A bonckés Paganinije

Borenich Péter

Dr. Tamáska Loránd 1944-ben végzett a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán. Már egyetemi évei alatt érdeklődött a törvényszéki orvostan iránt. 1947 – 1958-ig a Törvényszéki Orvostani Intézet adjunktusa volt.  A Pest vidéki Törvényszéknél szakértőként működött és gyakran látott el rendőrboncnoki teendőket is.  Így akarva - akaratlanul is közvetlen tanúja volt azoknak a törvénysértéseknek, amelyeket a kommunisták követtek el a negyvenes és az ötvenes években.  De Tamáska Loránd sokat tud az 1956 utáni megtorlások törvénysértő orvosi gyakorlatáról is.  A 72 éves orvos ma Aachenben él. Ott kereste fel Borenich Péter.

II. rész

Én 1956  előtt  Dudás Józsefről  nem  hallottam.  Azt sem tudtam, hogy ő annak idején 1944-ben  a Horthy által Moszkvába küldött bizottságnak volt a tagja.  Én csak  1956-ban találkoztam az ő nevével. 1956 végén  és  1957-ben  vidéki boncolásokat  kellett  végeznünk.  Abban  az időben  elég  nehéz  volt   közlekedni. Emlékszem,  egyszer  januárban  Pest  megyei  Főkapitányságról  kaptam  egy értesítést,  hogy  szombaton  Gödöllő  környékén  egy vidéki  boncolást  kell elvégeznem.  Nem nagy kedvem volt ehhez a boncoláshoz. Úgy gondoltam, hogy ezt Földes Vilmos,  a belügy egyik osztályvezető orvosa is eltudja végezni. Neki mindig  rendelkezésére  állt  egy belügyi kocsi. Egyébként én ajánlottam őt erre az  állásra.  Fölhívtam  Földest  Péntek  délután  és mondtam neki, hogy holnap neked  kell  menni  boncolni.  Kiakadt , hogy   „milyen hangon beszélsz velem?  Rám telefonálsz,  rám parancsolsz, kivezényelsz, pedig nem is vagy a főnököm. “ Mondtam   neki,   nem   érdekel,   hogy   mit   mondasz,  én  nem tudok  kimenni. A  boncolást pedig elkell intézni. Tehát holnap délelőtt kimész.  Majd lecsaptam a telefonkagylót.

Hétfőn  felhívott  engem  Földes  és azt mondta, hogy „ bizonyos értelemben bocsánatot   akarok   tőled   kérni.   Pénteken nagyon indulatosan beszéltünk egymással.  Pedig tulajdonképpen nagyon hálás lehetek neked, hogy kivezényeltél erre a vidéki boncolásra, mert tudd meg, alighogy szombat délelőtt elhagytam a belügy épületét, felhívta az osztályt a Gyorskocsi utcából a vizsgálati osztály és közölték, hogy Dudás József kihallgatás közben hirtelen meghalt „.Azt mondta Földes: „Tudod, mit jelent az, ha valaki kihallgatás közben meghal? Nekem kellett volna a hamis halotti bizonyítványt kiállítani. De mert te kiparancsoltál egy vidéki boncolásra, így elkerültem azt a kellemetlen helyzetet.  Úgy tudom, Faber Viktort hívták halottszemlére és ő állította ki a halotti bizonyítványt, hogy Dudás József kihallgatás közben szívszélhűdés következtében meghalt.

Hogy valójában mi történt, azt csak a vizsgálati osztály vezetője meg tagjai tudják megmondani. Akkor Szalma József volt a vizsgálati osztály vezetője. Nem sokkal ez után olvastam valamelyik újságban, hogy Dudás kihallgatás közben hirtelen meghalt, utána meg a meghaltat felakasztják?   Felhívtam Szalma Józsefet és megkérdeztem tőle, hogy mi a helyet. Ő a következőket mondta nekem: Hát mi a különbség abban, ha valakit kihallgatás közben agyonverünk, vagy hogyha úgyis halálra ítélik és egy nappal később felakasztják?

