…

Ha a zömtüzek az ellenséget feltartóztatták, akkor hogyan juthatott be a cári lovasság – Kozma torlaszán át – a faluba? Mindegy: nem bizonyítható és nem lehetetlen, hogy Petőfi ekkor keresztülhaladt a kocsmán, mely a Haller-kastély közelében volt.

De most: „Zeyk Domokos sárga paripájával a filegória előtt elterült tisztásra és országútra érkezve, Petőfit kengyelébe kapta és a falu felső végénél Lunka nevű 280 jugerumos rétre, melyből az országút hosszában vagy 50 jugerum törökhúzás volt – beugrott és a keleti szegénél, hol Petőfinek leszállania kellett, egy öl széles, 3 láb mély és 5 láb magas bozótos töltésen kellett átmenni- át is ugratott, de ekkor Dorschner, volt második székely ezred óbesterével keringő kozákok megtámadták és mellbe döfték…”

Tudniillik Zeyket, nem Petőfit, de ez Haller egybefolyó mondataiból nehezen vehető ki. Hogy a költővel mi történt? – Később a buni hídon találták Petőfit – közli Haller József – tehát ő, a veszélyt kikerülendő a lunkai rétet övező említett hasonképű sáncos töltés mellett biztosan menekülhetett 500 ölnyi távolságra, hol foly a nagy Küküllő és a sánctól felfelé vagy 50 ölnyire egy vámos híd, emellett pedig most is létezik egy vámház, melynek közelében… szembe rohant egy néhány kozák, kik elől kitérnie nem lehetett – egyik kozák Petőfit mellbe döfte, ki a Küküllőbe szottyant…”

Ezek azok a kalandok, amelyek itt percek alatt megestek a költővel, elegendők volnának egy Amadis-regény három kötetére, de ne képzeljük, hogy ezzel vége az „álláspontnak”. Nem, mert „következtetés” bizonyítja, hogy Petőfiben még élet maradt, mert a víz partja mellett a csigolyás között és reggelre a téglahalom mellett feküdt. – Augusztus 1-ső napján a hullatemetés folytattatott, mikor Petőfit fehéregyházi lakos Csontka János szekerére tették és az említett Lunka szegletétől az országúton Fehéregyház felé 80 lépést lépve az út sánca mellett délfelé ásott sírba egy muszka közlegény minden ellenmondás dacára elevenen a sírba dobta. Ezen sírban nyugszik vagy 23 honvéd, Zeyk Domokos százados és Bemnek gazdája, százados magyarhoni Barta Elek. Requiestat in pace! Nagyon örvendenék, ha még élő szemtanúk rendreutasítanának… Emberé a botlás!

Ennyi a Haller József-féle leírás gerince, a félelmetes élvetemetés álláspontja, melynek lidérces fénye napjainkig villog. Vajon, ki tudná megérteni, hogy miért kellett elhallgatnia Lengyelnek, aki ugyanott látta a költőt, mint ahol azt Haller József mondja 27 év múlva, a hídnál, és ugyancsak a héjjasfalvi útnál, a Lunka keleti végénél, ahol Haller is szerepelteti, vélte látni utoljára – de kalandok, kengyelben-hordás, Jókai-hatású Zeyk-párbaj, folyóba vetés, elevenen valóeltemetés nélkül? Nem kell a józanság, nem kell a hűvös valóság? Úgy látszik nem kell.

Haller József később még kiegészíti leírását, de fő vonalaiban nem változtat rajta: ez a 31 évi kutatás eredménye. Megtudjuk, hogy közlői a következők: Petőfinek a fehéregyház-kocsmán való keresztülfutására nézve Kövér Mihály, az ütközetben részt nem vett 79. zászlóalj főhadnagya és Gligar Vurvari a kocsmafelügyelő, aki „helyben hagyta Kövét nyilatkozatát” a költőnek, a buni hídnál történt leszúratására nézve pedig „a most is élő martonosi Gáspár Gergely honvéd”. Ez Haller elbeszélése szerint úgy történt, hogy Gáspár Gergely a buni híd felé futván Petőfi rákiáltott: „Ha vitéz vagy, gyere ide! Petőfi vagyok!...” – Gáspár honvéd úgy látszik nem volt vitéz, mert egyáltalán nem ment oda, hanem tovahaladt, s „mintegy húsz lépést mehetett, s visszapillantva látta, hogy Petőfi mellbe szúrva, a Küküllőbe esett…” Tehát erre nézve Haller Józsefnek egy eleven tanúja van, akivel még lesz találkozásunk. – Az elevenen való eltemetés tanúi: maga Csonta János, aku a folyóparttól a kertjében ásott sírgödörig szállította a sebesült költőt, ahol az megszólalt:

„Élek! Meggyógyulhatok! Petőfi vagyok! Segítsenek!”

