|
|
Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben |
|
|
|
|
|
|
|
Az 1989. július 17-én Barguzinban talált állítólagosan Petőfi-csontváz körüli vita mindmáig közéletünk egyik neuralgikus pontja. Sajnálatos tény, hogy az 1990. elején a Szovjetunióba küldött MTA-szakbizottság nemrég közzétett zárójelentése (Magyar Tudomány, 1990/9m 1099-1102) nem tudott pontot tenni a vita végére. Sőt, Szabó Gézának, az első barguzini feltáró expedíció és a szóban forgó MTA-szakbizottság régész tagjának, továbbá Borzik Tibornak, az említett expedíció egy másik tagjának a Pesti Hírlap, 1990. dec. 12-i és 14-i számában közölt nyomós érvei alapján úgy tűnik, hogy a továbbiakban valamilyen más felépítésű, nemzetközi tekintetben elismert, minden tekintetben független szakemberekből álló bizottság újabb vizsgálataira lesz szükség a helyzet tisztázásához. A jelen tanulmány célja, hogy bizonyos publikálatlan tények, eredmények, elsikkadt szempontok közreadásával próbálja elősegíteni a megalakítandó bizottság munkáját – mégpedig főleg két vonatkozásban: egyrészt a barguzini csontlelet azonosítását célzó megfigyelési és szakirodalmi anyag kiegészítésével, másrészt egy főleg történeti hátterű új koncepcióval arról, hogy miként kerülhettek Petőfi földi maradványai Szibériába.
I. Ismeretes, hogy az irodalomtörténetnek Petőfi segesvári eltűnésével kapcsolatos mai álláspontja a 30-as évek óta döntően báró August von Heydte ezredesnek, az osztrák hadvezetőség Lüders (= Ligyesz) cári tábornok mellé beosztott egyik összekötő tisztjének 1854-ben írt hivatalos jelentésére, valamint szintén Heydtének egy jóval későbbi ős sokkal részletesebb, a Neue Temesvárer Zeitung c. bánsági német nyelvű újság 1877. aug. 15-i számában közölt visszaemlékezéseire támaszkodik. Az előbbi teljes terjedelmében magyar nyelven leginkább Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében (1948), Dienes Andrásnak A Petőfi-titok c. monográfiájában (1949) és Petőfi a Szabadságharcban c. monumentális főművében (1958) vált hozzáférhetővé a közvélemény számára. Viszont Hezdte 1877-es emlékiratának teljes és pontos magyar fordítása egyedül Dienes főművében található meg. Az alábbiak szempontjából már most kiemelendő, hogy a második világháború utáni Petőfi-irodalomnak egy másik alapvető forrásművében: Hatvany Lajos Így élt Petőfi c. munkájában (első kiadás 1955-57), második kiadás 1967) a Heydte-jelentés közölt szövege a teljesség előzetes hangsúlyozása ellenére hiányos, ti. kimaradt egy fontos utalás Heydte kozák kísérőinek szerepére Petőfi vélt tetemének megtalálásakor. (Vö. 1.-2. Mellékletet: a Dienes-féle teljes szöveggel együtt!) Mivel az idézett Heydte-féle dokumentumra és Illyés, Dienes, Hatvany felsorolt alapműveire többször kell majd hivatkoznunk, rövidség kedvéért ezekre a könnyen érthető H1854, H1877, I1948, D1949, D1958, HL1955-57, HL1967 jelekkel fogunk utalni. Ugyancsak a szerzői név kezdőbetűjével és évszámmal fogjuk idézni a barguzini feltárásokról mostanáig megjelent három könyvet: Fekete Sándor: A szibériai métely, Kéri Edit Petőfi Szibériában?! és Szabó Géza Ásatás Barguzinban c. munkáját. Ezeknek jele tehát rendre F1990, K1990, SZ1990. Az utolsó másfél év forráskutatásai sotán Petőfi-ügyben két ponton történt érdemleges előrelépés – bár erről a publikációs nehézségek miatt a szakembereknek csak kis töredéke szerezhetett tudomást. Egyfelől Szuromi Lajos debreceni irodalomtörténész professzor, orosz nyelvtanár feleségével két olyan (Bajkál környéki folklór gyűjtéséből származó) múlt századi orosz nyelvű vers filológiai elemzését végezte el, amelyek mind tartalmi, mind formai szempontból szoros rokonságot mutatnak a Véres napokról álmodom (1846), ill. Az utolsó ember (1845) c. kevéssé ismert Petőfi-költeményekkel. (Vö. Arany Lajos: A költő eltűnése ma is élő titok, Pesti Hírlap, 1990.V.24..) – Másfelől 1990. július 16-áén a bécsi Kriegsarchiv-ban sikerült felkutatni és másolatban a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Hadtörténeti Intézet számára megszerezni annak a jelentésnek a szövegét, amelyben Franz Dornsner ezredes, Heydte segesvári közvetlen parancsnoka 1849. aug. 1-én beszámolt az osztrák hadügyminisztériumnak a később Petőfivel azonosított „leszúrt felkelő tiszt” körül Heydte által talált egyik hadiokmányról. E Dorsner-féle irat tehát nemcsak a lehető legkorábbi „visszaigazolása” a H1854 jelentésnek, hanem egyúttal új utat kínál további kutatások számára. megjegyzendő: Dorsnerjelentéséből eddig Magyarországon csak egyes mondatok voltak ismeretesek Gyalókay Jenő hadtörténésznek, a segesvári csata egyik kutatójának egy 1932es tanulmánya révén. (vö. D1958, 568-569. o. és 3. Melléklet.)
