|
|
Osztrák nevek szibériai listákon |
|
|
|
Kurír, 1991. május 31. |
|
|
|
Még egyszer(?) Petőfi
Szeretnénk – ki tudja hányadszor(?) – most ismét a végére jutni Petőfi ügyének. Legutóbbi cikkeink zárásául – részleteiben – közöljük a Petőfi Népe május 11-i számában megjelent cikket, amelyben két, Szibériában járt szakember számol be legutóbbi kutatási eredményeiről (is). A Magyar Tudományos Akadémia és a Petőfi-Megamorv Bizottság a közeljövőben állítólag asztalhoz ül, megtárgyalni a nézeteltéréséket. Maga Morvai Ferenc mondta el, hogy a jövő héten – az akadémia kérésére – lényeges dokumentumokat adnak át az MTA munkatársainak. Egyúttal beszámolt arról is, hogy megérkezett két amerikai tudományos intézet szakvéleménye. Leglényegesebb megállapításuk – mint Morvai ezt kiemelte -, hogy a vizsgált csontdarabok férfitól származnak. Hogy az éppen Petőfi Sándor lenne? Ezt sem bizonyította még senki. Eddig is ismert volt, hogy az 1848-49-es szabadságharcban az orosz csapatok ejtettek hadifoglyokat, akiket a történészek szerint átadtak az osztrákoknak. De ha mégis hurcoltak el közülük Szibériába? Ezt a lehetőséget mesének vélik a szakemberek. Ám a napokban olyan adatokat hoztak haza a Petőfi-expedíció kutatói a távoli Szibériából, amelyekre talán érdemes odafigyelni.
A Petőfi Népe egy héttel ezelőtti számában írt arról, hogy a közelmúltban figyelemre méltó levéltári anyagokat találtak Szibériában. Az nem kétséges, hogy az oroszok ejtettek hadifoglyokat, de a történészek sietnek hozzátenni, azokat át is adták az osztrákoknak. Azt az eshetőséget, hogy a hadifoglyok elkerülhettek a távoli Szibériába, a Bajkálon túlra, mindig vitatták a történészek, sőt egyenesen a fantázia szüleményének, jobb esetben mesének tartották és tartják ma is. Az emlékezetes szibériai, barguzini ásatások pedig még inkább kizárják a távolban való raboskodás gondolatát, cáfolva, hogy az a bizonyos csontváz esetleg Petőfié lehetett. Csank Csaba és Nehéz Zsíros Mihály olyan adalékra lelt kéthetes szibériai kutatóútja során, amelyekre oda kell figyelni. - Mire jutottak? - A nyomtatásban is megjelent anyagok tanulmányozása során kiderült, hogy az 1851-es évben 187 ezer száműzöttet összpontosítottak Szibériába. 1852-62 között további 70 és fél ezer száműzöttet szállítottak Szibéria különböző területeire. Egy forrás szerint 1855-re vonatkozóan nemcsak dekabristák és a jobbágyrendszer ellenzői kerültek oda, hanem a „nemzeti szabadságmozgalmak résztvevői” is. Egy másik, 1901-ben megjelent kiadványban ez olvasható: „Sok katona érkezett azokkal, akik különböző felkelésekben vettek részt.” Említést tesz a szerző azokról az orosz sereghez tartozó katonákról is, akiket a „lázadókhoz” való csatlakozási kísérletért ítéltek szibériai kényszermunkára, majd száműzetésre. További részletek helyett azt még elmondom, hogy az említett forrásban magyarokról is lehet olvasni: „A Bajkálon túli területeken (az 1848. év körüli időszakban) magyarok és más külföldiek kiskereskedelemmel foglalkoztak és nagy csapatokban külföldi árukat szállítottak vámpecsét nélkül vagy pedig hamis plombákkal…” Az említettekből kiderül, igenis voltak magyarok a múlt század ötvenes éveiben a Bajkál vidékén. - Kérdés, hadifoglyok voltak-e? - A kelet-szibériai főkormányzó 1850-es titkos levelezéséből egyértelműen kiderül, hogy a megyei kormányzóktól jelentéseket kér a nagy számban érkező foglyok elhelyezésének lehetőségeiről és egyben írásban közli velük, hogy a BAjkál jegén viszik át őket a keleti partvidékre. - Ez a tény egyébkén igazolja a Morokov testvérek elbeszélését – veszi át a szót Nehéz Zsíros Mihály. – Az idős testvérpár egyébként arra emlékezett, hogy a „titkos” embert télen vitték Barguzinba. Kutatásaink során számos olyan közvetett bizonyítékot találtunk, amelyek igazolják a néprajzi gyűjtésben fellelhető leírásokat. Tehát az már biztos, a Bajkálon túli szájhagyományok fennmaradt leírásai tényeken alapulnak. Az 1937-es gyűjtés egy része megjelent már Szibériában, de most vettem észre – az eredeti szöveget olvasva -, hogy Morokova elbeszéléséből egy mondat kimaradt a helyi közlésben, mert lehet, hogy nem vetett volna jó fényt az ottaniakra. Így szól a kérdéses rész: „Ez az ember (mármint a <titkos> - B.T.) lángész volt, olyan csodálatos feje volt, hogy a mi sötét barguzini fejünkbe tölcsérrel önthetnék a tudományt, akkor sem mennénk vele semmire.” Ezeknek az emlékezéseknek van még egy titkuk. Az, hogy olyanok adták tovább, akik analfabéták voltak, tehát semmiképp sem olvashattak azokról a történésekről, amelyekről az „idegentől” hallottak.