Azonban a felügyelő cári gyalogos „nem ismert irgalmat. Betaszítá a sírgödörbe, aztán hullákat hányatott rá…” – Vámos György kísérte a buni híd vámosházától idáig a szekeret, mikor ezt látta, elrémülve kiáltott:

„Jaj Istenem, élőket is eltemetnek!”

Ugyanakkor egy Báder János nevezetű segesvári szász, aki mészhordóként volt kirendelve a csatatérre, „a hullákat mésszel behintette, mire felhantolták a sírt.”

Arra ment egy unitárius lelkész- a „a ma is élő Sándor János” – aki azt kérdezte az útszélen ülő ismeretlen nevű gyergyószentmiklósi honvédtől, aki a lábán kapott sebet:

- „Miért nem mégysz haza!”

- „Ez a muszka nem ereszt – felelé az ifjú – félek tőle, mert megöl és eltemet, mint már másokat is elevenen a gödörbe dobott. Még Petőfit is beledobta…

A közlés időpontjában – 1888-ban – Csonta János, Báder János és Vámos György halottak. A gyergyószentmiklősi  ismeretlenről senki sem tudta soha, hogy kicsoda: az állítólag vele beszélő Sándor János él és – hallgat. Bezzeg nem hallgat Barabás Károly, akinek a neével a Pkh-kutatás legelején már találkoztunk. Barabás elsősorban Imreh Sándort támadja, aki Halleren is túllicitál, már azt is állítja, hogy a gonoszsírásók még feleltek is a sírból felkiáltó Petőfinek: „’Dögölj meg, Kossuth-kutya!...” Imreh ezt az egy Balogh Dánielné nevű asszonytól hallotta: aki viszont Miklósy Dánieltől hallotta, aki már nem is él, de a felesége úgy hallotta, hogy Miklósy Báder Jánostól hallotta. Persze, Báder János, Haller „mészöntője” szintén halott. Barabás méltó dühvel támad erre a koholmányra: „ezt jól megjegyeztetni kérem, mert ez később nagyobbra fogja magát kinőni, s hasonlít azon hógomolyaghoz, melyet az első hó leestekor a gyermekek szoktak hengergetni s mentől tovább hengergetik, annál nagyobbra nő…”

Barabás okos logikával bizonyítja, hogy ebből egyetlen szó sem igaz. Báder egy találékony eszű száz volt, és biztosítja Imreht, hogy „gr. Haller úrral együtt csak szerecsent mosnak”, mert „nem temettek el ottan senkit elevenen”, hivatkozik a segesvári csatában „12 szúrás és egy lövés általi sebet kapott Bodosi Imrére”, ki az élményét úgybeszélte el neki, hogy a cári gyalogosok kiválogatták a sebesülteket a halottak közül, a kalangyák közé helyezték őket „kidolgozott kévékkel sebeinket a Nap heve és legyek ellen betakargatták”, majd később „a fejéregyházi vallásos nők, nemcsak vízzel, hanem tejjel és máléval tartogattak, hogy az isten áldja meg őket!...” – Javasolja, kérdezzék meg a „segesvári csatában 15 sebet kapott volt százados Müller urat, ki jelenleg élesdi királyi járásbíró… hogy a segesvári csata után látott-e vagy egy honvédet elevenen eltemetni?” -  Világos, hogy igaza van, hiszen Mütter Ferenc – ez Barabás Müllerje – maga írta le, hogy holtnak vélték, de amikor megszólalt, a sebesültek közé fektették, majd egy szász család ápolta a félhalott embert gondosan.

