Nincs hivatalos vonal, nincs kulcsideológia

Hajdú Bihari Napló, 1991.02.28.

Interjú Kosáry Domokos történésszel, az MTA elnökével

 - Közismert, hogy az elmúlt évtizedek során a történettudomány a napi politika szolgálatában állt. Milyennek látja a rendszerváltozás után a magyar történettudomány helyzetét?

- kétségtelen, hogy ha csökkenő mértékben is, de a politika és a politikai taktika befolyása a tudományra nagyon nagy károkat okozott. Ha megnézi valaki az 1952-ben kiadott, A magyar nép rövid története című munkát, azt olyannak látja, mint egy állatorvosi lovat, amelyen valamennyi betegség kitapintható. Így az Árpád-kor teljesen elsikkadt, a Rákosi-éra pedig, mint a  legfontosabb magyar történelmi periódus, tündökölt. A hatvanas évek végétől bontakozhattak ki normálisabb törekvések, összefüggésben a rendszer bomlásával. Egy keskeny ér keletkezett, ami aztán kezdett kiszélesedni, végül alapjában új helyzet állt elő. Ez nem jelenti azt, hogy minden megváltozott, főleg a korábbi elvárások élnek elevenen. Tavaly négyen vállalkoztunk arra – mivel új tankönyvek nincsenek -, hogy írunk valami kalauzfélét, amely Európa és hazánk történetét együtt tárgyalja, korrigálja az abnormalitásokat, a politika direkt beavatkozásait. Miután ezek megjelentek, több helyen tettek fel olyan kérdéseket, hogy milyen kulcsideológia hozta létre az új műveket? Ekkor jöttem rá: tovább tart a közgondolkodásban az a károsodás, amit a sztálinizmus okozott, s amely feltételezi, hogy a történelemhez egyetlen üdvözítő kulcs van. A történelem rendkívül bonyolult folyamat, a tendenciákat, az összefüggéseket sokoldalú kutatással kell feltárnunk. A másik régi szemléleti maradvány: mi ma a hivatalos álláspont, a hivatalos vonal? Ezt sokan kérdezik tőlem, mint az akadémia elnökétől. Nincs hivatalos vonal. Vannak kutatók, akik tisztességgel, a szakmai szabályok pontos betartásával dolgoznak, mutatják be a történelmi folyamatokat. Ezen belül lehetnek különféle vélemények. A mienk sokszínű ország, sokféle emberrel. Nem az a cél, hogy mindenki egyformán gondolkozzék, hanem az, hogy a lényeges dolgokban közös álláspontot foglaljunk el. A szabályok érvényesítésében kell egyetértenünk, s azon belül sokféle árnyalat lehet. Ezt azért mondom, mert nemcsak a történetíráson múlik, hogyan látjuk a történelmünket, hanem az emberek gondolkodásán is. Ezen azt értem, hogy amikor saját korukról van szó, akkor is képesek legyenek a történettudományról megtanult módszerekkel a folyamatokat történelmileg értékelni. Azt szokták mondani, a történelem az élet iskolamestere. De nem olyan értelemben, hogy vannak gyógyító receptek, egyszerű, követhető példák, hanem a kulcs a történeti gondolkodásban rejlik. A történészek társadalmi feladata megtanítani az embereket arra, hogy saját jelenüket történelmileg értékeljék.

Többszólamú történetírás

- Ez azt is jelenti, hogy a magyar történetírás többszólamú lesz, születhetnek új iskolák, kibontakozhatnak irányzatok. De vannak-e iskolateremtő történészeink?