II. A barguzini csontlelet azonosításának problémájára térve, mindenekelőtt utalunk Illyés Gyula és más irodalomtörténészek kételyeire a H1854 jelentés olyan értelmezésével kapcsolatban, hogy e dokumentum egyértelműen bizonyítaná Petőfi elestét a segesvári csatatéren. Ahogyan pl. az I1948 könyv 1970-es kiadásának 476. Oldalán írta Illyés: „Heydte halottról beszél. De hátha csak eszméletlen sebesültet látott? Tanúvallomásának ezt a részét nem támasztja alá hivatalos adat.” Valóban, H1854 magyar fordításának figyelmes végigolvasásakor bárki megállapíthatja: Heydte ugyan végig „halott”, ill. „holttest” szavakat használja a „leszúrt felkelő tiszttel” kapcsolatban, de egyetlen szóval sem állítja, hogy megvizsgálta volna, tényleg halott fekszik-e előtte, illetve, hogy milyen súlyos a tiszt sérülése. Ez érthető is, hiszen ő nem orvos volt, hanem katona; így voltaképpen csak azt regisztrálta, hogy a tiszt ránézésre holtnak tűnt. Ugyanakkor – megbízásának megfelelően – igen részletesen beszámolt mindenről, ami a Petőfivel való azonosítást később lehetővé tette: a mellette talált érdemjelekről és a vérrel szennyeződött, szétszórt hadi iratokról, továbbá a „halott” arcvonásairól és egész külsejéről. Az olvasó összbenyomása tehát az, hogy Heydte egy olyan, egyetlen szúrt mellkasi sebből vérző, „nadrágra vetkőztetett”, mozdulatlan fiatalembert látott, aki lehetett akár halott, akár ájult vagy sokkos élő. Eszerint a leghitelesebb helyszíni dokumentum egyáltalán nem zárja ki, hogy Petőfi Sándor 1849. július 31-én 18 óra tájban még életben volt és sérülten, eszméletlenül feküdt az Ispánkút közelében. E következtetés és Petőfi földi maradványának sejtett barguzini csontváz azonosítása közötti kapcsolat nyilvánvaló: ha valóban Petőfit találták meg, akkor lehetőség helyett ténynek kell minősítenünk, hogy a költő túlélte a segesvári csatát és eszméletlen, magatehetetlen állapotban feküdt az Ispánkútnál Heydte távozásakor. Esetünkben még azt is bizonyítottnak vehetjük, hogy Petőfi valamiképpen élve jutott el Barguzin közelébe s csak ott halt meg; hiszen egy holttestnek Erdélyből való kiszállítása az akkori körülmények között gyakorlatilag kizárt volt. továbbá, ha szállítás alatt valahol útközben hunyt volna el a költő, akkor tetemét nyilván halálozási helyén vagy annak közvetlen közelében temették volna el. Tekintsük most át azokat a legfontosabb tényeket, amelyek alapot adnak annak feltételezésére, hogy a Barguzinban talált csontváz Petőfié. Előrebocsátunk két indirekt, de nagyon világos támpontot a „szibériai Petőfi” létezésének gondolatához. 1./ A bevezetőben említett, burját folklór gyűjtéséből származó két orosz nyelvű vers, a „Mecstü” (Álmok) és a „Pecsalnaja maja zsiznyi bülá” (Szomorú volt az életem) Szuromi Lajos megállapítása szerint „pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthetőek.” Tehéátm „Ha más írta e verseket, akkor olyan művészi teljesítményt adott, amelynek a művészi imitáció tekintetében világirodalmi rangja lehet.” De hogyan lehetett volna „egy zseniális orosz ál-Petőfi” a verspár szerzője, ha egyrészt a mintául szolgáló (1845-46-ban íródott) Petőfi-versek poétikai jellemzőikben: versformájukban, ritmusukban gyakorlatilag egyedül állóak Petőfi életművében, másrészt viszont „bizonyos idegenszerűségek orosz anyanyelvű szerző feltételezését … szinte kizárják”? (Vö. Arany Lajos: A költő eltűnése ma is élő titok, Pesti Hírlap, 1990.V.24.) Ilyen módon alakult ki az az elképzelés, hogy talán a fenti két vers volt a száműzött költő „utolsó üzenete, az idő hullámaiba vetett palackposta”. (Vö. Együd Éva – Szuromi Lajos: Két ismeretlen szerzőjű orosz nyelvű vers Petőfiről, Hajdú-Bihari Napló, 1989.IX.30.) 