri Edit az MPB részéről azzal intézte el, hogy az idős adatközlők emlékezete ki-kihagyott. Az emlékezők szerint Petrovics az ellenőrzés alatt csaknem szabadon élt, a barguziniakétól eltérő pompás varsákat font, kerítőhálóval halászott, és a jégen körmös vasakon járt. Jó kézügyessége volt, ezért drótostótként fémedényt foltozott és forrasztott, szamovárt javított. Jól értett az ácsmunkához, faragóbaltájával maga építette a későbbi posta épületét. Ezenkívül lakatoskodott is: Karliccsal zárakat és kulcsokat gyártottak, de emellett doktorként kezelték az embereket, sőt bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez. Petrovics ezenkívül gyógyszereket is kotyvasztott, és azt ingyen osztogatta. Vagyis a Morokov testvérpár emlékezetében egy helyben elhíresült ezermester képe maradt meg, s ha valakire nem illett ez a barguzini Petrovicsról megőrződött kép, az a városi értelmiségi Petőfi Sándor volt! Lehetett volna még egy szála a történetnek, egy Barguzinban élt költő, akinek a versei is fennmaradtnak. Zajdner/Szander/Sander stb. néven emlékeztek rá, s ebben Alekszandert, sőt egyenesen Sándort vélve, vele is Petőfiként kacérkodtak az MPB tagjai. Őt azonban Gyomin megbízhatóan Alekszandr Nyikolajevics Zajdner (1859–1891) költővel azonosította, aki élt is a településen, és ott, vagy Csitában halt meg. Hogy, hogy nem, miután Tivanyenko publikálta Zandernek az Eliaszov-hagyatékban talált két versét, s azokat Nehéz Zsíros fordításában Az álmaim és Szomorú volt az életem címmel Szuromi Lajos irodalomtörténész megismerte, a Hevesi Szemle 1990. évi 1–2. számában bravúros elemzéssel Petőfi orosz nyelvű költeményeinek sejdítette. Az elmondottakból azonban kiderült, hogy a Petrovics-ügyben lelkesen kutató Gyomin hamarosan rájött: az iliszunszki Petőfi/Petrovics nem létezett, de amúgy sem lehetett volna azonos a barguzini Petroviccsal. Ezért 1987 óta Burjátiában ő az MPB feltevésének legádázabb ellenfele.
Morokov apó és Morokova anyó emlékei alapján aligha lehetett volna konkrét
helyen kezdeni az ásatást! Ekkor jött az MPB segítségére két kései szemtanú:
Pantyelejmon Lazarevics Muravjov és Jurij Davidovics Vinokur.
Mindkettőről bebizonyítható, hogy az ásatási előkészületeket szellőztető szovjet
cikkek olvastán támadt fel bennük az emlékezet! Mindkettejük alapvető tévedése,
hogy szemben a barguziniak titokzatos Petrovicsával, ők – és kizárólag ők –
állították azt, hogy konkrétan Petőfi Sándor költő őrnagyról volt tudomásuk! Pantyelejmon Lazarevics Muravjov
Petőfi/Petrovics állítólagos sírja a barguzini temetőben (3). a sírkertecskébe mellétemetett több személy: 4. Anna Sztyepanovna Tokarjeva, M. K. Küchelbecker felesége, 5. Vargi József, 6. Farkas Káéroly, 7. Domorot István (Sztyefan). P. L. Muravjov 1987. évi rajza nyomán
P. L. Muravjov, a prokopjevszki (Kemerovói terület) Szénipari Kutatóintézet nyugdíjas munkatársa, dekabristakutató azt állította, hogy 1952-ben, 1960-ban, sőt még talán 1969-ben (!) is a helyszínen járva figyelte meg a barguzini Petőfi/Petrovics sírját. 1952-ben és 1987-ben készített és közreadott rajza, illetve 1989. évi beszámolója szerint az orosz temetőkben megszokott módon vaskerítéssel elkülönített sírkertecskében állott öt sírhant: elöl Petőfi Sándor és Karlics leánykori nevén említett felesége, Anna Sztyepanovna Tokarjeva (=1867), hátul pedig Varga József, Farkas Károly és Domorot István nyughelye. Világos, hogy miután a Karlics-feleség kivételével minden adatát Svigeltől kölcsönözte, őt is hamisítónak kell tekintenünk. A magyar nevek Petőfi száműzetésének svigeli legendájából valók, amelyet a szovjet újságokban olvashatott, ráadásul Vargának és Farkasnak Svigel szerint amúgy is Iliszunszkban kellett volna nyugodnia, csak Domorot feküdt volna itt. A mérnök túlbiztosított emlékezete szerint a költő jó minőségű, 1,8 m magas vaskeresztjén három fémlemez sírtábla is volt. Legfelül fehér festékkel festett latin betűs orosz nyelvű felirat állt egy téglalap alakú táblán, s ez a felirat lejjebb egy nyolcszegletes táblán megismétlődött:
Sandor
Legalul egy rézdróttal felfüggesztett, szintén téglalap alakú, de nagyobb táblán vörös festékkel újrafestett, cirill betűs orosz nyelvű felirat volt:
Alekszandr
Sztyepanovics Petrovics
Miután sem a korabeli barguzini közvéleményt képviselő Morokov testvérpár, sem
bárki a többi barguzini lakos közül, Petrovics semmiféle személyes adatáról nem
tudott, a költő magyar nevével is megfejelt svigeli adatok a hamisítás biztos
tényéről árulkodtak!
