|
|
Két bomba a repülőgépen |
|
|
|
|
|
|
|
1937-ben Eliaszov orosz néprajzkutató gyorsírással jegyezte fel az akkor 96 éves analfabéta Maria Morokova elbeszélését arról a messzi országból származott, titokzatos, fekete, sovány, bajuszos férfiről, akit 15 fős kíséret rabként hozott Barguzinba, mikor ő 10-11 éves lehetett. „Én aztán valahányszor a városba mentem, mindig találkoztam vele, mert bejáratos voltam a szobaasszonyához. Annuska Kuznyecovához. Az itteniek csak Petrovánnak szólították, bár Annuska mindig mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni. Ez a Petrovics halálosan összerúgott Franzcal, a tengeren túli királlyal, aki segítséget kért Nikolka cárunktól. A harc egyenlőtlen volt. amikor a harc elült, a király elrendelte, a petrovicsokat mint-mint egy közös gödörbe kell vetni. A katonák, mert a legyőzöttekkel hasonszőrűek voltak, a még élőket a gödörből kihuzigálták és behordták egy cserjésbe. Valaki Petrovicsot is kihúzta és odébb a fűre fektette… Engem nagyon is ismert, de alig szólt hozzám, mert hozzá képest még lányka voltam, ugyan miről beszélgethetett volna velem. Arra mégis igen jól emlékszem, hogy a bátyámmal halászni járt és mesterien tudott varsát fonni… Karlics halála után már ő sem élt sokáig. Tán öt esztendőt, ha megért. Meghalt és Larlics mellett temették el.” (Karlics nem más, mint a lázadó dekabrista Mihail Karlovics Küchelbecker, aki ezen az 1937-es gyűjtőútján igazán érdekelte Eliaszov professzort, s csak ebből az érdeklődésből jutott egy fejezetnyi barátjának, a „titokzatos embernek” is Bajkáli legendák és hagyományok c. könyvében. De e Maria Morokova-féle elbeszélés-lejegyzés kézirata „A feltámadott” címen az Ulan-Ude-i Burját Könyvkiadó archívumából került elő.) Két évvel később, 1939-ben ugyanez az Eliaszov A.V. Gurevics-csel publikált egy Bajkál-környéki kötetet. Barguzinban Gurevics 1928-ban gyűjtött, és feltűnt neki, hogy az egyszerűbb versek között néhány tehetséges költőre utaló vers is mutatkozik. Ezeknek a többiek közül esztétikailag kiugró verseknek („Rózsaszirmok”, „Az álmaim”, „Szomorú volt az életem”, „A szökevény”, „Láttam boldog embereket”, „Erős az én lelkem”, „Hattyúdal”) szerzőjét a különböző „nótafák” a következő neveken említi: Petrovics, Pefitajev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zainder. – (ezek közül kettőről Szuromi Lajos, a debreceni KLTE professzora írja, majd 1989. szeptemberében, hogy „vagy Petőfi rajongó, Petőfi műveit mélységesen ismerő, kuriozitásokra érzékeny zseniális imitátor a szerzőjük, vagy talán Petőfi, mert „a szerző porosz anyanyelvűsége szinte kizárható”, s puszta verselési technikája által is „közvetlenül Petőfi saját alkotásának minősíthető.”) Enyje, de furcsa egybeesések! Ha az 1841-ben született öreganyó mondjuk öt évvel korábban meghal – hiszen ehhez már akkor, 90 felett, nem kellett külön engedélyt kérnie -, akkor valószínűleg véglegesen kimarad egy láncszem az 1989-es barguzini ásatás július 11-i sírfeltárásához. Hiszen oda is kellett egy Franz nevű király, akit Nikolka cár húzott ki a bajból, egy messze országban tömegsírból előhúzott népvezér, de feltétlenül olyan, akit nem Pavlovicsnak, hanem véletlenül éppen Petrovicsnak hívtak. Kellett az a Maria Morokova éneke alapján 1936-ban lejegyzett dal is, a „Hej Petrovics, Petrován / senkivel sem mókázol? / Petrovábunk, Petrobán, / mért nem vagy a mi Ivánunk? /…/ Tanít minket, hogy éljünk, / hogy bútól ne csüggedjünk”, mely a titokzatos ember jellemrajzába különös nagyságot sejtet bele. De egyéb véletlenek, egybeesések is kellettek. Pl. az, hogy Jurij Davidovics Virokur (azóta Izraelbe kivándorolt) moszkvai mérnök járassa a Trudot és annak 1989. február 5-i számában olvassa Kéri Edit Népszava-cikkének után közlését a Szibériába száműzött magyar forradalmi hősről, Petőfi Sándorról. És két nap múlva írja meg a Népszava főszerkesztőjének, hogy ő Barguzinban született 1915-ben és ott élt 1932-ig, gyerekkorában apjával és nagyapjával sokat járt „a magyar” vagy „Petrovics” sírjánál, és nagyapját, kívánsága szerint a költő mellé temették.