Véleményem a "szibériai Petőfi-sír" kérdéséről

Részlet az 1989 áprilisában készült tanulmányból

A legenda egy – azt mondhatjuk,sajnálatos  - véletlen folytán néhány éve újra felbukkat s (a sajtó közreműködésével, mely sok hasznot húzott az országos érdeklődést keltő Petőfi-témából) mondhatni, „másodvirágzás“–át éli.

Egy újabb vállalkozás hallatán azt kell gyaníttanunk, hogy egyesek – üzletet is szeretnének csinálni ebből az érdeklődésből. Voltaképpen mi történt?

Egy kárpátukrajnai  polgár, a munkácsi V.V. Pagirja a Magyarság c. lap 1940. évfolyamában véletlenül megpillantotta az iliszunszki „Petőfi-sír“ képét, s bár nem tudott magyarul, a feljebb közölt leiratszöveg felkeltette érdeklődését. Abban a hitben, hogy a magyarok erről az érdekes közlésről nem tudnak, a szibériai Petőfi-sír felkutatásának új zászlóbontója lett. Először a kárpáton-túli Ifjúság  c. magyar nyelvű szovjet lap írt erről, ezt átvette a Heves megyei Népújság 1985. aug. 31.-i száma, aztán óriási sajtóirodalom keletkezett, s a párbeszéd azóta is tart, időnként heves viták robbanak ki.  A józan hangokra általában türelmetlen válaszok jelennek meg. A közvéleményben újra kezd kialakulni az a felfogás, hogy a Petőfi hamvainak azonosítása és hazahozatala nemzeti ügy, a kételkedők vagy közömbösek vétkeznek a magyar nemzeti érzés ellen. „Hívők“, kutatók, lelkes propagandisták tucatjai tevéknyekedtek, végigtanulmányozták a fent említett „Bibliát“. Svigel és Sándor emlékezésanyagát ,s felelevenítették az egész zűrzavaros legenda-szövevényt . Sokan közülük „új adatokat “ emlegettek, de semmit közzé nem tettek, ami bármit is változtatna a hiedelem képtelenségén. A Szovjetunióban is – úgy tűnik – az a vélemény terjedt el, hogy ezt a „nemzeti ügyet “ a baráti Magyar Népköztársaságnak támogatni kell, s a közveltlenül érintett Burját-Mongol Köztársaság illetékes szervei erkölcsileg és anyagilag segítik is ezeket a területén folyó „kutatásokat“. Ezekről időnként hírek is érkeznek, azzal, hogy érdekes eredményekkel járnak. Két szovjet kutatóval érkezik, az elmített V.V. Pagirjával és a Csitában, a Burját Köztársaság fővárosában tevékenykedő Tyivanenko kandidátussal tavaly Budapesten – tolmács segítségével – beszélgettem is, s az a benyomásom támadt, hogy ezek az „eredmények“ a legenda Bajkál-vidéki elterjedésén alapulnak...

    90 évvel később (1949. aug.1-jét követően – A szerző) tudomást szerzünk egy PETROVICS feliratú Bajkálon túli sírról, melyet ismeretlen (személyesen sosem jelentkezett) magyar hadifoglyok Petőfiének hittek. Ez a „felfedezés“ hogyan egyeztethető össze a jól megalapozott, elfogulatlan tudományos kutatáson alapuló állásponttal? Persze kétségtelen, hogy valamely történelmi esemény megtörténtét, valóságát könnyebb igazolni, mint azt, hogy Petőfi nem esett fogságba, nem hurcolták el, semmi módon nem tudott magáról hírt adni (jóllehet, a legenda szerint legalább még 7 évig élt) stb., de azért ha ennyi feltételezett, de nem bizonyított esemény láncolata kell e bizonytalan lábakon álló vég-hipotézis elfogadtatásához , ill. hogy az a bizonyos Petrovics-Petőfi, akkor habozás nélkül el kell utasíttanunk. A legenda hívők óriási energiát fordítottak és fordítanak még ma is ennek az azonosításnak a történeti megalapozására anélkül, hogy akárcsak a legcsekélyebb konkrét eredményt felmutatták volna, mely a Petőfi-tudományt gondolkodóba ejthetné; tény, hogy a tudományos kutatás lehetőségei is végesek, de a tudományos meggyőződés, mely szintén a „hit“ kategoriájába tartozik („tudás“ akkor lehetne belőle, ha a költő hamvait valahol Segesvár környékén feltárhatnák és azonosíthatnák), tényeken és elfogulatlan kutatói módszereken, kombinációkon alapul, óriási fölényben van a szibériai sírkeresők tradicionális rajongására épülő vakhittel szemben.

   Véleményem szerint minden felelős magyar kulturális vagy tudományos szervnek, intézménynek csak ezt az elutasító álláspontot szabad képviselnie: ne támogasson tehát (sem anyagilag, sem erkölcsileg) olyan mozgalmat vagy vállalkozást, mely bármilyen formában vagy indokolással, bármilyen „nemzeti kötelesség “- re hivatkozással szibériai „kutatásokat“ vagy éppen sírfeltárást,exhumálást és a „szent hamvak“ hazahozatalát sürgeti. Azzal az indokolással sem értek egyet, hogy „Ássanak hát, legalább pontot teszünk az ügy végére! “ Egy ilyen nagy hírveréssel,handabandával járó vállalkozás járhat üzleti haszonnal, de ne tűrjük azt, hogy ehhez Petőfi nevét használják fel ürügyül ; esetleg örül neki a sajtó is,  hiszen ügyes riportokkal fel lehet szítani az olvasók érdeklődését és többszörösére lehet növelni a példányszámot, - ezáltal azonban új és még vadabb hiedelmek magvát hintik el. Petőfit ugyan a lentiek szerint hiába keresik azokon a távol-keleti tájakon, de aki tudja, hogy a „hívők“ miféle ravasz módszerekre ragadtatták magukat már e vonatkozásban (a nagyotmondástól a „bizonyítékok“ hamisításáig ), nem szeretné Petőfi emlékét efféle manipulációk ártalmainak kitenni.