Jurij Davidovics
Vinokur
Nem
véletlen tehát, hogy a másik emlékező eltérő nézeten volt, s ugyanúgy, mint az
MPB tagjai, Muravjovot maga is hazugnak tekintette. Ő jelölhette ki az ásatási
helyszínt, egy Moszkvába szakadt hajdan barguzini lakos, nyugdíjas
építészmérnök. Vinokur a Trud 1989. január 5-ei számában olvasott Petőfi
sírja felkutatásának előzményeiről, s azért támadt fel az emlékezete, mert
hajdan az 1860-ban Barguzinba száműzött nagyapja összebarátkozott Petroviccsal,
s annak halálát követően a nagyapa gyakran mutatta unokájának az egykori barátja
nyughelyét. Vinokur elbeszélésének kronológiai következménye lényegében
összevágott a Morokov testvérpár emlékezetével, nem csoda, hogy ezt a részletet
az MPB tagjai mindenáron helyesbíteni igyekeztek. Kéri Edit könyvében többször
is kitért arra, hogy Vinokur tévedett, hiszen nagyapja nem ismerhette a svigeli
1856-ban meghalt Petőfit! Vinokur egyébként a sírra elég gyengén emlékezett. Kő
sírtábláról, illetve feliratos kőoszlopról beszélt, Kéri szerint viszont kis
obeliszk formát rajzolt, pedig az alábbi története alapján inkább fából
készülhetett a sírjel. Zagyválta a feliratot is: különféle alkalmakkor csak a
latin vagy cirill betűs venger szó, illetve a Petrovics név,
máskor viszont Sandor Peteefi vagy Sandor Petevi név bukkant fel
az emlékeiből. A legjobb történetet a Pahirjának 1991-ben írt levelében
fogalmazta meg (Nehéz Zsíros fordításában): „Különösen emlékezetes nekem az az
eset, amikor nagyapám engemet 1924. júliusában nagyon megbüntetett, azért, mert
az általam aranylemeznek hitt sírfeliratot, táblácskát, le akartam feszíteni
Petőfi Sándor fejfájáról. A temetőben heverő vödröt felállítottam a sírra, majd
arra én álltam fel, és a táblácskából kihúztam négy db rézszöget, amelyeket máig
is érmegyűjteményemmel együtt egy dobozban őrzök… A nálam lévő szegecskék,
amelyeket abból a táblából húztam ki, amelyen latin betűkkel a következő felirat
állt: PETŐFI SÁNDOR 1856. május – bizonyítják Petőfi eltemetését.” Bizony Nehéz
Zsíros megadhatta volna az orosz levélbeli eredeti írásképet is, hiszen így az
sem világos, hogy a latin betűs szöveg milyen nyelvű volt! Mivel magyar aligha
lehetett, ez az átírás hamisításnak tekinthető. Vinokur ugyanis ezzel még a
svigeli alapot is túllépte, mert a svigeli halálozási idő mellé a költő magyar
nevét illesztette, amelyre rajta kívül Barguzinban csak a másik hamisító,
Muravjov vélt emlékezni. Ne feledjük, hogy a barguzini testvérpár a Petrovics
néven kívül semmit sem tudott az idegenről.
