Lejegyezve L. Eliaszov néprajzos által 1937. évben Marija Innokentyjevna Morokova (96 é.) (1841-1940) szavai nyomán. Ez a tel­jesen írástudatlan parasztasszony a volt járási város, Barguzin mellet­ti Tolsztihino faluból (napjainkban Barguzin csak falu. Tolsztihino falva pedig már nem létezik. Lakosai Sepenkovo faluba költöztek), személyesen nagyon jól ismerte Petrovicsot. Gyakran járt Petrovics lakásán, amikor a falujából tejet, tojást, húst, háziszárnyast és fürdéshez szolgáló nyírfavesszőt hordott a városba.

Petrovics, Morokova apjának házában többször is járt. A két tele­pülés közötti utat járművön, vagy gyalog tette meg. Esetenként megfürdött a család fürdőházában. Ünnepnapokon Petrovics az apát gyakran meglátogatta. Morokova apja — Innokentyij Fjodorovics Morokov — aki több, mint kilenc évtizedet élt le a szülőfalujában, mindenben járatos ember volt. Aranyásó volt, rengeteg coboly-, mókus- és vidraprémre tett szert és élete folyamán több tucatnyi farkast ejteti el. Morokov sok mindenről tájékoztatni tudta ezt az „érkezett" embert, akiről az őslakosok csodálatosnál csodálatosabb történeteket meséltek. Morokova apja volt Petrovics egyik legjobb barátja, eszmetársa. Innokentyij Fjodorovics többször is megpróbálta az „érkezettet" szóra bírni, hogy valami közelebbit is megtudjon arról, kicsoda és honnan jött, ám Petrovics mindig kitért a válaszadás elől. és azt mondotta, ha eljön az ideje, akkor majd mindent elmond. Az idő közben múlott. Morokov meghall és Petrovics ismeretlen ember maradi.

 

Néprajzi levéltár

Ulan ude — Burját Közt.

 

A feltámadott

 

— Hát arra kíváncsiak, hogy nálunk a faluban kit neveztek feltámadott embernek? Hát arról szívesen beszélek, mert tudok róla egyet-mást. Igaz-e, vagy sem, nem tudom, de az akkori években az itteniek egymás közt igencsak emlegették, van itt egy olyan ember, aki feltámadott. És aztán, valahányszor a városba (Barguzinba) [Ma Barguzin falu, korábban város volt.] bemernem, mindig találkoztam vele, mert hogy bejáratos voltam a szobaasszonyához.

A feltámadott ember Annuska Kuznyccovához [Annuska Kuznyecova a Mihail Karlovics Kühelbecker feleségének az unokatestvére]  volt beszállásolva. Annuska meg a Karlicsnak [Karlovics itt többször is említtetik. Így szólították Mihail Karlovics Kühelbeckert gyekabristát, aki 26 évig lakott Barguzinban.]  volt a rokona. Karlics családja messze földön is­mert volt. A paraszti élet egyiküket sem vonzotta. Inkább hivatalnokok vagy iparos vállalkozók kerüllek ki közülük. Nohát, ennél az Annuskánál, ki nálam vagy húsz esztendővel öregebb volt, lakott ez a feltámadott. Elmondok hát róla mindent úgy sorjába, ahogy azt a jóakaratú emberektől hallottam és mindazt, amit gyakori beszélgetéseink közben Annuska mon­dott el róla. Az ilyen beszélgetések csak nagy titokban folyhattak, mert a messzünnen „érkezettekről" [„érkezett” – a Bajkálon túl így nevezték a száműzötteket.] hangos szót ejteni is tilos volt. A feltámadottat Petrovicsnak hívták, de az itteniek a nyelvjárásuk szerint csak Petrovánnak szólították. Annuska ugyan mindenkinek mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni. Na. isten neki. Most nem is erről van szó.

Ez a Petrovics nem a mi földünkről, de nem is a mi országunkból, ha­nem valahonnan messziről való volt. De hogy honnan jött, azt ő soha senkinek el nem mondta, s az emberek aztán erről nem faggatták. Petrovics koldusszegény volt és az egész lényén látszott, nagyon kijutott neki a keserűségből Mindenhez hozzátörődött. a gazdagság nem vonzotta. Az ilyenek, mint ez a Petrovics nem szeretik a királyokat, viszont azok sem szívelik a Petrovicsokat.

