Sírásók

„Gyerekek, ez Ő, megvan..." (Kiszely István), „Ej, de csinos női csontváz!" (Szentágothai János), „Nem Petőfi!" (a Magyar Tudományos Akadémia Petőfi-bizottsága). Tizennégy éve él a barguzini legenda. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság ebben a hónapban dönthet arról, engedélyezi-e a Kerepesi temetőben a Petőfi család sírjának megbontását. Kovács László pedig Csalóka lidércfény nyomában című könyvében összegezte a szibériai Petőfi-kutatás csődjét.

Madarász Viktor: Petőfi halála (1875). A vita nem maradt meg a tudomány keretei között.

Normális esetben fel sem merülhetne, hogy egy Barguzinban kiásott csontváz sportszatyorban körbeutazza a világot. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretien, annyi tudható, hogy korábban több mint egy évtizedet töltött az Egyesüli Államokban két tudós laboratóriumában, s az általuk küldött csontmintákból az Amerikai Fegyveres Erők washingtoni patológiai intézete DNS-azonosító laboratóriumában elvégzett és a Pennsylvania Állami Egyetemen megerősített DNS-vizsgálattal végleges érvénnyel megállapították, hogy női maradvány. Minderről értesítették 1996-ban Kiszely István antropológust is, aki a szibériai Barguzinban végzett ásatáson vélte megtalálni Petőfi Sándor maradványait, s akinek legalább ettől kezdve tudnia kellett, hogy tévúton jár. Az amerikaiak 2000-ben elküldték ezt az eredményi Sótonyi Péter professzornak, a SOTE rektorának, Keller Évának, aki Sótonyi helyettese volt az igazságügyi orvostani tanszéken, valamint Pásztor Emíliának a kecskeméti Magistratum Stúdióba is. A szakvélemény így kikerült a Morvái-féle Megamorv Petőfi-bizottság által jó ideig ellenőrzött és elrekesztett hírcsatornából és önálló életre kelt.

Amennyiben tudományos tény, hogy Hrúz Máriának nem született leánygyermeke, csupán két fia, Sándor és István, nehéz felfogni, miféle dolga van még bárkinek is a barguztni csontvázzal. Azt a kegyeleti előírásuknak megfelelően vissza kell vinni oda, ahonnan elhozták, s tisztességgel el kell temetni a burját férfi- és a csecsemőcsontváz mellé. Bár egyszerűnek tűnhet a megoldás, mégsem az. Hiszen a komoly szakemberekből álló, Jókai Anna író által vezetett Nemzeti Kegyeleti Bizottság mégis fontolgatja, adjon-e engedélyt a Petőfi család sírjának megnyitására. Nincs ugyan a bizottságnak egyetlen olyan tagra sem, aki egy cseppet is hinne abban, hogy Morvái Ferenc vállalkozó és csapata valóban a költő csontvázát ásta elő, majd csempészte ki az akkori Szovjetunióból, de van, aki mégis - bár az elvégzett DNS-vizsgálatok alapján feleslegesen és hibásan - azt gondolja, hogy egyszer és mindenkorra véget kell vetni ennek a cirkusznak. Erre pedig az egyetlen megoldás, ha elvégzik Hrúz Mária csontmintájának, valamint a barguzini lelet mintájának az összehasonlítását. És akkor az igazságra lény derül.

A történet majd másfél évtizedes, és máig lezáratlan. Pedig igen biztatóan indult. Bár minden hazai szakember, történész és irodalom történész ellenezte a Megamorv Petőfi-bizottság 1989-es úti célját, mondván, semmiféle tudományos adat nem támasztja alá, hogy a költő maradványait éppen a szibériai Barguzinban kell keresni, ez nem zavarta az expedíció felhevült tagjait. Nyilvánvaló volt Morvái Ferenc célja: az üzletember, ha befektet, hasznot is akar látni. Tehát Petőfit mindenképpen meg kell találni. A terv az volt: ha már kiásták a csontvázat, és bejelentették a sikert, a maradványokat Magyarországra szállítják, és a budapesti ravatalozást követően gyalogmenettel kísérve Nagykőrösre viszik, ahol eltemetik. Megoldódik tehát az évszázados Petőfi-rejtély, lesz egy kegyhely, melyei Morvái Ferenc ajándékoz a népnek.