A barguzini ásatás
Hozzáértés híján az ellentmondásokból az MPB egyet sem mérlegelt, hanem 1989. július 16-án megkezdte az ásatást, s a beszámoló szerint, nagyjából a Vinokur kijelölte hely környékén megtalálta a nevezetes 7. sírt. Az ebben feltárt 7. számú csontvázat a KiszelyIstván vezette antropológiai együttes, a clevelandi Bruce Latimer és Clyde Simpson, valamint a leningrádi Alekszej Burajev, a 23-án kiadott nemzetközi jelentésben sebtében a költő maradványának határozta meg ily módon: „Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg sincsen, amely ellentmondana Petőfi Sándor testi adottságainak, viszont az irodalomból ismert összes jegyek (»farkasfog«, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon, ezért felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.” Pedig jó lett volna kételkednie, ugyanis a 7. számú csontváz alatt fakoporsóban egy huszonöt év körüli mongoloid, azaz burját férfi nyugodott (28. sz. csontváz). Az utóbbi sorszám mást is elárul: miután céljukat elérték, hiszen a 7. csontvázat Petőfiként azonosították, az ásatási engedély korlátozottsága, a kegyelet és az ésszerűség egyaránt a munka befejezését követelte volna. Ők azonban tovább ástak, és feltárták még a 8–27. sírt is, ami kizárólag azzal magyarázható, hogy kísérletet tettek egy még jobb Petőfi megtalálására! A svigeli sírfeliratot önkényesen úgy értelmezték, hogy Petőfi/Petrovics Iliszunszkban hunyt el, holttestét Barguzinba szállították és titokban temették el. Így próbálták megmagyarázni a sírfelirat feleslegesnek tűnő helynévmegjelölését. Az Azija utalószó szerepeltetésére SzabóGéza régész 1990-ben a következő agyafúrt helyzetképet festette: a Barguzintól mindössze 40 km-re lévő Eleszun/Iliszunszk a „kurumkáni körzethez tartozik. A XVIII. század óta a cári Oroszországhoz tartozó Barguzin lakói ezt a területet és az ott uralkodó viszonyokat beszélgetéseik során gyakran csak mint »Ázsiát« emlegették. A két terület határát átlépve ma is úgy érzi az ember, mintha évszázadokat menne vissza az időben…” A régész következő bravúrja a temetőásatásokon hétköznapi jelenséget, a 7. sz. csontváz leesett alsó állkapcsát is a hullaszállítással magyarázta: „Ez a jelenség arra utal, hogy a halottat a hullamerevség után helyezték a földbe. Egy halott elszállítása Eleszunból Barguzinba – különösen ha politikai elítélt volt az illető – több napig is eltarthatott, s ez alatt az oszlásnak induló tetem merevsége is megszűnhetett. Ez a megfigyelés is kapcsolatban állhat a fotókon [? – Svigel egy sírfotót közölt!] szereplő adattal.” Mi volt egy ilyen feltevés „alapja”? A koronatanú a 1989-ben 81 éves eleszuni burját férfi, Rincsin Nyikolajevics Erdonijev volt, aki Szabónak azt mesélte, hogy a dédapja szerint egyszer egy itt meghalt idegent Barguzinban temettek el, másrészt maga is emlékezett arra, hogy az itt őrzött politikai foglyok a faluval szemközti domboldalakon mezőgazdasági munkát végeztek. Ebből a történések korára és összefüggésére minden utalást nélkülöző emlékezésből konstruálta az MPB a hullaszállítást. Ráadásul a Morokov testvérpár nem mesélt arról, hogy a barguzini Petrovics egy másik településen dolgozott volna, iliszunszki táborozásról, meg mezőgazdasági munkáról ugyancsak szó sem esett. Mindezt leszámítva Szabónak volt egy alapvető fontosságú megfigyelése is. Ő vette észre ugyanis – eltérően az ásatáson feltárt felnőttsírok átlagos 130–150 cm mélységétől –, hogy csak a 7. és 28. csontváz közös gödrét ásták 190 cm mélyre, amit helyesen azzal magyarázott, hogy a sírásók eleve két személy eltemetésére készültek. Alulra egy burját férfit helyeztek, a felső csontváz viszont az eddig elmondottak alapján Petőfi sem lehetett, de nem volt a barguzini Petrovics sem. Lehetetlen, hogy Kuznyecova asszony ne ügyelt volna élettársának vagy férjének, gyermeke apjának az eltemetésére, s az is, hogy a holttestet a tudta nélkül vagy a beleegyezésével egy idegen sírjába dugják. Akár családapaként, akár a település jeles tagjaként neki is járt volna a saját temetkezés. Ugyanakkor a kettős sírra hogyan kerülhetett volna a túlbuzgó Muravjov és Vinokur emlékezete szerint kizárólag az ő személyére utaló sírfelirat, amely