Petrovics halálosan összerúgott a királlyal. Szidlak egymást, a király Petrovicsot, ő meg a királyt. Sokáig huzakodtak, de megbékélni nem tudtak. A király azt hajtogatta. Petrovics ne bolydítsa ellene a népet. Petrovics a szemére vetette, a királyságban a nép nem tud zöld ágra vergődni, ínségben él, lerongyolódott. A királynak nagy kedve lett volna Petrovicsot lefogatni, kezét hátrakötni, aztán be vele a pin­cébe, hadd üljön odalenn, hadd szelídítse a patkányokat. Elfogatta volna, de nem merte. Petrovicsot mindenki ismerte. Az emberek rögtön megkérdezték volna a királyt, hová telted a mi Petrovicsunkat? A királynak bizony erőlködnie kellett volna, hogy szárazon kerüljön ki a vízből. A viszálykodás a király és Petrovics között sok esztendeig eltartott. Petrovics nem hátrált, a király meg a hatalmát nem akarta elveszíteni. Hogy mindez mennyi időbe tellett, azt senki sem tudja, de az emberek egy szép napon elmentek a királyi palotához és azt mondták;

—        Királyunk, gyere ki és felelj a mi szónkra.

A királynak nem fűlött a foga hozzá, nem akart az emberek előtt mutatkozni, mert bizony szégyenlette, hogy annyira megszorította az egyszerű népet, hogy az lázongani kezdett.

Ráripakodott a generálisaira:

—        Hívjátok ide a katonákat! Mindenkit agyonlőni!

A nép, amint meghallotta, hogy a király mindannyiukat le akarja mészároltatni, szétszéledt. Mikorára a katonák a palotához értek, addigra már az embereknek bottal üthették a nyomát. Hiszen van a nép­nek magához való esze, csak úgy semmiért nem töreti be a fejét.

Petrovics ezután, a királyságban ahány szegény csak volt, azt mind-­mind összehívta és azt mondta: szavakkal a királyt rábeszélni nem lehet. Előbb megfosztjuk a hatalmától. Elvesszük a nagybirtokokat, le az urakkal, aztán mindőjüket munkára fogjuk.

Az embereknek nagyon tetszett, amit Petrovics mondott, hiszen a nép már régóta vágyott saját föld után, de nem tudta, hogyan tehetne szert rá.

Teltek-múltak a napok, talán esztendő is eltellett. Az emberek a király elől behúzódtak az erdőrengetegbe. Ki puskagolyót öntött ki meg töltény készített. Az asszonyok meg mundérokat varrtak, merthogy egyenruha nélkül nem katona a katona. A muzsikok titkon behajtották a rengetegbe a teheneket és behordták oda a kenyérnek valót. A háború a király ellen csendben készült. Úgy kell ennek az átok királynak! Nem tudta a király, hogy a nép felkel. Mihelyt megtudta, tüstént kezdte behívni katonának a szolgáit

Királyságszerte hírnökök száguldoztak és nyomukban felserkentek mind a gazdagok, mint hangyák a bolyban. Petrovics ekkor az embereit a király ellen vezette. Megrettent a király, hogy oda az országa. Féltette az életet és bőgött, mint egy gyermek. A kutya hálás a koncért, összesereglettek hát a királyi szolgák a nép elleni harcra. Mindnyájuknak puskát adlak. Meg­töltötték az ágyúkat és a király tábornokai elindították csapataikat a szegény emberek ellen.

A háború a király katonái és a Petrovics-vezette egyszerű nép kö­zött soká elhúzódott. Sehogy se tudták legyűrni egymást. A királynak sok katonája elesett, de a felkelők, a muzsikok soraiban is aratott a halál. A király, látván, hogy a muzsikokat legyőzni nem bírja, remény­vesztetten fordult a tábornokaihoz:

—        Oda a királyság és a koronás főmet sem tudjuk megmenteni. Tábornokaim, mind egy lábig elveszünk és velem jöttök a túlvilágra, mert sírba löknek bennünket a muzsikok. Ezért, hős tábornokaim, az életetek árán is szorítsatok sarokba minden muzsikot. Ha ők győznek, akkor mindannyian vasban jártok majd a fegyenctelepen.

A tábornokok végighallgatlak a király szavait és válaszoltak:

—        Örömünk telne benne, ha a mezőn minden muzsikot leteríthetnénk, de kevés az erőnk. Mert bizony a mi katonáink közül sokan a muzsikok közül kerültek ki és a saját fajtájukra lőni nem akarnak. Mit tegyünk? Adj tanácsot, királyunk.