- A magyar irodalomtudósok soka nem vették komolyan ezt a legendát. A postamester lányával kapcsolatban nem is egy szatíra született. - Pedig Anna Kuznyecova létező személy volt, megtaláltuk a rá vonatkozó dokumentumokat. A levéltári kutatásaink során arról is meggyőződhettünk, hogy a barguzini postaállomást 1851-ben építették, tehát Petrovics dolgozhatott az építkezésnél, ahogyan a legenda tartja. A barguzini pravoszláv templom gyónási könyvéből kiderül, hogy 1850-55 között kikerült a családi kötelékből Anna Kuznyecova, feltehetően férjhez ment. Morokovék Petrovicsot „titkos” embernek nevezik, feltehetően azért, mert a különösen veszélyesnek ítélt száműzötteknek csak számuk volt, titkosították őket. A kutatások során sok számozott fogoly nyilvántartására találtunk, akiknek csak halálukkor írták be a jelentésbe a nevüket. A sokat emlegetett Küchelbecker-levelekről pedig annyit, 1845-ig követhetők, tehát Petrovics nevét, a vele való esetleges kapcsolatát meg sem említhette volna… - A „titkos” személyekről van-e még érdekes adat? - Figyelemre méltó az a tény, hogy a nemzetközi helyzetre való hivatkozással 1851-et követően szinte hermetikusan lezárták Szibériát – folytatja Csank Csaba -, már 1850. Júniusától csak a cári kancellária III. ügyosztálya adhatott ki beutazási engedélyt. Találtunk utalásokat arra is, hogy a beutazást kapott külföldieket figyelték. Több olyan eset, „tárgyalás” leírását láttuk, amelyben az áll, hogy az idegen állampolgás, a „lázadásban való részvételért” kényszermunkára ítélt osztrák alattvaló hazatérhetett Ausztriába, vagy átirányították más kényszerlakhelyre. Egy 1856-os keltezésű, megsárgult ellátmányjegyzéken a téli ruházatra kiutalt pénzek összegének feltüntetésével sok olyan név szerepel, amely biztosan nem orosz. A Kelet-Szibériai Főfelügyelet (1826-1887) névsoros mutatójában több ezer név között olyanokra bukkantunk, amelyek magyar, cseh, német, olasz, svéd eredetre utalnak. Ivan Kenig, Franc Knol, felix Jordan, Baran Anton, Berg Botnar, German Adam, Huszarov, Karl Haas. (A nevek valóban „gyanúsak”. Bona Gábor szabadságharcos tábornokokat, törzstiszteket felsoroló könyvében Hász [Haas] Károly honvéd őrnagyról lehet olvasni, aki az életrajz szerint beteget jelentett és nyugalmaztatta magát - B.T.) Az adatok feldolgozása még tart, azonban máris egyértelmű, hogy sok-sok meglepetés várható majd a közeljövőben? - Mégpedig? - A szabadságharc résztvevőinek életrajza sok esetben bizonytalan, befejezetlen, több évtizedes kihagyások fedezhetők fel. Erre mi a magyarázat? A képbe úgymond beleillik a száműzetés. Annál is inkább, mert vannak adatok arra vonatkozóan, hogy 1873. májusában, majd 1882. szeptemberében – és esetleg máskor is – döntöttek a Szibériában száműzetésben élő osztrák alattvalók hazájukba való visszatéréséről. - Az Eliaszov-hagyatékban több érdekesnek tűnő vers is előkerült – fejezi be a beszámolót Zsíros Mihály. – Ezek feldolgozása folyamatban van. Elöljáróban csak annyit árulnék el, hogy minden bizonnyal előbb németül hangozhattak el a sorok, amelyeket segítséggel oroszul írtak le, s a szájhagyomány útján maradhattak fenn. Nem szibériai embertől származnak a versek, a dalok, erre a bizonyíték, hogy az egyikben rózsáról és fülemüléről emlékezik meg a szerző. Se rózsa, se fülemüle nincs a Bajkál környékén.
Borzák Tibor
|
|