mellesleg megcáfolta volna az MPB tagjainak mindazon tudálékos ábrándját, miszerint az Iliszunszkból ideszállított Petőfi/Petrovics eltemetése titokzatos körülmények között történt volna. Másrészt viszont, miért egyeztek volna bele abba a burját férfit (28. sz. csontváz) eltemető rokonok, hogy a halottjuk sírjába egy idegent is betegyenek, mégpedig úgy, hogy az utóbbi, Muravjov és Vinokur szerint kizárólagos sírfelirata miatt, a maguk hozzátartozójának még nyoma se maradjon! Továbbá miért fogadta volna el a pópa, hogy egy pravoszláv férfi sírjába egy máshitű személyt temessenek? A felvetésekre adott válasz egyszerű: összetartozó személyeket temettek el, akik nem lehettek vérrokonok az eltérő embertani alkatuk következtében. Ezért egyetlen magyarázati lehetőség maradt: a burját férfival európai jellegű élettársát vagy feleségét fektették a közös sírba, s még az sem lehetetlen, hogy a közelükben elhantolt néhány hetes csecsemő (1. sír) az ő gyermekük volt.
Összefoglalásul megállapítható, hogy a barguzini Petrovics a XIX. század második
felében valóban élt, de Petőfivel nem volt, nem is lehetett azonos. Sírja a
barguzini temetőben talán megtalálható, de az MPB biztosan nem találta meg!
Nők a szibériai Petőfi oldalán
A barguzini „Petőfi” tehát már a régészeti gyanú alapján is nőnek tűnt, pedig Szibériában igencsak férfias helytállására lett volna szükség.
A
legendák szerint Petőfit a száműzetés – egyébként nem GULAG jellegű –
körülményei teljesen elzárták Szendrey Júliától és Zoltánkától.
Bánatát és szomorúságát azonban a helybéli nők egész hada igyekezett enyhíteni.
A svigeli legenda szerint Barguzinban egy Tatyja (= Tatyjana) nevű tizenkilenc
éves leánnyal ismerkedett meg és 1854-ben feleségül is vette. Ezután
Iliszunszkba költöztek, ahol a költő gazdálkodni kezdett, majd hiába ápolta
hűséges hitvese, 1856 májusában tüdővérzésben meghalt. Sándor (Alekszander) nevű
fiukról 1940-ben Barátosi Lénárth tett említést, aki 1939-ben még más véleményen
volt. Az egyik akkori cikke szerint Petőfi egy prémvadász leányát vette el, s
nekik született a Sándor nevű fiuk 1856-ban. A debreceni vitairatban egy további
verziót is megemlített: a költő egy kirgiz sertéskereskedő csodaszép leányának
kötötte be a fejét, s a frigy egy fiút és egy leányt gyümölcsözött. A vitairat
helyesbített meséje szerint azonban mégis az iliszunszki Petőfi vitte a
legtöbbre. Ő Sztrogolyev Nikolájevics Vladimir (a nevet Barátosi Lénárth
Lászlóffy Imre szabadkai cikkéből kölcsönözte) testőrgenerális leányát, az igen
szép, tizenhat éves Xéniát vette el, s aki ezerholdas iliszunszki birtokot vitt
a házasságba. Fiuk, Iván 1855-ben született, s bár az orosz nyelvű verseivel
túlszárnyalta apját [!], delírium tremensben hamarosan meghalt. A házaspárnak
1856-ban még egy leánya jött a világra, aki egy herceg felesége lett. Egyébként
Barátosi Lénárth ügyesen kimagyarázkodott a maga szőtte házassági hálóból is. Az
egyik 1939-es interjúban ugyanis még azt állította, hogy az öreg Dragomanov a
Bibliára esküdött, hogy Petőfi Szibériában nem nősült meg. Mégis a kis Xénia
elvétele okozta a strázsamester és az őrnagy úr barátságának a végét (l. az üres
sír meséjét), jóllehet Dragomanov esküje mégsem volt hamis, mert a házasságot a
költő nem Petőfiként, hanem már a Petrovics néven kötötte! A következő
feleséghez még távolabb jutott Petőfi. Egy tekintélyes zentai úr hadifogolyként
egy éjszakát töltött együtt egy H. Vuics nevű harbini vasúti tisztviselő lakásán
Viktorovics Petroviccsal (!), aki a költő unokája volt. A család emlékezete úgy
tartotta, hogy Petőfi félhalott állapotban került Csitába, ahol egy
fűszerkereskedő leánya, jellegzetes szőke orosz szépség gyógyította meg, akit
később feleségül is vett. Gyermekeik neve Viktor és Mavra vagy Malfa volt. A
fentiektől függetlenül, a Petőfivel nem azonos barguzini Petrovics száműzetését
is megédesítette a női mosoly. Bár talán csak együtt élt a szállásadónőjével,
Anna/Annuska Ivanovna Kuznyecovával, szerelmük gyümölcse egy ugyancsak
Alekszandr nevű fiúcska lett. Ha tehát a legendák szibériai Petőfi/Petrovicsa
létezett volna, akkor férfias szerepének a barguzini 7. sírba temetett nő
igencsak nem felelt volna meg.
