Átvételi elismervény

 

Petőfi Sándor magyar költő és forradalmár földi maradványairól, amelyet 1989. július 27-én délelőtt 11 órakor a barguzini tanácstól átvettük:

 

B. 1989. július 27.                                                     Átadók: ………

 

                                                                                       Átvevők: ……….

                                                                                       Dr. Kiszely

 

            Amikor még felvételiztem az újságíró-iskolán, ilyen helyesírással nem jutott be senki sem. Ha pedig egy „Petőfire” vonatkozó okmányban szerepelnek ilyen mondatok, akkor egyszerűen a költő arcpirító megalázásáról kell beszélnünk.

De maradjunk a lényegnél, a medencénél. Amikor a „megtalálásról” lelkendező küldöttség a sajtófogadáson kénytelen volt válaszolni a „nőies” medencét firtató kérdésre, Dr. Kiszely olyasmit mondott, hogy a szakirodalomból ez ismert, az is tudni való, hogy a költőnek „ringó járása” volt. Nos, nem volt. ellenkezőleg: katonás, rohanós távgyaloglósan sietős tempóban közlekedett, erről épp elegendő kortársi vallomásunk van: „a lépések megnyomása”, nem pedig a csípő ringatása volt jellemző rá. (Az idézőjelbe tett utalás eredetét az expedíció Petőfi-kutatói nyilván ismerik, ezért az adat lelőhelyét fölösleges megjelölnöm…)

Első morfondírozásaimat később megerősítették egy kórboncnokkal, s egy anatómussal folytatott megbeszéléseim. Laikus töprengéseimnél azonban összehasonlíthatatlanul fontosabb az, hogy a múlt héten a már említett Farkas Gyula professzor, a szegedi JATE antropológiai tanszékének vezetője nyilvánosan is kifejezte kételyeit a tekintetben, hogy a Jelentés adatai mutathatnak-e férfimedencére… E kérdés súlyát nem kell indokolni: egy női medence eleve értelmetlenné tenne minden vitát, legfeljebb egy Alekszandra Petrovics barguzini eltemetésének igazolására volna jó.

Farkas professzor Petőfi tébécéjét is csak feltételesen emlegette – teljesen jogosan. Az igazság, hogy nincs semmiféle egzakt bizonyíték a költő tüdőbetegségére, s kivált annak tuberkulotikus jellegére. Nemcsak azért, mert több évtizeddel Petőfi halála után fedezi majd fel Koch a tébécé baktériumát és még később Röntgen a diagnosztikát forradalmasító sugárzást. Nem térve ki a külön cikket érdemlő téma részleteire, itt két tény igazán fontos: 1. a katonaságtól egyebek közt tüdőbetegségekre mutató hajlam címén leszerelt ifjú baka Zágrábból azonnal felgyalogolt Sopronba, s ettől kezdve olyan országos meneteket csinált végig, amelyekre egy tüdőbeteg aligha lehet képes; 2. Sass István doktor, aki kitűnő orvos volt, a költőt is kezelte, s gyermekkora óta ismerte őt, határozottan azt vallotta, hogy Petőfi „soha sem tüdő-, sem szívbajban nem szenvedett”. (Petőfi mint közlegény, Pesti Hírlap, 1879. szept. 6.)

Később, sok mindent összeírtak a költő tüdőbajáról, de senki véleménye nem cáfolhatja a közeli barát és az orvos ítéletét. Így tehát csak a Petőfi biográfiáját érdemben egyáltalán nem ismerő laikus, mint például a szovjet Pahirja is, a „kutatás” kezdeményezője hiheti, hogy a tébécés nyomok a barguzini csontvázon azonosítási „ismérvnek” tekinthetők. Ha a Megamorv háza táján ismerik Sass véleményét, meg kellett volna őt cáfolni, mielőtt „ismérvnek” tekintik a költő 1849. előtti „tüdőbaját”, vagy megmagyarázni, hogy miért éppen 49 után kapott tüdőbajt a költő, s épp olyan vidéken, ahol állítólag oly szépen gyógyul a tébécé. Lehet azonban, hogy nem tudtak Sassnak erről a megállapításáról, csak a tébécé-legendáról, s boldogan fedezték fel a jobb 6. és 7. bordán „egy régen (!!) lejátszódott tébécés folyamat” nyomait, mely felfedezésről egy igazi szakember, Józsa professzor kijelentette, hogy műszeres vizsgálat nélkül az ilyen állítás „ugyancsak nagy merészség”. E régi tébécés folyamat felfedezése tehát mindenképen épp a felfedezők ellen szól, mert a költő – orvosa és barátja szerint! – nem szenvedett tüdővészben…

 

Fekete Sándor