Megtalálták Petőfi sírját?

Hosszú az út az igazságig. És ha a Legenda nem legenda?

„A munkacsevói V. V. Pagirja, aki szenvedélyes helytörténész és irodalomkutató, régi újságokat lapozgatva egy érdekes közleményre bukkant. Ezzel kezdődött minden” – olvashatjuk a Kárpátontúli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lap egy idei számában

Amikor olvasóinknak átadjuk Petőfi Sándor titokzatos haláláról szóló cikkünket, kizárólag a szovjet irodalomkutatók és helyi t9rténészek megállapításaira szorítkozunk. Hiszen, ha a „legenda nem legenda” – úgy tetszik, jelentős irodalomtörténeti felfedezésre jutottak, s bár hosszú még az út az igazság teljes felderítéséig, érdekes lehet közzétenni az eddigi kutatások eredményeit.

Honnan is kezdődött a történet?

A Russzkaja Pravda című lap augusztusi számában számolt be arról, hogy a magyarság című újság szenzációs tudósítást közöl fotóval együtt a nagy magyar költő Petőfi Sándor megtalált sírjáról. Eszerint Petőfi sírja Illszunszkban a szibériai Verhnyeigyinszktól 20 versztányira van. Az újság közli a fejfáról készült fényképet, amelyen ez a felirat áll: Alekszendr Sztyepanovics Petrovics, magyar őrnagy és költő, meghalt Illszunszkban (Ázsia). 1856. év május havában.

V. V. Pagirja két évvel ezelőtt ebből a közleményből kiindulva kezdte el kutatásait. Mint kiderült Svigel Ferenc magyar katona az első világháború idején került orosz hadifogságba, véletlenül bukkant rá Petőfi Sándor sírjára, a Bajkál-tó partján lévő városka temetőjében. A fogságból hazatérve több fényképet is hozott 1916. után a temetőről, ahol a kettős keresztes fejfák mellett egy nyugati típusú faragott, egykeresztes fejfa áll, rajta a táblával és a már közölt felirattal.

Az a tény, hogy a kozákok 1800 magyar hadifoglyot hurcoltak Szibériába, ám az már szájhagyomány útján terjedt, utódaik szentül őrzik földijük emlékét, gondozzák sírját, felújítják a keresztjét.

V. V. Pagirja kutatásai során rábukkant arra is, hogy Petőfi Szibériában feleségül vett egy Tatjana nevű 19 éves barguzini lányt.  Az említett Svigel Ferenc, a költő szibériai tartózkodásának bizonyítékául hazacsempészte a Russzkolje Szlopo című lap 1916. évi egyik számát, maley egy verstöredéket közöl az alábbi kísérőszöveggel: „Az utolsó költemény, amelyet az oroszok közt népszerű fiatal magyar költő korai elhunyta előtt írt.”  A hatsoros versből mindössze néhány szó maradt fent, amelyben szerepel a szabadság, a rabság, a gondolat és az örök hó mezeje kifejezés. A vers megírásának dátuma 1853. És ami döntő bizonyíték lehet, Petőfi saját kezű aláírását igazolta egy magyar bizottság, melynek tagja volt Kornis Gyula, Gáspár Jenő és Voinovich Géza.

