Petőfi harmadik halála?

Gyermek- és ifjúkorunk óta -, mikor még minket tanítottak, s nem mi a gyermekeinket -, „tudjuk”: Petőfi Sándor Segesvárnál halt meg 1849-ben. Ehhez a „tudáshoz” kitéphetetlenül hozzátartozott néhány prófétikus vers -, főleg az „Egy gondolat bánt engemet…” című, a holttestén át kivívott diadalra száguldó paripákkal, és a közös sírba ünnepélyes gyászzenével rakott elszórt csontokkal. Igaz, a prófécia itt-ott sántított: a fújó paripák az ellenség győzelmére száguldottak át a költő holttetemén, és az ünnepélyes, lassú gyászzene is elmaradt a temetésen. De azért ez így volt szép, és még ma is az! generációk sokasága hitt benne, és hisz ma is. Nem kellett hozzá még holttest se, csontok se, (mint a Jézus kereszthalálához se): Petőfi halálából legenda lett.

De már röviddel az eltűnése után hírek kezdtek szállingózni arról, hogy Petőfi nem halt meg, csak megsebesült és bujdosik valahol, vagy Szibériába hurcolták, és még ennél is „vadabbak”. Ál-Petőfik sorát leplezték le -, de hát milyen a magyar ember: akit szeretett, azt nem hagyta meghalni, azt feltámasztotta. És életben hitte, legalább az emberi kor határáig. Szerencsére ez a határ az emlékezőkre is vonatkozott. A legtovább a szibériai legenda tartotta magát -, rajta nem fogott az idő. Talán a messzeség miatt: hogy nem volt mód megcáfolni? Talán mert volt némi alapja? A választ még nem tudjuk, csak félig: a távolság fala nemrég lehullott. Lelkes tudósok (és amatőrök) kiástak egy csontvázat a távoli Barguzinban, amelyről az ismertetőjegyek alapján azt állítják, hogy Petőfié.

A hírt nagy felbuzdulás fogadta: a nemzet egy része már a hazahozás és az újratemetés ceremóniájáról ábrándozott, a másik – józanabb – óvatos szkepticizmussal, vagy egyszerű kétkedéssel fogadta az azonosítás híreit. Nem hitte, mert nem akarta elhinni a barguzini Petőfit, a segesvári helyett. Különösen miután a Magyar Tudományos Akadémia is cáfolt.

Idáig minden rendben lehetne: a tudományban elég letagadni az új gondolatok igazságát; mindaddig, amíg az újat állítók be nem bizonyítják állításaikat, minden marad a régiben. A barguzini Petőfi-kérdés azonban már egy ideje nemcsak tudományos probléma, hanem – a jelek szerint – politikai is. Aki figyelemmel kísérte az események eddigi menetét, már láthatta: a vita egyesélyes: itt csak a tagadás győzhet! Az Ő tekintélye, képviselőinek egzisztenciája többet nyom a latban, mint az igazság kiderítése. A kezdeti kétkedés még a biztos „sikernek” szólt – azóta hogy az ellenfél esélyei is megnőttek, Machiavelli szelleme ütötte fel a fejét a tudományban: a cél (t.i. fenntartani, hogy a szibériai csontváz nem Petőfiő), szentesíteni látszik a nagy múltú Akadémia vitaeszközeit. Kezdetben még a tudósoké volt a szó, ma már a hatalmi és tömegtájékoztatási eszközöké. Megamorvék korrekt ajánlatával szemben -, hogy t.i. teljesen objektív tudományos eszközökkel („DNS” print eljárás) próbálják genetikailag azonosítani (vagy kizárni) a sokat hányódott csontváz Petőfiségét – adminisztratív tiltásokkal, kegyeletvédőként fellépve, az ellenfél elismert tudósainak a távirányított sajtó útján történő lejáratásával, esetleg kiüldözésükkel országunkból – vagyis régi jól bevált recept szerint – próbálnak egyesek időhöz jutni. Legalább addig, amíg Petőfi harmadszor is meg nem hal: a magyarság lelkében.

A sajtóméreg már hatott: az emberek érdeklődése alábbhagyott, legföljebb kabaré- és vicclaptémaként foglalkoznak vele. A többség, az egyoldalú és tekintélyelvű tájékoztatás nyomán, talán végleg eltemette magában a lánglelkű költőt s már nemigen nyúl a kötethez sem. Hisz a Cégnek, amelynek átfestett cégérét pedig a megvakargatás nagyon kellemetlen helyzetbe is hozhatná, imitt-amott. Nem először történelmünkben…

A magyarság fogékonyabb része azonban szeretné mielőbb lezárni magában a szibériai Petőfi-legenda kérdését. Nem mindenáron, de megnyugtató módon. Ténykérdésekben nem tud állást foglalni, de csak egyszer – s most már végérvényesen – szeretné eltemetni Költőjét. És – nyugodjék bár Segesvár földjében, vagy másutt – számon fogja majd kérni a tisztességet a tudományos vitákban, és a tájékoztatásban.

L.Gy.

Szélrózsa, 1991. szeptember

Vissza a nyitólapra