|
|
A Szegeden élő
történész, Dr. Fenyvesi László eljuttatta Patrubány Miklóshoz, a Magyarok
Világszövetsége elnökéhez egy újságcikkét, amelyben újraközli Körösi Orbók
Kálmánnak, a Fehéregyházával határos Héjjasfalva egykori földesurának írását,
amely hitelt érdemlően szólaltatja meg egyik falustársát, egy '48-as honvédet,
aki 1849. július 31-én késő este egy honvédtársával együtt a csatatéren rátalált
a sebesült Petőfi Sándorra, és – kérésére – bevitte a költőt Héjjasfalvára,
amely akkor már hemzsegett orosz katonáktól...
Szó, ami szó, bizony csöppet sem könnyű dolog ma már bárminemű újat föltárni
alsó- és felsőbarguzini Barguzini Alekszander Sztyepanovics Petrovics
szovjet-burját katonaköltőnőről, akinek őseit a mi jámbor szittya eleink jó
ideig szerb és szlovák bevándorlóknak hitték...
Annál inkább nem, mert hiszen világhírű tudós kazánkovácsunk, Fjodor Fjodorovics
Mogorva'vovics már a leghosszabb ideig eltitkosított alapigazságot is fölásatta
róla a nagy szovjet birodalom bújj'rá nevezetű szibériai szögletében.
Nevezetesen, azt, hogy a balga szittyák által csak Petőfi fedőnéven emlegetett
nagy szovjet poéta tulajdonképpen egy burját hölgy volt... Azt persze már csak a
régi magyar idők búvára teszi hozzá e kétségbevonhatatlan hitelességű, örökéletű
alapigazsághoz, hogy ezt a Petrovics nevű szláv nőszemélyt nyilvánvalóan az
akkori, feudális cári titkosszolgálat küldte be ide mihozzánk, Szkíthiába,
információkat gyűjteni a rebellis pannon baj'társakról...
No, mindegy, lássuk a medvét! Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
Erdély nevű magyar tartomány. Ennek is a Székelyföld elnevezésű szögletében
árválkodott egy Héjjasfalva nevű kis székely falu. Nos, ennek volt az egyik
földesura egykoron a Körösi Orbók Kálmán nevű írástudó, aki családjával együtt a
Maros, vagyis hát, magyarosabban: a Mureşul elnevezésű, nagy ősdák folyó egyik
szittya városában, Déván élt-halt az I. világégést követően. De miután az „élt-halt"-ból
számukra is már csak az utóbbi látszott valószínűnek, még 1922-ben megfogadták
egy jónevű dévai dák ügyvéd, az utóbb igencsak elhíresülő Petru Groza atyai jó
tanácsát, és angolosan eltávoztak a nagyobbik Szittyaországba, az Iszter folyó
partjai mellé. Talán azért éppen ide, mert ez még az ősi dákó'román térképeken
is kívül esett a nagy román világbirodalom napnyugati limesein...
No, menekült hősünk sok mindenfélét papírra kapirgált aztán e nagy magyar ugaron,
de bizony hivatalos tollforgató csak nem lett belőle sohasem: választott témái
meglehetősen érdektelennek bizonyultak a sebeit nyalogató Szkíthiában.
Mindazonáltal, a nemzet múzeumában fennmaradt egy kisded kéziratos írása, mely
szerint az elöljáróban emlegetett burját hölgy, akit azok a konok és konzervatív
szittyák továbbra is Petőfiként emlegetnek, a katasztrofális vereségről
elhíresülő segesvári csatatérről Héjjasfalvára került súlyos sebesülten, mely
viszont akkor már telides-teli volt muszka harcosokkal. Íme, a magát székelynek
mondó szittya írástudó eme feljegyzése!
Dr. Fenyvesi László
Körösi Orbók Kálmán:
„Ha jól emlékszem, egyik napilapban olvastam volt egy kis közleményt, hogy
Petőfi Sándornak az állítólag feltalált porait 1902-ben Székelykeresztúron
ünnepélyesen eltemették. Ugyancsak e közleményben volt említés téve arról is,
hogy a sebesült nagy költőt két huszár kísérte fel a fehéregyházi csatatérről
Székelykeresztúrra. Hogy e közlemény adatai mennyiben felelnek meg a tényeknek,
azt nem tudom, de nem is kutatom, én kizárólag csak a két huszárról kívánok némi
felvilágosítást adni éspedig arról a két huszárról, akik Petőfit 1849. július
31-én estve a fehéregyházi csatatérről nem Székelykeresztúrra, hanem
Héjjasfalvára vitték az öreg Cseh József udvarába.