2./ J.D. Vinour moszkvai mérnök, aki egy Kijevből száműzött család leszármazottjaként Barguzinban született 1915-ben és ifjúkorát is ott töltötte, az 1989.IV.8-i előkészítő szemlén (helyi hatósági küldöttek jelenlétében) az 1989. júliusi expedíció szervezőinek megmutatta a barguzini temető politikai foglyok számára fenntartott, a zsidó temetővel szomszédos parcellájában azt a pontot, ahol állítása szerint 1925-ben egy PetőfiSándornak emelt, orosz feliratú kősíremlék állt. Mivel az első feltáró barguzini expedíció az ottani rövid nyár idején, 1989.VII.17-én majdnem pontosan a Vinokur által megjelölt helyen ásta ki a Petőfinek tulajdonított csontvázat, felvetődik a kérdés: Honnan tudta Vinokur, hogy közel két méteres mélységben, a kőkeményre fagyott szibériai talajban egy olyan csontváz nyugszik, amelyre ráillik Petőfi egykori személyleírása? A magyarázat csak az lehet, hogy a tanú személyes emlékei a szájhagyományban élő hős magyar költőről és sírjáról lényegileg megfelelnek a valóságnak. Figyelemre méltó továbbá, hogy (*) Vinokur önként jelentkezett szemtanúként került kapcsoaltba az expedíció szervezőivel, ti. amikor 1989.II.7-én a Néőszava szovjet testvérlapjában, a „Trud”-ban híradást olvasott a közelgő barguzini Petőfi-kutatásokról, azonnal levelt írt emlékeiről a magyar napilap szerkesztőségének; (**) Vinokur a Szovjet tudományos Akadémia meghívására részt vett az 1990.I.5-7-ig Moszkvában tartott magyar-szovjet Petőfi-bizottsági ülésen s azon őt is kihallgatták; (***) Vinokur imént említett levelének teljes magyar fordítása, s az ásatásnál játszott szerepére vonatkozó minden információ megtalálható a K1990 könyv 107-120. oldalán (****) végül Vinokur maradt az 1989. szeptemberi Petőfi-expedíció egyedüli nyomravezetője, minthogy Balajthy András rendező és mások által javasolt egyéb ásatási pontok egytől-egyig „téves nyomoknak” bizonyultak. 3./ Petőfinek a barguzini csontvázon felismert két feltűnő morfológiai sajátságával, nevezetesen a költőnek rendellenesen kiálló bal felső szemfogával, valamint a bal oldali térdkalászának veleszületett hiányával s bal sípcsontjának innen eredő elferdültségével itt részletesen nem foglalkozunk, minthogy ezeket Borzák Tibor is tárgyalta a bevezetésben említett cikkében. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a szóban forgó igen ritka testi jegyeknek a Petőfi-kutatásban részt vállalt orvosok és antropológusok mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak. Így például Salamon Henrik orvosprofesszor a Fogorvosi Szemle 1923-as évfolyamában megjelent egyik szakcikkében a következőket írta: „Petőfi koponyája ezer és ezer közül még akkor is felismerhető, ha ez a koponya nem volna már tökéletes állapotában, hanem csak arci részei, a fogakkal…” (Vö. D1958, 455. és 570. o.) Kérdezhetjük: vajon az idézett kijelentés egy teljesen ép koponyára 1990-ben miért nem érvényes? 4./ Más szempontból lényeges, mert az azonosítandó személy által csatatéren elszenvedett lándzsaszúrásra utal az 1989. júliusi expedíció jelentésének az a megállapítása, hogy „a bal harmadik borda… életben törött, majd kalluszosan gyógyult; a jobb harmadik borda… életben repedt, de ez is gyógyult.” (lásd Kiszely Istvánnak, a barguzini Petőfi-expedíciók antropológusának Szerintem Petőfi c. beszámolóját a Magyar Nemzet 1989.VII.3i-i számában) E az ismérv ugyanis teljesen megfelel mindannak, amit Dienes András a negyvenes évek végén bámulatosan pontos Segesvár környéki vizsgálatokkal megállapított, majd hamarosan közreadott Petőfi vélt halálának körülményeiről: „A (Petőfid ledöfő) lovas – nem kétséges – jobb kézzel szúrt, a költő a ló jobb oldalára került, vagyis a dzsidaszúrás a bal mellét érte.” (Vö. D1949, 184.o.) Különben az, hogy a költő életben maradhatott a szívét megcélzó lándzsaszúrás ellenére, Dienes András adatai nyomán egyszerűen magyarázható: a Fehéregyháza-Héjjasfalva országútról lóháton hirtelen Petőfi elé kanyarodó dzsidás bizonyára kissé eltévesztette az irányt, s ily módon „csak” borda- és tüdősérülést, belső vérzéseket okozott, egyúttal sokkos állapotot váltva ki. 5./ ami a barguzini csontlelet nemét illeti, rendkívül sajnálatosnak kell tartanunk, hogy az MTA-szakbizottság döntően ennek meghatározására – pontosabban a vélt nőjelleg igazolására – koncentrált, a többi ismérvet mintegy „az asztal alá