Akadt azonban egy kis gond. A szovjet külügyminisztérium csak úgy akart engedélyt adni a barguzini csontváz kivitelére a birodalomból, ha a Magyar Tudományos Akadémia szakemberei is hitelesítik, hogy valóban Petőfire találtak Burjátiában, lly módon a hazai tudományos élei ismételten belekeveredett a történetbe, és egy komplex vizsgálatot követően nem habozott kijelentem; a történelmi adatok teljes hiányában kiásott barguzini csontváz nem is lehetett Petőfié, ráadásul az női maradványnak bizonyult. Ezt az állásfoglalási az MTA is elfogadta, s a Nem Petőfi! című tanulmánykötetben (Bp., 1992) a széles nyilvánosság elé tárta. Ettől kezdve Morvaiék hadviselési taktikája előremeneküléssé változott. Minden kételyt ás negatív vizsgálati, eredményt félredobva, kizárólag a származási kapcsolatot eldöntő, úgynevezett mitokondriális DNS-vizsgálatok engedélyezéséért küzdöttek, miközben már ismerlek a csontváz nemét meghatározó nukleáris DNS-vizsgálatok kétségbevonhatatlan eredményét. A mitokondriális DNS-vizsgálatokhoz szükséges csontmintákért kívánták s kívánják még manapság is kiásatni a Petőfi család sírját. Ezt azonban a döntéshozók most is azokhoz a feltételekhez kötik, amelyeket még 1996-ban, az első kérelem idején fogalmazott meg a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottsága. E feltételek lényege, hogy a barguzini lelet Magyarországon legyen lététben valamelyik semleges igazságügyi intézményben, ott a maradványokat az 1990. januári moszkvai közös méretfelvéiel alapján azonosítani kell, majd azokból a DNS-vizsgálathoz anyagmintát venni, s három rangos külföldi laboratóriumnak elküldeni nem méghatározás céljából, miközben az eljárásnak mind az MTA képviselői, mind a Megamorv-féle hizottság tagjai csak szemlélői lehetnek. Női vizsgálati eredmény esetében a hercehurcái értelemszerűen be kell rekeszteni. Ha a maradvány férficsontváznak bizonyulna, akkor kerülhetne csak sor a sírfeltárásra, amelyet az eltemetett személyek azonosításával és a mintavétellel együtt ugyancsak kizárólag a semleges intézmény munkatársai végezhetnének.

Csakhogy igen kicsi a valószínűsége annak, hogy Morvái Ferenc és Kiszely István Magyarországra hozza a csontokat, és belegyezik e feltételekbe, dk ugyanis kezdettől, tehát 1992-től fogva azt hirdetik, hogy a magyar tudományos élet vezetői a csontváz megsemmisítésére törekednek, mert ha kiderülne, hogy Szibériában hall meg Petőfi, számtalan bölcsész-doktori és akadémiai székfoglaló dolgozat érvrendszere omlana össze. Nem fogják tehát olyanoknak átadni a leletet, akikben nem bíznak. Másrészt a sírfeltárás sem volna egyszerű aktus, nem igaz, hogy csupán háromperces esemény lenne. A Petőfi család földii maradványait 1908-ban gyüjtötték össze a Kerepesi temetőben. Mint azt Kovács Lászlótól megtudtuk, a sírban két koporsót helyezlek el. Az egyikben Szendrei Júlia és fia, Zoltán exhumált holtteste nyugszik, a másikban pedig a Petőfi szülők és István újratemetett csontjai, vagyis először azonosítani kell a maradványokat.  Nem tudható az sem, hogy a két koporsó egymás mellett vagy egymáson van-e. Mert ha egymásra tették, és egymásba dőltek, akkor öt csontvázból kell kiválasztani Hrúz Máriáét. A vizsgálat semmiképpen nem végezhető el hamarjában ott a sírnál, amelyről egyébként Kiszely István és Morvái Ferenc 1991-ben azt híresztelte el, hogy az MTA sírrablói valószínűleg kilopták belőle az eredeti csontokat.

Egyszóval akárhogy lesz is, úgy tűnik, a magyar tudományos élet ebből a mérkőzésből nem jöhet ki jól. Ugyanis hiába biztos mind a társadalom-, mind a természettudományos vizsgálatok teljességgel elutasító eredményeiben, a szenzációhajhász média által támogatott közvélemény hívő részét aligha győzheti meg. Mert ha a csontvázai nem hozzak Magyarországra, amire jó esély van, és nem vetik össze a fenti módon az 1989-ben a barguzint 7-es sírból kiásott maradványokkal, akkor ugyanúgy megmarad a gyanú, mint ha a kegyeleti bizottság nem támogatja a Kerepesi úti temetőben lévő Petőfi-síremlék feltárását. Így is, úgy is dagasztani lehet a legendát és gerjesztem a gyanakvást, azaz mindkét eshetőség a Murvai Kiszely-csapat malmára hajtja a vizet.

