Akkoriban én, tán a harmincadik évemhez közeledtem, de lehet, még annyi idős sem voltam. Ami volt, az úgy esett meg, ahogy arra máig is emlékszem. Apám a lovas szánon jött haza a városból. Hevülten újságolta, Barguzinba nagyurak jöttek, de sokan. Lehetnek azok vagy tizenöten, vagy még annál is többen. Mindnyájan bricskákon utaztak és sok lovas kozák kísérte őket idáig. Tehát valakit hoztak, ám hogy kit, mert itthon gyakorta megesett ez, embert hoztak ide és az itteniek csak találgatták a kilétét. Ilyenkor az őslakosok nagy hirtelen összeverődtek, zsibongtak egy darabig, s elcsendesedtek, szétszéledtek. Hiszen kíváncsi emberek. Hogy is ne, hiszen új lakos jött a városba és senki sem tudja kiféle-miféle.

Hírek keltek szárnyra. Úgy sejlett, a titkolt embert majdan becsukva tartják. Hírlett, ez aztán a fontos ember, mert azelőtt a cár udvaránál forgolódott és magát a cárt akarta elpusztítani. Mát teljesen elszánta magát, amikor valaki elárulta, hogy mit is forral. Így aztán kitelt neki az udvarban. A cár pedig nem kürtölte szét belső emberéről a hírt, mert hiszen hogy is nézne ki az? Ott tartja magánál személye szolgálatában és az egyszerre csak egyenesen őt a cárt akarja megölni? Az alattvalói azt is gondolhatnák, hogy a cárnak nincs szüksége hűséges emberre. Ám ezt a dolgot nem szellőztette, mert nem vált volna a hasznára.

A titokzatos száműzött már egy hete, már két hete, már több mint egy hónapja itt volt a városunkban, de egy szó nem sok, annyit se hallottunk felőle. Az őrségével együtt Annuska házába kvártélyozták be őket. Annuska? Lakott itt egy fiatalasszony, szép volt és tisztán, takarosan öltözött. A házát is önmagát is tisztán, rendben tudta tartani. Bizony, vannak ilyen emberek, akik mindent, amihez csak nyúlnak, jól csinálnak és jól megélnek. Ilyen volt ez a barguzini Kuznyecovok nemzetségéből született Anna is.

Kíváncsiskodtunk mi, kérdezgettük is Annuskát,m ugyan mondaná már meg, ki az új lakója. Hiába,egy szót sem tudtunk kihúzni belőle. Aztán, meg már úgy gondoltuk, hogy nem is olyan sürgős, hiszen nem szándékoztunk mi a szülőfalunkból valahová is elköltözni. A folyó tőlünk karnyújtásnyira, benne a sok hallal és körülöttünk a tajga ahol, ha kellett, vadat ejtettünk. Egyszóval, ember segíts magadon, dolgozz. Meg ugyan nem gazdagszol, ám a gyerkőcöket fölneveled és az ínség is elkerül. Dolgos ember házában, akárha két éhes szájjal is több van az sem gond.

A titokzatos emberről már alig-alig beszéltek a városban, amikor elterjedt a hír, Annuskánál egy lakatos lakik. Egy arany­kezű mester, aki edényt foltoz, forraszt, teáskannát javít és új lábast is tud csinálni. Nosza, járni kezdtek hozzá az emberek. Engemet meg az apám küldött el hozzá, hogy javíttassam meg vele a szamovárunkat.

- Csinálja már meg - mondtam a mesternek - tudja, falun a muzsik, szamovár nélkül olyan, mintha kezetlen lenne.

Megnézte a szamovárt és azt mondta - reggel gyere el érte, megcsinálom.

Másnap kora reggel mentem el ismét hozzá. Ő már talpon volt és mint ismerőst fogadott. Amikor a szamovárt előhozta, én csak pislogtam, mert nem akartam hinni a szememnek, hisz az jobban ragyogott, mint új korában. Hogy aztán mivel fényesíthette úgy ki azt én nem tudom, de a munkájáért szinte semmit sem kért.

- Adsz érte - mondta - majd valamit és minden rendben. Másnap, aztán vittem neki húsz tojást. Elfogadta és főhajtással megköszönte.

- Ha máskor is akad valami javítani való., hát ne restelld
magad, hozd el hozzám.

Aztán a húgom kezdett oda járni. Magam is - be-benéztem hozzá de az apánk lett igazán gyakori vendég a titokzatos jövevénynél. Egyszer aztán e miatt be is hívatták a városi csendőrségre, ahol a parancsnok, megkérdezte:

- Te meg miért járogatsz ahhoz az idegenhez?