Bizony nő a barguzini nő!
Miután tehát a barguzini 7. sírban sem a költő, sem a helybéli Petrovics nem nyugodott, a szibériai Petőfi-ügyben – egy szempontot leszámítva – az MPB feltárta csontváz teljesen érdektelenné vált. Érdektelennek bizonyult, hogy Kiszely István a koponyán talált őszülően fekete, hullámos hajtincset később letagadta, bizonyára Petőfi Sándornak az MTA Kézirattárában őrzött hajereklyéjével való összehasonlítása elkerülésére. Érdektelennek bizonyult az a meghökkentő igyekezete is, ahogy egyre inkább elkülönítette a bal térdkalácsot a feltáráskor ugyanúgy kidobott vagy a talajban élt rágcsálók által eltúrt többi csontocskától, így néhány kéz- és lábujjperectől, s végül azt veleszületett térdkalácshiánynak (aplasia patellae) tekintve, sánta nyomoréknak állította be az emlékezők szerint gyors járású, hihetetlen gyalogutakat megtett költőt. Az érdektelenség szemszögéből nézve tragikomikusan dilettáns volt Kiszely Istvánnak és társainak azon igyekezete, hogy az általuk férfiként kezelt maradványokat egyre szaporítsák, végül huszonöt pontba rögzítsék a barguzini 7. csontváz Petőfivel való azonosságának általuk felfedezni vélt jellegzetességeit. Miután azonban a magyar szakértők (Farkas Gyula antropológusprofesszor és munkatársai, LengyelImre orvosprofesszor) és szovjet kollégáik (Valerij Pavlovics Alekszejev akadémikus, antropológus, Alekszandr Petrovics Gromov és Viktor Nyikolajevics Zvjagin igazságügyi orvosszakértő professzorok) egymástól függetlenül végzett természettudományos vizsgálatai szerint a csontváz egyhangúlag női volt, e „bizonyítékok” – értelmüket vesztették. Az azonosítást kizárta HarsányiLászló igazságügyi orvosszakértő professzor vizsgálati eredménye is, miszerint a 7. sírban fekvő nőt természetesen nem a svigeli 1856 táján, hanem 1890–1950 között temették el. Mindezt figyelembe véve kérte fel az MTA 1991 elején a Szovjet Tudományos Akadémiát, hogy a Moszkvában őrzött csontvázat adja át a burjátoknak, hogy visszatemethessék a barguzini sírgödrébe. Ezt a zárólépést megakadályozandó csempészte ki a bevezetőben említett módon Morvai a maradványokat Clevelandbe. Ezzel megindult a csontok amerikai vizsgálatának folyamata!