Dühös lett a király. Vöröslő fejjel rohangált a palotában, és, mi­közben trágár szavakkal emlegette a szenteket, ordított:

—        A királyságot nem értékelitek, a királyotokat nem sajnáljátok! Mindenkit felakasztatok! Mindenkit szétvágok!

Megijedtek a tábornokok és erőiket összeszedve, harcba szálltak a teljes Petrovics-sereg ellen. Ám így sem sikerüli dűlőre jutniuk. A muzsikok, ha lőtték őket, álltak, akár a cövek, mint az elvarázsoltak. Ha ők lőttek, akkor két-három királyi katona holtan bukott fel.

Harcoltak egyik nap, harcollak másnap is... A király egyszerre csak eszébe vette, hogy segítséget kér a mi Nikolkánktól. az orosz cártól. Küldi a hírnököket. Útra készítteti a követeket és megparancsolja:

—        Mondjátok meg az orosz cárnak, hogy segítsen rajtam, mert kü­lönben az is megtörténhet, hogy a fejemet lecsapják, aztán ő kerül sorra.

Elindullak a követek, elvágtattak a futárok. Éjjel-nappal mentek-mentek, de az út csak nem akart véget érni. Kimerültek a futárok, elfáradtak a követek, ám egyre csak haladnak, egyre közelebb jutnak az oroszok cárjához, Nikolkához. Odaértek a palotához és beszélni kezdtek:

—        Fogadj bennünket, cár-bátyuska. Mi Franztól, a tengeren túli királytól jöttünk. A király azért küldött bennünket, hogy a segítségedet kérjük. Mert a muzsikok hordákban támadják a királyt és ha hozzáig eljutnak, tán még a fejét is vehetik. Aztán meg még hozzád is elér­hetnek.

A cár meghallgatta a palotában a követeket, fogadta a futárokat. Jól tartatta étellel, itallal és elszállásoltatta őket. összehívta a minisztereit és eléjük tárta: Franz, a tengerentúli király segítséget kér a követei által és sírva üzeni, hogy különben hamarosan a fejét veszik. Felállt ültéből az egyik cári miniszter és válaszként azt mondta:

—        Segíteni kell, mert a nép ma náluk indult a király ellen, de maholnap nálunk fordulhatnak a cár ellen a muzsikok.

E szerint határoztak. Nikolka-cár töméntelen hadat gyűjtött és elküldte a Franz királyságba. A sereg vonult-vonult, ám bizonyosan nagy sietve mentek, mert egyszeribe összetalálkoztak a király ellen harcoló muzsikokkal. Egymásnak estek. Olyan verekedés, olyan haddelhadd kerekedett, hogy még az ég is megcsömörlött, a Napot füst takarta és mindenütt égen szag terjengett. Tusáztak egyik nap, majd másnap is. de győzni egyik sem tudott. Petrovics, aki bátran együtt küzdött a muzsikjaival, fennszóval parancsolta:

Nem hátrálunk. Mindhalálig itt csatázunk, ám a királyt és a Nikolka cárt is átküldjük a másvilágra. Nekünk nincs veszteni valónk. Kétszer senki sem halhat meg és egyszer így is. úgy is meg kell halnunk.

Igazat szólsz, Petrovics — mondták a petrovánok — harcoljunk hát mindvégig. Hadd tudja meg a király, hogy őt a nép már nem sokáig tűri. Nekünk a szabadság, neki a halál.

Az emberek megértették Petrovics igazát és sziklaként állták a királyi és a cári katonák támadásait. Ágyúval lőtték őket, nem hátráltak. Szuronnyal támadtak rájuk, ők is szúrtak-vágtak. Sok-sok ideig támadták Petrovicsot, de legyőzni őt sehogyan sem tudták.

A király ekkor elkurjantotta magát és a nép apraját-nagyját a harcmezőre hajtatta.

Egyszer csak Petrovics látja ám. a csapataival szemben a harcmezőn leánykák és asszonyok, meg aggastyánok és vénasszonyok jönnek. Hát nem lőhetett. Mondta is az embereinek, nehogy rájuk lőjenek. Ez idő alatt a király rohamra küldte a lovasait. Azok kivont karddal a kezükben kiugrattak a síkra. Elkerülték a sokaságot és tüstént hegyibe estek Petrovics hadainak. Olyan verekedés támadt, hogy azt sem elmondani, sem leírni nem lehet. Egyszóval, Petrovicsék összeakaszkodtak a katonákkal, de a harc egyenlőtlen volt. A király katonái ezerszer többen, Petrovics emberei pedig csekély létszámban voltak. Sokan meghaltak.