A  végeredmény ugyanaz: meghalt. Hogy mi történt azt nem tudom. Ha az  iratok még megvannak, tisztázni lehet. Én valakitől úgy hallottam, hogy egy hadtörténész tanulmányozta Dudás József iratait és abban nincs meg a  kivégzésről szóló jegyzőkönyv. Minden kivégzésről jegyzőkönyvet kell felvenni, azt az orvosnak és a tanúknak alá kell írni. A kivégzéseket is rendesen halotti anyakönyvezni kellett. Tehát a kőbányai kerületi elöljáróság halotti anyakönyvében meg kell találni, hogy Dudás Józsefet tényleg a   Gyűjtő-fogházban végezték-e ki, ott halt-e meg, vagy pedig a II. Kerületben.  Persze az ávó-t nem kötötte a szabály, mert a proletárdiktatúra a „munkásosztálynak“ a  törvények által nem korlátozott hatalma volt. Éppen ezért mindig viccesen azt mondtam, hogy nem is lehet a  szocialista törvényesség megsértéséről, mert a szocialista államban nincs törvényesség.

Ebben az időben hallottam azt is, hogy Szalmának volt egy kínzási módszere, hogy az emberek szemgolyóját nyomta.  A szemgolyóra kifejtett nyomás állítólag igen nagy fájdalmat okoz.   Olyasmit is hallottam, hogy valakinek ki is nyomták a  szemét.   A  szemgolyó laza zsírszövetbe van beágyazva.   Ezért operációnál a szemgolyó kivétele igen egyszerűen megy. A szemgolyót a csontos szemüregből, a laza kötőszövetből, ujjal is ki lehet nyomni.

1956. november 4-e után az ország különböző részein, az ávós vagy rendőrszobákon emberek haltak meg a verések következtében úgynevezett tüdőzsír - érelzáródásban. Hogyha valakit tompa tárgyal, bántalmaznak, akkor a bőr alatti zsírszövet összezúzódik. Ezek az összezúzott zsírcseppek bejutnak a hajszáledényekbe és a  keringés útján elkerülnek a  tüdőbe, ahol eltömik a tüdő hajszálereit. Így a gázcsere a tüdőben megszűnik és az illető rövid időn belül meghal.   Előfordult, hogy a kihallgatandót pokrócba csavarták be és így ütlegelték, hogy az ütés ne látszódjon. Ennek ellenére a bőr alatti zsírszövet roncsolódása létrejött és az illető meghalt tüdőzsír - érelzáródásban.

1956. november 4-e után a  Belügyminisztérium körlevélben hívta fel a nyomozók figyelmét a tüdőzsír - érelzáródásra. Tehát, nehogy azt higgyék, hogy a  gyanúsított csak akkor hal meg az ütlegelés következtében, ha a fejét szétverik, hanem akkor is, ha nincs látható bőrsérülése, sebe.

Ebben az időben sok ember eltűnt.  Nem minden halott fekszik a 301-es parcellában.  Nem tudjuk, hány embert végeztek ki a vidéki törvényszékeken, a megyei bíróságokon és hány ember halt meg a kihallgató szobákban, akiket kezdetben el lehetett úgy intézni, hogy eltávozott nyugatra s ezért tűnt el.  Valószínű, hogy sohasem fogjuk megtudni pontosan, hogy kiket öltek meg így.   Vagy először agyon verték, mint Dudás Józsefet és utólag bejelentették, hogy felakasztották.

 A törvényes előírások szerint nekem kellet volna Losonczy Gézát boncolni, mer t én voltam Budapest rendőrboncnoka. De ezt a szabályt már évek óta nem tartották be.  A Gyűjtőfogházban elhunytakat vagy kivégzetteket is nekem kellet volna boncolnom. A Legfőbb Ügyészség megbízásából, mint tanú, dr. Bíró Miklós volt jelen.   Úgy tudom, hogy Béres korábban ávós volt. A Legfőbb Ügyészségen, különösen annak a különleges osztályán, csak ávósokból lett ügyészek teljesíthettek szolgálatot. Radó Sándor boncolta Losonczyt, aki ávós orvos-alezredese volt. Tehát ez is az ÁVÓ kezében volt.   