seperve”. (Mellesleg: hogyan kerülhetett volna egy magányos, sem feleségként, sem anyaként senkihez sem tartozó európai nő hullája a száműzött, politikai elítélt férfiak tetemei közé, méghozzá csak ruhában „rátemetve” egy burját fiú koporsójára!?) Pedig Petőfi medencéjének viszonylag széles, nőies volta nemcsak a kortársak feljegyzéseiből ismert (pl. Kertbeny Károly Máriának egy írásábaól, vö. HL1955-57, IV. kötet, 113-114. o.), hanem a költő egyes ábrázolásaiból is. Ráadásul, tisztán tudományos megközelítésben ugyancsak abszurdnak tűnik az a szégyenteljes hecckampány, amely az Új Tükör 1989.IX.17-i számában közölt Anatómia c. cikk nyomán hónapokig szinte elárasztotta az összes hazai tömegkommunikációs eszközöket – végül már a kabarétréfa és a vicclapok szintjére degradálva az egész Petőfi-kérdést és ezzel felháborítva a közvélemény túlnyomó részét. – Az újabb külföldi szakirodalomból ugyanis az derül ki, hogy egy csontváz neme kizárólag medencetáji vizsgálatokkal legfeljebb valószínűsíthető, de egyértelműen nem tisztázható. Indoklásul ideiktatjuk egy tekintélyes amerikai szakember M.F.A. Montagu professzor népszerű „Introduction to Physical Anthropology” című művének 2. Kiadásából az idevágó kulcsmondatokat (lásd 503. Oldalon a felülről harmadik bekezdést): „Mindegyik nemnél előfordulhatnak bizonyos, a másik nem tipikus medence-jegyei. Ezért sohasem lehetünk egészen biztosak afelől, hogy helyesen határoztuk meg egy csontváz nemét a medence jellegzetességei alapján…” A téma tárgyalását részletezve, az 506. Oldalon kiemeli a szerző, hogy a szóban forgó vizsgálatoknál egy erányszám, az ún. ülőcsont-szeméremcsont jelző („Ischium-Pubis Index” = IPI) alkalmazása vált be a legjobban. Ennek a (Petőfi-expedíciónk munkájában is használt) jelzőszámnak az értéke a rendelkezésre álló amerikai mérési adatok szerint fehér férfiaknál 73 és 94 közöttinek, fehér nőknél 91 és 115 közöttinek adódott; továbbá a fehér férfiak közül 5%-nál az IPI 91 és 94 között volt, tehát beleesett a női értéktartományba. (Vö. 4. Melléklet.) Mármost a feltáró barguzini expedíció antropológusainak mérései ugyan 93-as IPI-értékre vezettek, ami a férfi értéktartomány határán van; viszont egyéb nemi jellegzetességek alapján (csecsnyúlvány, álkapocsszöglet) mindkét 1989-es Petőfi-expedíció egyértelműen férfinek minősítette a lelet nemét. (Kiszely István: Szerintem Petőfi, Magyar Nemzet 1989.VII.31.; valamint K1990,229. o.) Ez utóbbi eredményt megerősítették a csontváz körüli szervesanyag-maradványokra vonatkozó vizsgálatok, amelyek szerint az azonosítandó személy testét az eltemetésekor valószínűleg nadrág és kétrétegű felsőruházat fedte. (Vö. SZ1990, 132. o.) Ugyanakkor az akadémiai szakértő-bizottság által a csigolyatest-beli citráttartalom megállapítására végzett vizsgálatot a nemi jelleg eldöntésére alkalmatlanná teszi az a (zárójelentésben is korrektül kiemelt) tény, hogy ezekhez a mérésekhez Barguzinból származó kontrollanyag nem állt rendelkezésre. (Vö. Magyar tudomány, 1990/9, 1102.) 6./ Az azonosítandó csontváz eltemetési idejére vonatkozólag (a helyszínről hozott kontroll faanyag felhasználásával!) eddig egyetlen vizsgálat fejeződött be: régészeti megfigyelések és dendrokronológiai módszerek kombinálásával sikerült megállapítani, hogy a Petőfiének sejtett csontváz legfeljebb húsz évvel 1859 előtt, a fagymentes nyári hónapok (május-szeptember) valamelyikébe került a földbe. (Vö. SZ1990, 143. o.) Az MTA-szakbizottsága által végeztetett hasonló célú laboratóriumi vizsgálatok az előbbiektől eltérő időpontokat szolgáltattak, aminek oka nyilván – miként ezt a bizottsági jelentés maga is hangsúlyozza – a barguzini kontroll csontanyagok hiánya. (Vö. Magyar Tudomány, 1990/9, 1101.) A fentiek alapján megállapíthatjuk: a barguzini feltárás óta egyetlen olyan tény vagy körülmény sem vált ismeretessé, amely a leletnek Petőfivel való azonosítását kizárná. Ellenkezőleg: egyre több vizsgálati eredmény valószínűsíti, hogy valóban Petőfi csontmaradványáról van szó.
