|
|
Vissza erdélybe |
|
|
|
Nyomozás 3000 hadifogoly után - Hermann Róbert |
|
|
|
A XIX. század végéig nem múlt d évtized, hogy a költő utolsó óráit és halálát illetően újabb és újabb szemtanúi beszámoló ne került volna elő. Ebben nincs semmi különös. Egy súlyos vereség után gyakori eset az, hogy a vert sereg egy része nyomtalanul odavész. A menekülők többsége csak a saját életével törődött, aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet legnagyobb költője fut az életéért. Petőfi ugyanis csak számunkra közismert. Az életében pár ezer példányban megjelent köteteit díszítő arcképek nem biztosítottak neki ismertséget. A múlt század második felére megváltozott a helyzet. A költő arcképe 1867. után megtalálható volt minden jelentősebb összefoglalóban, minden tankönyvben, olajnyomatok tucatjai készültek róla. Természetes, hogy egyre többen emlékeztek vissza úgy, hogy 1849. július 31 én ezt a bajuszos-szakállas fiatalembert látták.
Az 1860-as évektől kezdve felvetődött egy másik lehetőség is: hátha csak fogságba esett Petőfi, s az oroszok titokban Szibériába szállították. 1877-ben egy Manasses Dánul (valójában Pap János) nevű szélhámos azt állította, hogy egy szibériai ólombányában találkozott Petőfivel. Manassesről azonban kiderült, hogy börtönviselt szélhámos, aki egy kukkot sem tud oroszul, és sohasem járt Oroszországban. A legendának újabb tápot adott az első világháború, amelynek során több tízezer magyar hadifogoly került Szibériába. E hadifoglyok kötődést kerestek a szülőföldhöz. s minden Alekszandr Petrovics feliratú sírban a költő maradványait sejtették. Mindazok, akik azt állították, hogy megtalálták a költő nyomait, csak a harmincas években hozták nyilvánosságra "felfedezésüket", de semmiféle bizonyítékkal nem tudtak szolgálni. A szibériai legenda aztán 1985-ben - egy 1940-es évekbeli szélsőjobboldali újságban megjelent híradás nújrafeldezésével" feléledt, s 1989-ben a szibériai Barguzinban egy expedíció megtalálni vélte Petőfi csontjait. A csontokról kiderült, hogy egy nő maradványai, az utólag elvégzett levéltári kutatások során pedig nemcsak Petőfiről, de egyetlen, Állítólag Szibériába szállított 1849-es magyar hadifogolyról sem kerültek elő adatok. az ügy itt lezárható is volna, hiszen a barguzinistáknak azóta sem sikerült érdemi bizonyítékot produkálniuk, legfeljebb tudományon kívüli eszközökkel próbálták meg kétségbe vonni az "ellentábor" tagjainak szakmai vagy egyéni tisztességét. nemrég azonban a szakma egyik képviselője, Vadász Sándor "sietett" a barguzinisták segítségére. az 1849-es cári intervenció Magyarországon című kötet egyik szerzője Józsa Antal Az orosz csapatok a magyarországi és erdélyi hadszíntéren 1948-ben című tanulmányában foglalkozik az orosz csapatok állal ejtett hadifoglyok kérdésével is. Józsa már a 61. oldalon megjegyzi, hogy az Önként távozásra "a magyar hadifoglyokra vonatkozó cári parancs is kiskaput kínált" Józsa leszögezi: "A cári rendszer hadifogoly-politikáját nem lehet a Varsóban aláírt, formális, a Habsburgok látszólagos presztízsérzékenységét is tükröző katonai egyezmény betűire korlátozni." (106. o.) Magát az egyezményt azonban nem idézi (note bene: ennek a dokumentumnak a közlése valóban fontos lenne). A június 12-én aláirt, de csak később parafált, 31 cikkelyből álló egyezménynek csupán az utolsó cikkelye foglalkozik a hadifogolykérdéssel: „Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom alattvalói találtatnának* kölcsönösen kiadjak őket egymásnak. Ugyanez történik a "hadiszökevényekkel is." Ez a megfogalmazás egyértelmű, s tudomásunk szerint a két nagyhatalom tartotta is magát hozzá. (A korábbi szakirodalomban szereplő azon állítás, amely szerint Ausztria valamennyi foglyul ejtett lengyel kiszolgáltatását megígérte Oroszországnak, nem állja meg a helyét) Józsa azonban megállapítja, hogy az oroszok a Bemmel vívott utolsó ütközetek idején a dunai fejedelemségekbe kihajtott-kiszabadított hadifoglyokkal