|
|
Petőfi védelmében |
|
|
|
Süle Sándor |
|
|
|
Hol a határa a kegyeletsértésnek? 1849. július 31. Óta nyitott kérdés Petőfi sorsa: elesett-e Segesvárnál, vagy eltűnt? Ispánkúti halála nem bizonyítható, nincs rá adat. Heydte nem az ő holttestét látta a csata után. Azóta eltűnésének irodalma több ezer bibliográfiai egységre duzzadt. Jó szándék, naivságok, szélhámosságok, hiú acsargások keresztezik egymást a tudományosan körültekintő feltételezésekig. Igen, a mai napig, mert ami most folyik körülötte, az szégyenletes kegyeletsértés. Próbálva semleges kívülállóként mérlegelni, követni az eseményeket, csak keserűség tölti el az embert, hogy a Himnusz, a Szózat, a háromszínű magyar zászlónk mellett olyan nemzeti ugyanolyan ereklyénk, Petőfi életműve, csontjai körül, hogy engedhető meg ennyi otromba, kabarébeli röhej, alpári szellemtelenség, sandaság. A mai napig, mert pár napja lehettünk szemtanúi a képernyő előtt, amint feltételezett lábszárcsontját fűrészelték, koponyáját, egyéb csontjait szétszórva, fumigálva forgatták egy bizottság tagjai, miközben az az érzés torlódott össze az emberben, hogy ott most prekoncepciósan akarják bizonyítani, azok a csontok nem Petőfiéi. Mert más az ordenáréság odáig ment, hogy a Rebeka nénié, ivar-éretlen kislányé, burját asszonyé, hermafrodita, alul férfi, felül nő. Meg Pityófi, hogy tovább ne soroljam az elménetelenkedő szégyenlistát. De ha nem ő: akkor is, szabad ezt megtenni egy emberrel? Mert jelenleg még semmi sem kizárt. És ezért ízléstelen és felháborító, ami történik. Vizsgálati, le nem zárt szakaszban gúnyolódni, sértéseket szórni, válogatatlanul? Az ember néha hiába próbál kívülállóként semlegesen szemlélődni. Mellesleg van elképzelése Petőfiről, életművéről, eszméiről, nagyságáról. Mint általában minden magyarnak. Mellesleg, én nem tartom elképzelhetetlennek, hogy nagy költőnk valóban Szibériában végezte életét. Iszonyú belegondolni is, de kizárt? A tények nem arra vallanak. Az oroszok vittek ki magyar foglyokat. Petőfi eshetett fogságukba. (A hadak istenségei józan ésszel felfoghatatlan dolgokat is tettek már a hadtörténelemben. Petőfire császári kézben biztos halál várt.) Holtan senki sem látta. Ugyanakkor a szibériai változatban gazdag, szerteágazó irodalma van, egészen 1848. Augusztusától napjainkig. Felelős ember ezeket nem vetheti el mérlegelés nélkül. Az 1989. Július 17-én kiásott csontvázat sem találomra, véletlenül derítették fel. Olyan ember mutatta meg a sírhelyet, másfél méteres pontossággal – J. D. Vinokur, 74 éves mérnök -,akinek a nagyapja száműzött volt, aki tízéves korában még látta a Petrovics sírt. Ugyanazt a helyet adta meg tőle függetlenül, rajzon, a Kuznyecov névrokon szépunoka származék. (Rabok, foglyok, elítéltek temetőhelye; Petőfit koporsó nélkül ásták el.) A leírt szájhagyomány és igen jelentős, elég meggyőzően bizonyít: ott élt Petrovics. A négy antropológus egymástól függetlenül is olyan következtetésre jutott, hogy a csontváz Petőfié. Több százmilliós kizárással, valószínűséggel (15-20 egybevágó anatómiai adatot nem hibázhat el négy, elfogulatlan, sőt, kétkedő szakértő). Az eddigi kontrollok reveláción kívül ellentétes tényeket nem bizonyítottak. És ezek után az ember csak döbbenten olvassa a Vasárnapi Hírek 1989. Március 4-i számának 7. oldalán azt az ízetlen pamfletet, amelynek szerzője pocskondiázza. „Kéri Edit: Petőfi Szibériában?!” című most megjelent könyvét, és magát a szerzőt is. Hadd jelentsem ki roppant igaztalanul, pökhendien, átlátszó ártani-akarással. Vajon miért? És hogyan is? Néhány példa: „A valódi kutatási beszámolók paródiája…” – „szakmai szempontból a teljesítmény egyszerűen nem értékelhető…”, „az igazi Petőfi-ügyek közelébe sem jutó – pletykák és dilettáns fantáziálgatások, ismerethiányból eredő súlyos tévedések sebtében összedobott kotyvaléka…”, „vészesen a komikum felé közelít…”, „meglehetősen mulatságos olvasmány…”, „ szakszerűtlen fantáziálgatás, az agresszív tudatlanság…”; és így tovább. Jól tudom, szövegmezőből kiragadott példák ezek. Helyes így? Tudom, nem szerencsés, de nincs az a szövegösszefüggés, amiben ezeket igényes ember ne szégyellné leírni. Mire jó ez a stílus? Ki enged meg magának ilyet? Aztán hallom: Aczél György hozta fel Debrecenből vagy öt évvel ezelőtt a pártközpontba, ahonnan utóbb kiejtőernyőzött a „Kritika” főszerkesztőjének: Fekete Sándor kádere és szerzőtársa is Ő. Ők így védik Petőfit. És ez aggasztó. Aggasztó ez, mert nem jó ügyet szolgálnak. Recenziója első mondatában például azt olvashatjuk: „A televízió