Radó Sándor a  Büntetésvégrehajtó Intézet főorvosa volt. Én Radó Sándort tisztességes embernek ismertem meg. De korbonctanilag, törvényszéki orvostanilag tökéletesen nulla volt. Őrá nem lehetett egy ilyen boncolást bízni. Ha ő legjobb tudása a lelkiismerete szerint, ha jotta is végre, de tudatlansága miatt nem állapíthatott meg bizonyos dolgokat.

A  Magyar Nemzetben a közelmúltban megjelent Losonczy Géza bonc-jegyzőkönyvének egy részlete és a szakértői bizottság magállapítása. A  börtöntársak azt mondják, hogy Losonczy Gézát nyelőcsőszondával mesterségesen táplálták.   A  szondát nem a nyelőcsőbe, hanem a légcsőbe vezették be.   Így a táplálék a légcsőbe és a tüdőbe jutott be és emiatt halt meg. A boncjegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy a  légutakban ételmaradékot nem találtak és a halál oka tüdőgyulladás. Egy szakembernek tudni kellene, hogy ha a  táplálék a  légutakba jutott be, az nem jelenti azt, hogy az illetőnek azonnal meg kell, meg kell fulladnia.  Nem jelenti azt, hogy a légcsőben a boncoláskor táplálékmaradványokat kell találni. Ilyen esetben az úgynevezett nyelési tüdőgyulladás az aspirációs pneunóma vezet a halálhoz. A tüdőszövetből a tüdő – léghólyagocskákba táplálék jut el,   ami   mindig   fertőzött különböző baktériumokkal. Ez okoz egy-két napon belül tüdőgyulladást. Ez a nyelési tüdőgyulladás. Tehát semmi értéke sincs annak a  kijelentésnek, hogy a  légutakban nincs táplálékmaradék. Ha szakértő volna a boncolóorvos, akkor tovább kellett volna a vizsgálatot folytatni. Kötelessége lett volna a  tüdőből mikroszkópos vizsgálatot csinálni. Így a tüdőgyulladás centrumában valószínűleg megtalálta volna az ételmaradékok maradványait. A növényi anyagok sokáig megmaradnak.

 A rendőr orvosi boncjegyzőkönyvben külön kiemelik, hogy Losonczy Géza kezelése az orvosi szabályoknak megfelelően történt. Most ide kell csatolni a kihantolási boncjegyzőkönyvnek a  megállapításait, amely többszörös bordatörést állapított meg, mégpedig különböző időpontokból származó bordatörést. Volt, amelyik már gyógyulófélben volt és volt olyan, amelyik friss volt. Ez az is jelenti, hogy a halál oka éppen úgy lehetett a bordatörések következménye is. A  bordatörések pedig bántalmazásból származnak. Különböző időpontban elkövetett bántalmazásokból, ahogy a gyógyulási folyamat mutatja. De a bordatörések szörnyű fájdalommal járnak.  Minden belégzés fájdalommal jár.

Tehát, ha Losonczy Gézát az orvosi szabályoknak megfelelően kezelték volna, akkor már az életében meg kellet volna állapítani a bordatöréseket. Életében kellet volna röntgenvizsgálatot végezni és annak megfelelően kezelni. De mivel a bordatöréseket nem állapították meg, ezért nem lehet kijelenteni, hogy Losonczy Géza kezelése az orvosi szabályoknak megfelelően történt. És itt jön, ami engem borzasztóan ingerel. Az, amit, tanítványom, Harsányi László a mostani Pécsi Igazságügyi Orvostani Intézet vezetője írt, aki az exhumálásokat vezette. Radó ugyanis azt írta annak idején, hogy a csontváz sértetlen. Tehát Radó nem jegyzőkönyvezte a bordatöréseket. Ezt Harsányi utólag úgy javítsa – ami tökéletesen marhaság, vagy pedig ki kell mondanom, egy tudatos hazugság -, hogy a bordatöréseket csak különleges boncoló vizsgálóeljárással lehet megállapítani. Minden orvostanhallgató csak röhög, ha ezt olvassa. Nem tudom, hogy Harsányi hogyan képzelte el, hogy ilyet írásba ad 1989-ben! Egyrészt a friss bordatöréseknél a fali mellhártya be van vérezve. Tehát, amikor a boncoló kiveszi a tüdőt, alkot, látja a vérzéseket. Másrészt a boncoló látja, tapinthatja a vérzéseket. Minden boncoló köteles a bordákat megtapintani és nemcsak megtapintani, hanem megmozgatni, hogy törött-e. a bordatöréseket egyetlen késmetszéssel meg lehet állapítani, amire minden boncoló kötelezve van.