Vaszil Vaszilov és Pagirja búvárkodni kezdett a költőről szóló életrajzi adatokban. A magyar olvasók számára bizonyára ismertek Illyés Gyula: Petőfi Sándor – című könyve és Hidas Antal Petőfi válogatott műveihez írt előszava. A szovjet helytörténész tudomást szerzett arról is, hogy egy szemtanú szerint a nagy költőt 1230 bajtársával együtt egy közös sírba helyezték, s amikor a mellén sebesült Petőfit egy szász a gödörhöz vonszolta, ő halkan felnyögött: „Ne temessenek el, élek… én vagyok Petőfi!” Pagirja így gondolkodott. Ha a költő még élt, kimászhatott a sírból és a többi magyar katonával együtt fogságba kerülhetett. Ennek alapján sok-sok levelet indított útnak. Az első válasz a BAjkál című folyóirattól letörte a kutatót: a Burját ASZSZK-ban nincs Illszunszk nevű helység. A Szibir című folyóirat sem tud segíteni, s meglehetősen kétkedve fogadta a helytörténész hipotézisét. Ám Pagirja cikkeire reagáltak az irodalomtörténészek. Elsősorban A. V. Tivanenko kutatásaira támaszkodhatunk. A helytörténész ez év februárjában írt levelet a munkacsevói irodalomkutatónak. Többek közt leírja, hogy valóban nincs Burjáliában Illszunszk nevű helység, de van Uluszunszk és Eleszunszk is. Válaszul leírja azt is, hogy a kezébe kerültek egy barguzini járási lakos visszaemlékezései, aki a múlt század 20-as éveiben született és jól ismert egy Petrovics nevű politikai száműzöttet, akit megerősített őrség szállított oda a XIX. század 40-es éveinek végén. A titokzatos Petrovics feleségül vette Tatjana Kuznyecovát. Majd újabb levelében arról értesítette a helytörténészt, hogy első világháborús magyar hadifoglyok is voltak Burjátiában. Később egy részük harcolta szovjet hatalomért és elesett. N. Novomejszkij barguzini aranyásó restaurálta a temetőben a forradalmárok sírjait. Lehetséges, hogy ugyanő javította meg a katolikus kereszteket is. A szemtanúk állítása szerint az egyik Petrovicsé.

Az tény, hogy a politikai száműzötteknek nem volt joguk levelezni és publikálni. Ám az sem kizárt, hogy a Petőfi-versek kéziratban terjedtek.

A Kárpátontúli Ifjúság cikkére számos olvasó reagált. Több régi lap cikkére hívták fel a figyelmet, amelyekben az olvasható, hogy a nagy magyar költőnk valóban Szibériában halt meg. Egy lelkes kutató elküldte Szendrey Júliának apjához írt levelét is. Ebben ez áll: „…hogy miért írtam alá halottá nyilvánítását? Tettem ezta bécsi kamarilla és a hercegprímás őeminenciájának kemény parancsolatára…” Vagyis, az anyakönyvi bejegyzés Petőfi haláláról, hamis.

A Kárpátontúli Ifjúságban közöltek megjelenése óta Pagirja újabb levelet kapott Burjátából. A. V.  Tivanenko, ez év június 24-én értesítette őt a kutatás legújabb eredményeiről. Többek között leírja, hogy Csitába utazott a helyi archívumok tanulmányozása céljából. A Petőfi név nem fordul elő a levéltári anyagukban, mindenütt Petrovics néven szerepel. Leningrádban a kutató megtalálta Kuznyecov „Pámjátyi gyekabrisztyov” című fotóalbumát, amelyben látható a kép: 1908-ban a rekonstrukció előtti sír jól kivehető rajta a táblácska, a kezdőbetűk és a sorok ugyanolyan elhelyezkedésével, mint Svigel fényképén.” Felismerték ezt a régi barguzini lakosok is. Végül egy döntőnek tűnő bizonyítékot közöl az irodalomtörténész. A szibériai Petrovics Petőfi Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el.

Ezek a legfontosabb adatok, amelyeket megtudtunk a Kárpátontúli Ifjúság című lapból. A magyar nyelvű szovjet lap a jövőben is ígérte, hogy tájékoztatja az olvasókat a kutatás menetéről. Az eddigi szenzációsnak tűnő felfedezések mellett mi sem mehetünk el észrevétlenül. Éppen ezért kérjük, hogy a szakemberek és olvasóink közöljék véleményüket, esetleges tudnivalóikat e nem mindennapi horderejű témáról.

Mikes Mária

Vissza a nyitólapra