III. Foglalkozzunk most azzal a kézenfekvő kérdéssel, hogy a barguzini sírleletet Petőfi maradványának elfogadva, van-e világos és logikus magyarázat a költő testének a segesvári csatatértől kb hatezer kilométernyire fekvő szibériai térségbe való kerülésére? – E feladat hasonló ahhoz, mint amikor egy gyilkossággal kapcsolatos rendőri nyomozás során az áldozat holttestét hosszabb idő után, lakóhelyétől igen nagy távolságban találják meg, és kevés nyomozati anya birtokában tisztázni kell – legalább nagy vonalakban – a bűntény valószínű lefolyását. Az alábbiakban látni forgjuk, hogy eléggé természetes gondolatmenettel rekonstruálható, mi történhetett Petőfivel azon a végzetes estén s a rákövetkező időszakban, ha még felhasználjuk HEydtének egy egyértelmű, de – úgy tűnik – mostanáig az irodalomban elsikkadt utalását a kíséretét alkotó orosz katonákra . E hivatkozással együtt szükséges néhány azt megelőző és követő mondatot is szó szerint idézni HEydte ezredes jól ismert H1854 jelentéséből, mert a kiemelt szavak igazi tartalma és jelentősége csak így bontakozik ki: „…Egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni; valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása közben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, meg kell néznem az iratokat. A mellém beosztott egyik kozákkal felszedettem az iratokat, és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez… A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 darab magyar dekoráció is feküdt zsineggel összefűzve. Valószínűleg ezt is a halottnál találták a kozákok és a nagy sietségben megint elhullajtották…” (Vö. I1948 és D1958, 376-377.o.) Kiemeljük, hogy a szaggatottan eláhúzott kulcsmondat – mint arról már a beveztésben is szó volt – ismeretlen okból kimaradt a HL1955-57, HL’1967 alapművekből és a későbbi Petőfi-könyvekből, D1958 kivételével. Célszerű volna a megfelelő szövegkorrekciók mielőbbi elvégzése! Hydte tehát rangján alulinak tartotta, hogy a földön heverő iratokért, ill. tárgyakért leszálljon lováról és az iratok közelebbi vizsgálatához egyik kísérőjének szolgálatait vette igénybe. Ebből megtudjuk, hogy több tagú (H1877 szerint 5 orosz katonából álló) kíséretet biztosított neki Lüders tábornok parancsnoksága, amely őt „tisztogató” útján mindenütt elkísérte; s a kozákok figyelmét bizonyosan felkeltette, hogy Heydte szokatlanul nagy éreklődést tanúsított a felkelő tiszt személye, valamint a körülötte található iratok iránt. Következőleg a közelben tartózkodó orosz parancsnokság Heydte kozák kíséretének jelentéséből feltehetőleg még a sötétedés beállta előtt tudomást kellett hogy szerezzen arról: a „tisztogatás” során Fehéregyháza és Héjjasfalva között egy súlyosan sérült, „gyanús” felkelő tisztet találtak, aki Bem egyik segédtisztje lehetett s fontos hadititkok birtokában van – ha ugyan még él. Köztudott lévén I. Miklós cár gyűlölete a lengyelek és különösen Bem iránt, a szóban forgó bejelentés azonnali intézkedésre sarkallhatta a hadtest vezetőit – annál is inkább, mert kb. ugyanakkor mozgósították a környékbeli szász és román lakosokat a mintegy 400 elesett honvéd tetemének másnap reggeli elföldelésére, tömegsírok ásására. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Lüders már a július 31-éről augusztus 1-ére virradó éjszakán védett helyre vitette, gondos orvosi kezelésben részesíttette s ezzel megmentette az életnek az akkor még nem azonosított Petőfit. Az előzmények ismeretében különösen könnyen elképzelhető, hogy Lüders Ispánkúthoz küldött emberei ugyanúgy holtnak hitték a „felkelő tisztet”, mint Heydte, s hozzáláttak Petőfi testének gyors elföldeléséhez, majd talán esetleg éppen akkor kezdett éledezni tetszhalálából a költő, amikor a katonák a hullának vélt testet erősen megmozgatva, próbálták azt belehelyezni a kikapart kis gödörbe. E feltevés mellett szól egyrészt az „élve eltemetés” legendája, mely a környéken igen sokáig tartotta magát; másrészt pedig Heydtének az a – visszaemlékezésében közölt – megjegyzése, hogy ő aug. 2-án, a hadtest elvonulásakor távolból egy friss földhalom nyomait látta azon a helyen, ahol júl. 31-én este kozákjaival együtt megtalálta a „leszúrt tisztet”. (Vö. H1877, 320. o., felülről 2. bekezdés.) A súlyosan sérült költő felépüléséhez viszonylag hosszú ápolási időre (néhány hétre) volt szükség, tehát a sorsát eldöntő első kihallgatásra minden bizonnyal csak a cári csapatok Erdélyből való kivonulása után, nem magyar területen kerülhetett sor. Petőfi természetesen nem tudhatta, hoyg Heydte a csatatéren egyértelműen halottnak vélte őt, s