    Ezt soha életemben Harsányinak nem fogom megbocsájtani, hogy ilyen hamis véleményt írt 1989-ben. Lehet, hogy ő még mindig fél bizonyos ügyek miatt, amikbe korábban belevonták 1956 után? Majd erről is beszélünk.

Tóth Ilona idézőjelben mondott „áldozatát “ Földes Vilmos boncolta. De láttam a le letet, mert megmutatta nekem a szívsérülést. így ismerem az ügyet. A nyomozók azt mondták, hogy ez az ember – aki Tóth Ilona csoportjával együtt mentőkocsival szaladgált a városban és a sebesülteket szedték össze – szóval ez az ember állítólag olyan kijelentéseket tett, hogy ő tulajdonképpen az ÁVÓ- hoz, tartozik. Mutatott is valamilyen papírt, egy fényképet is, amelyben ávós egyenruhában volt. Azt mondta, hogy ő mindent megfigyelt, mindent tud, és ha majd vége lesz a dolognak, akkor majd ezt a hatóságok tudomására fogja hozni. Emiatt ott meglincselték, többen megverték, megtaposták, valaki pedig hosszan ideig a bakancsos lábával állt a nyakán. Megállapították, hogy az áldozat meghalt. Ezután Tóth Ilona egy késsel átszúrta a szívét.

Meg kell említenem, hogy régen az emberek nagyon aggódtak a tetszhalál miatt. Ezért az első világháború előtt, de még a második világháború után is a Monarchia területén divatban volt, hogy átszúrták a szívét. Még én is alkalmaztam. Volt olyan ember, aki a végrendeletében kikötötte, amennyiben meghal, halála után át kell szúrni a szívét, nehogy a koporsóban feltámadjon. Ezért az intézetben volt egy speciális hosszú bonckés a szívszúrásra. A halottkémek is alkalmazták ezt. Tóth Ilona orvostanhallgató volt. Minden törvényszéki orvostani tankönyvben, különösen a régiekben ez benne volt. A maiakban mint anekdota szerepel. Hozzá kell tennem, hogy az úgynevezett tetszhalottak csak rövid ideig térnek magukhoz és nem sokkal rá meghalnak. Ha valaki észleli a klinikai halál beálltát, akkor nincs szükségélesztésre. Tóth Ilona is Haranghy Lászlótól hallgatta a törvényszéki orvostant és hallott erről a szívszúrásról. Talán kicsit furcsának hangzik, de orvosi hivatásának megfelelően eljárva végezte el azt a szívszúrást. Ez az eljárás jogilag bizonyos értelemben vitatható, hogy azért végzek szívszúrást, nehogy valaki a sírgödörben magához térjen. De annyi bizonyos, hogy úgy nem lehet az esetet értelmezni, amint azt később a főtárgyaláson tették. Ez nem gyilkosság, nem emberölés. Legfeljebb az képzelhető el, hogy tévedett, s még nem állt be a klinikai halál. Ami később történt megint inkább Kelemennek a disznósága volt. Kelemen elvitte a bírósági tárgyalásra a szívet, megmutatta a bírónak, az ülnököknek, hogy az áldozat a szúrás pillanatában még élt. Tehát Tóth Ilona egy élő embert ölt meg. Ehhez csak azt kell hozzáfűzni, hogy minden korboncnok, minden törvényszéki orvos tudja nagyon jól, manapság már minden laikus is tudja, hogy amikor egy ember, mint jogi személy meghal, akkor a szervei még tovább élnek. Ha a szervei nem élnének tovább, akkor nem lehetne szívátültetést vagy veseátültetést csinálni. Élő szerveket ültetnek át. Sőt a bőr vagy a csont még napokig is él. Amikor valaki meghal, az agya nem működik, tehát az ember halott. De még lehet szívösszehúzódása. A szív önállóan automatikusan dolgozik. Az akasztásnál mi törvényszéki orvosok, azt figyelhettük meg, hogy ha valakit felakasztanak, az illető szíve húsz-harminc percig ver az akasztófán. Ha én egy ilyen szívbe szúrok bele, természetesen tud vért kipréselni, mert a boncoláskor a szívburokban vért lehetett találni. Dr. Kelemen Endre ezt nagyon jól tudta és tudnia kellett. De pert kellett konstruálni és ki kellett mutatni, hogy micsoda elvetemült ellenforradalmárok voltak. Ez az akkori propagandához hozzátartozott. Kelemen mindenre hajlandó volt, amit az ügyészség, főleg a Legfőbb Ügyészség vagy az ÁVO tőle megkövetelt. Benne mindig megvolt az a hajlam, hogy az ügyeket túlhajtsa. Ő még jobban befeketítette a vádlottat, mint maga az ÁVO.