Kovács László régész azonban Csalóka lidércfény nyomában címmel vaskos kötetet írt, amely a napokban jeleni meg az Argumentum Kiadó gondozásában, a megújult Irodalomtörténeti Könyvtár sorozatban. A mű alcíme: A szibériai Petőfi-kutatás csődje. A szerző arra vállalkozott, hogy tudományos alapossággal vizsgálja meg, hiteles forrásokon alapulhat-e a költő szibériai fogságának és halálának legendája, illetve bemutassa a Megamorv Petőfi-bizottság barguzini ásatásait és azóta végzett tevékenységét. Kiszely István ez idáig két könyvet, pontosabban annotált bibliográfiái publikált e tárgyban. A Mégis Petőfi? 1993-han jelent meg, a Meghalt Szibériában című pedig 2000-ben. A szerző előszeretettel hivatkozott arra, hogy állításait még senki nem cáfolta meg. Most íme, itt van Kovács László könyve, s az MTA Régészeti Intézetének igazgatóhelyettese abban reménykedik, hogy az általa óriási energiával és tudományos alapossággal felsorakoztatott bizonyítékok lehetetlenné teszik a tudománytalan állítások további hangoztatását.

Kovács Lászlónak saját bevallása szerint esze ágában sem volt belefogni az irdatlan munkába. Nem tartja magát Petőfi-szakértőnek, „csupán" olyan kutatónak, aki László Gyula és Bóna István professzoroktól régészként megtanulta, egy adat magában mit sem ér, meg kell vizsgálni azt minden oldalról, ezért rajta tartotta szemét a barguzini adok-kapok harcokon. Valójában két állítás keltette föl 2001-ben újra az érdeklődését Az egyik Kiszely Istvántól ered, e szerint a barguzini csontlelet azonosításában segédkező holland tudós azért tagadta meg korábbi állításait mert az MTA egy díjjal lekenyerezte Kiderült, hogy ilyen eset nem volt A másik esemény a Magyar Nemzetben megjelent tudósítás volt amely azt sejtette, hogy a barguzini csontok Amerikában elvégzett DNS-vizsgálata megerősítette a hagyományos embertani vizsgálatok női eredményét

Bár Kovács László korábban részt vett a Magyar Tudományos Akadémia által felállított a barguzini csontváz vizsgálatára Felkért mindhárom tudóscsoport munkájában, és szerkesztője volt az eredményt összefoglaló és közzétevő Nem Petőfi! tanulmánykötetnek, nem érezte feladatának, hogy tovább foglalkozzon ezzel a kérdéssel. mert az MTA a maga részéről 1992-ben lezártnak tekintette a szibériai csontváz azonosítását. Hiszen az antropológusok és az orvosok, valamint az igazságügyi orvos szakértők mérési adatok alapján állapították meg, hogy a csontok egy nő maradványai, a történészek pedig vitathatatlanul rögzítenék: semmiféle levéltári bizonyíték nincs arra, hogy 1849-ben az orosz csapatok hadifogolyként vitték volna a költőt magukkal. Egyetlen szakterület illetékesei sem gondolták tehát feladatuknak, hogy alkalmanként újra és újra megcáfolják a barguzini csontváz őrzőinek és utaztatóinak tudománytalan állítasait majd az állítások helyét elfoglaló vádaskodásait.

A 2001-ben megváltozott helyzetben azonban valamit tenni kellett. Kovács László, hogy ellenőrizze Morvai Ferenc és Kiszely István sajtónyilvánosságot kapott állításait, és visszautasíthassa az alaptalan vádaskodásokat, összegyűjtötte a barguzini történet teljes dokumentációját, majd széles körű nemzetközi levelezésbe kezdett, hogy ellenőrizze a különféle nyilatkozatuk igazságtartalmát. Megkeresett mindenkit, akinek bármilyen köze is lehetett a vizsgálatokhoz. Kiásta a szibériai Petőfi-legenda gyökereit, megvizsgálta azok hitelességét, kimutatta, hogy a Megamorv Petőfi-bizottság légvárra épített, és ezzel máig nem hajlandó szembenézni az a néhány elszánt ember, aki makacsul ragaszkodik a barguzini Petőfihez. Az expedíció résztvevőinek többsége ugyanis régen kihátrállt a csapatból.

Forrás: Magyar nemzet, 2003. 10.11.

Vissza a nyitólapra