hogy ugyanazt 1854-ben külön felszólításra hivatalos jelentésben is meg fogja erősíteni. Másfelől viszont már több mint egy éve (ti. V. Ferdinándnak az A királyokhoz című Petőfi-vers ügyében István nádorhoz küldött, 1848.V.5-én kelt levele óta) tudomása volt arról, hogy az osztrák hadseregnek való kiadatás az ő esetében azonnali halálos ítéletet és kivégzést jelentene. Így nem maradt más választása, mint - származását, nevét és költői hivatását vállalva, s arra hivatkozva, hogy a harcokban nem vett részt – az orosz birodalomtól menedékjogot kérni. Hogy ez nem illik jelleméhez? - Aki figyelmesen elolvassa feleségéhez, Júliához Marosvásárhelyről írt 1849. Július 29-én kelt utolsó csupaszív levelét, az aligha vonja kétségbe, hogy Petőfi ebben a válságos időszakban jobban ragaszkodott életéhez és szeretteihez, mint valaha, s a túléléshez elveinek megtartása mellett mindenkinek joga van. Gondoljuk meg: az átélt szörnyű megpróbáltatások ellenére fiatalsága reményt nyújtott arra, hogy néhány év múlva megérheti családja és a haza sorsának jobbra fordulását; az öngyilkosság pedig csak az önmagukkal végképp meghasonlott gyengék, vagy az életunt fanatikusok mentsvára. Ami a továbbiakat illeti, I. Miklós cár nyilván pozitív választ adott Petőfi kérelmére, hiszen különben a Petőfi-csontok nem juthattak volna el Barguzinba. Akkor pedig a költőnek alá kellett vetnie magát mindazoknak a kemény feltételeknek, amelyek 1825-től kezdve a dekabrista száműzöttek, köztük pl. a Küchelbecker-fivéreket – sújtották. Ezenfelül bizonyosra vehető, hogy a cár Petőfit személyre szóló tiltó rendelkezésekkel gyakorlatilag izolálta a külvilágtól, hiszen a Ferenc Józseffel Varsóban, 1849.V.22-én kötött fogolykiadási egyezménynek egy ilyen prominens forradalmárt érintő megsértése az ügy kipattanása esetén komoly diplomáciai bonyodalmakat okozott volna. Tehát szó sem lehetett arról, hogy Petőfi Barguzin közvetlen körzetén kívül bármilyen formában életjelt adhasson magáról; teljesen eltiltották az írásbeli kommunikációtól, sőt feltehetőleg kötelezték régi szlovák nevének állandó használatát is. Arra a kérdésre, hogy mi indíthatta I. Miklóst Petőfi Sándor menedék-kérelmének kedvező elbírálására, a következőket mondhatjuk. A folyamodvány nyilván el sem juthatott volna hozzá a Lüders által csatolt (valószínűleg Bemmel kapcsolatos stratégiai érdekekre hivatkozva) egyértelműen pártoló előterjesztés nélkül. Márpedig a hadtestparancsnok éppen akkor – varsói helytartói, ill. grófi kinevezése küszöbén – a cár legkegyeltebb főtisztjei közé tartozott. Szorosan idetartozó kérdés: melyek azok az ismert történeti tények ill. írásos dokumentumok, amelyek alátámasztják ill. igazolják a fenti fejtegetéseket? Először is kiemelendő: Lüdersnek többszörös személyes motivációja is volt arra, hogy Bemnek egy bizalmi emberét lehetőleg élve elfogja és a későbbi hadműveletek során esetleg túszként használja fel. Hiszen az orosz csapatok erdélyi hadmozdulatai akkor már hetek óta kizárólag Bem zseniális „sakkhúzásai” miatt nem értek célt, ráadásul Lüders mindjárt a segesvári csata elején elvesztette egyik legkiválóbb tisztjét, Szkarjátyin vezérkari főnököt. Amikor pedig Lüders döntő túlerejével július 31-én késő délután kikényszerítette a győzelmet, Bemnek sikerült kisiklania a cári lovasság körültekintően megszervezett átkarolásából, majd augusztus első napjaiban egy Szeben elleni váratlan támadással ismét súlyos csapást mért a hadtestparancsnok presztízsére. Vizsgáljuk meg most, mivel bizonyítható, hogy Lüders közvetlenül Heydtének az orosz parancsnokságra való visszatérése után s még az éj beállta előtt megkapta Heydte kíséretének jelentését és arra a jelzett módon reagált. A fő dokumentum a részletes és sok konkrét adatot tartalmazó H1877 emlékirat. Ebből kiderül, hogy Heydte kozák kísérőivel együtt haladéktalanul folytatta útját az Ispánkúttól Héjjasfalva felé, s már 19 óra körül felvette a kapcsolatot az ottani faluközpontban létesített ideiglenes orosz parancsnoksággal: előbb Brevern báróval, a menekülőket üldöző kozákcsapat vezetőjével, majd Lüders hadtestparancsnokkal és törzskarával. Továbbá Lüders „igen megörült” báró Kemény Farkas Ispánkút mellett talált jelentésének és úgy nyilatkozott, hogy a Bem környezetéből való értékesebb tárgyakat „császárának fogja leküldeni”. (Vö. D1958, alulról 2. bekezdés.) Van még egy (a csata utáni napon továbbított) hivatalos katonai irat, amely egyértelműen tanúsítja, hogy Heydte az Ispánkútnál tapasztaltakat 1849. július 31-én tényleg tudatta az orosz parancsnoksággal, pontosabban az ottani szolgálati felettesével, Dorsner ezredessel (Vö. D1958, 456. és 568.