Miután alulírott e két huszár név szerint Hegyi Fodor János és Szali Gergely
István mindkettő héjjasfalvi (Nagyküküllő vármegye) magyar embert, személyesen
ismertem, s miután előbbivel mint szomszédunkkal többízben volt alkalmam
személyesen is beszélni, megkísérlem Fodor Jánosnak Petőfire vonatkozó
elbeszélését a lehető leghívebben leírni.
Az 1880-as években a székelykeresztúri unitárius gymnáziumban, mit kis deák
olvastam egy kéziratot – valami jegyzőkönyvféle lehetett –, amelyben Petőfi
Sándor halála és holttestének felkutatása volt leírva. Ezen iratból olvastam azt
is, hogy Hegyi, helyesen: Fodor János és Szali Gergely István héjjasfalvi
lakosok voltak azok a huszárok, akik legutoljára látták Petőfit és ők beszéltek
legutoljára a halhatatlan költővel. Határozottan nem állítottam, de úgy
emlékszem, hogy ezen kéziratot nekem Kozma László osztálytársam – Kozma Ferencz
akkori székelykeresztúri áll. tanító képezde igazgatójának a fia – mutatta meg.
Nagyon meglepett a kézirat tartalma, mert az abban említett, akkor még élő két
ember falumbeli volt, s mindkettőt személyesen is ismertem. Alig vártam a
szünidőt, hogy hazamenjek és ezekkel az emberekkel beszélhessek. Apámnak, ki
kocsival jött utánam, még útközben elbeszéltem a dolgot, s kértem, hogy hívassa
át Hegyi János bácsit s kérdezze meg tőle, hogy igaz-e az, amit ebből az iratból
olvastam, s hogy beszélje el nekünk is ezt a dolgot.
Apám örömmel tett eleget kérésemnek s hazaérve áthívatta az öreg Hegyi Fodor
Jánost hozzánk, aki a következőket beszélte el nekünk:
– Én és Szali Gergely Pista együtt voltunk Fehéregyházánál a muszkák elleni
csatában, mint közhuszárok. Fehéregyházán belül a réten állottunk. A falu és a
N(agy)küküllő között. Bem kocsiját aznap többször is láttuk, s láttuk azt is,
hogy Petőfi a kocsiban ült. De hogy az őrnagy urat hol és miképp sebesítették
meg, azt nem láttuk, mert a mikor a muszkák Segesvár felől az erdőből
leereszkedtek: nekünk kiadták a parancsot, hogy vissza kell menni
Székelykeresztúrra, de nem Héjjasfalva felé az országúton, hanem a Búni hídon át
Sárdra és onnan Újszékelyre, mert a kozákok a Héjjasfalvára vivő országúton már
erősen közeledtek.
Én Gergely Pistával a lovakat eleresztve behúzódtam a Küküllő partjára a
füzesbe, s ott egy magas part alatt megbújva bevártuk, amíg a muszkák
elhúzódnak. Késő estve, mikor minden elcsendesedett, búvóhelyünkről kijöttünk és
hazafelé indultunk, hogy otthon szétnézzünk, s azután a csapat után menjünk.
Hazafelé a czapai báró (Szentkereszthy) rétjén jöttünk át, s ott az úttól nem
messzire, egy szalmakazal tövében fájdalmas nyöszörgést hallottunk. Odamentünk
és láttuk, hogy Petőfi őrnagy úr fekszik ott véresen. Azt kérdezte tőlünk...
Hová mentek?... Héjjasfalvára, mondtuk... Vigyetek magatokkal... nem tudok
járni... Leszúrt a kutya kozák... Én és Pista derékszíjainkkal és szalmagúzzsal
két karót összekötve arra szalmát tettünk, s az őrnagy urat ráfektetve, elvittük
Héjjasfalva végéig, ahol megpihentünk, mert a faluba bejönni nem mertünk, mivel
muszkák voltak a faluban.