kulturális magazinjának február 27-i különkiadásából is kiderült: ’lassan lezárul a szibériai Pietőfi legendája.’” Tűnődöm, micsoda révaijózsefes, visinszkiji módszer ez? Az a „film” azzal zárult, hogy további laboratóriumi, kémiai vizsgálatokra lesz szükség. Egyébként az akadémiai bizottság magyar elnöke ott inkább ügyész volt, mint szakértő. Nem egyedül vagyok, akinek a magyar küldöttség viselkedése enyhén szólva gyanús. Ismét: prekoncepció. Mert, micsoda „semleges” tudós az, aki 100 mérésből 54- esetben „téved”: és tévedése a női csontméretek felé bizonyított volna. Nem is tagadták, csak hallgattak róla. Ezek szerint nagyon is indokolt volt a Megamorv bizottság tiltakozása, elfogultságot kifogásoltak, de az Akadémia vezetése ezt nem vette figyelembe. Az a tudós évekkel ezelőtt a pártközpontban feljelentette Kiszelyt, hogy pap volt. Kiszely mögött azóta könyvek vannak, európai szaktekintély, a feljelentő tudós tanít. A „Petőfi Szibériában?!” könyvet lesöprő recenzens cáfolatra sem tartja érdemesnek Kéri Edit azon közlését, hogy Alekszejev professzor így fogadta a tárgyalni érkező Morvai Ferencet és Straub Imre orvost, Petőfi-kutatót: „Hallom maguk találtak egy női csontvázat.” (Fotók láttán ezt visszavonta, de honnan tudott ilyet?) Kéri Edit ugyanis megállapítja, hogy Fekete S. és Balogh E. két nappal előbb érkeztek Moszkvába. A recenzens Kéri E. közlésére rátesz, és az mintha árulkodna: „maffiózó eszközök”, „elképesztő”, „nevetséges”, „agyrém”. Nem tudat alól kibuggyanó önleleplezés ez? Vagyis, éppen ezért van valóságtartalmuk? Sajnos, más felöl is igazolódik a kétely, a kutatási módszerek tisztaságáról. Például Tivanenko elkeseredetten írja Munkácsra Pagirjának „… ügyünkbe beleavatkozott a politika. Először azt a feladatot adták, hogy próbálják meg bizonyítani: női csontvázról van szó. Nem sikerült. 2. Tolják ki minél messzebbre a kérdésben hozandó döntést. Ez sikerült …a Petőfi-ügy egy sértett maffia kezébe került.” (Kárpátontúli Ifjúság, 1990. február 10., 3. oldal.) Egybevágóan illeszkedik mindehhez Tamási János Dátum-béli írásának keserűsége (1990. január 30., 11. Oldal), aki nem érti, hogy Burajev, Alekszejev, Lepisinszkaja „milyen hirtelen sugallatra” változtatta meg addigi szakvéleményét. Előttem Kürti Gábor írása is (Élet és Irod., 1989. Augusztus 18., 2. Oldal); Kürti 1986-ban felvette a kapcsolatot egy munkácsi Petőfi-kutatóval, és azt követően állásból azonnali hatállyal elbocsátották; az MSZMP KB akkori egyik illetékese – Balogh Ernő – írásban közölte vele, hogy a Petőfi-ügy „kizárólag a szigorúan értelmezett szakfórumokra tartozok”. Lakatos Ernő pedig – úgyszintén a pártközpont funkcionáriusa – kifejtette neki, hogy a „a magyar népnek nem az igazságra, hanem a legendára van szüksége.” Nyomasztóan áll össze egy kép: pártállam, titkosszolgálat. Egy irodalmár barátom meg csak legyint, ne feledjük; Moszkvában még erős az állampárt: És Alekszejevék, Burajevék ott élnek. És azt mi már itt Közép-Európában tudjuk, ez mit jelent. Hát ezekért nem megnyugtató a Balogh-Fekete páros pártközponti, akadémiai, moszkvai kapcsolatairól szóló mendemonda. Valóban csak mendemonda? Ezek után milyen tudományos vizsgálati végeredményre számíthat Németh Miklós miniszterelnök? Egyáltalán, mi várható a Petőfi-ügy megnyugtató tisztaságával? Tudom, kisebb ügyekben is jelöltek már ki kormánybiztost hazánkban. Éppen ezért azt javaslom, ez esetben is az történjék. És az sürgős, nagyon sürgős, mert mi a nemzeti ügy, ha ez nem az? Ami pedig a „Petőfi Szibériában?!” könyvet illeti, távolról se, „szakszerűtlen fantáziálgatás” és nem „mulatságos olvasmány”. Pszichológus ismerősömmel egyszerre vettük meg; másnap felhívott, hogy álmos, mert majd hajnalig nem tudta letenni. Zsurnalisztikai olvasmányosságán túl azt tartotta fő erényének, hogy reális, józanul kritikus, szélsőségektől mentes. És hogy a szerző bízik a tudományos vizsgálatok realitásában. Ez utóbbi mondat nélkül egyetértek vele. Tisztelet Morvainak, áldoz, viszont emberi gyengeségei sem maradnak megnevezetlenül. Más stílusa esetén talán a Petőfi-ügy is jobban állna. Az is elgondolkoztató a könyvben, hogyha az állam hivatása magaslatán állt volna, már régen az igazságnak megfelelően lezárulhatott volna az ügy. A könyv legfőbb érdeme, hogy rávilágít, van alapja a szibériai történetnek, és ami ma itt folyik, az a Petőfi-kegyelet megcsúfolása. Ismételten javaslom, független kormánybiztost kell megbízni a vizsgálatok lezárásának irányításával. Ősi Gyökér (Buenos Aires – 1990. július-augusztus)
|
|