-569.o.) Ugyanis Dorsner a bevezetésben említett, a csata másnapján elküldött hadijelentésében azt közli a bécsi hadügyminiszterrel, hogy az összekötő tisztje egy ismeretlen „halott tisztnél” egyéb iratok közt egy olyan, Bemtől származó parancs fogalmazványára bukkant, amely báró Stein Miksa honvédezredest Nagyszeben megtámadására utasítja. Mindez kétségtelenné teszi, hogy maga az orosz főparancsnok még július 30-én napnyugta táján megkapta a Bwmhez tartozó „gyanús” felkelő tisztre vonatkozó információkat, sőt határozottan felfigyelt azokra. S mivel Heydtének az éjszaka folyamán Segesvárra kellett utaznia a csata utáni körzeti feladatainak ellátására, úgyhoyg csak az augusztus 2-i együttes elvonulásakor csatlakozott ismét a parancsnoki törzshöz, nem volt semmi objektív akadálya annak, hogy Lüders a „kritikus” első órákban teljesen saját belátása szerint – Heydte kikapcsolásával – intézkedjék Petőfi ügyében (Vö. D1958, 319.-320.o.) Az eddigiekben kifejtett koncepció független mind a „Schwiegel-féle legendától”, mind pedig bármiféle más, ellenőrizhetetlen mendemondától, a forrásként csupán a Heydte-féle jelentés és visszaemlékezés tényanyagának újszerű felhasználására, valamint a barguzini expedíciók mostanáig ismertté vált eredményeire támaszkodik. Az derült ki, hogy a barguzini lelet és a Heydte-jelentés eredeti szövege közötti ellentmondás csak látszólagos, s igenis van hézagtalan, az összes történeti körülményekkel összhangban lévő magyarázat arra, hogyan juthatott el Petőfi a szibériai száműzetésbe. Ehhez hozzá kell még fűznünk néhány megjegyzést: 1. Ha Petőfi Szibériába kerülésének fenti magyarázatát elfogadjuk, akkor a költő ügyét teljesen egyedi esetnek kell tekintenünk, amelyet az orosz hadsereg illetékesei a többi – az egyezmény szerint az osztrákoknak átadott vagy egyszerűen elengedett – magyar hadifogoly sorsától teljesen elkülönítve kezeltek, úgyhogy Petőfinek az országból való kiszállítása is feltehetőleg izoláltan történt. Tehát nevét az ún. Lüders-jelentés készítésénél vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy formálisan Alexandr Petrovicsot írtak helyette. (Vö. F1990, 59. és 118-119.) Szögezzük le: Petőfi Oroszországban csak úgy kaphatott menedéket, mint egy különösen szigorú hatósági felügyelet alá helyezett forradalmár. 2. A „hadifogoly-kérdésről” nagyon konkrét és határozott kijelentése olvasható Heydte 1877-es emlékirataiban is (Vö. D1958, 316. o. utolsó és 317. o. első bekezdés): (I) Minden fogságba került magyar katona neki, mint „az erdélyi orosz császári csapatokhoz beosztott osztrák seregbiztosnak adatott át”. (II) Minden – akár sebesült, akár nem sebesült – fogoly a segesvári ütközetet követő napokon általa „egymás után megtekintetett”. (III) Petőfi nem volt a foglyok között. (IV) Ha el is akarta volna hallgatni a nevét, „a foglyokra vonatkozó későbbi intézkedéseknél felfedezték volna”. Eszerint egyedül a fenti koncepció alapján képzelhető el, hogy Petőfi életben maradhatott és Szibériába kerülhetett – az osztrák hatóságok tudta nélkül. 3. Petőfi speciális helyzete miatt a cár bizonyára úgy rendelkezett, hogy a titkosság érdekében „Petrovicsról” csak minimális dokumentáció készüljön, halálakor pedig még azt a keveset is semmisítsék meg. Ha orosz földön a politikai foglyok még századunkban is tömegesen tűnnek fel úgy, hogy egyetlen sor személyi irat vagy feljegyzés sem marad utánuk, akkor sajnos elképzelhető, hogy a mi Petőfink barguzini életének is a megtalált csontváz lesz az egyedüli közvetlen bizonyítéka. (Ilyen vonatkozásban vö. F1990, 59.o. alulról 2. bekezdés.) 4. Ha sem M.K. Küchelbecker, sem más, az 1850-es években szabadult barguzini fogoly nem hagyott írásos feljegyzést Petőfiről, akkor ezzel a fentieknek megfelelően – csak a cár „Petrovics” személyére vonatkozó tiltó rendelkezéseinek engedelmeskedtek. E körülmény tehát egyáltalán nem zárja ki, hogy valójában összeköttetésben voltak a költővel; pl. segíthettek neki egyes, kényszerűségből orosz nyelven írt verseinek nyelvi csiszolásában. Másfelöl épen Petőfi és N.K. Küchelbecker kapcsolatára utal az a tény, hogy az 1859-ben (állítólag a költő halála után három évvel) elhunyt neves dekabrista sírját a barguzini első feltáró expedíció a „Petrovics sírról” alig néhány méterre találta meg. Küchelbecker csontjainak azonosítását ismert szovjet szakértők hamarosan elvégezték, majd 1989.VII.25-én már a burját kormány által rendezett ünnepélyes temetése is megtörtént. (Vö. K1990, 167.-168. és 204.o.)