másként kívántak rendelkezni, mint azokkal, akik osztrák felségterületen maradtak (108 o.). Józsa szerint "az orosz regionális katonai vezetés, mely az adott területkatonai hírszerzéséért volt felelős, érdekeli volt a magyar, de főleg a románul és németül is valamilyen fokon beszélő székelyek visszatartásában attól, hogy a bukaresti osztrák konzulátuson hazatérésre jelentkezzenek". a székelyek is érdekeltek voltak ebben, mert 1848049 fordulóján. mint határőrük - felesküdtek I. Ferenc Józsefre, s részt vettek a Naszód környéki román falvak felgyújtásában: mint dezertőröket, hadbíróság fenyegette őket, a vásárok alkalmával pedig attól kellett tartaniuk, hogy a román határőrök személyes bosszút állnak rajtuk. ezek után érthető - fűzi tovább gondolatmenetét Józsa -, hogy sokan választották "az ekkor még betelepítésre váró távol-keleti orosz területeken való letelepedés lehetőségét földesúri kizsákmányolás nélkül, azt mint kínálkozó alkalmat nem mindenki utasította el". (108. o.) Józsa szerint erre a cár által 1849. június 9-én kiadott direktíva adott lehetőséget, amely még az orosz-osztrák egyezmény előtt született Ezt közli is, s miután fontos okmányról van szó, érdemes itt is közreadni: „A Cár Őfelsége ezennel kegyeskedett megparancsolni: 1. Azon esetekben, amikor magyar tiszteket ejtenek fogságba, vagy azok önszántukból átjönnek hozzánk, abban az esetben, ha megbánást tanúsítanak, mert részt vettek a saját kormányuk elleni lázadásban, valamennyitől meg kell követelni, hogy megbánásukat bizonyítsák be azzal, hogy azonnal a magyarok ellen indulnak harcolni. 2. A megbánás bizonyítékaként szolgálhat olyan kötelezettségvállalás, hogy más tiszteket is átcsal az ellenség táborából. 3. Ezen esetekben Ö Cári Felsége megengedi fenséges (recte: felséges) nevében kinyilvánítani a kegyelmet. 4. Ha viszont az Osztrák Kormány megtagadná a kegyelem megerősítését, akkor ő Cári Felsége kegyeskedik megengedni, hogy az ezen kegyelemben részesült magyar tiszteket magunkhoz vegyük" (121-123. o.). Józsa szerint a direktívát nem vonták vissza, tehát a kölcsönös segítségnyújtási egyezmény után is életben maradt. Mindez értelmezés kérdése, csakhogy ez az utasítás egyértelműen az árulókra és kollaboránsokra vonatkozik, s nem lehet hivatkozási alap arra, hogy az oroszok - mint Józsa később írja - több ezer hadifoglyot vittek volna ki. Mivel az okmány közzététele közvetve érinti a barguzini őrületet (azaz: orosz nő volt-e Petőfi Szibériában?), le kell szögeznem; ha valaki ezzel az okmánnyal véli bizonyítani Petőfi kihurcolását, amire a barguzini sarlatánszövetseg eddig egyetlen, tudományosan értékelhető adatot sem volt képes produkálni, az nem kevesebbet állít, mint hogy Petőfi áruló vagy kollaboráns volt (Józsa ebben a kérdésben viszonylag józan álláspontot foglal cl, de másutt riasztó tájékozatlanságról lesz tanú bizonyságot a Petőfi-életúttal kapcsolatban.) Józsa két diplomáciai jelentésre hivatkozik a foglyok kihurcolását illetően Timoni bukaresti osztrák konzuléra, illetve Huber galaci ügyvivőére. Timoni augusztus 17-én jelentette Schwarzenberg osztrák miniszterelnöknek háromezer fogoly felkelőt fognak Brassóból Havasalföldön és Moldván keresztül Bukovinába szállítani" (111. o,) Huber pedig augusztus 28-án jelentette: „Az hírlik, hogy a magyar nemzetiségű felkelőket - fegyvereik leadása után - hazaengedik, míg a felkelő seregben található németeket és lengyeleket hadifogolyként visszatartják, és Oroszország belseiébe viszik. A moldvai helyi hatóságok arra kaptak utasítást, hogy biztosítsanak szállást és ellátást háromezer hadifogoly számára, akiket Erdélyből Oroszországba szállítanak" (111. o.). Józsa szerint: „Az. idézett dokumentum egyértelműen bizonyítja, hogy orosz részről történt jelentős hadifogoly-kiszállítás Erdélyből Havasalföldön és Moldván keresztül Másodszor, a formális katonai egyezménytől eltérően az. oroszok nem csak lengyel nemzetiségűket szállítottak Oroszország belsejébe. így az