1956 októberében Miskolcon a műegyetemi hallgatók és a nép zászló alatt felvonult az utcákon különböző hazafias dalokat énekelve. Békés tüntetés volt. Amikor a megyei kapitányság épülete előtt mentek el, az épületből az ávósok – nem tudni miért – sortüzet adtak le a tüntető tömegre. Erre a tömeg körülvette a kapitányság épületét. Felrobbantották a főkapitányság vasajtóját, benyomultak az épületbe és hét vagy nyolc ávóst megfogtak kivitték őket a kapitányság erkélyére. A tömegből többen felismerték őket. Megmondták, hogy ez x, y, ez pofozóember, azt meg így hívják ez is ávós, aki ezt meg ezt csinálta. Ezt követően az erkélyről ledobták őket a tömeg közé, ahol agyontaposták, meglincselték őket. De ezzel még nem fejeződött be az ügy.

Autót, traktorokat hoztak, a halottak nyakára kötelet kötöttek és végighúzták őket a főutcán a szovjet emlékműig. Itt a holttesteket felakasztották a szovjet emlékműre. A felakasztást többen fényképezték és ezek a képek azután nyugati képeslapokban megjelentek. Később az ÁVÓ ezeket a fényképeket speciális fotóeljárással feldolgozta, az arcokat kinagyította és meg tudta állapítani, hogy kik azok, akik a szovjet emlékmű talpazatán állnak és a holttesteket akasztják. Ezeket letartóztatták. Hozzá kell fűzni azt, hogy amikor ez megtörtént, a miskolci munkástanács elítélte a lincselést. Az ügyészség pedig az ügy kivizsgálását azon nyomban elrendelte. A holttesteket dr. Friedler Kálmán megyei bírósági orvos és dr. Sótonyi, a kórboncnok megvizsgálta. Nem végeztek teljes boncolást, hanem csak egy úgynevezett kiterjesztett halottszemlét, halottvizsgálatot. Részint leírták a külső sérüléseket. Ezután megnyitották a mellkast és a hasüreget. Megállapították a bordatöréseket a belső szervek a tüdő, a máj, a vese zúzódásait, roncsolódásait, ami a halált okozta. Ezeket jegyzőkönyvezték és azután a holttesteket eltemették. Hogy ki ölte meg az áldozatokat, azt egy lincselésnél sohasem lehet megállapítani. Ezért a résztvevők között a büntetést egyenlő mértékben osztják el, s háromtól öt évig terjedő börtönt szoktak ilyenért adni, mivel jogilag ez az egész bizonytalan. Az erre vonatkozó paragrafus nem enged meg halálbüntetést. Lehet, hogy öt közül három tökéletesen ártatlan és így kapja ezt a börtönbüntetést. A Legfőbb Ügyészség szervezett egy szakértői bizottságot, akik Kelemen Endre vezénylete alatt levonultak Miskolcra. Rajta kívül a bizottság tagja volt dr. Fáber Viktor, Földes Vilmos, Harsányi László és Budavári Róbert. Ez az öt szakértő végezte az exhumálásokat. Ők kialakítottak egy olyan boncjegyzőkönyvet a földben fekvő, rodhadt holttestekről, hogy a nyakon az izomzatban vérzéseket lehet kimutatni és ez a vérzés, mint vitális reakció bizonyítja, hogy amikor a testeket az orosz emlékműre felakasztották, akkor az illetők még éltek. Tehát a halálért azok felelősek, akik a testeket az emlékműre felakasztották.