Vannak vitéz katonák, akiknek elvük az, hogy az ellenségről még negyven évvel a harc után is rosszat, vagy semmit sem szabad mondani. Ilyen volt Imreh Sándor, egykori Mátyás-huszár, marosvásárhelyi nyomdaigazgató, egyébként nagyon érdekes memoárok írója. Vele ugyan hiába próbált az igazság és emberség hangján beszélni Barabás Károly, a másik egykori Mátyás-huszár, ő hajthatatlan: „,,,ne cirókálja t. Barabás úr oly kíméletesen az akkori ellenséget, állítván, hogy nem temettek el ott senkit elevenen. Tudjuk igen jól, hogy több helyen milyen fényes tetteket vittek végbe ellenfeleink…” – Több helyen: Vízaknát és Losoncot említi – ahol valóban kegyetlenségek történtek -, mert Segesvárott megcáfolták, Segesváron valóban egyetlen embert sem tud mondani, akut elevenen temettek el, csak Petőfi Sándort. Ahogy e sorok írója most csatlakozva Barabáshoz, felhív mindenkit, egyetlen nevet mondjon bárki, olyat, akit a segesvári ütközetből Szibériába hurcoltak. Érdekes, megint nem lesz más senki, csak Petőfi Sándor.

Nem higgyük, hogy az eszes Barabás Károly, mert Haller József álláspontját támadja, így talán Haller Ferencét és Gamerráét védelmezi, vagy talán Lengyellel vagy egy véleményen. Szó sem lehet erről: a magáét védelmezi, mert neki is van álláspontja és mindenkinek van. Barabás azt hiszi, hogy Petőfit a „szürke lovasság” – vagyis a dzsidások, a Nassaui ulánusok – lőtték le, akik ez kukoricásból törtek előre; ezt az álláspontját a Török-féle kutatásokból ismert dr. Váli Béla is osztotta, ami egyáltalán nem szolgál az álláspont javára. Nem beszélve arról, hogy Barabás nem tanúja az eseményeknek, ő is úgy hallotta Barthos Zsigmondtól, aki már meghalt.

De hogy még nagyobb legyen a hangzavar, megjelenik most a csatatéren szárcsalábú lován Szkurka János, a Kóburg-huszár; úgy lovagol be az irodalomba, magassarkú csizmáján vékony sarkantyúval, gombos rajthuzliban, balszemre húzott csákóval, ravasz mosollyal, mesélőkedvvel, mint Garay verseskönyvéből nyargalt volna ki. Vajna Sándor mutatja be egy posthumus írásában, mint Petőfi halálának most már valóban hites tanúját, aki magának vitatja a dicsőséget, hogy kengyelben hordta a menekülő költőt; saját szemével látta, hogy a költőt egy lovas vágta le egy kukoricásban, „réznyelű karddal”. Nagy hír, az ország tolong körülötte, de magát a hírmondót senki sem keresi, pedig él. Csak éppen közel egy évtized múlva Abonyból előkerülve kiderül, hogy nem Szkurka, hanem Kurka, nem János, hanem Mihály, ezenkívül nem is igaz, hogy látta Petőfi elestét. Honnan tudta ez a szlovák huszár, hogy akit kengyelében hordozva menekített az Petőfi volt? Hát, istenem, honnan tudták ezt Haller József román és szász sírásói? – közölte velük a költő, a sírból felkiáltva; most pedig Kurka huszár előtt beírta a nevét egy jegyzőkönyvbe, még hozzá balkézzel.

Hogy miket tudnak ebben a korban az emberek a segesvári halálról kitalálni, az hagyján – de hogy miket tudtak elhinni! És kik! Itt van Eötvös Károly, kiváló magyar koponya, az egyetlen talán, aki felismeri, hogy „katona, mérnök, helyismerő, az közvetlen szemtanú, s a tanúk kihallgatásában tapasztalt és jártas lélekbúvár kell ahhoz, hogy egy katona esetének helye, időpontja negyedszázad múlva lehető pontossággal kipuhatoltassék. Elmélet feszíté az a gondolat: megbirkózni a lehetetlenséggel. Hiszen ki érdemelné meg a fáradtságot, ha nem Petőfi?...” a nagy praktikus a hetvenes években bejárta, sőt, vázlatba is foglalta a csatateret, a nyolcvanas és kilencvenes években írt erről, majd a századforduló után kiadott könyvében igazolja, hogy irodalmunk fehér foltja jóformán szünet nélküli izgalomban tartotta ezt a páratlan elmét; Eötvös, akinek Segesvárott mindnyájunk tanítója kellett volna lenni, - elfogadja a csatatéren kalauznak, szakértőnek és tanúnak gróf Haller Ferencet, aki – ebben senki ma nem kételkedhetik – nem volt az ütközet résztvevője, aki a bekerítésnek egy teljesen hamis képével vezette félre a kutatást, aki Petőfit az ütközet napján, fekete kabátban és lóháton látta! – ilyen tanú és kalauz mellett a leghivatottabb kutató is csak útvesztőbe kerülhet, ahová Eötvös is került. Miután Haller Ferenccel eljutott a Monostorkert-környéki halálhelyhez – feladta a küzdelmet, látva az ellentmondásokat: „…a tanúbizonyságok bírálatát, máig benső igazságaik megállapításait, ellentéteik kiegyenlítését máig sem végeztem el” – mondja 1905-ben. Nem végezte el, de egyike a keveseknek, akik tisztán látták, hogy ezt el kell végezni.