Konklúziók A Petőfi-kutatás jelenlegi helyzetének végiggondolása keserű felismerésekkel szolgál. Noha Pákh Albert lapjában, a Vasárnapi Újságban 1860-ban kiadta a jelszót: „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség, Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!...” – ma, a következő század végén, annyi sok hazafias felbuzdulás és csüggedés, számos közéleti vita, nem egyszer az egész közvéleményt megrázó botrányok után még mindig nem tudunk egyértelműen válaszolni a két alapkérdésre. És szinte hihetetlen, hogy amikor végre egy sikeresen megvalósult ásatás nyomán közelieknek látszanak a célok, és a „Petőfi-tudomány” története során először rajzolódnak ki egy nemzetközi, széles bázisú interdiszciplinális összefogás körvonalai, akkor megismétlődéssel fenyeget Török Aurél professzor 1885-ös tragédiája, akinek grandiózus tervét a segesvári csatatér antropológiai feltárására ezzel a jelszóval gáncsolták el: „A regélő mítoszt… sokkal szebbnek, a termékenyítőbbnek találjuk, mint azt a valószínűséget, hogy majdan egy tudós rámutathat egy kétséges koponyára: ez volt Petőfié.” (Vö. D1958, 338.o.) Úgy véljük, ideje hangsúlyozni, hogy 1/ Petőfi az egyetemes magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb, zseniális alkotójaként ugyanígy megérdemli, hogy hamvai hazai földben nyugodjanak, mint más, száműzetésből hazahozott nagyjaink:Kossuth, Rákóczi, Bartók, stb. 2/ Az az álláspont, hogy bármelyik tudósunk, írónk, művészünk életének valamely szakasza kutatásra alkalmatlannak vagy éppen tilos területnek minősüljön azért, mert a vizsgált személy „személyiségváltozáson” ment keresztül a kérdéses életperiódusban – elvi és gyakorlati szempontból egyaránt tarthatatlan. Vajon kinek jutna eszébe, pl. Széchenyi, Munkácsy, Semmelweis, Ady, stb. életrajzából egyszerűen kitörölni, elhagyni azokat az éveket, amikor már munkaképtelen roncsemberek voltak: illetőleg Kossuth vagy Rákóczi életének törökországi szakaszát „diszkriminálni” azon a címen, hogy szabadsághősök sohasem válhatnak zsarnokok „vazallusaivá”? 3/ A mondottak persze érvényesek Petőfire, kiegészítve azzal a szemponttal, hogy az ő esetében a szibériai „epilógus” eleve való elutasítása különösen igazságtalan volna. A fentiekből láttuk ugyanis, hogy a költő semmiképpen nem tehet arról a szörnyű törésről, amelyet a barguzini száműzetés jelenthetett az éltében, hiszen a segesvári csata estéjétől kezdve egy percig sem lehetett ura saját sorsának. Mindezeken túlmenően szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy nem lenne-e káros nemcsak irodalomtörténetünk egészére, hanem ezen belül perspektivikusan magának a „Petőfi-tudománynak” a képviselőire is, ha elszalasztanánk ezt a talán utolsó alkalmat a Petőfi-rejtély végleges, minden érdekelt szakember számára elfogadható megoldására és a Petőfi-hamvak hazahozatalára? Hiszen még rágondolni is rossz, hogy azok a potenciális nemzeti ereklyék, amelyek most valahol Moszkvában, egy kis szobában, mindenkitől – főleg pedig az 1989-es azonosítási eljárás koronatanúitól, a világhírű B. Latimer és C. Simpson clevelandi antropológusoktól szigorúan elzárva, egyre romló állapotban várják sorsukat, a Szovjetunió jelenlegi belső viszonyai között bármikor teljesen megsemmisülhetnek! Ki vállalná a felelősséget ezért egy akár csak 5-10 éven belül bekövetkező fordulat, egy „per-újrafelvétel” esetén? Továbbá a magyar népnek Petőfi iránti sóvárgása valóban csillapíthatatlan; s ha a fenti kérdésekre nincs megnyugtató válasz, akkor nem lehet gátat vetni a szinte periodikusan ismétlődő legendagyártásnak, a dilettantizmus újratermelődésének, a Petőfi-kutatás fokozódó tekintély-vesztésének. Azzal pedig tapodtat sem jutunk előbbre, hogy a jövőben csak azt hajtogatjuk az új generációknak, ami például Martinko András 1972-es kiadású, Petőfi életútja c. könyvének utolsó oldalán olvasható: „Petőfi nem fekszik a hármas tömegsír egyikében sem! A Csonta-kertiben... talán. De legvalószínűbb, Hogy valahol az Ispánkút táján külön „sírban” Porladnak csontjai…” VIDENDANT CONSULES…!
Budapest, 1991. január Mikolás MIklós
|
|