Itt azt kérdezte az őrnagy úr: Van-e magyar uraság a faluban?... Van több is,
feleltük mi... Vigyetek a legközelebbihez... Az épp itt van a falu végén,
szóltunk a Cseh József úr kapuja előtt megállva. Akkor tegyetek le... magam
megyek be... Köszönöm... Isten áldjon... Jó fiúk... S azzal az őrnagy urat a
kapu előtt letettük. Be is akart menni az udvarba, de nem bírt járni a nagy
vérveszteség miatt, mire én és Pista bevittük őt Cseh József úr béres bírójának
a lakásába és ott hagytuk, mert féltünk, hogy a muszkák elfognak s mert az
őrnagy úr gyenge volt, hogy tovább nem bírta az utat.
Mi be sem mehettünk a faluba, mert az tele volt muszkával s az éj sötét leple
alatt a falut megkerülve újból a Küküllő mellé húzódtunk a Lunkczán át s gyulai
malomnál a vízen át Újszékelyre mentünk. Hogy ezután mi történt az őrnagy úrral,
azt nem tudom, de a forradalom után hogy hazakerültem – mondta Hegyi Fodor János
–, hallottam, hogy a Cseh-udvarban akkor az uraságok nem voltak otthon. Az oláh
béres bíró pedig, a mi eltávozásunk után a faluból hazatérve, midőn meglátta
lakásában a magyar tisztet, azon szavakkal, hogy „Pusztulj innen, mert te is
magyar kutya vagy", az őrnagy urat kikergette a házból. Eddig tartott Hegyi
Fodor János elbeszélése. Ezek voltak a halhatatlan nagy költőnk utolsó szavai:
„Köszönöm... Isten áldjon, jó fiúk"...
Hogy ezután Petőfi hova lett, azt nem tudja megmondani senki. Sokan mondják,
hogy Petőfi a Cseh József kertjében halt meg, azon éjjel, mikor a lelketlen oláh
őt a házból kiűzte. Sokan állítják, hogy Székelykeresztúrra vitték. Sőt, arról
is hallottam, hogy Hátszeg mellé, Őraljaboldogfalvára került volna a gróf
Kendeffy birtokára, s ott volna eltemetve, de mindez csak feltevés.
Tény az, hogy Kozma Ferencz volt a székelykeresztúri áll. tanító képezdei
igazgató, aki héjjasfalvi Cseh József földesúr unokájának a férje, hosszas
kutatásokat folytatott ez irányban, sőt ha jól tudom, Héjjasfalván a Cseh
József-féle kertben ásatásokat is végeztetett, de mint hallottam, a további
kutatás pénz nemléte miatt abbamaradt, mert az akkori kultuszkormány nem sokat
áldozott ilyesmire. Kozma Ferencz saját költségén pedig nem tudta a költséges
ásatásokat befejeztetni. Pedig kár volt, mert köztudomású dolog, hogy
Héjjasfalván igen sok 1848/49-es honvéd alussza örök álmát közös sírokban – amit
igazol a faluvégen emelt emlékoszlop is – amely pedig nem messzire van a Cseh
József kertjétől.
De hogy Kozma Ferencz helyes úton indult kutatásaival, igazolja az is, hogy a
nagy beteg költő orvosi segély nélkül végelgyengülésben nem is bírt volna egy
10-12 kilométeres utat Székelykeresztúrig. S így valószínűnek látszik az, hogy
koszorús költőnk hamvai Héjjasfalván, a Cseh József kertjében porladoznak."
Figyelemre méltó körülmény, hogy Körösi Orbók Kálmán írását, Temesváry Ferenc
közlésében már 1981-ben közzétette a História c. folyóirat, melynek Glatz Ferenc
akadémikus a szerkesztője. Különleges, hogy 1989-ben, amikor Barguzinban
megtalálták Petőfi Sándor vélt földi maradványait, a Petőfi-kutatás teljességgel
megfeledkezett a héjjasfalvi honvédek nyolc évvel korában közzétett
vallomásáról.
„Hamvaidnak elhozása végett..."
Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot s még jókor el
kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy
kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk, s a
helyett megelégednénk naponkint megújuló mendemondákkal, melyeket részint a
jóakarat, de többnyire a rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatás koholt
végnélküli ámításunkra. Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és
mikor halt meg! – írta 1860-ban Pákh Albert, a Vasárnapi Újság alapító
főszerkesztője, Petőfi barátja. A feladat ma, százötven év múltán is ugyanaz:
Fel kell kutatnunk, és el kell temetnünk Petőfi Sándort!
„Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik õ,
Nem mondja semmi kõ,
Nem mondja semmi jel.
S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!"
(Arany János)
Vissza a
nyitólapra
|
|