az axióma, miszerint a lengyeleken kívül minden más nemzetiségű hadifoglyot átadtak az osztrák félnek tudományosan tarthatatlan. Ennek az ellenkezője, miután az orosz 5. gyaloghadtest hadműveleti dokumentációját - néhány parancs kivételével a levéltárba nem adták le, kizárásos alapon nem bizonyítható" (111 o.). Józsát odáig ragadja a fantáziája, hogy már az amerikai magyar emigráció egy részét is Szibérián és Alaszkán át érkezteti Amerikába, hivatkozva arra is, hogy "Kossuth amerikai előadóútja alkalmával Kaliforniában már voltak magyar emigráns közösségek" (113.0.). Nos, az első dokumentum nem bizonyít semmit, hiszen abban egyértelműen az szerepel, hogy a foglyokat a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába viszik. A második okmány megfogalmazásánál már kételyekre adhat okot az, hogy az eredetiben a bizonytalan értesülésre vonatkozó „Es verlautet..." olvasható. Az is figyelemre méltó, hogy az említett fogolyszállítmánynak nincs nyoma a későbbi konzuli és ügyvivői jelentésekben, holott a hadifoglyokra vonatkozó adatokat a korábbi jelentések igen részletesen közlik. (Erről Becsben módomban állt meggyőződni) Mindez azonban még nem lenne elég a cáfolathoz. Ám a bécsi Kriegsachivban. a lembergi (galíciai) főhadparancsnokság iratanyagában nyomon kísérhető a fogolyszállítmány útja. Pjotr Andrejevics Dannenberg altábornagy, a moldvai és havasalföldii orosz megszálló erők parancsnoka augusztus 16-án közölte Kari Fischer See vezérőrnaggyal, a bukovinai császári és királyi dandár parancsnokával, hogy Lüders gyalogsági tábornok július 28-án (azaz augusztus 9-én) arról értesítette őket miszerint mintegy 3000 főnyi magyar hadi fogolyszállítmányt küld Erdélyből a fejedelemségeken át Galícia felé. A szállítmány Brassónál (azaz a Tömösi-szorosnál lépte át a határt, s az egy zászlóalj gyalogságból és ötven kozákból álló kíséret Gherzáig. Moldva határáig kísérte ahová körülbelül szeptember 20-án érkezett. Dannenberg kérte Fischert, tegye meg az intézkedéseket a foglyok átvételére. Fischer ezt augusztus 26-án jelentette a galicai fóhadparancsnokságnak azzal, hogy miután alig van a szolgálat ellátására elegendő katonája, a foglyok nem a magukat (önként) megadok, hanem a Segesvárnál és másutt fogságba esettek köze tartoznak, küldjenek számára elegendő számú gyalogságot és Iovasságot a foglyok kísérésére. Emellett utasítási kért hogy a foglyokat - ahogy az eddig érkezetteket - beavatva és felruházva a magyar gyalogezredek kiegészítésére Bécsbe küldje avagy hova és milyen módon küldje-e valamint mit tegyen a honvédtisztekkel és alkalmatlanokkal. A főhadparancsnokság mindezt augusztus 28-án jelentette a császári és királyi hadügyminisztériumnak, Fischerrel pedig közölte, hogy amint megérkeznek a hadügyminisztériumtól a kért utasítások, közli vele a teendőket A hadügyminisztérium szeptember 2-án küldte meg az utasításokat azzal, hogy a 3000 hadifoglyot, valamint az esetleg később még érkezőket 300-400 fős csoportokban, kíséret mellett Morvaországba kell szállítani, ahol beosztják Őket a császári és királyi hadsereg egységeibe. A nem osztrák alattvalókkal - kivéve a magyar hadseregben törzstisztként és tábornokként szolgáltakat - kíséret mellett hazájukba kell küldeni. Akiknek átadása akadályukba ütközik, azokat be kell osztani a büntetőszázadokba A galíciai hatóságoknak azonban végül mégsem kelleti foglalkozniuk az üggyel mert Fischer vezérőrnagy szeptember 20-án jelentett, miszerint Moller altábornagy, a 14. orosz gyaloghadosztály parancsnoka szeptember 14-én közölte vele: az említett háromezer hadifoglyot nem Moldván át Galiciába hanem a kötött kötött megállapodás szerint Erdélybe éspedig Brassóba kísérik A foglyokat tehát nem vitte sem Bukovinába, sem Szibériába, hanem a Tömösi-szoroson keresztül tértek vissza Erdélybe. Egyszóval- az Oroszországba kihurcolt háromezer hadifogolyról szóló történetet a legendák birodalmába kell utalnunk.
Forrás: Magyar Nemzet, 2001. 11.17
|
|