"Petőfi" koponyája
A Clevelandi Klinikai Alapítvány (The Cleveland Clinic Foundation/CCF) két munkatársa, James T. McMahon, a Patológiai Osztály Elektronmikroszkópiai Laboratóriumának vezetője és Steven I. Reger, a Rehabilitációs Osztály vezetője, valamint Victor W. Weedn, az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete washingtoni laboratóriumának (AFDK) programigazgatója – csatlakozva Kiszely István és két barguzini kollégája, B. Latimer és C. Simpson, a Clevelandi Természettudományi Múzeum munkatársai véleményéhez – 1991. november 27-én keltezett, s két magyar vezető személyiséghez írott magánlevelében máris egyértelmű azonosságot állapított meg a költő és a barguzini csontváz között. Állásfoglalásuk négy ismérve a Kiszely-féle „bizonyítékok” közül válogatva a következő volt: 1. A mért adatok (testméret, nem, kor) összevetése Petőfi ruházatával és a testalkatára vonatkozó kortársi leírásokkal, 2. A térdkalács hiánya megegyezik Petőfi köztudott testtartási rendellenességeivel, 3. A csontvázon végzett vizsgálatok és a fizikai sajátosságok Petőfi közismert balkezességét támasztják alá, 4. A kiálló bal szemfog megegyezik Petőfi daguerreotypiájával és a kortársak leírásaival. A kizárólagos azonosításhoz, a rokonság bizonyítására azonban az egyetlen tudományos eljárásként éppen ők javasolták még a DNS-módszer alkalmazását mind a csontváz neme, mind az édesanyja, illetve fiútestvére csontvázából vett minta alapján. Ehhez természetesen a Fiumei úti temető Petőfi-kriptájának felnyitására lett volna szükség. Az exhumálás fontosságának hangsúlyozására bejelentették, hogy tudományos küldöttség érkezik Budapestre, amelynek tagjai Mark A. Stoneking antropológusprofesszor, a Pennsylvania Állami Egyetem Embertani Tanszékének vezetője, Deborah L. Fisher igazságügyi szakértő, valamint az említett J. T. McMahon és S. I. Reger. A konferencia 1991. december 9-én egyoldalúra sikerült, mert az MTA szakértői a barguzini csontváz női meghatározásának tudatában elálltak a részvételtől. Ettől kezdve Kiszely folyamatosan hirdette, hogy az amerikai tudósok 95 százalékos biztonsággal megállapították „(ennél nagyobb bizonyosság a ‘hagyományos’ igazságügyi szakmában nincs): a csontváz azé, akit a magyarok Petőfiként ismernek. A teljes bizonyossághoz, a további vizsgálatokhoz a költő édesanyjának csontmaradványaiból kellene egy gramm.” 1996 őszén újra fellángolt a vita a sírnyitásról, ami azzal az eredménnyel zárult, hogy Demszky Gábor főpolgármester előírta azokat a tudományos feltételeket, amelyek biztosítása mellett a sírbontás lebonyolítható. Eszerint a „férfi eredményt” hozott amerikai DNS-vizsgálati eredmények bemutatását és a csontváz magyarországi azonosítását három új DNS-vizsgálat követhette volna, s ezek ismételt „férfi eredménye” nyomán felnyithatóvá vált volna a kripta! Ezeket az MPB nem vállalta, de csak 2001-ben tudtuk meg, hogy miért! Az „utolsó” magyar hadifogoly, Tamás András rokonsági kapcsolatának megállapítása 2000 végén újra vitatottá tette, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal elnöke, Grespik László 2001. március 14-i engedélye pedig elérhető közelségbe hozta az MPB számára a sírnyitás lehetőségét. Ekkor azonban már a másik oldal is lépett! Vizi E. Szilveszter akadémikus, az MTA alelnöke megkérte az AFDIL-tól a Kiszely István által folyamatosan reklámozott vizsgálati eredményeket, s meglepetésére kiderült, hogy az említett J. T. McMahon és S. I. Reger 2000. november 16-án kelt kísérőlevéllel e szakvéleményeket (consultation report; növedéki naplószám: 2449128, ügyszám: 91C–002) már eljuttatta Sótonyi Péter egyetemi tanárhoz, a SOTE rektorához, aki egyben a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének is az igazgatója és helyetteséhez, KellerÉvához. Még 2000 decemberében megkapta e szakvéleményeket a Magistratum Studio munkatársa, PásztorEmília is. Ebből az akcióból magam is kivettem a részem. Előbb Mitchell M. Hollanddel tisztáztam azt a súlyos inszinuációt, amellyel a barguzini csontvázat nőnek meghatározó vizsgálati eredményét Kiszely István azzal a hazugsággal igyekezett cáfolni, hogy ezt Holland egy MTA-kitüntetésért cserébe tette. Tőle tudtam meg az AFDIL igazgatójának, Brion