|
|
Véleményünk nem változott |
|
|
|
Magyar Nemzet 1990. 09. 25 |
|
|
|
Az olvasók a tanúim arra, hogy az új keletű Petőfi-ügyben nemigen hallattam a hangomat. Pedig jó néhányan sokat tettek azért – tévében, rádióban, lapokban, sőt kabarészínpadokon is -, hogy tényleg, ügy „legyen abból, ami eredetileg egy szakmai kérdés megoldásának indult. Mert a kiindulópont ez volt: Petőfi Sándor a szabadságharc költője eltűnt a segesvári csatában. Utoljára élve látták, holtan nem látta senki, el nem temették. Pedig keresték, napjainkig. Aztán jöttek a különböző elméletek, amelyeket az idő tényekké alakított és már úgy tanultuk – tanították az iskolában: elesett Ispánkútnál. Hogy ez hogy történt, az már irodalmárok történészek dolga. Egy biztos: józan gondolkodású, hisztériától mentes, értelmes hazánkfiai számára nem annak függvénye Petőfi emberi nagysága, költői kvalitása, csodálatos verseinek értéke, hogy hol és hogyan halt meg. (Ilyen okoskodás alapján a Raoul Wallenberg utáni kutatás is bálványdöntési akciónak minősíthető.) Ezért megbocsáthatatlannak tartom, ha publicisztikai eszmefuttatások naprakészségének bizonyítására, fél információkat felhasználva hangulatot keltenek olyan esetben, amikor sokat számít a higgadt mérlegelés. Elegáns volt, hogy a Magyar Nemzet nem ment bele az etikátlan és dilettáns Petőfi-vitákba, erre hagyományai is kötelezték. Sajnos, Szilágyi Ferenc (augusztus 27.) és Kovács László (szeptember 10.) cikkei kényszerítettek arra, hogy tollat ragadjak és az olvasók félrevezetését elkerülendő néhány tényt tisztázzanak. Sem jómagam, sem külhoni kollégáim nem változtattuk meg eddigi véleményünket. Annak ellenére, hogy olyan nyomást kellett kiállnunk, amit kevesen bírtak volna el. Emellett mindannyiinkat helyrehozhatatlan igazságtalanság is ért. Kovács László régész sohasem járt Barguzinban, így valós megfigyelései aligha lehetnek az ásatásokról. Óriási hévvel magyarázz olyan dolgokat, amelyet csak másodkézből ismerhet. Szabó Géza és Varga Béla régészek, valamint a két amerikai antropológus kolléga munkáját kiválónak tartom. Egy tudományos vitának vannak etikai szabályai. Például az, hogy meghallgassák egymás érveit és aztán alkossanak véleményt. A Kovács László által emlegetett Akadémiai Bizottság – ígérete ellenére – nem ült le velem és kollégámmal megtárgyalni a szakmai nézetkülönbség okait, mielőtt, végleges” állásfoglalását kialakította volna. Ellenben 1990.jan 8.-án, két nappal azelőtt nyilatkoztak Moszkvában a sajtónak, hogy egyáltalán látták volna a csontleletet. Összegezve: Az Akadémia Bizottság állásfoglalását nem fogadjuk el, mert egyetlen olyan érvet sem hozott fel, amely eddigi állításainkat cáfolná. (Barguzinba el sem mentek, kontroll nélkül határoztak nemet citrátból, etanol nélkül határoztak abszolút kort, egyedi jellegzetességekkel nem vizsgáltak stb.). Továbbkutatunk, és szépen gyűlnek az adatok; azt a hibát többet nem követjük el, hogy részletekben hozunk nyilvánosságra. A kutatás szabadsága értelmében jogunk van azt vallani, amit legjobb tudásunk szerint igaznak vélünk. Ettől még nyitottak vagyunk minden új befogadására, sőt ha a tények kényszerítenek, véleményünk megváltoztatására; de csak akkor. Addig visszautasítunk minden sanda gyanúsítgatást, egyoldalú tájékoztatást, és nem szeretném, ha bármelyikünk hátrányt szenvedne azért, mert kitart véleménye mellett.
Kiszely István
(A témában lapunk nem kíván vitát indítani.)
|
|