De ezek akkor már nem élhettek. Egyrészt a kötél a nyakukon volt és úgy húzták őket a kapitányság épületétől hosszú úton keresztül az emlékműig. Tehát, ha még éltek is a lincselés után, a vonszolás közben meghaltak. Másrészt pedig egy lelkiismeretes szakértő – éppen azért mert ismeri a posztvitális jeleket – nem tudja megmondani, hogy ezek a bevérzések még életben keletkeztek-e vagy a halál beállta után. Mert keletkezhettek akkor, amikor húzták az autóval vagy a traktorral az emlékműhöz, de keletkezhettek akkor is, amikor felakasztották őket. Ha egyáltalán vérzésekről van szó, nem úgynevezett rodhadásos beivódásról. Mert a vérzéseket helytelenül mondjuk mi vitális reakciónak. Azok csak úgynevezett jelek. A vitális reakció azt jelenti, hogy élő sejt, egy szövet egy behatásra biológiai folyamattal válaszol. Ha egy hajszálér megreped, akkor az élő egyén vérerében uralkodó nyomás miatt a vér kilép és benyomul az eret környező szövetekbe. De ugyanez a folyamat játszódik le, hogyha valakinek halála után nyomást gyakorolunk például a nyakára. Megrepednek a hajszálerek és az így keletkezett nyomás következtében préselődik a vér a környező szövetekbe. A kettő között nagy különbség van szakember számára. Ha valaki azt mondja nekem, hogy a vérzés vitális reakció, akkor azt szoktam mondani, hogy magának fogalma sincs a törvényszéki orvostanról. Az akasztás mindig is igen problematikus fejezete volt a törvényszéki orvostannak. Nem mindegy, hogy valakit életében akasztottak-e fel -, magát akasztotta fel – és nem mindegy, hogy valakit megöltek és utána kötötték fel úgy, hogy öngyilkosság látszatát keltsék. Emiatt sokat kellett ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Mert hogyha a halál után két-három órával akasztanak fel valakit, akkor az említett fizikális törvények értelmében izomszakadások és bevérzések jönnek létre a halott nyakán is.

 A két orvost, Friedlert meg Sótonyit, akik először vizsgálták meg a halottakat, letartóztatták és Pestre szállították. A Belügy fogdájában voltak a főtárgyalásig. Onnan vezették elő őket, mint szakértő tanúkat. Ők a véleményüket visszamondták. Mondták, hogy a zűrös időkre való tekintettel a koponyát és a nyakat nem is boncolták csak a mellkast a hasüreget nyitották fel és a külső sérüléseket, csonttöréseket, belső szervek sérülését tudták megállapítani. De most ugye a nagy tekintélyű szakértők megállapításai után véleményüket visszavonták. Így már nem volt akadálya annak, hogy halálos ítéleteket is hozzanak. Ha jól emlékszem, tizennyolc vagy tizenkilenc ember szerepelt a vádiratban. hogy aztán mindet kivégezték-e, azt nem tudom. Ezt a miskolciak meg tudjuk mondani.

Egyszer tudomásomra jutott, hogy Alapi Gyula kijelentette – valószínűleg a Kelemen Endrének egyetértésével -, hogy akadályozom a szocialista igazságszolgáltatást és kell tüntetni engem. Kiadta huszonkét budapesti területi ügyésznek, hogy minden lépésemet figyeljék, és ahol lehet, kössenek belém. Indítsanak ellenem a minisztériumban fegyelmi eljárást, vagy pedig, ha másképp nem megy, valamilyen kémperbe vonjanak be. Először, mint tanút, mert ez megint egy ávós szokás volt, hogy valakit először tanúként vettek be. A tanú persze megijedt és azt vallotta, amit az ÁVO a szájába adott. Természetesen ennek az lett a következménye, hogy a per második felvonásában a tanú már vádlott volt.