De a külüllővölgynek ezen a területén a Hallerek uralkodtak, egymással marakodva ugyan, de álláspontjaikkal szemben álló idegent közös erővel kiverve. Láttuk, hogy Lázás Ádám, Haller József jogtanácsosa, Haller Ferenc elleni magánjogi perét kíméletlen erővel viszi, de a Petőfi-perben együttesen támogatja az egymással civakodó két grófi testvért – Lengyel ellen. Eötvös Károly, Haller Józsefet választva kalauznak sem juthatott volna dűlőre, ez esetben a buni hídnál és a folyóparti „csigolyás”-nál történt rémséges kalandok között kellett volna döntenie, s egy újabb vérvádban, az élvetemetés borzalmas meséjében tehetett volna igazságot. Hisszük mégis, ha folytatja kutatásait, ő lett volna az, aki megdönti ezt az álláspontot.

 Miután Haller József a Gyalókay-vallomással megcáfoltnak hirdeti fivérét, teljes erővel Lengyel ellen kell fordulnia, ha nem akarja, hogy cáfolata Lengyelt erősítse. Nem azt bizonyítja, hogy Petőfi nem állt a döntés utolsó percében a sárpataki hídnál, hanem azt, hogy a döntést megelőző percekben nem állt ott, tehát hogy a költő nem volt ezidőtájt a faluban, nem ült a sütőkemencén, nem könyökölt a hídkorláton, vagyis Lengyel hazudott, nem látta Petőfit, nem is volt a csatatéren.

Cáfolatait öt pontban lehet összefoglalni:

1. „Lengyel csak mint bámészkodó láthatta a sereg elvonulását Sz. keresztúrról, de ő Héjjasfalván és Fehéregyháza közelében sem lehetett…”, ezt azzal is bizonyítja, hogy „Lépatsek István dr., ki főorvos és Bemnek testorvosa lévén, a fehéregyház-segesvári csatatéren a kötözést rendezte, a Lengyel állításait hozzám 1886. április 17-én írt levelében valótlanoknak mondja, s kijelenti, hogy Lengyel nem szolgált, tehát nem is kötözött; annál kevésbé volt Bemnek testorvosa, mint aminek őt több munkában híresztelték…” – szerinte Lengyel az ütközet idején Székelykeresztúron volt, sőt az ő – Haller József – házában: „Az ágyúk bömbölése a Székely-Keresztúron visszamaradt árnyéktáplálókat felriasztván, Lengyel sebészúr segesvári térparancsnok gr. Haller Ferenchez ment, ki nőmnél szállásolt és ketten a kertünk kerítése tetején pedum pozíciót foglalva, pipafüst mellett mérlegelték az eshetőségeket.”

2. Lengyel sohasem látta Petőfit; ezt azzal véli igazolni, hogy az orvos az első vallomásában Heydtére hivatkozva közli, hogy a dragonyostiszt, „egy hegyes szakállú szőke egyént látott az országút mellett elesve…” – Tehát, „Heydtenak az csak feltevése volt, s tudván, hogy Petőfi nem volt szőke, hanem barna, nem viselt állszakált, hanem ajakszakállt, biztosra vehetjük, hogy Lengyel nem ismerte Petőfit…” Véleménye szerint a Heydte által látott halott csak „Bemnek gazdája” – gazdasági-anyagi ügyeit intéző tisztje – lehetett, akit meg is nevez: „magyarhoni Bartha Elek százados”, aki az üldözőkkel harcba keveredve elesett. – Hallernek ezt egy Szatoni nevű fuvaros beszélte el.

3. Lengyel nem állhatott Petőfivel a falu alsó végén, mert „az Ördögpatakra épített kőhíd s az ott állott serház mellől egy

…

 

354-359. o.