C. Smith ezredesnek címét, aki március 19-i keltezésű e-mailjében kérésemre részletesen válaszolt. Összefoglalása természetesen egyezett a J. T. McMahon küldte, s másolatban a birtokomba került összes szakvéleménnyel. Az ezredes, aki a legteljesebb mértékben tisztában van a Petőfi Sándorénak feltételezett csontváz meghatározásának magyar jelentőségével, az amerikai vizsgálatokat a következőképpen összegezte: 1991-ben vetette fel J. T. McMahon és S. I. Reger az AFDIL-nál végezhető DNS-vizsgálat lehetőségét Kiszely és Morvai felkérésére az általuk őrzött barguzini csontvázmintából, s ezért a későbbiekben az a J. T. McMahon lett a vizsgálat AFDIL-on kívüli, külső munkatársa, aki a laboratóriumi szobájában, a nevezetes kék MALÉV-es táskában őrizte a csontvázat a 2001. májusi Magyarországra szállításáig. 1991 áprilisában kapta az AFDIL J. T. McMahontól az első mintát, de ez vizsgálatra alkalmatlannak bizonyult, ezért ő 1993. június 3-án pótlólag egy combcsontmintát küldött. Az 1994. május 6-án közreadott amelogenteszt eredménye szerint a minta női maradványnak bizonyult. Figyeljünk fel a vizsgálati jegyzőkönyvet aláírók nevére: Deborah L. Fisher, Mitchell M. Holland és Wictor W. Weedn! Az AFDIL ebből a mintából egy részt továbbküldött a már ismerős Stonekingnek, aki ugyancsak DNS-vizsgálattal szintén női eredményt kapott. 1996-ban J. T. McMahon az időközben kifejlesztett mitokondriális DNS-vizsgálat lehetősége iránt érdeklődött, s a pozitív válaszra július 17-én négy csontmintát küldött. Ezek közül kettő volt vizsgálatra alkalmas, amelynek eredménye igazolta azt, hogy a bal sípcsont- és jobb felkarcsonttöredékek ugyanazon csontváz részei. Az utóbbi minta pótlólagos nemmeghatározása megerősítette, hogy női maradványból való. Az aláírók közül M. Holland és V. Weedn már ismerős, az övékén kívül még Jeanne M. Willard, MFS DNA Analyst és Jacqueline S. Raskin, MS, DNA Analyst szignója szerepel a szakvélemény végén. B. C. Smith e-mailjének következő két bekezdését szó szerinti fordításban idézem: „A dr. McMahonnal folytatott későbbi eszmecserék során kiderült, hogy az AFDIL eredményei egybehangzanak az ő független értékelésével, miszerint az összes csont valaha összetartozott – ami azt sugallja, hogy valamennyi ugyanattól az embertől származott – és az antropológiai vizsgálat alapján ez a csontváz vélhetően nő volt. 1996. október 1-jén dr. McMahon értesítette Kiszely professzort a Cleveland Clinic antropológiai értékelésének és az AFDIL vizsgálatának eredményéről. Azt javasolta [neki], hogy a maradványokon ne végezzenek további vizsgálatokat, és nem tartotta tanácsosnak, hogy Petőfi Sándor bármely anyai ágú rokonának exhumálását tovább erőltessék.” Kérésemre a többi szakértőtől is megkaptam nekem címzett e-mail formájában konkrét állásfoglalásaikat. J. T. McMahon többek között megerősítette, hogy Kiszely és Morvai címére 2000. december 2-án S. Regerrel közösen küldött legutolsó levelükben azt tanácsolták Kiszely doktor és Morvai uraknak, „hogy sem a barguzini csontváz további analizálását, sem pedig egyéb vizsgálatot (például a Petőfi család bármely tagjának exhumálását) nem tartjuk helyesnek. Véleményünk szerint a barguzini csontváz nem Petőfi Sándoré, ezért semmiféle további vizsgálat nem szükséges, az egész vitát le kell zárni.” M. Stoneking lényegében véve ugyanezt írta: „a barguzini 7. sírban feltárt csontváznak mind a morfológiai, mind a DNS-vizsgálata azt eredményezte, hogy a maradványok nőtől valók, tehát nem lehetnek azonosak a Petőfi Sándoréval. Ezért nincs értelme Petőfi édesanyja maradványai exhumálásának a mitokondriális DNS-összehasonlítása céljából.” Itt említem meg, hogy még 1991-ben elkészült egy svájci kutató, MathiasSeifert, a zürichi Dendrokronológiai Laboratórium vezetőjének szakvéleménye, amely szerint a 28. sz. csontváz koporsójának fája 1854–1855-ből származik. Ez a keltezés természetesen nem több egy úgynevezett terminus ante quem non dátumnál, amely Petőfi Sándorral és a barguzini Petroviccsal az említettek alapján semmiféle kapcsolatba nem hozható. Az pedig, hogy mikor temettek el egy magyar szempontból közömbös, ismeretlen barguzini nőt, nos, az a Petőfi-ügyben teljességgel érdektelen!
