|
|
Petőfit nem lehet megölni |
|
|
|
Kurír, 1991. május 23. |
|
|
|
(verstöredék) Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Meg kell, hogy érjem azt a napot, Amelyért lantom s Kardom fáradott. /Petőfi Sándor/
A fejéregyházi csatamezőről 1849. július 31-én eltűnt Petőfi Sándor. Elesett, meghalt a csatában úgy, ahogy azt a verseiben előre megjósolta? Megsebesült és valamely pór kunyhójában talált menedéket és gyógyító kezeket? Petőfi kézen-közön tűnt el? Petőfi Sándor nagyon népszerű költő, forradalmár volt, akinek a hazafias verseit egész Magyarországon olvasták, hallották és énekelték. Petőfi igen termékeny költő is volt, és az eltűnése napjáig szinte naponta jelentek meg az újságokban azonképp frisstiben megírt tudósítás jellegű, gyújtó hatású versei. Egyszerre csak vége szakadt a versáramlatnak. Csend és űr támadt. Petőfi nem írt több verset a magyar lapoknak. A nép szóbeszédek közepette találgatta a költő eltűnésének mibenlétét. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy látták őt, amint valami lovas kozák elöl beszaladt egy rozstáblába és ott eltűnt azon nyomban megszületett a népi szólásmondás: „Eltűnt, mint Petőfi a rozsban.” Az osztrák megszálló körözőlevelet adtak ki ellene, hogy kézbe kaparinthassák és végül is kivégezhessék őt, a „lázadók” egyik vezérét. A titkosszolgálat minden buzgalma ellenére, Petőfi nem került kézre. Akkor, hogy a kudarcukat leplezzék, a titkosrendőrök felsorakoztattak hirtelenében olyan azonosító tanúkat, akik Petőfit még látásból sem ismerték. Nos, ezek a „tanúk” azt állították, hogy a csata után látták a körszakállas költő tetemét a mezőn heverni. Petőfi néhány nappal korábban leborotváltatta a kis kecskeszakállát, tehát sima állal tűnt el. A Bach-huszárok elparentálták, holttá nyilvánították, a sajtó tollnokai papíron tömegsírba temették Petőfi Sándort, a szabadságharcot és a magyar nemzetet, mint fogalmat. A sajtóban megjelentek az ál-Petőfik versei és a Petőfi-utánzók versikéi. Itt is ott is meg-megfordult egy-egy ál-Petőfi a nemesi kúriákon. A szélhámosok többnyire rajtavesztettek, ám ezek a kapcabetyárok olyannyira hitetlenkedőkké tették az embereket, hogy a Szibériában élő Petőfiről időről-időre érkező híreket már kétellették. Hazánk népe azóta több emberöltőn át jó néhány uralom terhét viselte el. Ellenben az uralmi rendszereknek volt közös vonásuk: úgy féltek Petőfi szellemétől, mint az ördög a tömjénfüsttől. Hovatovább még az is közös vonás volt a különböző érákban, ahogyan saját politikai szájízük szerinti válogatásban adták ki a Petőfi-verseket, ha a szekerükbe akarták fogni a nagy költő szellemét, és hol a hon, a magyar nemzet védelméért, függetlenségéért életét feláldozó nemzeti hősnek kijáró, dicsfényben ragyogó borostyánnak koszorúzták az emlékalakját, hol csinnadrattás háborús mozgósításhoz a kard ki kard jegyében használták fel hősi emlékét, hol pedig a világforradalmat szorgalmazó, magát ugyan magyarnak valló, szláv származású s a burzsoáziát csaknem Majakovszkij költészetének szintjén ostorozó, tűrhetően jó kis költőnek minősítették. A szovjet egyetemi tananyagban, emlékszem, csupán húsz percet szenteltek Petőfi Sándor költészetének, és így méltatták: „…a durva, darabos nyelven is egészen jó verseket tudott írni…”. Azóta tudom, amit akkor még nem tudtam, hogy az oroszul olvasó emberek csupán a rossz fordításokban kiadott Petőfi-verseket ismerik, és igen sokan nem is sejtik, nem a tehetséges szovjet költők írták meg oroszul ezeket a költeményeket, hanem azok, akiket a könyvkiadók megbíztak. Arról, hogy Petőfi nem esett el a harcmezőn, csak két évvel később értesültem első ízben. Szverdlovszkban a diákszállón K. Ferivel, aki 1954-ben Ulan-Udében az egyik központi lapnál volt nyári gyakorlaton, együtt laktam. Már télbe hajlott az idő, amikor beszélgetésünk közben hirtelen témát váltott. „Tudod-e, hogy