Petőfit megölni nem lehet (III.)

Mottó: „Akinek nem inge…”

Az alábbiakban következő írásom a Kurirban közzétett cikksorozat harmadik részét képezte volna, de tartalma, valószínűleg, valamilyen ismeretlen hatalom szabta Prokrusztész-ágy méretein túlnyúlott, ezért levágták, azaz nem lett belőle újságcikk. Talán Rudnyászky Gyula mintegy százesztendeje megírt Múzsámhoz című verséből vett négysoros idézet rémítette meg a szerkesztőket?

„A felszínen a szerencsés üres fejek úsznak,

Cifra majmot és bohócot cserrel koszorúznak.

Lépten-nyomon bűnt és nyomort szül a fattyú-század,

De igáját nyögve, azért senki föl nem lázad…”

Szóval az említett lap szerkesztőségében ezt a cikkemet ad acta tették, talán a papírkosárba, de úgy eltették a szerkesztők, hogy a kérésemre sem tudták azt többé előkeríteni.

De, lássuk a medvét! E helyütt az eredeti cikkem tömörített változatát teszem közzé.

Ez év áprilisában az M-Petőfi megbízásából és Morvai Ferenc költségén Csak Csaba történésszel és az Ulan-Udéban társunkká szegődött Alekszej Tivanenko történész-kandidátussal végre eljutottunk Szibéria különböző városaiba, hogy a levéltárakban kutathassuk az 1849. nyarán orosz fogságba került és a Bajkál-tó vidékére elhurcolt magyar honvédek írásos nyomait. Kutattunk és közben engemet szüntelenül nyugtalanított a gondolat; ha az a Schliemann Heinrich (1822-90) történetesen nem német, hanem magyar kereskedőként határozza el a homéroszi eposz útmutatásai alapján Trója felkutatását és annak ásatását, akkor egynémely akadémikus kortársa laikusnak nevezve őt megakadályozta volna az ásatásokat, mondván, „mende-mondáknak” semmi tudományos alapjuk nincs, tehát mesék és a segítségükkel nem lehet az ókor kincsit megtalálni. Schliemannt a lexikonok olyan régészként tartják számon, aki kiásta Tróját. Schliemann ásatásai nélkül Ilion vára talán még ma is feltáratlanul rejtőzne a föld alatt, mint ahogy a Megamorv-Petőfi Bizottság barguzini expedíciója által végzett ásatások nélkül Küchelbecker és Petrovics sírját is, átadva az örök enyészetnek, aszfaltréteg borítaná az öregtemető helyén azóta már bizonyosan elkészült volna a régen megtervezett sportpálya.

Szibéria levéltáraiban olyan óriási mennyiségű magyar vonatkozású aktatömeg várja érintetlenül a tudós szakembereket, amelynek feldolgozásához csoportmunka esetén is néhány év lenne szükséges. Tehát a feltáratlan és szkeptikusan vitatott tények iratkötegei tagadhatatlanul léteznek és semmiféle tagadás hatására nem szűnnek meg létezni. „Tények birodalma – ahogy Szuromi professzor az egyik tanulmányában írja – nem tűr erőszakot”. Vagyis senki se prejudikáljon, ne ítéljen a feltáratlan tények ismerete nélkül, ha pedig felmutatott ténnyel találkozik, akkor a tudós ne próbálja spekulatívan annak létezését elvitatni, mert az axiómákat okos ember nem tagadja. Az örökigazságok nem szorulnak bizonyításra. „Aki nem tud arabul, az nem beszéljen arabusul!”

A Lengyel Tudományos Akadémia néhány évvel ezelőtt elküldte tudóscsoportjait Szibériába, hogy a történészek egyidejűleg több város levéltáraiban kutassanak és feldolgozzák mind az osztrák, mind az orosz fennhatóságú kettéosztott Lengyelországból származott és száműzött lengyelektől felfektetett irattári anyagokat. A lengyelek Szibériában kutatva az 1910-es évek feléig terjedően a XIX. És a XX. századbeli történelmi fontosságú anyagait elemezték, tanulmányozták, miközben megállapították, amit mi, Csank Csaba és én, kutatásunk közben szintén felfedeztünk, hogy a cári hadvezetés 1849-ben Magyarországon az orosz hadjárat menetében nem tett különbséget az osztrák és az orosz állampolgárságú lengyelek között, ezért minden elfogott lengyel katonát vagy civilt „államellenes bűntett” elkövetéséért, a „magyar lázadók bandájához” történt csatlakozásért legkevesebb 10 év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítéltek. A foglyul ejtett magyar honvédek, akiket mint magyar nemzetiségűeket hiába is keresnénk az akkori iratokban, mert kivéve a lengyeleket, az orosz írnokok „osztrák alattvaló” címszó alatt vették névjegyzékbe, bűnéül azt rótták fel, hogy „részt vett a törvényes uralkodója elleni lázadásban”, szintén kényszermunkára és örökös száműzetésre ítéltettek. Az Európából elhurcolt foglyok családi és keresztnevét a listákon oroszosítva vagy oroszra fordítva jegyezték be. Ennek ellenére a sok Karl között két Károly, ami vitathatatlanul magyar név, is található az 1849-ben fogságba esettek jegyzékén. Ez a két ember nyilvánvalóan csak magyarul diktálta be a nevét és az írnok Karoj alakban írta be azt a névjegyzékbe. Mindemellett én felfedeztem egy bizonyos L. Carolynak a kormányzóhoz franciául intézett levelét, amelyet, amint az a szövegből kitűnik, elutazása előtt személyesen nyújtott át. Ez a Caroly, szinte bizonyos, egy Károlyi gróf volt, aki 1855-ben a cári közkegyelemben részesülve a kormányzónál tett búcsúlátogatását követően elindult haza, Magyarországra.