Az apám erre azt mondta, senkije sincs a városban, akihez betérhetne, mert csak a falujában laknak rokonai, meg aztán nincs is abban semmi hiba ha a városi embereket meglátogatja.

Nyár elején, hiszen még a télen hozták ide, elterjedt, a titokzatos embert Petrovicsnak hívják. Apám ezt nem hitte el, mert, szerinte, így csupán az apai nevén szólíthatják és nem létezik, hogy ez lenne az igazi neve. Amikor aztán találkozott vele meg is kérdezte rögtön tőle, mi lenne hát az igazi család­neve. A titokzatos ember ezt hallván, csak fejét csóválta és azt mondta, hívja őt csak egyszerűen Petrovicsnak, mert tán nem mindegy-e, hogy kinek mi a neve? Közülünk senki sem tudta ugyan mi a nemzetisége orosz-e vagy pedig lengyel, de. érződött, hogy másképpen beszél, mint az oroszok. Ám mindez nem számit, mert nem az a fontos, ki kinek a fia.

Apám csakhamar összebarátkozott vele úgy hogy Petrovics . attól kezdve eljárogatott hozzánk, gyakran vendégeskedett minálunk. A csendőrség, meg szüntelenül nyomozott utána és figyelte minden tevékenykedését. Apámtól a csendőrök alkalmanként igencsak kérdezgették, mit csinál Petrovics a falunkban és rajtunk kívül még kiket látogat. Apám ilyenkor azt mondta róla, sok családnál bejáratos és mindenkivel mindenféléről beszélget, mert ez az idegen művelt, iskolázott ember, sokat tud és világot gyújt a tudatlan falusiak tompa sötétségében*

Később aztán, azt is megtudtuk, hogy igen-igen ért ő az emberek gyógyításához is. Aki csak kérte, akármint a Karlics Küchelbecker, ő is kikúrált mindenkit a legkülönbözőbb nyavalyából. A parasztok tanácsokat kéltek tőle. ő mindenkit meghallgatott és eztán megmondta mit, hogyan kell kinek-kinek cselekednie.

A lakatosság mellett jól értett az ácsmunkákhoz is. Igen jól forgatta a faragóbaltát. Ezt akkor mutatta meg, amikor Barguzinban felépítette azt a gerendaházat, amelyikben manapság a posta van. Templomba nem járt. A pópa ezért nem szivelhette őt. Amikor a pópa a lovas kocsiján bejárta az egyházkerületét, akkor minden pravoszlávot felkeresett. Petrovics, pedig amikor is a pópa be akart hozzá menni, magára zárta a műhely ajtaját, hogy ne kelljen a pappal találkoznia. A rossz nyelvek ez után aztán azt hajtogatták, hogy ez az idegen azért nem jár el a templomba, mert nem a mi pravoszláv hitünk szerint keresztelték meg. Arra én tisztán emlékszem, hogy azt az-embert imádkozni, vagy őrajta keresztet sohasem láttam, azt hiszem, mások sem láthatták.

Petravics itt megélt még jó néhány évet aztán megbetegedett a tüdeje és meghalt.

Mi tudtuk, hogy Annuskának volt tőle egy fia, akit Alexanderneknek hivtak. Hogy ez a fiú később aztán hová lett azt nem tudom, de arra emlékszem, akkor ment tel Barsusinból, amikor itt Rankin* a Bajkál tó mellett kegyetlenül gyilkolta az itteni embereket.

Petrovicsot Karlics Küchelbecker sírja mellett temették el. A helybeliek tavaszonként a sírhalmára kökörcsint hordtak és a földjébe begulnyikot éltettek. Hogy ki is lehetett ez a  titokzatos száműzött, mi azt soha nem tudtuk meg. Van ez így, valaki ott lakuk a szomszédságodban és mégsem tudod, hogy az kicsoda.

 

*Rankin azaz Rennenkampf tábornok 1906-ban Kelet-Burjátiában a Bajkai mentén kegyetlenkedéseiről hírhedté vált büntető osztag parancsnoka volt*.  

 

 

Ezt a visszaemlékezést. L. E. Eliaszov az 1836. évben született P. I. Morokov. elmondásában jegyezte le 1937. évben /Morokav 101 éves korában/. Morokov szavai szerint: "Petrovics haja fekete volt. Középtermetű ember volt és nagyon szeretett a Barguzin folyó partján üldögélni. Nagyon szerette az orosz fürdőt és a gazdagok kívánságára mindenütt az udvaron, szombatonként színielőadásokat rendezett. Gyakran megtörtént, hogy: a kerítésen keresztül mi is néztük és hallgattuk az előadásokat."