a burjátok szeretik a magyarokat, és bennünket rokon népnek tartanak? A nyáron iszogatás közben azt mondták, Petőfi Sándor ott volt fogságban a Bajkál-tó mellett. Mondták is, hogy hol, de nem jegyeztem meg, mert a közlésük elképesztett, hiszen azt állították, ott van eltemetve. Aztán kérleltek, erről ne szóljak senkinek, náluk ez a téma tabu. Azóta sem megy ki a fejemből.” Én sem tudtam elhinni, amit a barátom mondott. Itthon csak 1958-ban kezdtem a könyvtárakban a Petőfi-történeteket és legendákat keresni, tanulmányozni. Eközben tapasztaltam, periodikusan föl-föllángolt a Petőfit keresők kutatási vágya, s expedíciókat szerveztek, hogy meg se álljanak Szibériáig és megleljék Petőfit, de a tudósok és csatolt régészeik mindig lehurrogták, kigúnyolták a lelkesülőket és megakadályozták a kutatást. Számomra 1988. júniusában adatott meg a lehetőség, hogy Szibériában megjelent versek, cikkek fordításaival foglalkozzam. Balajthy András jóvoltából kezdhettem A.V.Tivanenko Barguzinról, Petrovicsról, Eliászov kéziratgyűjteményéről, az ottani őslakosok visszaemlékezéseiről, versekről írt cikkeit magyar nyelvre fordítani. No, de eközben felfedeztem Petőfi Sándort két orosz nyelvű versben és egy róla énekelt dalt. Mindhármat, csak úgy hamarjában le is fordítottam, nyersen. Helyénvaló lenne ezeket a verseket itt részletesen elemeznem, de doktor Szuromi Lajos eddig már két nagyszerű tanulmányt tett közzé. Ezekben – és a Hevesi Szemle 1990. február-április jelölésű 1-2. számában megjelentben részletesebben – verstanilag nagyszerűen elemzi és összehasonlítja őket Petőfi Sándor analóg szövegű, stílusú és szótagszámú verseivel. Szuromi professzor párhuzamot vont a Barguzinban dalként fennmaradt „Az álmok” és Petőfi „Véres napokról álmodom” verse között, valamint az utóbbi kései rácsengésének minősítette a „Szomorú volt az életem” című barguzini illetőségű verset, és megállapítja: „Az álmok” a megfáradt, kiábrándult, önmagát szatírikusan ábrázoló költő hangulatát, s a „Szomorú volt az életem” ugyanezen költőnek a meghasonlását, halálvárását tükrözi. „A két orosz nyelvű vers pusztán verselés technikája által is Petőfi saját alkotásának minősíthető. A természetes logika elemi konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja, ebből következik az a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe.” Nemzetünk lelkében rendíthetetlen a költő hitele, egyre fakóbb azonban eltűnésének kideríthetőségébe, rendíthetőségébe vetett hit. Pedig ma sem bűn keresni őt, akarnokság nélkül, tényeket kutatva, akár megszállottak ártalmatlan mániákusságával. A tények birodalma nem tűr erőszakot.” „Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?” A fenti idézeteket szemelvényként Dr. Szuromi Lajos nagyon kiváló, de szakmai körökben agyonhallgatott tanulmányából bátorkodtam kiemelni. A vizsgálat tárgyát képező két verset és kívülük másik öt költeményt már közölhető minőségben lefordítottam, de nem állítom, hogy a jövőben nem fogok javítani, változtatni rajtuk, mert amint azt Babits Mihály, aki irodalmunkat Dante „Isteni színjáték” című művének utánozhatatlan fordításával is gazdagította, megközelítőleg így, megjegyezte: A versfordítás olyan, mint a nő, ha csúnya, akkor hű, ha szép, akkor nem hű.
Szomorú volt az életem…
Szomorú volt az életem Beléje még nem szüremlett fény, Elhangzott hattyú énekem, S a síromhoz is közelgek én.
Előjönnek a leélt évek, Fölsejlik már számos árnyalak, Elbúsít, ha képekre nézek, A rámák üresen állanak!
Belül tettem nincsen énnekem, Csak álmok, vágyak, töprengések, Keserűen tölt el szégyenem, Meddők voltak a szenvedések.
Miért vert bennem úgy a szívem? Szeretteimért m’ért lobogott? Miért a sok ébren éjjelem, Ha jótettekre valék hivatott?
M’ért roskadok a kereszt alatt, Amelyet én dőrén fölkaptam? S mit leltem én? Csak a síromat A hideg és zord pusztaságban.