- remélem, vannak. A magyar történetírásról egészében véve azt kell mondanom: nem rossz, nemzetközileg nagyon jónak jegyzik. Elsősorban azért, mert az elmúlt évtizedekben lényegesen nyitottabb volt, mint a többi kelet-európai országé. Amikor most az egyetemeink átalakulnak, nem tibeti malmok lesznek, mint az ötvenes években voltak, és friss erők kapnak lehetőséget, akkor egészen biztos, hogy ki fognak nőni azok az iskolateremtő egyéniségek, akikre szükség van. Annak idején voltak ilyenek, említhetem Szekfű Gyula, Hajnal István és Domanovszky Sándor nevét. Mondanom sem kell, hogy valamennyiüket eltávolították a katedráról, némelyiket a szakmából is. Bele is haltak. Utánuk ki jöhetett volna? A tibeti imamalomban nem születnek iskolák!

- Az elmúlt évtizedeknek voltak-e maradandó történetírói teljesítményei?

- Úgy fogalmaznék, hogy bizonyos felismerések, eredmények születtek, elsősorban gazdaságtörténeti téren. Így például, hogy a múlt század első felében a feudális rendből a polgári társadalomba való átmenet milyen volt, azt már lényegesen jobban látjuk, mint korábban. De mondhatnék még néhány dolgot. Nem egyedi vállalkozásokat kell kiemelni, bizonyos témákon belül, egyes korszakokban ért el a történetírásunk figyelemre méltó eredményt. De egészében, ami elmaradt, ami nem született meg, az nagyobb volt, mint a pozitívum. Annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évtized termése lényegében jobb volt, mint a korábbi.

Fókuszban a közelmúlt

- Mikor juthat el a tudomány odáig, hogy a közelmúltról – gondolok itt az 1915-től napjainkig tartó periódusra, ezen belül 1956-ra – tudományos értékű munkák szülessenek? Rengeteg emlékirat jelent meg az utóbbi időben, s tudjuk, hogy a memoárok mindig szubjektívek.

- igen, az emlékiratírók mindig elfogultak. Bár meg kell mondanom, hogy még hazudni is nagyon limitált módon tudnak az emberek. Saját környezetükben tudnak hazudni. A történetírás ezekkel egészen jól tud bánni, ha egyéb támaszpontjai is vannak. A nagy bajt ott látom, hogy nagyon fontos forrásanyagok hiányoznak. Egyrészt azért, mert nem hozzáférhetők – szovjet levéltárakban vannak -, hiszen tudjuk, hogy sokáig Magyarország dolgaiban Moszkvában döntöttek. De gyakran hiányoznak is a források, mert az ügyeket telefonon intézték. Mindenesetre kétségtelenül ezen a téren van a tudomány legnagyobb elmaradása, és az iskolák is küszködnek az ebből adódó nehézséggel. A mi sorozatunk negyedik kötete is csak jövőre fog megjelenni. Két dolgot azonban megemlíthetek. Létrejött egy olyan intézet akadémiai támogatással, amely 1956-tal, annak közvetlen előzményeivel és utóhatásaival foglalkozik, vidékre is kiterjedő levéltári adatgyűjtéssel. Rövid időn belül kiadós eredmények születhetnek. A kormány felkérésére a Magyar tudományos Akadémia kiküldött egy elnöki bizottságot amelyik az 1956-os tömegnek sokirányú, gazdasági, kulturális, stb. vizsgálata. Az év elején kezdte meg működését ez a bizottság. Első feladatai közé tartozik, hogy forrásokat publikáljon. Megkaptuk a kormánytól a felhatalmazást arra, hogy bármilyen írásban, bárhol legyen is az, bármikor betekinthessünk. Kidolgozták a bizottságok a munkaprogramot. Lesznek olyan munkák, amelyek hamar megjelenhetnek, természetesen olyanok is készülnek, amelyeknek a megírásához hosszabb idő szükséges. Amennyire lehet gyorsítjuk a munkát, hogy ne kelljen húsz-harminc évet várni a publikációkra.

- Lehet-e arra garanciát adni, hogy a történetírásunk azon az úton halad, amelyet itt most professzor úr felvázolt, vagyis független a napi politikától?