Voltak barátok, ismerősök, fiatal ügyészek, akik mint joghallgatók hallgatták az előadásaimat, úgyhogy ezek azután figyelmeztettek. Elmondták azt is, hogy az egyik fiatal ügyész feltette Alapinak a kérdést: Alapi elvtárs, amit mondott, azt megértettük. De mielőtt Tamáskába belekötnénk, először tudnunk kell, hogy ki áll a háta mögött. Okvetlenül kell, hogy valami nagy kutya legyen a háta mögött, mert különben nem merne Kelemen és a többiek ellen harcolni. Miután nem állt senki a hátam mögött, ezt a nagy titokzatos idegent nem lehetett kinyomozni. A személyem ez által még titokzatosabb lett a számukra. Ezek a  „nagy urak”, bizonyos fokig nagyon is gyáva emberek voltak. Csak akkor mertek lépni, hogyha felülről voltak biztosítva. Ha nem látták tisztán a helyzetet, akkor óvatosak voltak. De ezek a harcok természetesen nem maradnak nyom nélkül. Az ember sohasem lehetett biztonságban. Az úgynevezett „csengőfrász“ nálam is kifejlődött. Különösen azért, mert igen sokszor vitt el este az ÁVO. De engem boncolni. A szomszédok nem tudták, mi ez. Csenget az ávós és akkor én elváltozom. De aztán később szerencsésen hazaérkeztem. Az ÁVO-nak ilyen szokása volt, hogy a boncolásokat azonnal, akár éjjel is el kellet végezni.

1956 után apám ellen is pert indítottak. Ellenforradalmárnak nevezték azért, mert kezébe jutott a Miskolc városában levő ávós besúgóknak a listája. Ez úgy történt, hogy 1956-ban Miskolcon a műegyetemi hallgatók az ÁVO épületét kirámolták és a páncélszekrényben megtalálták a listát. Apámnak volt egy barátja, akivel délutánonként együtt üldögéltek egy cukrászdában és kávéztak. Ebben a kisvárosi klubban mindig figyelmeztették, hogy X.Y.-nal kapcsolatban legyen óvatos, mert az ávó besúgója. Ő ezeket mindig leintette. Azt mondta, hogy ez nem igaz, az egy becsületes ember. De amikor ezt a listát megtalálták, valamelyik barátja az orra alá kente. Nézd, így van, ahogy mondtuk, X.Y. itt van a listán, mint ávós besúgó. De apám ezt sem vette a szívére. Hogy ne kelljen az üggyel tovább foglalkozni, egyszerűen becsapta az aktatáskájába az aznapi peranyagok iratai közé. Ezzel az egészről meg is feledkezett. Aztán 1957 tavaszán egyszer csak éjjel csengettek a lakásán. Az ÁVO volt. Elvitték, mondván, hogy nála van az ávós besúgókról készült lista. Ezért államtitok megsértése miatt perbe fogták. Két vagy két és félévi börtönbüntetésre ítélték, aminek a nagy részét le is kellett töltenie. Ez azután jó alapot szolgáltatott ellenfeleimnek is. Ezért Kelemen Endre és Nezvál Ferenc apám ellenforradalmi tevékenysége miatt megvonták tőlem a szakértői működés jogát. Ezután úgy látszott, hogy a jövőben nem sok rózsa fog teremni számomra. Mondtam, hogy ilyen körülmények között inkább leszek Németországban vagy valahol nyugaton megint asszisztens tanársegéd, mint Magyarországon tanszékvezető docens vagy professzor. Elveimet fel nem adom és hamis véleményt soha nem adok.

Különben hálásnak kell lennem Kelemen Endrének és a társainak, hogy elüldöztek. Itt Németországban szép állást kaptam, nem vagyok vagyontalan, szép nyugdíjam van. Másodszor is megnősültem, és ami mindig vágyam volt, van egy szépséges, jóságos kislányom. Ezenkívül van egy nyaralóm Spanyolországban. Tehát mondhatom, élek, mint Marci Hevesen. Egész biztos, hogy itt módom volt arra, hogy különböző egyetemi, törvényszéki orvostani intézetekben nemcsak a tudásomat gyarapítsam, hanem a német professzorokkal együtt dolgozva közleményeket jelentessek meg híres kézikönyvekben és nevem, megállapításaim így bekerültek a nemzetközi igazságügyi törvényszéki, orvosi irodalomba. Pestről nem tudtam volna elérni.

    Vissza a nyitólapra