    Már egy ilyen expedíció engedélyezése, jóhiszemű támogatása is kegyeletsértés a költővel szemben: akarva-akaratlanul azzal az előfeltevéssel  cselekedhetünk csak így (a közönség mindenesetre úgy gondolja majd), hogy

„Hátha mégis van a dologban valami !“, - ami persze azt a sanda gyanút is magába foglalja (gyakran anélkül, hogy ez tudatosodna bennünk), hogy a költő talán mégsem testesítette meg azt az erkölcsi ideált, amelyet ismert pályaszakaszán hirdetett, magának valott és tetteivel is képviselt, talán csak színlelte azokat a neki tulajdonított erényeket, amelyekért eltűnése óta minta képünknek tekintjük. – Petőfi, mint sorsába olyan könnyen beletörődő, a családjától,hazájától való elszakadását tudomásul vevő, visszatérésre vagy feleségével,barátaival való kapcsolatfelvételre kísérletet sem tevő, sőt új helyzetéhez alkalmazkodó orosz állampolgár (tegyük hozzá : a magyar szabadságharc leveréséhez döntő segítséget nyújtó cár alattvalójaként ): olyan feltevések, amelyek a költőnek a nemzet emlékezetében, képzeletében ma is élő alakjával, jól ismert erkölcsi elveivel, családi és baráti érzelmeivel, világnézetével semmi módon nem egyezthetőek össze. Ez ellen határozottan fel kell lépnünk, de legalább is szigorúan el kell határolnunk magunkat (a tudomány és a népművelés, oktatás irányítóit, munkásait értem) a hívőktől, akikben talán a nagyapák vagy dédapák annak idején indokolt és érthető, de már időszerűtlen és értelmetlen reménysége él tovább, sokuk magatartását és hírverését azonban gyaníthatóan korántsem a fennen hangoztatott  magasztos célok magyarázzák.

    Kívánatos és sürgős feladat, hogy mindezt a baráti szovjet állam illetékes szerveivel is megértessék. A már kialakulófélben lévő kapcsolatokat, Szovjetunióban folyatatandó levéltári kutatások fokozatos szabaddá tétele érdekében kellene kiépíteni, mert  ez a – kölcsönösségre épülő – együttműködés valóban igen jelentős tudományos haszonnal járhat orosz fogságba esett magyarokkal, táboraikkal kapcsolatban is; hadizsákmányként is kerülhettek ki magyar vonatkozású politikai vagy hadtörténeti okmányok. A hangsúlyt azonban korántsem csak az 1849. évi orosz intervenció időszakára kellene helyezni (kivált ami a hadifogoly –kérdést illeti, a levéltári kutatásoktól aligha várható látványos eredmény; Petőfit e vonatkozásban említeni sem érdemes ), az első világháborúval kapcsolatos levéltári anyag bizonyára sokkal gazdagabb lesz ennél.

     A „szibériai Petőfi-sír“ ügyét tehát, legalább is mint állami szerveinktől felkarolandó kutatási témát, lekell venni a napirendről, azt pedig megkell akadályozni, hogy dilettánsokból álló csoportok Petőfi nevével visszaélve „vállalkozzanak “ bármire, s eközben a magyar tudomány tekintélyén is csorbát ejtsenek. Ismétlem: a sírfeltárási tervet abszolút értelmetlennek tartom. S nem tudom, milyen szempontok szerint kiszemelt szibériai levéltárakban való „kutatást “ és „mikrofilmeztetést“ pedig átfogó levéltári kutatási együttműködés keretében megfelelő gondos előkészítés után szakképzett levéltárosokra kell bízni.

     A „szibériai Petőfi-sír “ legendája legfeljebb mint a jóformán szemünk előtt végbemenő különös legendaképződés példája lehetne tudományos kutatatás tárgya, feltéve, hogy akad olyan folklorista, aki ennek a ma már beláthatatlan tömegű anyagnak a feldolgozásától nem riad vissza; mindenesetre azzal is számolni kell majd, hogy ettől ma már a Bajkálon túli, önállósulni kezdő Petőfi-meséket sem lehet elkülöníteni, azok már a hazai anyagban is beszüremkedtek. Gondolok például azokra az előttem teljesen érthetetlen kombinációkra, melyek szerint költőnk a  dekabrista száműzöttek „utolsó mohikánjainak“ egyikével:

Kjuhelbekkerrel baráti kapcsolatot tartott fenn, s egymás mellé temették őket (!?), ami legendának új, feltehetőleg szibériai hajtása.

  ... A Petőfi – legendának a szibériai ásatásokkal nem lehet a „végére járni ! “ – ismétlem a feljebb mondottakat, mert már a nagy dobra vert kísérlettel újabb tápot adunk neki! Az egyébként jószándékú (de a hívőktől befolyásolt ), a szibériai kutatásokat udvariasan támogató, segítséget is igérő magas rangú szovjet minisztériumi tisztviselő azzal a csattanóval zárja nyilatkozatát, „szomorúnak tarja, hogy a magyaroknak nem kell saját Puskinjuk“. Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár.

Bp., 1989. április 15.

                                                                                                                                Dr. Kiss József

tudományos kutató                  

    Vissza a nyitólapra