(!) „1963-ban Barguzinból elvittem magamhoz szüleimet Irkutszkba. A sírokból, ahol nagyapám és Petrovics Sándor van eltemetve, fűvel benőtt hely maradt. De sírjuk helyét megőriztem emlékezetemben, és meg tudom mutatni.” – Ha a szerkesztőségben hetekig hányódó kézírásos levelét Kéri Edit nem kapja kézhez barguzini expedíciójuk indulása előtt, nem találkoznak Moszkvában az öreg mérnökkel, nem jön velük Barguzinba, nem mutatja meg ezt a sírhelyet, akkor bizony még éppen a drámai kibontakozás előtt szétfoszlik a szibériai Petőfi-álom. Nemhogy a 23 vagy 19 ismérvvel Petőfinek tulajdonítható csontváz azonosítása nélkül térnek haza, de kínjukban megzaklatott tucatnyi idegen csontváz egyikében sem találnak a keresett személy előre gondosan listázott jellemzőire utalókat, illetve a netán ilyenre utalóból olyat, amit egy-egy másik ismérv azonnal „le ne lőne”. (A fentebb említett, Morokováig visszamenő másik helyrajzi adat ui. hogy Petrovics Küchelbecher mellé van eltemetve, időközben a legsúlyosabban félrevezetővé vált. A dekabristák 150 éves évfordulójára, 1975-ben felállított Küchelbecher-emlékmű ugyanis nem annak sírja fölé került.) A legnagyobb véletlen azonban maga Kéri Edit újságíró, amatőr Petőfi-kutató. Ha ő nincs és nem kilincseli végig a kül- és belhoni magyar milliomosokat, Sorost, Spétert, Rubikot, Bérest és Morvait és végre utolsóban szponzort nem talál az ő kezében összefutó információ- és feltevésszálak ásatásban való ellenőrzésének finanszírozására, akkor bizony minden marad a régiben. (Ez a „régiben” a laza hipotézisszálak illetve szövedékek olyan gubanca, amire jó példa Markovits Rodion: Szibériai garnizon c. csodálatos önéletrajzi könyve – melyet nagyon sokan olvastunk anélkül, hogy a kötelezettség nélküli csudálkozáson és rémüldözésen („Hogy mik annak?!”) túl olyan irányba is elindította volna bennünk a gondolkodást, hogy ha a szereplők Szibériában 1915-ben olyan hadifoglyokra lelnek, akik akkor már hadifogságuk 66. évét élik ott és természetes lehetőségként beszélnek az ottfelejtett Petőfiről, akkor ennek és hasonló irodalmi adatoknak szigorúbb történelemtudományi revelanciáját is kezdjük firtatni.) A 25 éve Petőfi búvár Straub Imre orvos összeállított egy szemtanúk leírásából származó kéttucatnyi tulajdonság-listát, amit egy csontvázon is fel lehet lelni. Testmagasság, homlok, arc, pofacsontok, orr, áll, fogak, nyak, váll, mellkas, csontszerkezet, izomzat, balkezesség, láb medence, hajbetegség, életkor, sérülés. A szakmájában már több tízezer csontvázat megvizsgáló Kiszely István antropológus aki egészséges kétellyel a barguzini legenda eloszlatására repült ki Szibériba(!), megtalálja először Küchelbecher csontvázát és ezzel valódi sírhelyét, majd az emelletti sírban, a burját, a pravoszláv és a zsidó temetőn kívül egy mások csontvázat, amire azt mondja: „Nagyon érdekes!” Innentől kezdve az egész olyan, mint egy lottóhúzás. 1957-ben az Eötvös Kollégium klubszobájában voltam tanúja annak, hogy egy diák a rádióból hogyan hallotta lépésről-lépésre felépülni szerencséjét. A rádió a kihúzott lottószámokat mondta be. Egy: talált. Második: talált. Harmadik: talált. Negyedik: TALÁLT! – Sajnos, az ötödik már nem talált (ami jobban fájt a fiúnak, mint amennyire a négyes találatnak örült.) a „nagyon érdekes” csontváz azonosítása még kb. húsz lépésének mindegyikén elbukhat az egész lelet érdekessége. (Pl. ha nem balkezes, akkor már többé nem is érdekes, ha a tbc nyomait, a lábszárcsont szúette fához hasonlító lukacsosságát nem lehet fellelni, lehervad az érdeklődés; ha az arc