Vagyis miután az összes létező természettudományos módszer szerint nőtől
származik a csontmaradvány, a Fiumei úti Petőfi-sír feltárásával csupán a címben
feltett kérdést lehetne megválaszolni: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő.
Vagy még ezt sem? A legújabban ugyanis azt az elképesztő ostobaságot szeretnék
az MPB újságírói a közvélemény tudatába sulykolni, hogy az 1908-ban oda
összetemetett Petőfi-rokonok csontjait valaki, akár az MTA tudtával is,
kicserélte vagy eltávolította. Arra a kérdésre, hogy a temető őrzése és a
látogatók nyilvánossága ellenére ezt a nem mindennapi mértékű műemléki és
régészeti munkát hogyan lehetett volna a legteljesebb titokban lebonyolítani,
nincsen válasz. Csak botrány legyen! Hogyan is idéztem Voltaire-t cikkem első
részének mottójában…? Összegzés
A DNS-vizsgálatok eredményét kivéve, a leírtakat kellő részletezéssel és tudományos apparátussal mutatta be az 1992-ben megjelent Nem Petőfi! c. kötet. Kiszelynek tehát kilenc év állt a rendelkezésére ahhoz, hogy a megsemmisítő bírálatkomplexumot egészében vagy legalább részleteiben megtámadja. Erre azonban nem volt képes, két könyve a saját meghatározása szerint sem más, mint rövid bibliográfia és eseménynaptár „minden tudományos igény nélkül”. „Lehet, hogy tévedtem – a tudomány mindig magában hordja a tévedhetőséget. Ekkor egész szakmai munkásságom semmit sem ért” – írta álnaiv módon Kiszely a Meghalt Szibériában című kötete utószavában. Azonban ő nemcsak a hírhedt csontváz nemének meghatározásában és a személyének azonosításában, hanem a fenti reményében is tévedett! Miután B. C. Smith ezredes levele szerint legkésőbb 1996. október 1-től tudomása volt az AFDIL vizsgálati eredményeiről, attól kezdve tudatosan vezette félre a közvélemény naiv részét és a média kollaboránsait. Ezzel eljátszotta a tévedésnek azt a jogát, amely egyébként minden kutatót megillet.
Azonban még ez a szomorú helyzet sem új! 1942-ben a segesvári csata évfordulóján
Tempefői, azaz Sibelka Perleberg Artur (1901–1991) író, újságíró a
szibériai sírkeresőket illetően a következő kétségbeesett felhívást adta közre a
Magyar Nemzetben: „… bebizonyíthatjuk, hogy lehetetlenség, fizikai,
erkölcsi és történelmi formában kizárt dolog, hogy Petőfi túlélte volna azt a
július harmincegyedikét; ha a sajtóban újra és újra felmerülnek az ostoba,
tudománytalan hírek, mégis gyökeret fog verni jó néhány fejben… Olyan keveset
teszünk és olyan keveset tehetünk egy igazi és méltó Petőfi-tisztelet
kialakulása érdekében. Mi lenne, ha a szerkesztő urak minden lapnál fogadalmat
tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le?” Ehhez
Dienes András, az egyik elismert Petőfi-kutató 1958-ban még
hozzáfűzte: „Ha az a név, amelyet a [svigeli – K. L.] keresztre tettek, nem
volna előttünk szent, hálás szatíratéma is lehetne. Így csak ennyit: miért
Petőfi-kutatás ez?”
Irodalom
A további irodalmat l. főként a Nem Petőfi c. kötet cikkeinek végén.
Forrás: Természet Világa, 2001. 07.
|
|