Amikor a harc elült, a király elrendelte, a petrovicsokat mind-mind egy közös gödörbe kell verni, hogy senki meg ne tudhassa, hol van a sírjuk és abban ki van eltemetve. A katonák mindenkit egy közös sírba húzgállak bele. Sok napig húzgálták, míg végül mindet belehúzták. Amikor a gödröt temetni kezdték, abban némelyek még éhek. A katonák, mert a legyőzői­tekkel hasonszőrűek voltak, a még előket, a sebesülteket a gödörből kihúzgálták és behordták egy cserjésbe. Valaki Petrovicsot is kihúzta a sírból és odébb a fűre fektette. Fektében, ahogy magához lén, körülnézett. Egy hegy magaslott a síkon, és alatta Petrovics élve és holtan eltemetett harcosai.

Hogy aztán Petrovics hová lett, azt senki sem tudja, ám egy vagy két esztendő múltán, titkon elhozták őt Barguzinba és az Annuska Kuznyecovánál kvártélyozták. Mindezt saját maga sorolta el az An­nuskának, aki nekem továbbadta. Petrovics eljárogatott hozzánk Jelkinoba [Jelkino; kis falu Barguzintól három kilométerre. Napjainkban ez a falu már nem létezik, a lakói átköltöztek Sapankovo nevű faluba, amely Barguzmtól kb. öt kilométernyire található.] és Tolsztihinoba. Csak úgy gyalogszerrel Molokovoba [Sepenkovo régi neve] is elsétált, de Agafonovoba [A múlt század derekán lengyel száműzöttek által alapított falu, amely Sepenkovo és Csitkan falvak közti részen épült. Ma ezt a falut csupán ketten lakják, a többiek elvándoroltak Barguzinba és más falvakba.] nem mehetett. Még Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére sem engedték meg, hogy oda mehessen!

Engemet nagyon is ismert, de alig szólt hozzám, mert hozzá képest még leányka voltam (10—15 éves, 1851—1856 közt), ugyan mi­ről beszélgethetett volna velem. Arra mégis igen jól emlékszem, hogy a bátyámmal halászni járt és mesterien tudott varsát fonni. Olyan varsákat készített, hogy az itteni parasztok közül senki sem tudta utána­csinálni. A Barguzin-folyóban kerítőhálóval is halászgatott. A jégen körmös vasakon járt. Cobolyra nem vadászott. A távoli havasok csúcsai után nem vágyott. — Petrovics inkább lakatoskodott. Karliccsal huzamos ideig zárakat és kulcsokat gyártoltak, de bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez. Olyan festékük volt. hogy mihelyt rákenik, már ragyog is. Istent nemigen hitte, de soha nem szidta, nem ká­romolta, nem gyalázta.

Beszélgetéseiben korlátozta a tilalom. Kifogás esetén azonnal be­idézték az őrsre, hogy elbeszélgessenek vele. Onnan mindig szomorúan tért vissza, önmagáról senkinek semmit el nem mondón, de mindnyájan tudták, ó a feltámadott. Hogy az emberek miképpen tudhatták meg, azt nem tudom. de amikor erről ót magát kérdezlek, olyankor csak elmosolyodott és azt mondta. ez mesebeszéd. Utána, akárha rocskából ömölték volna nyakon, hirtelen elkomorodott.

Karlics sem mondott Petrovicsról semmit. Karlics halála után már ő sem élt sokáig. Tán öt esztendőt, ha megért. Meghalt és a Karlics mellett temették cl. Az öregek itt a környéken mindenfélét beszéltek róla. Annuska, nyugodjék békében, akkorjában gyakran emlegette, hogy a megboldogult nagyon jó ember volt. Sajnálatos, hogy ennek az embernek, bár sokáig élt közöttünk, mégsem tudja senki rendesen sem a keresztnevét, sem a családi nevét. Olyan idők jártak, nem tehettünk róla. Hanem ezután elmondom maguknak, hogy Petrovics itten sok emberen segített. Ó maga orvosságokat csinált, és azután ingyen szétosztogatta. Mindenféle nyavalya gyógyításához értett és a betegek mindahányan úgy jártak Karlicshoz, meg őhozzá, akár egy doktorhoz. Ezért is emlékszünk rá ezen a vidéken. Ehol a bátyám, aki is ót jól ismerte, és tudta róla, hogy jó ember volt. meg az egyszerű emberekkel barát módra viselkedett.