Szibériai körutunk során találkoztunk egy lengyel történéssel, aki Szibéria levéltáraiban két esztendeje kutatja és gyűjti a disszertációjához a két világháború közötti időszakban megírt lengyel vonatkozású dokumentumokat. Ez a történész, a kérésünkre válaszolva, megígérte a saját és a történész kollégái nevében, hogy otthon, Lengyelországban készséggel rendelkezésre bocsájtják minden magyar kutatónak a száműzött foglyokról gyűjtött anyagaikat, annál is inkább, mert a korabeli ausztriai vonatkozású levéltári iratok elválaszthatatlanul és egyaránt érintik a lengyeleket és a magyarokat.

Ulan-Udéban a könyvtárban és irodalmi kézirattárban ránk mosolygott a szerencse. Olyan érintetlen népdalgyűjteményt találtunk, amelyet ottlétünkkor bontottak ki a paksamétából. A népdalok szövegét fényképen és xeroxon hoztuk haza. Közülük nyolcat már lefordítottam magyar nyelvre. A barguzini versek mindegyikének megtalálhatjuk a párját Petőfi Sándor költeményei között. A versek fennmaradását a többségükben írástudatlan nótafáknak köszönhetjük, akik emlékezetükre hagyatkozva jegyezték meg és változtatták is a szövegeket, a sorok szótagszámát, a helységneveket, sőt kisebb változtatásokkal a gyári munkások is saját dalaikként énekelték, amit az Eliaszov szerkesztésében 1939-ben Ulan-Udéban kiadott gyűjteményben szereplő munkásdalok is tanúsítanak. Petőfi korában és később Magyarországon népdalokká lettek és számos változatban, csiszolatban terjedtek, népszerűsödtek a nagy költőnk versei. A Bajkálon-túli területen és onnan egészen az Ural-hegység vidékéig, ezt már diákként is tapasztaltam az Ural-hegységben az ötvenes években végzett népdalgyűjtés közben, amelyeknek a szerzőjét a nótafák soha sem tudták megnevezni. Ma már tudom, hogy Kelet-Szibériában szívesebben éneklik a magyar nóták hangulatára emlékeztető szomorú dalokat az emberek, mint a művidám öt-hét szótagú csasztuskákat. A felező magyar nyolcasban, nyolcas-kilences szótagú sorokban és jambikusan keresztrímekkel megírt versekből le-lecsippentett egy-egy szót az énekesek ki-kihagyó mulatozó emlékezete. A burjátok úgy mulatnak, mint mi, magyarok, s az orosz népszokások Burjátiában az évszázadok folyamán összecsiszolódtak az őslakosság szokás-elemeivel.

Petrovics Barguzinban, a szájhagyomány szerint, a dekabristevezér Michael Küchelbecker barátja és sógora volt. Küchelbecker tanította Petrovicsot oroszul beszélni. Ebből következik, hogy Morokova igazat mondott, „…nem a mi vidékünkről, nem a mi országunkból való volt…” Morokova 1937-ben, már közel járt a századik évéhez, azt mondta Eliaszovnak, „Ezeket a nótákat kislány koromban már a szüleim is énekelték.”

Petrovics verseiben szereplő képszerűen leírt tárgyak, növények, madarak nem léteznek és nem honosak a zord Szibériában. pl. „A szegényember szalmatetős kunyhója” Burjátiában mindig kevés volt a szalma és a háztetőket deszkával fedik be; „Hullanak a sápadt rózsaszirmok”, a rózsa nem hozhat virágot az örökfagyban; „…már nem szól a (fülemüle) csalogány…”, ahol éjszakánként nyáron is fagypont körüli a hőmérséklet ott fázna a csalogány. Különben igaz,hogy a melegágyi kertészetek üvegházaiban és fóliasátorban ma már a fagyzónákban – minden szibériai városban termesztenek rózsát a virágüzletek részére, de szabadföldi kertészetben a mínusz 40-50 fokos zimankót most sem élné túl a rózsatő. Petrovics irodalmi hagyatékának kutatása nem fejeződött be. A szibériai városok kézirattáraiban a burjátiai kutatók folyamatosan keresik, gyűjtik és tanulmányozzák, elemzik a Petrovics alakja köré szőtt, a nép ajkán született mondákat, elbeszéléseket.

Az eddig megtalált Petrovics-versek közül a mai napig tehát nyolc vers műfordítását készítettem el és a birtokomban lévő többi népdalként fennmaradt költemény fordításával nap mint nap foglalkozom. A népdalok értelmét a szó szoros értelmében restaurálnom kell ahhoz, hogy, meggyőződésem szerint, az eredetileg magyarul megírt verseket a mintegy másfél évszázad folyamán eltorzult orosz fordításokból átmentsem és a műértő, verskedvelő emberek számára kihámozzam, felcsillantsam e zseniális költemények drágakőnél ragyogóbb értékét.

A Petrovics-mondákat és a barguzini verseket, népdalokat zsebkönyv méretű kiadványban közkincsé tenni.

Nehéz Mihály

Vissza a nyitólapra