A.V. Gurjevics dalszövegként jegyezte le 1927-ben Barguzinban. Megjelent A.V. Gurjevics és L.E. Eliaszov szerkesztésében 1939. évben Udan-Udéban „Sztárij folklor Pribajkálja” című gyűjteményes kötetben. Az utókor L.E. Eliaszov és A.V. Gurjevics néprajzkutatóknak köszönheti a Bajkál-tó vidékén az ottani őslakosok visszaemlékezései szerint, eredeti családnevén, Petrovicsnak ismert nagy magyar költő és őrnagy költeményei egy részének fennmaradását. A két kutató az 1920-as években történeteket, visszaemlékezéseket és énekeket gyűjtött Kelet-Szibériában. Csak az után kezdtek közösen kutatni, amikor Gurjevics Barguzinban kezdett népdalokat gyűjteni és a lejegyzett szövegek között feltűnt neki, hogy a hat-hét szótagnyi sorhosszúságú egyszerű versek mellett néhány tehetséges költőre utaló vers is mutatkozik. A különböző nótafák ugyanazon versek szerzőjeként néha más és más neveket jelöltek meg, Petrovics, Pefitájev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zaindner nevű dalköltőkre emlékeztek. Elaszov valószínűleg akkor értette meg, hogy ezek a nevek mind egy emberre vezethetők vissza, amikor 1936-37 folyamán a barguzini Morokov testvérpár visszaemlékezéseit, dalait, verselését jegyezgette le. A néprajztudós Eliaszov, amit a kézirathagyatéka is bizonyít, irodalmi műveltsége folytán felismerte Petrovics verseiben Petőfi stílusát, de a sztálini önkény legveszélyesebb időszakában, a harmincas évek közepén nem merészelte a fölfedezését nyilvánosságra hozni. A háború után, csak 1970-ben mert levelet intézni a Magyar tudományos Akadémiához. Levelében közölte, hogy eddigi kutatásai eredményeként megállapította, hogy Petőfi Sándor 1851-től 1856-ig, a haláláig Barguzinban élt száműzetésben. Az MTA ügyeletes tudósa kategorikus, sommás válaszokat adott Dukács Sándor aláírással 1970. május 27-én, Budapesten kelt levelében: „…semmiféle adatunk nincs arról, hogy a cári hadsereg magyar foglyokat vitt volna magával Oroszországba”. „Petőfit valószínűleg megölték a segesvári csata napján és testét egy tömegsírba tették.” Lezongorázni sem lehetne a különbséget a burjátiai tudós csaknem 50 év alatt végzett kutatási eredményeinek tényanyaga által bizonyított ismeretek és az MTA nevében pufogtatott, az intézmény hírnevére rossz fényt vető ex cathedra kijelentés tudományossága között. De hagyjuk a múltat. Remélhetőleg mindenestül a múlt ködébe vész az elefántcsonttorony-szemlélet.
Petrovics-petrován
Hej, Petrovics-petrován! Nem mulatsz te igazán. Meg nem iszod a vodkát, A m’ért is nem mondsz adomát?
Petrovics, petrovánunk, M’ért nem a mi Ivánunk? Szurkot főz a Sámánkán, Léket vág a jég hátán, S belőle sügért húz ki Hallének meg is főzi
Ha pénz van iddogálunk, S Petrovics vendég nálunk, Ittlétre tanít minket, Ne törje bú szívünket.
Ez a vers L.E. Eliaszov szerkesztésében 1974. évben Ulan-udéban kiadott Szibériai munkások népköltészete (Narodnaja poezija rabocsih Szibiri) című könyvben jelent meg. L.E. Eliaszov szerkesztői szövegében magyarázatként jegyzi meg: A dalszöveg lejegyzése 1936-ban az írástudatlan M.I. Morokova éneke nyomán történt. Morokova 1841-ben született, s elmondta, hogy ezt a dalt már az ő szülei is énekelték. Ennek kiegészítéseként mondom el én (Nehéz Mihály), hogy ugyanez a Morokova mondta el egy esztendővel később Eliaszovnak a népmesévé csiszolt „Feltámadott” történetét. Akkor így szólt Petrovicsról: „A feltámadottat Petrovicsnak hívták, de az itteniek, a nyelvjárásuk szerint, csak Petrovánnak szólították. Annuska mindenkinek mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni.” Tehát ez a Petrovics nem a Barguzintól mintegy hétszáz kilométerre lévő Petrovszki-bányaüzem petrovánjai közül való volt, csak a tájszólás szerint nevezték el Petrovánnak, hiszen a dalban említett Sámánka azaz Sámán-hegy BArguzin szomszédságában található. Nehéz Mihály
(Gondoljuk, olvasóink maguk is tudják, az ún. Petőfi-üggyel kapcsolatban eddig közölt írásaink alapján, hogy szerkesztőségünk véleménye nem egyezik a most befejezett cikkben közöltekkel. Az állítólagos Petőfi állítólagos verseiről szóló állításokat a „hallgattassék meg a másik fél is” jegyében közöltük. A Szerk.)
|
|