- Az akadémiai törvényben – amely a Parlament elé kerül, leszögezzük, hogy a tudományos kutatómunka végzése szabadon folytatható, nem lehet a politikának beleszólása. Ennek a szempontnak fokozottan kell érvényesülnie a történettudomány esetében, amelyet mindig különösen fenyeget a fent említett szeszély. Ami tőlünk telik, mindent meg fogunk tenni, hogy ezt elhárítsuk, és ennek a szemléletnek ki kell terjednie az egyetemi és középiskolai történelemtanításra, -oktatásra is.

Nincs barguzini Petőfi

- A történész Kosáry Domokos milyen témákon dolgozik?

- Az akadémia reformja nagyon lefoglal, a tudományos munkára aránylag kevés az időm. Szerződésem van egy egykötetes Magyarország történetre, amin már dolgozom. Egy esszéről van szó. Félévszázados történészi pálya után úgy érzi az ember, hogy világosak a körvonalak, össze tudja foglalni legfontosabb gondolatait. Újra megjelenik az 1936-ban kiadott A Görgey-kérdés története című munkám, amely tulajdonképpen a magyar politikai közvélemény t9rténete. Kiegészítetem mindazzal, ami az utolsó ötven évben történt. Nagyon tanulságos, mert égbekiáltó zöldségeket írtak össze erről a kérdésről.

- Nagyon sok támadás érte a Magyar tudományos Akadémiát Morvai Ferenc részéről az úgynevezett Petőfi-üggyel kapcsolatban. Mi erről a kérdésről az Akadémia elnökének és a történésznek a véleménye?

- Meg kell mondanom, hogy az Akadémia korábbi eljárásával nem értek egyet. Későn reagáltak. Fél éve tartott a nagy felhajtás, hogy előkerültek hadifogolylisták és egyéb dolgok. Azt kellett volna mondani: legnagyobb figyelemmel és érdeklődéssel fogadjuk a dokumentumokat, tessék letenni az asztalra, azonnal megvizsgáljuk. Ez sajnos nem történt meg. Később, amikor az Akadémia felébredt, kiküldött egy csontvizsgáló bizottságot és összehozott egy történészekből álló csoportot. Az utóbbit azonban sohasem hívták össze. Először a történészekből álló bizottságot kellett volna összehívni, és azt megvitatni, lehetett-e egyáltalán realistása annak, hogy Petőfi Magyarországról Szibériába kerüljön. Mert a Húsvét-szigeteken, vagy Kaliforniában is áshat bárki, ott is lelhetnek vékony fiú- vagy női csontvázakat, s állíthatják, hogy Petőfit találták meg. Mint a korszak kutatója és ismerője mondhatom, kizárt dolog, hogy Petőfi Sándort elvitték az oroszok Magyarországról. A cári katonai vezetés olyan mértékben mozgott a szigorú hierarchia szabályai szerint és regisztrált minden lényeges lépést, hogy elképzelhetetlen ilyen eset előfordulása. A hadifogolylista, amelyet mutogattak a tévében, az oroszok által az osztrákoknak átadott katonatisztekről szóló kimutatás volt. egyetlen írásbeli bizonyítékot nem tettek le az asztalra. Az első világháború után hadifogoly magyarok felfedezni vélték korábban odahurcolt honfitársaik nyomait. Ha voltak ilyenek, akkor azok az 1860-as lengyel felkelésben – mert annak voltak magyar résztvevői – részt vett és Szibériába száműzött magyarok nyomai lehettek. Egy ukrán történész (aki a Sztálin által száműzött férjét követte hűséges feleségként) talált magyarokra vonatkozó adatokat a levéltárban, de nem 1849-ből, hanem 1863-ból! Felállítottam egy külön szakértői bizottságot, csontvizsgáló bizottságot – az év elején. Fiatal szakembereket gyűjtöttünk össze és bármilyen bizonyítékot készek vagyunk a legnagyobb nyilvánosság előtt, a szakma szabályai szerint megvizsgálni.

Filep Tibor

(Fotó: Horváth Katalin)

Vissza a nyitólapra