IRKUTSZK, 1991. január 6.

 

Tisztelt Vaszilij Vasziljevics!

 

Az Ön 1990. szept. 19.-i keltezésű levelét, amelyet Ön a moszkvai címemre adott fel, tegnap kaptam meg 1991. jan. 5.-én, mert a moszkvai lakásomat, hogy közelebb legyek a lányomhoz irkutszki lakásra cseréltem.

Az Ön nevét ugyanúgy, mint A. Tivanenkojét is csak akkor ismertem meg, tavaly előtt, amikor a magyaroknak BArguzinban Petőfi Sándor sírhelyét megmutattam. Mindez úgy kezdődött, hogy 1989. jan. 5.-én a „Trud”-ban egy cikket olvastam Petőfi sírjának felkutatásáról.

A nagyapám Meer, aki 1840-ben születet és politikailag száműzöttként került bilincsbe verve Barguzinba 1862-ben, engem nagyon szeretett és már 8 éves koromtól fogva gyakran jártunk ki a temetőbe, ahol 5-6 m-nyire egymástól M. Küchelbecker és Petőfi Sándor vannak eltemetve. Különösen emlékezetes nekem az az eset, amikor nagyapám engemet 1924. júliusában nagyon megbüntetett, azért, mert az általam aranylemeznek hitt sírfeliratot, táblácskát le akartam feszíteni Petőfi Sándor fejfájáról. A temetőben heverő vödröt felállítottam a sírra, majd arra én álltam fel, és a táblácskából kihúztam négy darab réz-szöget, amelyeket máig is érmegyűjteményemmel együtt egy dobozban őrzök. Nagyapámat 1925. ápr. 13.-án temették el. A nagyapám sírjánál megesküdtem arra, hogy megőrzöm és az ő magyar barátja Dömötör emlékét úgy, hogy én is látogatni fogom a temetőt. Ez a Dömötör 1919-től 1924-ig lakott nálunk, és nagyapám halála után költözöttel tőlünk.

Nyaranta apámmal és apám idősebb fiú testvérével a nagybátyámmal kit Borisznak hívtak együtt látogattuk meg nagyapám, Küchelbecker és Petrovics Petőfi sírját. 1928-ban eltemettük fivéremet Boriszt, kinek sírja mintegy 10-12 m-nyire volt Petőfi Sándor sírjától. 1932-ben Irkutszkba utaztam, hogy tanulmányaimat elvégezzem, de 1938-, 1946, és 1963. években Barguzinban időztem, és meglátogattam a temetőt.

Félévszázad telt el, de az emlékezetem jl megőrizte a múltban történteket, és én írtam egy levelet Petőfi sírjáról a Népszavának. A magyar barátaim 1989. ápr 6.-án meghívtak Barguzinba, hogy mutassam meg ott Petőfi sírjának helyét. Én 100%-ig biztos voltam abban, hogy megtalálom a sírját, és elindultam a számomra nem könnyű és nem is rövid útra Moszkvából – Ulan-Ude városába, aztán pedig onnan autóbusszal a 350 km-re lévő Barguzinba, ahová 74. születésnapomon 1989. ápr. 7.-én érkeztem meg.

Én akkor szabhattam volna feltételeket is, de ezt nem tettem. Csupán azt kértem, hogy engemet a sír feltárásához hívjanak meg. Záhemszky László biztosított engem arról, hogy a kérésemet teljesítik, és abban az esetben ha bebizonyosodik Petőfi azonossága meghívnak engemet az ott felállítandó emlékmű leleplezésére. Az elsőt nem teljesítették, de remélem, hogy az utóbbi teljesül. A nálam lévő szegecskék, amelyeket abból a táblából húztam ki, amelyeken latin betűkkel a következő felirat állt:

PETŐFI SÁNDOR 1856. május – bizonyítják Petőfi eltemetését.

A nagyapám szinte imádságként ismételgette Petrovics verseit amelyekből töredékeket írtam ki az ő jegyzetfüzetéből:

1. Sem dicsőséget, sem kitüntetést

Nem várok hőstettemért.

A kötelességemet ingyen végzem,

A Hazáért harcolni az én kötelességem

2. Ki volt Budda és Vesta?

A régmúlt idők hősei voltak,

Betelepítvén Udát és Vestát

Számos törzset meghódítottak.

A mongol dombok lábaitól,

S meredek partjaitól a Szelengának

Kiterjedt sorokban

Jöttek a lovas ezredek

Félelem nélkül, s elfáradva

Megpihentek a kék Dunánál.

Megismervén a történelem lényegét,

Megtettem én is a visszavezető útjukat.

3. Bejártam a zord Szibériát

Jártam a barguzini burjátok jurtái között,

Ahol menetszakaszonként foglyokat és bojárokat

Polgárokat és katonákat telepítettek le.

 

Ezeket átadtam Záhemszky Lászlónak és Kéry Editnek.

Vajon ez nem bizonyítja-e Petőfi Barguzinban volt tartózkodását?

Én 1990. jan. 10.-én részt vettem Moszkvában a Tudományos Akadémia Szimpoziumán, ahol én a dolgozó közember elszégyelltem magamat, amikor a tudósok és néhány talpnyalóüjuk különösen Gyomin és Kozsevnyikova felszólalása közben, amikor azok teljesen megalapozatlanul női csontvázról beszéltek.

Barguzinban a magyarok kérésére én megmutattam A.F.Kuznyecov postamester mindmáig jó állapotban megmaradt házát. Ez a postamester 1927-ben és a felesége L.V.Klinkovszkaja 1936. évben húnyt el. Ugyanakkor én elmondtam, hogy két lányuk, Lídia és Ludmilla, valamint egy fiuk, Anton volt, aki elesett a Nagy Honvédő háborúban. Ezidőben tudomásomra jutott, hogy Lídia Alekszandrova Kuznyecova életben van, és Irkutszkban lakik (Marata uca 15., 2.11.sz. lakás) telefonon 249100. visszafelé jövet az egész expedícióval vendégségben voltunk az ő házában. A fényképalbumokból és visszaemlékezéseiből megtudtuk, hogyan élt a nagyapja a dédnagyapja és azt, hogy Petrovics azaz Petőfi leszármazottainak ükunokatestvére. Elcsodálkoztam azon, hogy a történészek miért nem tudnak Lídia rokonságának eredetiségéről. Hiszen akkor, amikor Petőfi felesége Anna Ivanovna Kuznyecova volt, ugyan az egyház nem szentesítette a házasságukat, egy fiuk született, akit az anyja nevén Kuznyecovnak jegyeztek be az anyakönyvbe. V.K. felesége Oroszida Ivanovna Artyemova Kuznyecov Pjotr feleségének nővére. Ezt bizonyítja Küchelbecker és Petőfi rokoni kapcsolatának tényét.

A tudományos Akadémia tagjainak e tárggyal kapcsolatos álláspontját külön-külön én személy szerint áltudományos szabotázsnak minősítem. Kvázi én voltam az, aki 1989. ápr. 8.-án már megmondtam a barguzini temetőben Machovnak, a kerületi végrehajtó bizottság elnökének, hogy Küchelbecker emlékműve távolabb áll a valóságos sírhelyétől, mindezt az ásatások igazolták.

Bizonyos vagyok abban, hogy a nagy Petőfi hamvainak újra temetése megtörténik, és az igazság győzedelmeskedik.

 

Tisztelettel:

                       JURIJ VINOKUR

 

FORDÍTOTTA: Nehéz Mihály