nem a dinári- pamíri keverék rassz, nincs mit keresni tovább; ha annak a farkasfognak nyoma sincs a jó karban lévő koponyamaradványon, amiről Jókai ezt írja: „Petőfi felső fogsorában bal felöl egy szemfog ferdén előrenőtt, valóságos kis agyart képezett, ez a kiálló fog nevetésének szatírszerű kifejezést adott; mikor néha birokra keltünk s én Petőfit derékon fogva felemeltem, ezzel a hegyes szemfoggal szúrta meg a fejemet”; vagy ha netán van farkasfog, de nem bal-, hanem jobb felöl, akkor – a több kortárs szemtanú leírásával szemben itt már többet semmit sem tehetünk. Itt a vége a szibériai álomnak. De mi van akkor, ha van farkasfog és éppen azon az oldalon van, ahol egyedül szabad lennie, ha nem álomkergetés ez a célegyenesbe jutott történelmi korrekciós vállalkozás? Mi van akkor, ha e „húszas lottó” egyik húzása sem szalad mellé? Ha a Straub-féle lista első, második , nyolcadik, tizedik, MÁR TIZENÖTÖDIK, MÁR UTOLSÓ ismérve is sorra megjelenik az innen tízezer kilométerre megnyitott sírból előkerült csontvázon (ahol mellesleg szavahihető szemtanúk (Vinokur/ még Petőfi sírfeliratát látták)? Nos, tényleg, mi van ekkor? – Kérem a nagy-nagy Petőfi-vita minden tisztelt élő résztvevőjét, akik megszólalásuk számával, a vitapör korábbi tanúival és kulcsfogalmaival együtt a Kiszely-féle forráskönyv név- és tárgymutatójának 15 teljes oldalát betöltik, legyenek nyitottak az egyszerű tiszta logikának. Egy nemzetközi, sőt „interkontinentális” utazó ügynök, aki fél életét távolsági repülőgépjáratokon töltötte, és akit ezért nagyon izgattak a repülők pokolgépes felrobbantásáról szóló elég sűrű híradások, megkérdezte statisztikus barátját, reálisan mekkora veszély fenyegeti ebben a munkakörében. A barátja egy hétig számolt, majd előállt a következő tanáccsal: - Az összes utadra vigyél magaddal a táskádban egy bombát. Mert ugyanis, ha annak a valószínűsége, hogy a te járataid gépén egy bomba van, egy az egymillióhoz, akkor annak a valószínűsége, hogy két bomba legyen rajta, ezerszer kisebb, egy az egymilliárdhoz. Viccet nem illik magyarázni, de azért hadd kérdezzük meg a szibériai Petőfit elutasító szakértőket, hogy ha például az Eliaszov 1937-es gyorsírásos jegyzeteiből publikált Maria Morokova féle elbeszélés Petrovicsa (véletlenül sem Pavlovicsa!), Küchelbecher barátja nem Petőfi Sándor, mekkora a valószínűsége annak, hogy volt egy másik Petrovics, szintén annak a Franz királynak a kihívója és legyőzöttje, akit Nikolka cár segített meg. Vagy ki lehetett az a másik Zaner, sőt másik (Alexander Petrovics (véletlenül sem Iván Ivanovics), akitől jól, részben hibásan oroszra fordított versek maradtak fenn (a jól fordítottak talán Küchelbecher segítségével, a hibásan fordított már talán annak halála után), ha ez sem Petőfi volt? (Ki az a Psyché-t író Weöres Sándorhoz mérhető zseniálitású Petőfi-imitátor azon a Bajkálon túli tájon?) Végül kié lehetett az a másik szintén 165 cm magas, szintén dinári-pamír koponyaalkatú, szintén tbc-nyomos, balkezes, farkasfogas csontváz (éppen baloldali agyarral, azzal a Straub-listának és dagerrotípiának hajszálpontosan megfelelő, további tucat ismérvvel, ha nem az övé? Ha valakinek ennyi ismérv kevés a végső bizonyossághoz, O.K., rendben van. mindig szerettem a kételkedő embereket, magam is az vagyok, az aggályosságig. (A DNS-vizsgálat nyilván még egzaktabb és biztosabb eredményt produkálhat, ha nem akadályozzák meg létrejöttét.) – De legyünk minden irányban kételkedők! Mert akkor bizony valahogyan valószínűsíteni kell egy kísértetiesen hasonlító Petőfi-alteregót, éspedig mind az Annuska Kuznyecova 1855-ös ágyában, mind az 1989-es barguzini ásatás 7-es sírjában. Vagy ugyanazt mindkét helyre, vagy egyet ide, egyet oda. – Ám legyen! Az egy bombától való félelmet meg lehet próbálni két bombával eloszlatni.
Varga Károly
|
|